Valakiknek ez a nap azonban mégsem volt olyan felhőtlen. Bár vitatott, hogy Inuyasha minek örült jobban, hiszen ma ismét megütközhetett legnagyobb ellenségével Narakuval.

A kis csapat minden erejüket bevetették, teljes szívvel harcoltak, remélve, most végre ők győznek. Azonban a kimenetel nem éppen ezt mutatta. Naraku úgy hárította a csapásokat, mintha virágokat dobálnának csak felé. Sango és Miroku a nagy macska hátán próbálták megközelíteni ellenfelüket. Sippou a kis rókadémon hősiesen elbújt egy bokorban, mondván ő még csak gyerek, és így legalább nincs láb alatt. Kagomét is próbálták elterelni, de a makacs lány inkább kifeszítette íját, és oldalukon kűzdött.

• Szélborda! – ordította a hanyou, és lecsapott páratlan Tetsusaigájával, de ezt is hárították.
• Csonttörő! – került a sor Sangóra, mint ahogyan várták, egy egyszerű pajzzsal visszarepült, és gazdáját találta volna el, ha Kirara nem kerüli ki.
• Jól vagy? – kérdezte aggódva a szerzetes.
• Jól, de most inkább másra kéne koncentrálnod. – hálálta meg egy pofonnal a fenekét simogató gyengéd kezet.
• Kagome! – kiáltott Inuyasha, mert a gonosz félvér vészjóslóan megindult a lány felé – Hagyd békén! – hárította villámgyorsasággal a csapást, majd mikor Mirokuéknak sikerült ismét lefoglalniuk egy kicsit Narakut, Kagoméhez fordult – Menj innét, keressetek Sippouval egy biztonságos helyet! –
• Még hogy menjek?! Maradok, itt helyem! –
• Menj már!! Nincs időm vitatkozni! –
• De… -
• Menj! Vidd Sippout biztonságos helyre! –
• Rendben… - szorította össze az öklét, és rohant is, kézen ragadta a kis rókadémont, és szaladt tovább.

• Ez jó lesz. – szólt, és egy barlangba lépett be, óvatosan, nesztelenül, félve már lakja valaki.

A következő, amit Sippou hallott egy sikoly volt.

• Szerbusz Kagome. – mosolygott vele szembe az, aki elől elbújtatták őket ide.
• Naraku… Mit tettél Inuyasháékkal?! –
• Nem tudom, valószínűleg, ég mindig azzal a bábbal harcolnak. Igazán jól sikerült, egy ékkőszilánk van benne. – visszhangzott halkan gúnyos hangja.
• Mit akarsz tőlem? –
• Hát nem egyértelmű? Az ékkő szilánkot, az-az utolsó darab, ami hiányzik. És a Shikon no Tama végre újra egyben fog tündökölni, természetesen fekete fénnyel. –
• Az utolsó… - ismételte, és szívét elöntötte az undor – Kouga… Kohaku… - suttogta lassan, és meleg szemébe könnyek szöktek.
• Úgy bizony. Mind meghaltak… Ez az élet rendje… és, most te következel. Ha átadod önként, gyorsan végzek veled. –
• Ne merészelj hozzá érni Kagoméhoz! – ugrott a lány elé Sippou védelmezőleg, de a gonosz félvér egy legyintéssel a falnak vágta, mire az többet nem mozdult.
• Sippou! –
• Magad miatt aggódj… Add át a szilánkot. –
• Soha! –
• Te akartad. – suttogta negéd-édesen.

Egy villanásnyi idő. Csak egy nagy fekete fény. Ennyi volt.

Kagome térdre rogyott. Kínoktól nyöszörögve kapott bordón átázott blúzához. Szemében összegyűlt gyémántok, most csordogálni kezdtek, csakúgy, mint száján kibuggyanó mély-édes vére.

Naraku vigyorogva lépett oda hozzá, nyakához közeledett hosszú, csontos ujjaival, de a lány elkapta csuklóját.

• Nem adom. – préselte ki magából a szavakat, de már beszélni is fájt számára.
• Könyörögj… - rázta le magáról a gyenge béklyót, és elvette, amit akart –… hogy megöljelek.

Kagome végleg összeomlott, törékeny teste kecsesen hullt a porba. Érezte, minden ereje elfogy. Eső kopogását vélte hallani; kintről szűrődhetett be, olyan nehézkes és álmos volt minden.

• A makacsságodnak köszönheted. Lehetett volna könnyű halálod is. – mosolygott fél szájára, majd eltűnt, hiszen ami kellett már nála volt.

