Ahogy kiléptem a zuhany alól, megakadt a szemem a szemközti falon. Dermedten álltam ott, meztelenül, éreztem, ahogy szívem veszettül dobogott. Magamra kaptam a fürdőköntöst, és kirohantam a nappaliba.

Rohantam, mint akit kergetnek, egyenes Gebriel dolgozószobájába.
Ahogy berontottam az ajtón, egy szál törölközőben, nekimentem a férfinak.

- Hé, hé! Mi ez a rohanás?! –mondta, miközben eltolt magától.

- Valaki járt itt, míg nem voltunk itthon! –hadartam.

- Mi? Honnan veszed ezt? –látszott rajta, hogy nem érti az egészet.

- Találtam valamit a fürdőszoba falán.

- Mit találtál? –kérdezte türelmetlenül.

- Egy üzenetet, amit vérrel kentek fel a csempére. –hangom meg-megremegett a félelemtől.

A következő pillanatban már a fürdőben álltunk.


„EGNEVER TEEWS”


Elképedve, remegve álltam, és a feliratot bámultam. Gebriel éles hangja ostorként csattant, a felismeréstől.

- Van fogalmad róla, hogy mi ez?

- Nem.

- Akkor megmondom! Ez egy anagramma! Nem, nem is! Tükörírás! Igen!

Kibetűztem az üzenetet visszafelé.


„SWEET REVENGE”


- Ki írhatta? –kérdeztem.

- Sejtésem sincs. Az a kérdés, hogy még mindig itt van-e.

- A lakásban? Na ne! –hördültem fel.

- Miért? Ha komolyan gondolja, akkor nem csak üzengetni fog nekünk. Ezt márpedig vérrel írták!

Beleszagoltam a levegőbe. Fémes, véres szaga volt. Még mindig nehéz volt ösztönösen éljek a vámpír adottságaimmal.

Épp mondtam volna valami okosat, amikor észrevettem, hogy Gebriel eltűnt mellőlem. Nagyon megijedtem, de a következő pillanatban a hangját hallottam a konyhából.

- Sam, ezt nézd!

A vámpír a mosogató fölött állt, és mereven bámult bele. Követtem a példáját. Az tele volt vérrel, a lefolyó pedig be volt dugva.

- Mi a franc…? –nem tudtam magam szebben kifejezni…

Nem tudom, hogy csináltam, egyszeriben hallottam egy kósza szívverést. Majd felgyorsult. Nem tudtam, kié, olyan hangos lett, hogy szédülni kezdtem. Az illető adrenalin szintje az egekben volt, fülében lüktetett a vére.

- Gebriel… - szóltam.

- Mi történt? Te is hallod?

- Szívverést hallok. Nagyon hangos! Retteg, és itt van a közelben.
Nem tudtam, hogy a vámpírok erre is képesek, mert Gebriel olyan gyorsan futott el mellettem, hogy csak egy elmosódott pacát láttam belőle. Utána mentem, bár nem tudtam, merre indult. A hálószobában értem utol, ahol drámai kép tárult elém. Nem tudtam, hova kapjam a fejem.

A szoba közepén egy székhez kötözve ott ült Monique, szolid sminkje elmosódott a sok sírástól, karján egy nagy vágást ejtettek.
Mögötte a szék támlájára dőlve egy vámpír állt.

- Sokat vártunk rád, Gebriel. Ugye Monique? – hangja egyszerre volt mézesmázos, és kegyetlenül éles. Biztos ez is egy vámpír trükk. De nem ez volt a leg feltűnőbb rajta. Fél arcát egy fehér maszk borította, mely teljesen a bőrére simult.

- Mit akarsz?

- Elégtételt, és bosszút! –hangja elvékonyult, mondhatni suttogva sikított.

- Már megbűnhődtem a vétkemért. Ezt te is tudod, Julian!

- Soha, semmit nem bántál meg! Amit akkor előadtál, az színjáték volt! Én pedig érjem be az álszentségeddel, mi? Mert te mosod kezeid, mondván mit érdekel téged, hogy tönkretetted az életemet! Nem a te bajod, igazam van? – sikoltotta hisztérikusan, miközben szemei villogtak, hosszú, szőke haja lobogott körülötte. Olyan kisugárzása volt, ami fizikai fájdalmat okozott. Mint egy láthatatlan erő, aminek súlya alatt összeroppansz.

