Erre a félvér csak hetykén elmosolyodott, látszott rajta, hogy nagyon élvezi a helyzetet. Tett pár lépést közelebb, majd folytatta.

• Fáj ugye? – kezdte megnyugtató gonoszsággal, várt egy kicsit, majd mikor a lánynak egy könnycsepp gördült végig gyönyörű arcán folytatta – Engedd szabadjára a gyűlöletedet, meglátod megkönnyebbülsz tőle… nem bűn az… ha utálsz valakit. –
• Nem? – fordult Kagome legnagyobb ellensége felé; szeméből csak úgy záporoztak a könnyek, arcán mérhetetlen nagy kétségbeesés tükröződött… ilyen keserűséget, még sosem érzett, szívét az üresség marcangolta… míg végül fájdalmában Naraku erős testébe rohant, és jobbulást remélve mellkasát verte; az csak önelégült képpel nyugtázta, nála jobban senki nem forgatja lapjait.

***

• Mi az Kanna? – pillantotta meg a kislányt Kagome, mikor felébredt, az nem felelt, csak közelebb lépett és tükrét mutatta, melyen egy kép rajzolódott ki: Inuyasha és Kikiyou.
• Gondoltam, talán érdekelhet. – suttogta vontatott hangján a fehérbe öltöztetett üresség, majd mikor gazdája a terembe lépett, már ment is.
• Mi a baj? – nézett Naraku gúnyosan a fogait összeszorítva tartó lányra.
• Meg akarok halni… -
• Nem, azt nem engedhetem… de segíthetek felnevelni a gyerekedet… -
• Honnan tudsz te a babáról?! –
• Hát igen, ügyesen titkoltad, még az apja sem sejtette… gyere ide. – nyújtotta kezét; Kagome tétovázva ugyan, de közelebb ment, majd hagyta, hogy az erős karok körbefogják.

Naraku nem volt az a finomkodó alak, de a lány mégis lágynak, és kellemesnek érezte csókját. Mire Kagome újra kinyitotta szemeit, szívét elhagyta a fájdalom, és helyét némi keserű sötétség vette át. Felnézett a gonosz félvérre, és ha szerelmet nem is, de vágyat érzett arra, hogy viszonozza csókját. Inuyasha iránti érzelmei szertefoszlottak, mint hajnali köd.

• Hogy van? – állt meg egy férfi egy fa alatt, ahol egy lány ült kisbabájával együtt, mely fehér selyemben pihent.
• Alszik… - suttogta a fiatal anya, és gyermekét még jobban magához szorította.
• A neve Akate. – jelentette ki határozottan a férfi.
• De Naraku, már van… rendben… - “Még alig két napja született, de már akkora, mint egy kétéves… akárhogy is, mindent Narakunak köszönhetek…”

A nagyúr lehajolt Kagoméhez, és heves csókot nyomott szájára, mely nem maradt abba. Kagome annyira vágyakozott a szeretetre, hogy viszonozta, de a hanyou hirtelen megszakította, és csak egy vigyort eresztett meg, a lány felé.

• Pont úgy nézel ki, mint Kikiyou… -
• Kikiyou… - szomorodott el Kagome, bár érzelmeit elfojtották, még egyszer-egyszer feltörtek belőle, és félő volt, a közeljövőben teljesen felszabadulnak, de küzdött ellenük.

Egyetlen támasza Naraku volt, bár tudta, hogy ő is csak játszadozik vele, mégis jobb volt ez, mint a magány. Minden erejével a nagyúrba kapaszkodott, nehogy az eldobja, mikor már nem lesz szüksége rá. Hogy megint eldobják, ha már nincs szükség rá…

• Holnap meglátogatjuk Inuyasháékat. – szólt Naraku, majd válaszra sem várva eltűnt, mint a kámfor.
• Inuyasha… - suttogta a lány, és szemében ismét könnyek gyűltek; erőt vett magát, és hagyta, hogy az árnyak belepjék szívét… így már nem fáj…

Üres tekintettel magához szorította remegő fiát, majd hátát nekitámasztotta a mögötte álló göcsörtös fa vastag törzsének. Nem érzett már semmit…