5. rész: Az első aranykor
A második világháború kitöréséig megrendezett három Eb-n ('31, '34, '38) és két olimpián ('32, '36) Magyarország diadalmaskodott. Már '30-ban látszottak a fölény első jelei: ebben az évben 12-ből 12 mérkőzést "fogott" a csapat, amely egy év múlva ismét megvédte Eb-elsőségét, majd Los Angelesben végre valóra váltotta egy nemzet álmát, és megnyerte az olimpiai játékokat.
Komjádi nem bízott semmit sem a véletlenre, a New Yorkig tartó hajóúton a fedélzeti medencében is edzésre vezényelte fiait. Akik aztán nem ismertek kegyelmet: rögvest az első meccsen lesöpörték a legnagyobb ellenfélnek számító németeket, Németh Jamesz mesternégyesével - amit előre beígért Komi bácsinak - 6:2-re nyertek. Igaz, még egy kemény parti hátra volt, hiszen az amerikaiak a germánokkal ikszeltek, azaz augusztus 11-én még le kellett győzni a házigazdákat. Az egyik lábszárát gyerekkorában, egy villamosbalesetnél elvesztett Halassy vezérletével ez sikerült (5:0, "hihetetlen, mit játszott ma ez a féllábú gazember!” - kiabált Komjádi örömében a medenceparton), így a sportág történetében először az olimpiai dobogó tetejére állhattak a magyar vízilabdázók.
És ott is maradtak. Jóllehet 1933-ban Komjádi Béla örökre lehunyta szemét, az egyre acélosabb és összeszokottabb magyar gárdával a nagy taktikus irányítása nélkül sem vehette fel senki a versenyt. Még a németek sem, holott a '34-es magdeburgi Eb-n és a '36-os berlini olimpián hazai medencében pólóztak. Berlinben már maga a pokol várta együttesünket, tizenötezer mindenre elszánt germán drukker űzte-hajtotta a hazaiakat, a meccset maga Adolf Hitler is megtekintette, azaz elvben csakis német siker születhetett. Gyilkos birkózás zajlott a vízben, Némethet ott ütötték, ahol érték, ám ebben a hangulatban a játékvezető sem tudott korrekt maradni, csak elvétve ítélt szabaddobást a magyarok javára. Persze, Jameszéket sem kellett félteni, nem megadóan fogadták a pofonokat, amiből természetesen következett, hogy a szó nemes értelmében vett játékról szó sem lehetett. Az egészen elképesztő izgalmakat hozó partin Brandy góljaival kétszer is vezettünk, ám a házigazdák kétszer is egyenlítettek - végül maradt a döntetlen, bár az utolsó három percben háromszor is a kapufát találták telibe honfitársaink. A zárónapon a gólarány döntött (azaz a lőtt és kapott gólok hányadosa): a németek kaptak egy gólt a belgáktól, mi 5:0-lal tudtuk le a franciákat, azaz az újabb különmeccset 5.0-3.5-re nyertük a hazaiakkal szemben, csapatunk tehát megvédte címét.
A hőskor utolsó Eb-aranyát Londonban szerezték meg a mieink (zsinórban ötödször emeltettek pajzsra, ami azóta is egyedülálló rekord, s alighanem az is marad). A világot elsősorban egyedülálló technikai tudásával megelőző együttes 110 összecsapáson maradt veretlen: az 1928-as amszterdami csatavesztést követően legközelebb 1939-ben, ismét Hollandiában, a doetinchemi Horthy-kupán (rangban megfelelt a mai Világkupának) kapott ki a csapat, azoktól a németektől, akik a londoni Eb-kudarcot követően már zokogtak az öltözőben.
|