- Mit tehetnék még? Nem tudom visszaforgatni az időt! Százhúsz év nagyon sok!

- Valóban! Azt akarom, hogy éld át azt, amit én! Hogy szenvedj!

- Akkor intézzük el ezt mi ketten, a lányt engedd el!

Monique halkan pityergett, nem értette, mi történhetett százhúsz évvel ezelőtt. Teljesen össze volt zavarodva szegénykém, ahogy én is.

Julian láthatólag nem is vett észre engem, csak akkor nézett rám, mikor közbeszóltam.

- Ismered Moniquet?

Julian sandán a vámpírra nézett, majd gúnyosan felkacagott. Hangja sűrű keserűséget árasztott.

- Te nem változol! Még mindig ilyen kis kezdő csitrikkel mulatod az időd? Nevetséges vagy!

- Válaszolna? –kérdeztem ingerülten.

- No lám, hogy felvágták a nyelved! Van merszed velem feleselni?! Nos, hogy lásd jó modorú vagyok… legyen elég annyi, hogy nem ismerem.

- Akkor meg mit akar tőle?

- Talán tisztában vagy a túsz szó jelentésével, angyalom…

- Képzelje, tisztában vagyok! Engedje el!

- Nekem te nem parancsolsz, megértetted? – dühe mellbe vágott, azt hittem beszakad a mellkasom. Sokkal idősebb lehetett, mint Gebriel. Borzalmas hatalma volt.

- Ha nem ismered, akkor…? –kezdte Gebriel.

- Jaj, milyen értetlen vagy! Az utcán találkoztunk, mikor ebből a házból lépett ki, nem is gondoltam, hogy pont tőletek jött…

Julian lassan körbesétálta a székhez kötözött lányt, majd megállt Gebriel előtt.

- Látom rajtad, hogy még sok kérdésed van. Essünk túl a formaságokon, a móka előtt. –dörzsölte össze tenyerét. Hosszú ujjai, és művészi keze volt.

Gebriel nem habozott, rögtön elkezdett beszélni. Gondolom, húzni akarta az időt.

- Miért pont most jöttél el?

- Biztosra akartam menni. Reméltem, hogy százhúsz év elég sok idő, hogy megfeledkezz rólam.

- Rajtaütés szerűen, ugye?

- Honnan jöttél rá?! – szemétkedett.

- Mióta figyelsz?

- Pontosan három hete. – hangzott a készséges válasz.

- Csak velem van valami célod, vagy…

- Oh, nem, itt csak te fogsz bűnhődni. Tudhatnád rólam, hogy milyen szelíd vagyok, ártatlanokat nem bántok. Ok nélkül sosem fenyítek.

- De mégis, mi a terved velem? –Nagyon reméltem, hogy Gebriel nem gondolja komolyan, hogy megadja magát, ennek a maszkos képű dögnek.

- Nem több, és nem kevesebb, mint amit én kaptam miattad. Volt szerencsém tapasztalni, hogy a szenteltvíz, milyen roncsolásra képes, ha vámpírbőrrel találkozik. Teszek róla, hogy téged is elcsúfítson. Ha nincs több kérdésed, akkor mindjárt búcsút mondhatsz a gyermeki szépségednek, és a megnyerő külsődnek. – szinte köpte a szavakat. Mintha a beszéde, mozdulatai hipnotikus hatással lennének a jelenlévőkre.

- Hallottad, Gebriel beleegyezett a kis játékodba, igazán elengedhetnéd Moniquet! –hangom utat vágott magának a sűrű hőségben.

Julian nagyon lassan felém fordult. A melegben megfagyott a vér az ereimben.

Kecses mozdulatait, mintha lassítva láttam volna.

- Már nem mehet el. Tud a létezésünkről. Fő a diszkréció! –mondta nagy vidáman. De hát mit számít neki egy ember élete! Hah!

- Esküszöm, nem mondom el senkinek!!! –bizonygatta a lány. Nagyon meggyötört volt.
- Nekem ez kevés, kislány… - a következő pillanatban már ott csillogott kezében egy fiola, tele szenteltvízzel. Épp csak ránézett, mire lassan lecsavarodott a kupak… Óvatos mozdulatokkal meglötyögtette, de vigyázott, hogy még véletlenül se loccsanjon a kezére.