• Mi ez?! – értetlenkedett a szerzetes, mikor a sötét alak, ami ellen végig harcoltak, porrá lett.
• Csapda? – vonta fel szemöldökét Inuyasha, majd orrát hirtelen egy szívfacsaró illat ütötte meg – Kagome vére… - motyogta, és mint az őrült elkezdett rohanni a frissen hordott szag felé.
• Nézd! – mutatott Sango, most egy pokoldarázsra, mely elvette az ékkőszilánkot a bábú poraiból, majd elszállt vele – Ezt érezte Kagome. –
• Igen, de most siessünk Inuyasha után. –

• Kagome! – kiáltozott a hanyou, egy barlangba lépve; szívét, mint parányi tűk szurkálták, az aggodalom – Kagome! – pillantotta meg a saját vérében fekvő lányt, és azonnal odarohant hozzá – Kagome, Kagome jól vagy? Minden rendbe lesz. Hallod a hangom?! –
• Inuyasha? – nyögte a lány, de hangja megnyugtatta a félvért: életben van – Olyan fáradt vagyok… -
• S… ne beszélj… - “Fel kéne emelnem, de azzal csak még több vért vesztene…”
• Bocsáss meg, Naraku elvette az ékkőszilánkomat. –
• Nem baj, majd visszaszerezzük. –
• Olyan fáradt vagyok… aludni szeretnék… aludni egy igazán jót… és álmodni… -
• Ne hunyd le a szemed! Maradj ébren, hallod Kagome, most nem szabad aludnod! –
• Miért nem Inuyasha? Olyan álmos vagyok… Csak egy igazán kicsit lepihenek… -
• Ne aludj el. Nem szabad… - mélyedt bele a meleg, gesztenyebarna szempárba, melynek tükrében elveszett, és sajátjában is könnyek gyűltek.
• Fázom… Hideg van… - próbált felülni, de mozdulni se bírt – Nagyon fáj… de lassan nem érzem… mindjárt elmúlik… - zilálta, hangja egyre jobban akadozott.
• S… - nyugtatgatta a fiú, és ráterítette tűzpatkány kimonóját - Igen, minden rendben lesz. – mondta inkább magának, mintsem a sápadt lánynak.
• Mennem kell… - suttogta Kagome, puha porcelán arcán most valami pajkosság tükröződött, mint újjá éledt gyermekkora, meg nem szokott játék csillogott káprázat íriszében.
• Menned? Maradj egyhelyben! –
• Mennem kell, hívnak… - mosolygott sejtelmesen, vonásai lágyan vezették lecsorduló könnycseppjeit, végig útjukon.
• Kik hívnak. –
• Hívnak engem… rám várnak. –
• Kik?! Kik várnak rád?! –
• Inuyasha… szeretlek… azt akarom, hogy légy boldog. –
• Ne mondj ilyeneket, meggyógyulsz. –
• Szeretlek. – mosolygott kedvesen, és érezte, hogy lelke olyan könnyű, nem nyomja már semmi, nem fertőzi e világi mocsok; repülni akart; leperegtek előtte élete legszebb emlékei, mosolygott.
• Kagome, kérlek, én is szeretlek. Maradj velem! Hallod?! Ne menj el! Ne csukd le a szemed! –
• Viszlát. – búcsúzott, gyengéd hangja, most először ez idő alatt biztos volt, és határozott, bársony pilláit utoljára meglebegtette, pislogott, és már csak a fehérséget látta, és néhány álomszép alakot, kik őt hívták, hogy végre pihenhessen e fáradt életre.
• Ne hagyj itt… - csordult ki könnye a hanyounak, nem is tudta igazán mit érez most.

Talán nem is akarta elhinni. Itt hagyták, az, akit e világon a legjobban szeretett itt hagyta. Szívében mérhetetlen keserűséget érzett. Élete elvesztegetetnek tűnt. Hiszen annyi mindent nem tett még meg: soha nem mondta el a lánynak, mennyire szereti, és mennyire jó, hogy vele van, nem suttogott fülébe mézédes szavakat, nem fogta meg a kezét, hogy együtt élvezhessék a tavaszt. És most már nem is fogja… mind azt, amit Kagome megtett, ő későbbre halasztotta, tétovázott, és már bepótolni késő.

