1. A harc

Csodálatos napra virradtak a kis erdő lakói. A Nap melegen sütött, a fák lombjai között enyhe szellő lengedezett. A levelek halk susogása csaknem andalítóan hatott a déli melegben. Mindehhez csatlakoztak még a madarak dalolása, a bogarak és állatok lágy zizegése is.

Neila is csaknem elaludt ültő helyében, ahogy várakozott. Aztán dühösen megrázta a fejét, csakhogy kiverje az álmot a szeméből. Majd tovább figyelt. Éles szemei minden apró rezdülést észrevettek, kiélesedett érzékei azonnal jeleztek, ha valami változás történt.

Ám nem történt semmi.

A Nap ugyanolyan kellemesen sütött, meleg sugaraival simogatva a földet, és a vadászt, aki a bokrok között várakozott. Neila kényelmesen, sőt, enyhén bosszúsan támasztotta állát a térdére. Már régóta ücsörgött egyhelyben, s azóta csak a Nap állása változott a feje felett.

A kiszemelt áldozata viszont sehogysem akart feltűnni. Mintha csak valamiféle ízetlen tréfát űzött volna vele. Erre a gondolatra a harcosnő enyhén elhúzta a száját. Magában felsóhajtott. Lehunyta szemeit, mivel a napfény éppen utat talált a szemébe az enyhe szélben lengedező levelek között. Közben fáradtan hallgatta a madarak lágy dalolását, mely csodálatos szimfóniává olvadt a halk szellő lágy zizegésével.

Aztán egycsapásra minden elcsendesedett. A madarak váratlanul mind elhallgattak, a szél baljós dalba kezdett.

Mindezt érezvén Neila kinyitotta szemeit, s végighordozta arany tekintetét a tájon. Miközben a környéket fürkészte, némán támadó állásba helyezkedett. Kezét kardja, a Shirojin markolatára helyezte, ahogy egyik térdét a földnek támasztva guggolt.

Ekkor megrezdült előtte egy bokor, mire izmai ugrásra készen megfeszültek.

A gyanútlan szellem kilépett a kis tisztásra, amelyet egy korábban kidőlt ősöreg fa hozott létre. Eleinte bizonytalanul tekintgetett körbe, megérezvén a feszültséget a levegőben. Fejét enyhén oldalra döntötte, füleit hegyezte. Vörös szemeivel a környezetét pásztázta, a bokrok között húzódó Neilat mégsem vette észre.

Kilépett a tisztásra. Bizonytalan léptei fáradságról tanúskodtak. Mindemellett sérült is lehetett, mivel az egyik karmos mancsát az oldalára szorította. Ujjai közül valamiféle fekete váladék szivárgott.

Lassan elindult a kidőlt fatörzs felé, csakhogy leülhessen. Csúnya pofáját fájdalom torzította el, mikor lezöttyent a fára. Közben magában morgott. Szaporán szedte a levegőt, horkolás szerű hangot hallatva. Vörös szemeiben fájdalom csillant, ahogy megnézte az oldalán lévő mély, vágott sebet. Minden egyes mozdulatnál fájdalom nyílalt mind a vágott sebbe, mind az egész testébe, amelyet sűrűn borítottak a kisebb-nagyobb sebek és égésnyomok. Ahogy eszébe jutottak a történtek, ismét felhördült, mintegy elátkozva azt, aki mindezt művelte vele.

Viszont láthatóan a bosszankodás eléggé lefoglalta, s nem figyelt a környezetére. Neila ezt egy gonosz félmosollyal nyugtázta. Kissé kihúzta a Shirojint a hüvelyéből. Teste ugrásra készen megfeszült. Már-már előrelendült, mikor váratlanul a szörny felkapta a fejét. Erre a harcos is visszaereszkedett a földre, s várt. Figyelte áldozata reakcióit. Nem úgy festett, mint aki rájött, ő is ott van.

A hatalmas szellem halkan morogva hallgatózott, majd a levegőbe szagolt. Aztán elvicsorodott. Egy másik szellem szagát érezte. Ráadásul közelről. Felállt, s az idegen felé fordult. A lesállásán Neila is az érkező felé fordította tekintetét. Ő is érezte a különös jövevény jelenlétét.

Magában átkozta az idegen időzítését. Ő akarta megölni a tisztáson lévő szellemet. Azt, akit eddig üldözött, akit sikerült megsebeznie és legyengítenie. S erre most, mikor már végre a markában volt, megzavarták. Az is lehet, hogy kezdheti elölről az egész becserkészést. Düh lángolt fel benne.

Arany tekintete ekkor megakadt egy bokor rezgésén, amely a jövevény megérkeztét jelezte. Összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy a magas idegen kilépett a tisztásra. Egy látszólag fiatal, ám valójában sokat megélt szellem lépett elő a bokrok közül. A férfi ránézett a vele szemben álló, vicsorgó és morgó szörnyre. Arany tekintetében egy szikrányi félelem, vagy meglepődöttség sem türköződött; csodálatos arcán, melyet mintha csak márványból faragtak volna, végtelen nyugalom uralkodott. Hosszú, fehér haját meglebbentette egy szórakozott szellő, csakúgy, ahogy a jobb vállára tekert szőrmének a végét is, mely csaknem a földig ért.

