Aki még nem látta, nem hallotta, hát lássa és hallgassa. Aki ismeri, úgyis a szívébe zárta.

Úgy kezdődött, hogy majd’ két órát várt rám. Na, nem azért, mert késtem, hanem, mert ők hamarabb végeztek a próbával. Rohantam, ahogy csak bírtam, de akkor is… Semmi gond, mondogatta, amikor látta, mennyire bánt, hogy két órát kellett sétálgatnia a tv2 büféje körül. Az volt a furcsa, hogy úgy éreztem, tényleg nem bánja.

– Nemrég hazamentél, mennyi idő után is?

– Február óta először. Nem gondoltam volna, hogy ennyi erőt tud adni csak az, hogy végigsétálok az utcákon. Tényleg igaz a vers: „Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent…” Ismerek mindent, mégis annyira másnak láttam. Szépnek! Szebbnek, mint azelőtt.

– Kishegyes a határon túl, Délvidéken van. Azt mondják, nagy a reménytelenség arrafelé.

– Sok vállalat csődölt, sokat privatizáltak, meg ugye, van más is, amiről nem beszélünk… Az emberek elveszítették a munkájukat és a bátorságukat is. Most meg azt láttam, hogy öröm van az arcokon! Mintha az én példám nyomán elgondolkoztak volna, hogy talán mindig van valami új lehetőség, mindig lehet lépni. A gyerekek már mondogatják: „én is olyan leszek, mint a Rúzsa Magdi!” Addig is tudtak küzdeni, de most össze is fognak.

– Érted fogtak össze?

– Igen. A nővérem a trafikban dolgozik, mesélte, mennyien vesznek telefonos feltöltőkártyát, hogy ha csak egy esemest is, de tudjanak küldeni. Olyan büszkék rám! Mentem haza, befordultam az utcánkba, hát a házunkig virágokkal szórták tele az utat. Csak néztem, hogy mi van itt, esküvő? Simogattak, mindenki akart egy darabot belőlem, tőlem, csak fogtam a fejem, te jó ég, hát ki vagyok én? Mivel érdemeltem ezt ki?

– Tudod, az emberek hálásak annak, aki visszaad nekik valamit az elveszett hitből…

– Azért is különös, mert engem a faluban világéletemben különcnek tartottak. Az is voltam. Nem akartam még olyan nadrágban, cipőben sem járni, mint a többiek, mindig önmagam akartam lenni. Különbözni. Befestettem a hajam szőkére, rózsaszínre, ők meg csak azt látták, hogy jaj, ez a kislány megint hogy néz ki, na, most meg már lila a haja, Jézusom! Most már mást, többet is látnak belőlem.

– Azért ez egy kicsit szomorú is.

– Persze, de hát azt mondják: senki se lehet apostol a maga hazájában. Vagy próféta?

– Próféta. Az édesanyád, gondolom, büszke rád.

– Az én édesanyám mindig azt mondja, nagyon hálás, amiért a Jóisten őt választotta, hogy engem, a nővéremet meg a bátyámat felnevelhet. Amikor az elődöntő után sétáltunk visszafelé, azt is mondta, hogy soha, egy pillanatra eszébe se jutott volna, hogy az a gyerek, aki mindennap az asztalánál evett, akit nevelt, dédelgetett, hogy arra a gyerekre komoly emberek azt mondják: tehetség. Sok mindent megélt az én anyám, és most nem is arra gondolok, hogy másik országban élünk, hanem családon belüli dolgokra… Nagyon nagy kárpótlás ez neki mindazért, amit elszenvedett.

– Biztosan félt is téged.

– Félt, de tudja, hogy talpra állós vagyok. Belém nevelték, hogy küzdj, fiam, nem repül a szádba a sült galamb.

– Inkább arra gondoltam, hogy most majd sokan jönnek, keresnek, mindenki akar tőled, veled valamit, kérnek, próbálnak irányítani, használni. Ez egy ilyen közeg.

– Előbb-utóbb a magam ura kell legyek. Mielőtt döntök, érdeklődöm, megkérdezek ezt-azt, meg aztán van bennem egy kis diplomácia is. Van, amikor mondok is valamit, nem is. Ezt talán nem is kellene elmondanom, de így van. Ránézek valakire, bele a szemébe, és eldöntöm, képes lenne-e bántani, kiforgatni, amit mondok. Biztos, hogy így is sok csalódás fog érni, de hát ember vagyok, tanulnom kell.

A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.