Riadt tekintetét végigfutatta a holttesten, Szívét elöntő fájdalomtól ordítani tudott volna. Kagome szeme kihűlten meredtek a sötét semmibe, nem emlékeztetett már régi ragyogására, nem csillogott már úgy, mint egykor. A fiú ujjaival lezárta a szemfedőket, nem bírt belenézni a sima tükörbe. Hirtelen gondolattal magához ölelte az ernyedt lányt, de hidegségétől még jobban megrémült.

• Hogy engedhettem… - suttogta – Kagome kérlek, bocsáss meg! Kagome! Kagome… ha hallasz… szeretlek… -

Lassan felállt, ruhája úszott a lány mélyvörös vérében. Kilépett az esőre, lábát óvatosan tette le egymás után, nehogy egy parányi élőlényre is rálépjen, majd tempóján gyorsítva futva eredt neki, az üldözésnek. Elborult elméje mind csak Kagome mosolygós arcát lebegtette előtte, és csaját tébolyában hallani vélte kedves szavait.

• Au… - ült fel Sippou, és kicsiny buksiját simogatta fájlalóan, majd alaposan is körül tekintett – Kagome! – szaladt oda a lányhoz, és mosolyogva hajolt felé – Kagome, ébredj! – bökdöste oldalát, de megijedt tapintásától, félve nézett le apró kezecskéire, melyet most sötétre festett egy bordó anyag – Kagome? – hátrált és jobban megnézte barátját; hogy nem vette észre eddig maga sem tudta, de most látta a Kagomét körbevevő tükrös vértavat – Kagome… - ismételgette, és sírva próbálta felébreszteni, hiába – Kagome! Kagome! -

• És most Inuyasha, láthatod, hogy te velem szemben semmit sem érsz. Akárhogyan is igyekeztetek. Szánalmas. – nézett az előtte pár méterrel heverő hanyoura, ki saját vérében fürödve próbált felállni, és véghez vinni bosszúját – Teljessé teszem a Shikon no Tamát, és már senki sem állíthat meg! – kacagott, és beillesztette, az utolsó két darabot is – Nézd! Az a lány semmit nem ért a halálával. Könyörgött nekem, hogy hagyjam meg az életét. –
• Hazudsz! Kagome sohasem… -
• Higgy, amit akarsz. – mosolygott mély megvetésével, majd lehunyta szemét, a nagy fénycsóvától – Végre, az egész teljesen az enyém. – kacagott, és felemelte a magasba, hirtelen azonban egy repedés jelent meg a Shikon no Tamán, és az végig futva szétágazott – Mi ez? – lepődött meg a gonosz korcs, és ámulva nézte, ahogy az újra egyesült égkő darabokra esik, és porrá lesz.
• Csak az, tehette volna egésszé, aki széttörte. – hallatszott ekkor hátuk mögül egy nyugodt női hang.
• Kikiyou? –
• …de ő, ha jól tudom meghalt. Megölted. – folytatta keményen, kegyelmet nem ismerve, és kifeszítette íját.

• Sippou! Kagome! – dermedt le a taijiya belépve a sötét kis vályúba.
• Sango… Miroku… - fordult lassan hátra a kis rókadémon, szeme vöröslött a sok sírástól, hangja akadozóan vonaglott – nem mozdul… -
• Nem lehet… - térdelt le mellé a szerzetes, és eltakarta Sippou szemét.
• Kagome… - szorította Miroku kezét a démonirtó lány, és sírásban tört ki.
• Mennünk kell… meg kell keresnünk Inuyashát… -
• Nem bírok… -
• Sango, erősnek kell lennünk. – támogatta, ki a lányt a szintén elszomorodott Kirarához – “Érzem Naraku gonosz auráját, Inuyasha is odamehetett, vajon már tudja, hogy Kagome… Akárhogy is sietnünk kell, még mielőtt valami őrültséget művel.”

• Inuyasha! – kiáltott már messziről a szerzetes, és észre sem vette, hogy most a háta mögött ülő démonirtó leugrik.
• Naraku! Te átkozott! – támadt neki ellenségének a lány, de egy védőpajzs miatta alul maradt.
• Semmi értelme, nem harcolok ilyen gyenge halandók ellen. – tűnt el – “Eltört, megsemmisült, a szent ékkő, amit annyira akartam…”

A sötétben már csak egy dolog világított, egy aprócska fény.

Egy lány feküdt, mint feláldozott hercegnő, és mellkasában ragyogott valami… valami, nem evilági fénnyel, és ez a különleges ragyogás elhalványult, majd végleg kialudt.