Gebriel pár lépésre állt tőle, teljesen lemerevedett, mozdulatait figyelte. Monique már nem dobálta magát a széken, mintha belenyugodott volna a helyzetbe.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és bemasírozott Bruce.
- Mit bohóckodtok, mikor itt hemzsegnek a démonok??! –úgy fujtatott akár egy bika.

Julian mit sem törődve a helyzettel Gebriel felé loccsantotta a szenteltvizet.

Bruce, és én egyszerre löktük el az útból Gebrielt, aki tökéletes reflexeinek köszönhetően azonnal elhajolt.

Mindhárman a földön kötöttünk ki, egy rettenetes sikolyra azonban felpattantunk, és a hang irányába kaptuk fejünk. A szenteltvíz egy igen ronda démont talált el, aki pont a vámpír mögött lebegett. A lány a levegőben vonaglott, és torka szakadtából visított, füstölgött, majd egyre büdösödött, végül a halálsikoly kíséretében eltűnt.
- Szép dobás volt, noha nem engem találtál el, pedig feltételezem az lett volna a célod… -poénkodott, miközben Julian majd szívrohamot kapott, az idegességtől. Nem volt több szenteltvize. Hát igen, ez égés…

- Tűnjünk innen! –ordítottam. A többiek bólintottak,a két vámpír gyorsan eloldozta a lányt, majd minket közrefogva kirepültünk az ablakon. Juliannal nem tudom, mi lett.

A démonok követtek minket.

- Van valami tervetek? –kérdeztem.

- Templomba megyünk. –jelentette ki Gebriel.

- Messze van?

- Egy saroknyira.

Megnyugodtam, hogy mindjárt ott leszünk.

Csúszva értünk földet, egyenesen az említett robosztus templom előtt. Gyanítottam, hogy ez a Sötétség egyházának egyik székhelye.

Berohantunk az ajtón, és bevágtuk magunk mögött. Mivel nagyon késő volt, nemsokára hajnalodott.

- Keressünk egy papot! – szólt Bruce.

Az oltár mögötti szobán kopogtattuk. Halk mocorgás hallatszott, majd egy pizsamás, álmos férfi nyitott ajtót. Ásítva nézett ránk, majd rám. Ijedt kifejezés ült ki arcára. Történetesen az a pap volt, akit molesztáltam.

Nem mertem a szemébe nézni, pedig állíthatom, gyönyörű tekintete volt.

- Miben…segíthetek? – kérdezte vontatottan, bársonyos hangján.
- A lakásomat ellepték a démonok. Szenteltvízre lenne szükségünk. Sokra!
- Mégis mennyire?

- Több literre.

A pap megkövülten állt a kövön, mezítláb. Fogalma sem volt, hogy honnan szerezzen több litert az értékes „fegyverből”.
- Meglesz. Várjanak itt. –utasított minket, majd visszament a szobájába, és becsukta az ajtót.

Leültünk az egyik padra.

Negyed óra sem lelt el, mikor ismét kijött a pap. Egy nagyobb palackot szorongatott.

- Vigyázzanak magukra! –mondta komoran, ahogy átnyújtotta Gebrielnek a tartályt.

- Menjünk!

Bruce parancsoló tekintettel fordult felém.

- Sam, te maradj itt! Sietünk vissza.

Megsemmisülten fordultam vissza, a templom belseje felé, nem tudtam mit kezdjek magammal. Hallottam társaim távolodó léteit, melyeket a csarnok visszavert.

Észrevettem, hogy a pap szemben áll velem, és engem néz. Valószínűleg eszébe jutott, hogy nem is olyan rég, milyen érzéseket váltottam ki belőle… Kéjesen elmosolyodtam, volt egy olyan érzésem, hogy most sem fogok unatkozni… Ugyanakkor nagyon aggódtam Gebrielékért.

Vajon Juliannal mi lehet? –épp ezen járt az eszem, mikor a pap megszólalt.

Nincs szüksége valamire?

- Igyunk egy teát! –javasoltam. Bólintott. Átvágtunk a szobán, ahonnan kijött, végigmentünk egy hosszú folyosón, majd beléptünk a konyhába, és kezdetét vette a teafőzés.