11. rész: A visszaesés
1981 fájdalmasan nevezetes esztendő: a moszkvai játékokat követő patália miatt úgy át kellett alakítani a válogatottat, hogy a Világkupán történeti mélypontot jelentő hatodik helyen kötött ki az együttes, később pedig, a spliti Európa-bajnokságra a magyar vízilabda történetében első ízben érkezett meg úgy a csapat, hogy egyértelműen nem tartozott az esélyesek közé (pláne, hogy Faragó Tamás lemondta a válogatottságot). Nem is nyert - mi több, örülni illett a bronzéremnek. Egy esztendő alatt ugyanakkor összekapta magát annyira a Mayer Mihály vezette alakulat - miután visszatérhetett néhány, a Moszkvát követő megtorlások során elmeszelt nagymenő -, hogy Guayaquilben hihetetlenül közel kerüljön az aranyéremhez. Sőt, néhány másodpercig úgy is tűnt, világbajnok a magyar gárda, elvégre a szovjeteknek a dudaszó pillanatában lőtt Gerendás-gólt követően a játékvezetők középre mutattak. Az amerikai időmérő azonban közbeszólt, közölte, a dudát nem lehetett hallani, az pedig még Gerendás lövése előtt megszólalt: az ő szava döntött, a gólt annulálták, a döntetlennek pedig Kabanovék örülhettek. S minthogy az 1983-as Világkupán mindeddig egyedülálló módon győzelem nélkül zárt a csapat (hét meccsen négy döntetlen és három vereség - hetedik hely), Mayer úgy döntött, ő ehhez nem adja tovább a nevét, a kispadra pedig a Vasassal sikert sikerre halmozó Rusorán Péter ült le.
A zseniális tréner majdnem csodát tett, hiszen a római Európa-bajnokságon csapatával legázolta a házigazda olaszokat (9-3!!!), úgy, hogy már az első negyedben 2-7 volt a kiállítási arány… Sajnos, a minden idők legjobb szovjet válogatottjának tartott ősmasszívummal ezúttal sem bírtunk: az előny-hátrány párharcban az utolsó percekben mi tévesztettünk először lépést, s 10-10 után már csak ők lőttek gólt (10-12).
Kevesen gondolták, hogy hosszú éveken át ez az ezüst lesz az utolsó érem, amelyet magyar férfipólós nyakába akasztanak egy világversenyen.
Az erózió a szégyenteljes 1984-es MOB-döntés miatt kezdte ki a magyar vízilabdázást: jóllehet a visszatért Faragót is soraiban tudó válogatott simán verte a Los Angelesben később győző jugoszlávokat, a játékokon nem csillogtathatta meg tudását. Kárpótlásul Rusorán kiharcolta, hogy legjobbjaink külföldre szerződhessenek: az exodus pedig megtette hatását. A Vasas még nyert egy BEK-et (a kinti iksz után 10-5 a budapesti visszavágón őfelsége, a Dinamo Moszkva ellen!), majd egy KEK-et (hőstett volt Ploiestiben megőrizni a budapesti előnyt a Dinamo Bukaresttel szemben), ám aztán kifogytunk a csodákból. Nem maradt, aki átadhatta volna kivételes tudását akár a vízben, akár a parton, s ez olyan sosem látott "iszonyatokhoz” vezetett, mint a sportág történetének két, borzalmas mélypontja. A madridi világbajnokságon (1986), majd a bonni Európa-bajnokságon (1989) egyaránt a kilencedik helyen zárt csapatunk, de a kettő közötti ötödik helyeket (1987-es Eb, 1988-as olimpia) sem tettük ki az ablakba. S mint kiderült, a ‘91-es perthi vb-bronz is fellángolás volt csupán, hiszen Barcelonában olimpiatörténeti mélypontra süllyedt a magyar póló: sosem látott mélységben, a hatodik helyen zárt morálisan teljesen széthullott válogatottunk.
|