A lány ki eddig mozdulatlanul hevert, most lassan mélán, de mégis kecsesen felállt. Teste köré írt mélyvörös tenger látványa megrémítette, végignézett magán: ruháját is átfestette saját édes vére. Olyan hirtelen ébredt, mint amilyen hirtelen elvesztette emlékeit. Megdörzsölte homlokát, és a káoszt egyre jobban érezte lelkében, a zűrzavart, melyben nem tudott rendet tenni. Fejében megszólaló hang, csak még jobban megijesztette.

• Kit? –

• De hát miért ölném meg? Nem is ismerem… -

• Halálom? Halott vagyok? –

• Rendet? Miért én? Aludni szeretnék… -

• Naraku? – ismételte a sejtelmesen suttogó lágy hangtól kapott utasításokat, még egyszer megmasszírozgatta homlokát, majd körbenézett.

Egyik irányba gyengén beszűrődő fényt pillantott meg, a másikban pedig még nagyobb sötétséget. Elindult a kijáratnak tűnő világosabb oldal felé, de hirtelen megtorpant, kéztető sugallatott érzett, mikor a hátborzongatóan kellemes fiú hang megszólalt.

• Ne arra menj, hanem erre… De merre? Mit szíved súg, nem érti… Meg éri? Ott vár a válasz… Rá találsz? Társra, kopár létedre… Vagy mire? –
• Ki vagy te?! Mutasd magad! – zilálta rémülten a lány.
• A kérdés az, hogy te ki vagy. Kikiyou, a neved Kikiyou - kacagta vidáman a fiú, majd újra rázendítette nótájára - Ne arra menj, hanem erre. De merre? Mit szíved súg, nem érti. Meg éri… -

Kagome elindult merre szíve súgta, a sötétbe. Remegett a félelemtől, mégis végig ment a számára kijelölt ösvényen.

Kezét sápatag arca elé emelte, a hirtelen jött fénytől. Pislogott párat a félhomályban, melyet önnönmaga teremtett beburkolt elméje köré.

“Egy ló…” – pillantotta meg a nagy kőterem közepén hűsölő fejedelmi állatot; lassan közelebb lépett hozzá, ajkait meg sem mozdította úgy szólt, hogy csak fejében visszhangzott. – “Miért vagy itt… Miért vagy ilyen szomorú?” – a jószág szeme jégesőként verte, aki ránézett, mélyében bánat lappangott hosszú egyedülléte miatt – “Magányos vagy? Én is… gyere, menjünk együtt. Gyere velem…” – mosolygott kedvesen a lány.

A nemes állat, lehajtotta fejét, lassan felállt, úgy nézte, az írásokkal telirótt falat, mint ha ebben a pillanatban került volna erre a sötét helyre. Lehunyta gyöngy tiszta szemeit, és testét a mindent elárasztó fénynek adta át.

Kagome pilláit megremegtette, majd felnyitotta. A mén már sehol nem volt, csak egy kard állt előtte azt súgta, vegye el. A lány egy magabiztos mozdulattal kirántotta a sziklatalajból.

• Inuyasha. – szólította meg a papnő a térdre rogyó hanyout, körülöttük mindenki zilálva sírt édes könnyeket.
• Mit vehet még el tőlem? –
• Megkeresem Narakut, én végzek vele. –
• Nem… nem hagyom, hogy téged is… -
• Hagyd rám. – fordított hátat Kikiyou, hangja hidegzuhany volt, és lélekgyűjtői körében eltűnt, ellentmondást nem tűrve.
• Inuyasha… - lépett oda hozzá a szerzetes bátortalan hangon kezdte – El kell temetnünk… Kagomét… el kell temetnünk… -
• Őt? Ne kérj tőlem ilyet… -
• Tudom, milyen nehéz… de muszáj… -

• Itt volt! Pontosan itt feküdt! –
• Az illatát sem érzem… - “A föld beszívta, hová tűnhetett a teste?”

• Nézd azt a lányt ott… -
• Mekkora kardot cipel… -
• Tiszta vér a ruhája. –
• Biztos egy csatából menekült el… - susmorogtak a falusiak látván a viharvert Kagomét.

Kagome nem nagyon foglalkozott velük, odament egy a kunyhója ajtajában ücsörgő idősebb hölgyhöz.

