vörös virágok

vörös virágok üzennek
vállaimról a földre csordul az idő
kövek gördülnek
és szívemre fekszik a múlt
meg a jövő
mohó fájdalom járja testem
védekezni nem tudok
hiába minden
lassan elfordulok

eltakar, eltemet
mindaz, amit nem lehet
feledni kellene
felejteni álmokat, vágyakat
eltűnni a mába
a semmi nyugalmába
hol nem talál rám
semmilyen
ostoba képzelet
és nem az ész vezet
de nem is az érzelem
hanem az értelem nélküli
végzetem
amit elkerülni
úgy sem lehet

menekülni
nincs hova
mégis megpróbálja
minden ostoba
ki még remél
ki még bízik a rendben
hisz a lehetben
és a talán
még ott virít
kongó temploma falán
és rohan
fejjel előre
azután csak csordul
a fájdalom
a vöröslő falakon

mint a versben a sorok
mint a betűk
amiket már írtak
valahol
valakik
valami írás
mindegy
nem segít
mit ahogy semmi sem
hiszen nincs már
semmi sem
csak a végzet
az talál rád
ha erre jár
és észre vesz
nem úgy
mint az emberek