Neila elámult a férfi láttán, bár egyúttal dühös is lett rá. Amint ránézett, tudta, erős ellenfélre bukkant, aki minden bizonnyal elorozza majd tőle a prédáját, akin viszont lassan eluralkodott a düh.

A harcosnő halkan felállt, kezét még mindig kardja markolatán tartva. Összevont szemöldökkel figyelte az eseményeket. Az idegen azonban nem tett semmit, csak bámulta a sérült szellemet. Talán az idők végezetéig így álltak volna ott, hárman, ám Neila végül megunta a dolgot. Előlépett rejtekhelyéről, mire mindkét fél tekintete felé fordult. A férfi közömbösen szemlélte, míg vele ellentétben a szörny szemeiben dühhel vegyes félelem csillant.

- Ő az én prédám – jelentette ki minden teketóriázás nélkül Neila, mire a sebesült szellem egyet hátrébb lépett. Megfordult, s a sűrű felé iramodott, ám belenyilallt a fájdalom az oldalába, mire megbicsaklottak a térdei. Az egyik mancsát a sebre szorítva próbált felállni. Ismét nekiindult, ám nem juthatott messzire, mivel egy sárga színű energiaostor lecsapott rá, véget vetve szenvedéseinek. Nyoma sem maradt.

- Mondtam, hogy ő az én prédám! Miért avatkoztál bele? – támadta az idegent Neila, mire az felé fordította a fejét. Egy lesújtó pillantással jutalmazta csak a dühöngő harcost, majd szó nélkül tovább indult. Nem törődött többet sem a még mindig magában forrongó vadásszal, sem mással.

- Kérdeztem valamit! – kiáltott utána Neila, s tett egy lépést felé. A férfi erre megállt. Fel sem fordult, úgy válaszolt.

- Az utamban volt – jelentette ki tömören, minek hallatára a harcosnő majd’ felrobbant dühében. Heves természetének köszönhetően sosem tűrte az effajta beleavatkozást a dolgaiba. Előrántotta a Shirojint.

- Mégis mit képzelsz, ki vagy te?! Hogy merészelsz beleavatkozni a vadászatomba?! – követelte Neila, s megindult az idegen felé. Kardját csapásra emelte. A szellem kitért az első támadása elől, majd előrántva saját kardját vette fel a küzdelmet.

A harcosnő vadul támadott és olyan lendülettel, hogy a szellemnek igencsak oda kellett figyelnie, nehogy hibázzon. A két fél csatája viszont nem tartott sokáig. Habár a férfi kitűnő kardforgatónak bizonyult, s mindemellett igencsak erős is volt, egy fogyatékossága még neki is akadt, noha látszólag tökéletesnek tűnt.

Neila pedig azonnal észrevette ezt. Történetesen, hogy az ellenfelének nem volt meg a bal karja. Ez a hiányosság pedig most igencsak sokat jelentett a gazdájának.

A pengék össze-összecsaptak. A két fél sehogysem jutott dűlőre a másikkal. Ha könnyű küzdelemre számítottak az elején, bizony tévedniük kellett. A kardok szinte sivítva szelték a levegőt, s egyszer a két kard nem vált szét. Az ellenfelek egymásnak feszültek.

Neila tekintetében vad tűz lobogott, ahogy a harc felpezsdítette a vérét. A férfi arany szemei viszont örök nyugodtságot tükröztek. Ahogy ott álltak, egymással szemben, egyúttal a másik tekintetét is fogvatartották, nemcsak a kardok egymást.

A pengék szinte remegtek, ahogy egymásnak feszültek. Még néhány apró villám is cikázott körülöttük. Az idegen kardja ekkor füstölni kezdett, s mintha megannyi apró karcolás jelent volna meg rajta. Ezen a felek igencsak meglepődtek, különösen a kard gazdája. Ez a figyelmetlenség pedig igen nagy felelőtlenség volt a részéről.

A harcosnő, aki eddig két kézzel fogta fegyverét, kihasználva a szellem pillanatnyi figyelmetlenségét, most váratlanul a jobbal elengedte. Kardjával félresöpörte ellenfele pengéjét, aki így egy pillanatra védtelen maradt a bal oldal felől. Ezt a szívdobbanásnyi ideig tartó hibát és a férfi fogyatékosságát használta ki Neila, s a jobb kezével keményen ellenfele arcába öklözött, aki erre elvesztette az egyensúlyát és a fölre esett.

A férfinek hiába voltak kitűnő reflexei, amint kelt volna fel, egy penge éle feszült a nyakának. Az arany tekintet dühösen villant, ahogy felnézett.