• Szükségem van egy ruhára… - mondta nyugodt lágy hangján.
• Ruhára? Mi történt veled gyermekem? És honnét szerezzek én neked ruhát? –
• Szükségem van egy ruhára… -
• Jó-jó. Megnézem, mit tehetek… Ezt még régen hordtam, kissé szétfeslett, és pár helyen elszakadt. Próbáld fel. –
• Köszönöm. – vette magára a fehér, lágy anyagot; a darab maga tényleg kissé ütött-kopott volt: oldalt combig fel volt hasadva. Egyik ujja rövidebb volt, mint a másik.
• Segítek. – szólt az öregasszony, és szép masnira kötötte a vastag övszerű anyagrészt – Csinos… mintha csak a volt lányomat látnám… -
• Volt lány? Sayo igaz? –
• Honnan… -
• Jól érzi magát a másvilágon. – hunyta le szemét – és üdvözöl. –
• De hát… -
• Én is onnan jöttem. – intett Kagome, felkapta fénylő kardját és kilépve a kunyhóból útnak indult egyenesen a sűrű erdőbe.

• Inuyasha… mennünk kell… -
• Nem megyek, hagyjatok… - nézte tovább a barlangban lévő helyet, hol a föld vörösebb, sötétebb volt, és hol lassan növények kezdtek csírázni.
• Így hogy állunk bosszút Kagoméért?! – pattant fel Sango is – hagyod, hogy Naraku vidáman éljen?! –
• Kagome… - szorította ökölbe kezét – Menjünk! –

• Egy Naraku nevű szellemet keresek. – mondta Kagome legkönyörtelenebb hangját elővéve, és kardját egy már kifárasztott szellem nyakához illesztette.

• Nem ismerem… - húzta feljebb állát, és próbált szabadulni, de amint kimondta ezeket a szavakat torkán átszaladt egy fájdalmas rándulás, utána már nem érzett semmit, teste porrá lett.

Kagome leült a fa alá, merengően nézte a holdat, mely már fönt ragyogott ezüstös fényével, megannyi rejtélyjel kecsegtetve. Hátát nekivetette az odvas törzsnek, és magához szorította egyetlen társát.

Kicsit fázott is tán. Körbenézett, és egy pislákoló fényt pillantott meg a távolban. Felállva fontolóra vette a dolgot, majd végeredményben óvatosan elindult felé.

Egy falu. Ahogy Kagome beljebb sétált levert házak, parázslottak, és élettelen falusiak hevertek mindenfelé. Teljes volt a rombolás. Egy gúnyos kacagás ütötte meg fülét, majd egy másik kellemetlen hang.

• Főnök. Ezt nézd milyen zsákmány. –
• Igen, megérte megtámadni. Tölts még szakét! – kiáltott oda egy félelemtől remegő fiatalasszonynak – Hát te meg?! –nézett most a teljesen nyugodtan feléjük közelítő Kagomére – Milyen gyönyörű, vigyétek a többi közé! –
• Engem nem… - motyogta, és kardja markolatával leütötte a feléje közeledő két gusztustalan alakot, majd még másik hármat is.
• Fogjátok már meg! –
• Egy szellemet keresek. A neve Naraku. –
• Úgy harcolsz, mint egy igazi férfi. Csatlakozz hozzánk. Legyél az asszonyom. –
• Nem. Engedd el a nőket. –
• Jól van, mehetnek. – ijedt meg a feléje közeledő pengétől, majd maga is előrántotta fegyverét – van benned erő… - próbálta visszaverni feléje induló kardot, de alig tudta távol tartani saját nyakától.
• Mi? – nézett le Kagome lábára, melybe most egy kisgyermek kapaszkodott, elég volt ennyit félrenéznie kezéből kiütötték a kardot.
• Most, megvagy! – nevetett gúnyosan a bandita, és hátrataszította Kagomét, úgy, hogy az a földön landolt, a gyerekkel együtt.
• Kisfiam! – szaladt oda egy idősebb hölgy, elrángatta és el is szaladt vele, amíg még szabad volt az útja.
• Ott hagyjuk a nénit? Ő mentette meg minket. –
• Nem tehetünk érte semmit, tud magára vigyázni. –
• Nos, velünk tartasz? – szegezte szekercéjét Kagome nyakához a testes vezér.
• Nem… - ernyedtek el végtagja a választ kimondva, és úgy hevert ott, mintha azt várná, hogy lecsapják a fejét.
• Nem rettegsz? Megölhetlek. –
• Legalább pihenhetek majd… -
• Nem félsz a haláltól. Ez tetszik. –
• Uram. – lépett elő egy jóképű fiatal fiú; arca fehérre volt mázolva, szeme erősen ki volt húzva feketével, rajzolt könnycsepp díszítette arcát, szája sarkában mégis lemoshatatlan vigyor lapult; egy ijesztő bohóc; Kagoméhoz fordult – tessék. – nyújtotta át a kardot; Kagome kicsit meglepődött, felvonta szemöldökét és az ifjúra nézett, aki csak mosolygott rá – téged hív.
• Mit csinálsz te bolond? –
• Nem lenne érvényes küzdelem, egy fegyver nélküli nő. Kíváncsi vagyok a kimenetelre. –
• Legyen, egy nő nem fog ki rajtam. –

A lány egykettőre talpon termett, és körbenézve csak a sok rablót látta kik érdeklődően várták a fejleményeket, undorodott. Még egyszer ránézett a fiúra, kivel kapcsolatban furaérzése támadt, majd hárított egy csapást.

