Belül nagy harcot vívott saját magával:

• Megint rá gondolsz? – vigyorgott ravaszan, és élvezte saját “zsenialitását” – Megint rájuk gondolsz? – hangsúlyozta a “rájuk” –ot.
• Nem. –
• Nem kell letagadni. Semmi rossz nincs abban, hogy gyűlölöd Inuyashát… és Kikiyout. Gyűlöld őket nyugodtan, hiszen becsaptak. Inuyasha csak kihasznált téged csak játszott veled. Én megértelek… - mosolygott ördögien, egy csepp együttérzés sem volt benne, de tudta, fel tudj használni terveihez a lány dühét.

Kagome zokogva borult le a lábai elé, elkeseredetten, magányosan. Már azt sem tudta miért van ezen a világon. Az, akit mindennél legjobban szeretett elárulta, megalázta és kihasználta. Olyan egyedül volt, mint még soha; és ez Narakunak pont, kapóra jött.

• Utáld csak őket. Nincs abban semmi rossz… - simította végig vékony ujjait a lány selymes, ébenfekete haján – csak egy eldobható játék voltál számára, egy senki… Mindig is Kikiyoué volt a szíve, és az is maradt… -
• Ne! Kérlek ne! – kiáltott fel keservesen, mintha bőrébe ezernyi aprócska tű hatolna, és azok szétszaggatnák testét; még az is kínzás volt számára, ha hallgatnia kellett, hiszen emlékezett még arra a napra…
• Jól van. Pihenj csak… - cirógatta meg Kagome porcelánfehér bőrét és elfektette a padlón, közvetlenül bársony párnája előtt; a megsebzett lány úgy nyögdécselt, mintha mindjárt meghalna, egész teste remegett és rongybabaként hevert a nagyúr lábainál, némi javulást remélve.

Naraku megvárta, míg Kagome lehunyta szemét, majd hangtalanul kisétált a szobából, az ajtóhoz érve még hátravetett egy gúnyos mosolyt, majd távozott.

• Mi lesz vele? – kérdezte Kagura, Kagoméra gondolva, mikor meglátta gazdáját; hátát egy magas sötét bordóra mázolt oszlopnak támasztotta, és unalmában legyezőjével babrált.
• Megszüli… kicsit besegítek neki a növekedésben, és ha ez meglesz… elvisszük, majd az apjához… -
• Gondolom, megöleted vele. –
• Nem is vagy annyira ostoba. –
• És a lányt megtartod, miután megszülte? –
• Meg… Had lássa csak Inuyasha mi lett belőle… Mindig is gyenge nő volt, az is marad… -

***

• Kagome várj itt. –
• Veled megyek, segítek. – kapott Inuyasha keze után a lány.
• Nem, visszajövök érted, maradj itt. –
• Siess vissza… kérlek… - “Sango és Miroku, is elhagyta már a csapatot… talán nem is érdekli őket Naraku legyőzése… Nem mintha nem örülnék, hogy végre összeházasodtak… Sippou is hiányzik, mióta Kaeldével van, néha unatkozom, Inuyasha sem éppen a legvidámabb társaság, és egyre többet találkozik Kikiyouval…” – merengett, és próbálta elütni az időt.

A hanyou állítása szerint Naraku bűzét érezte meg, de valójában inkább a halott papnővel akart kettesben maradni. Kicsit sajnálta a lányt, hogy mindig magára hagyja, de nem tehetett mást. Legszívesebben csak szerelme karjaiban töltötte volna napjait, hogy egy kicsit megpihenhessen.

Lassan már eltelt egy hét… Kagome még mindig ott ült a fa alatt, ahol elváltak, és Inuyashát várta. A fiú után ment volna, de még mindig látta a közeli erdő fölött köröző lélekgyűjtőket, kik ezüstös, hosszú testükkel földöntúli ragyogással töltötték be az eget. Egyik este, csak simán vett egy mély levegőt, és azt lassan kifújta, majd tudatosodott benne a gondolat, hogy minden étele elfogyott, amit otthonról hozott magával. Arcán egy kristály könnycsepp gördült végig… majd ezt követte még egy, és még egy…

“Talán valami baja esett?! …nem… nem jön vissza…” – borult térdére és keservesen zokogni kezdett, majd kicsit összeszedte magát, és lenézett gömbölyödő hasára, mely blúza alatt nem is látszott; csókot nyomott rá, és csak ennyit mondott:

• Bocsáss meg… - tétován felállt, és a sziklaszirt szélére sétálva karjait széttárta, hogy utoljára még szabad lehessen, mint a madár, de megzavarták…