• Csak egy nő, finomabban. – nevetett az ifjú jóízűen.

Kagome már nem aggódott ennyire. Nem telt bele sok idő, már ott térdelt a vezér mellkasán, győztesen kikerülve a párviadalból.

• Mi vagy te? Démon? – zilálta a férfi.
• Nem ő nem egy démon. A kard, amit forgat a Gin Uma. Egy elátkozott penge, melyhez milliók vére tapad. A forgatóit mind elragadta a hataloméhség, így lemészárolták akár saját családjukat is, ezért elzárták egy mély barlangba, hol hangod semmivé lesz, vakságod megőrjít, és nem hallasz semmit. De most téged hívott, kíváncsi voltam miért. Nem érdekel a hatalom, se kincs. De miért akar téged a Gin Uma? – érintette meg Kagome homlokát: “Ugye te nem hagysz el? Ugye velem maradsz? …nem szeretnék egyedül lenni… maradj mindig mellettem…” - Megígérte neked? Milyen érdekes… ahogy kötődik hozzád… Egy magányos kard, és magányos gazdája… Hát nem ironikus? -

A lány nem szólt semmit, talán kicsit dühös volt, mert gúnyolódva beszélnek róla, de csak nekiszegezte kardját a szónokló fiúnak.

• Nyugalom… A nevem Karasu, nem vagyok az ellenséged. Veled tartok. –
• Nem kértem. – fordított hátat és teljes higgadtsággal csak úgy elsétált.

• Csípős az idő. –

• Miért követtél? – húzta magát még jobban össze, kardja két combja között pihent, és szorosan átkarolta térdét.
• Mondtam, hogy veled tartok. –
• Ki vagy te? –
• Se nem ember, se nem Démon. Nem vagyok élő, de nem vagyok holt. Részben Te vagyok, saját őrületed szüleménye. – suttogta hátulról hol jobb, hol bal fülébe mézes-mázos hangján.
• Őrületem? Nincs szükségem rád. –
• De van, és nekem is rád. –
• Azt mondtad… szükséged van rám? –
• Igen. Te vagy nekem a nap és én ki az árnyékban járhatok. Te vagy a szellő és én ki melegben meghalok. Te vagy az eső én áhító gyomod. Széttépném magam, ha csak egyszer is igazi neveden szólíthatnálak. – mosolygott, és játékosan hozzátette – Egyetlen virágom. –
• Igazi nevemen? Kikiyou… Az én nevem Kikiyou, vagy hazudott, az a fiú? –
• Ne arra menj, hanem erre… De merre? Mit szíved súg, nem érti… Meg éri? Ott vár a válasz… Rá találsz? Társra, kopár létedre… Vagy mire? –
• Te voltál… Hát akkor, hogy hívnak? Mond meg, miért hazudtál nekem? –
• Nem hazudtam, én azt mondtam, amit hallani kartál.
• Miért Kikiyou? Miért akartam én azt hallani? –
• Nincsenek emlékeid… -
• Mi az igazi nevem? Mond meg… kérlek… -
• Valójában Kagome vagy, de mégis Kikiyou. –
• Miért? –
• Kikiyou egy hatalmas erejű papnő volt, de megölték, te vagy a reinkarnációja. Nézd! Hol éj, hol nappal. – húzta el jobb tenyerét orcája előtt, és előtte csillagok jelentek meg, majd felhők. –
• Egy trükk? –
• Nem valóságos illúzió. –
• Egy illúzió nem lehet valóság. –
• Miért nem? Csak rajtad áll. Kivetített gondolat. Hopp! És lám egy virág. Neked hölgyem. – nyújtott át egy fekete rozsát, szennyes örömtől ragyogó szirmai megbabonázták a szemet.
• Nincs szükségem a hízelgésedre, hagy békén. Már nem vagyok egyedül… -
• Nem áll jól neked az a kard, törékeny tested köré jobban illene egy erős férfikar. –
• Ne érj hozzám. – mondta cseppet sem határozottan, libabőrös lett, ha csak ránézett a fiúra.
• Ha táncot járna lábam, ahogy régi szép időben, penge élén tenném, mint a halál örömében… - dalolászott tovább, alakja eltűnt a homályban, nem szólt többet, csak őrült mosolyát hagyta hátra, majd az is szertefoszlott.

Kagome még jobban összehúzta magát pihenni próbált, bár úgysem tudott, zavarta a megnyugtató csönd, melyet Karasu okozott távozásával.

• Sehol sincs… -
• Nem akarja, hogy megtaláljuk. –
• Naraku bűzét nem érzem… de valami mást… -
• Igen, meggátolt gonosz energia. Hatalmas… aki kordában tartja biztos nagy erejű harcos, vagy nagy spirituális tudású pap lehet. – tekintett keletnek Miroku.
• Nézzük meg! Sippou, te maradj itt. –
• Nem akarok egyedül. –
• Akkor gyere, de ennek lehet, hogy harc lesz a vége. – szólt Inuyasha a maga flegma módján, majd megindult.

Lábait sebesen szedte, hátha most végre valami nagyobb kihívásra lel, mely, ha csak egy pillanatra is de feledteti vele Kagome tükrös szemét, ami azóta kísértette; az-az üres tekintett, melyet halála után hátra hagyott.

• Mi? – torpant meg a hanyou és tétován a lányra nézett – Egy újabb csapda? –
• Ki vagy te? – nézett fel az, és felállva megszorította kardja markolatát.
• Te ki vagy? – “Nincs Kagome illata… de a kardja démoni energiát sugároz… Mi ez a lány?” – bűzlesz a vértől… mégis hány életet ontottál ki?!
• Mi közöd hozzá? –
• Te nem lehetsz ő… - szorította kezét ökölbe, mérges volt a lányra, mérges, mert pont úgy néz ki, mint elvesztett szerelme – hogy mered az ő alakját felvenni?! –
• Harcolni akarsz szellem? –
• Ez lesz számodra az utolsó! –
• Meglátjuk! – csaptak össze, mindketten teljes erejükből küzdöttek, de végül Inuyasha maradt alul.
• Nem lehet, az én Tetsusaigám… -
• Mi folyik itt?! – érkeztek meg a többiek, és kérdően néztek a párosra.
• Ő nem ő! – kiáltott a hanyou, farkasszemet nézve a fénylő pengével.
• Csak nem… - ámult el Miroku – A Gin Uma… Inuyasha vigyázz! Az akard a Gin Uma! –
• Inu… Yasha… - ismételte lassan a lány, fegyvere kiesett kezéből, és a fejéhez kapott – Inuyasha… -
• Mi történik? –
• Hagyj! – kiáltott rá Kagome, felkapta kardját és elszaladt, úgy ahogy a lába bírta.
• Ebbe meg mi ütött? Megfutamodott előlem. –
• Legyőzött nem? –
• Miért nézett ki úgy, mint Kagome? –
• Nem tudom, de sem az illata, sem a viselkedése nem volt olyan… - ült fel, szemében könnyek csillogtak, de ügyelt rá, hogy egyet se eresszen szabadon.
• A nevedre valahogy reagált… nem lehet, hogy mégis… -
• Nem! …ne ringassuk magunkat illúziókba, csak még jobban fájna, ha kiderül, hogy mégsem ő az, megint elveszítenénk… -
• Illúzió… meghatározás: valamely nem létező csodálatos dolog, melyet megalkotója álmaiból hív elő, hogy másokat elkápráztasson vele. – jelent meg ekkor egy furcsa alak, lágyan hátra tűrte rövidke korom haját, és kilépett a fa árnyékából.
• Ki a fene vagy te?! –
• Karasu, ami azt illeti, talán még a fene is én vagyok… A hölgy pontosan az volt, akire gondoltatok. –
• Kire gondoltunk volna?! –
• Hát ezt nekem kell tudni? – mosolygott – Visszaküldték a túlvilágról, hogy véget vessen ennek a háborúnak. –
• Kagome… -
• Igen ő az… de nincsenek emlékei, elméje teljesen tiszta, új lappal kezdett. Hogy ne keveredjen bele ebbe a bonyolult szerelmi ügyedbe… -
• Kagome… -
• Nekem mennem kell… Kihűlik a teám. – hajolt meg, majd köddé vált.

• Üdvözöllek ezen a zűrzavartól ittas reggelen. –
• Karasu? –
• Én vagyok az. –
• Te tudsz a múltamról igaz? –
• Foltokat életedből. Regényed hiányos. –
• De ismertem korábban valami… Inuyashát? –
• Hagy gondolkodjak. Középmagas, ősz hajú, kutyafülekkel? –
• Igen. –
• Ismered. Ő… -
• Igen? –
• Ő… az-az úr, kivel előbb társalogtál. –
• Vagyis nem… - sóhajtott mélyet.
• Nem mondtam. Kikiyou szerelme, kijátszották őket egymás ellen, így halt meg a hajdan leghatalmasabb papnő. Majd mikor idekerültél oldalán harcolva egymásba szeretetek, de… -
• De? –
• Te mindig csak második voltál szívében. –
• Értem… – “Éreztem, hogy valahonnét ismernem kellett.”
• Megtaláltam… -
• Mit? –
• Inkább kit egyetlen igazgyöngyöm. Akit keresel… addig nem nyugodhatsz. Ki vesztedet okozta virágszálam. –
• Naraku? Megtaláltad Narakut? –
• Pontosan. –
• Vigyél hozzá! –
• Nem lehet. –
• Miért nem? –
• Nézd. – mutatott a kardra, mely most tűz forróra hevült, és kiugrott gazdája kezéből – Egy magányos kard, és magányos gazdája… de te most már nem is vagy olyan egyedül… - mosolygott, és ismét eltűnt fekete tollakat hagyva maga után, és egy varjú képű felhőt írt a zavaros égre.
• Shiro! Miért? Maradj velem… a barátom vagy… nem akarom, hogy egyedül legyél… megígérted… - hullott könnye tulajdon társára, kit soha nem kezelt egyszerű fegyverként – nekem nem azért kellesz, mert erős vagy… hanem mert a barátom vagy… maradj velem… - a kard körüli lassan eltűnt, Kagome ismét kezébe fogta jobban fénylett, mint azelőtt – Karasu! –
• Szólítasz napvilágom? –
• Vigyél Narakuhoz! –

• És itt volnánk, hol a sötétségbe bele lehet fulladni. –
• Kik közelítik meg a palotámat? – lépett elő Naraku – Kagome… csak nem téged is újragyúrtak? – színlelt nyugodtságot gúnyos vigyorával.
• Én még elintézek valamit. –fordult el Karasu, és elsétált a semmibe.
• Naraku a neved? –
• És ha igen… így szólítanak. –
• Meghalsz, hogy én is pihenhessek. – pislogott, majd kardjával együtt nem kért csatába kezdett, életre-halálra.
• Csak nem képzeled, hogy győzhetsz. –
• Nem számít. –
• Akkor mégis miért akarsz megölni? Ha nem érdekel, hogy győzöl-e vagy sem, miért harcolsz? –
• Valakikért… akikre nem is emlékszem… ezt mondták nekem. –
• Éles a kardod, dolgozz nekem. –
• Miért dolgoznék? Te öltél meg… -
• Kagome! –
• Ki a… Inuyasha? – pillantott hátra szeme sarkából.
• Gondoltam segíthetnek. – integetett Karasu, majd félre ált egy magas fának döntötte hátát; a többiek csillogószemmel vetették bele magukat a küzdelembe.
• Rossz döntés. – szólt Naraku, és nagy erejű mérgét küldte Kagoméra, azonban varjútollak fogták fel a támadást; a Shiro ekkor belehatolt a gonosz félvérbe; a fény belülről szaggatta szét, vége van…

• Kagome… - csodálkoztak a többiek, és közelítettek barátjuk felé.
• Választhatsz. – szólt Karasu – velük maradsz, visszakapod az emlékeidet és végigszenveded szerelmes vágyaidat, vagy mész pihenni, amire mindig is vágytál.
• …maradok… - felelt tétován, és csillogó tekintetű társaira nézett, kik úgy örültek neki, hogy ki sem tudták mondani.
• Akkor hát… viszlát gyöngyvirágom… -
• Várj! –
• Magányod gyermeke vagyok, elméd őrülete. Remélem, látjuk még egymást egy tébolyult órában. – nyomott csókot kezére, majd átnyújtva egy fekete rózsát köddé foszlott szét, emlékek sokaságára.
• Kagome. – ölelte át Inuyasha a lányt – Én… -
• Nem mondj semmit… tudom… Én is szeretlek… - váltottak forró csókot, és élvezték, hogy egymásnak vannak teremtve.

Vége