7. fejezet: A tegnapi nap következményei

A sötétség, mint egy lágy puha takaró úgy telepedett le Roxfort falaira. A beálló csendet csak a Tiltott rengeteg fái törték meg lágy susogásukkal.
A csendet csak egy lány sikolya törte meg de azt is csak a vele egy szobában lévõ fiú hallotta. Úgy ugrott fel, mint akit megráztak és már sietett a lány ágyához.
- Hermione! Nincs semmi baj. Nyugodj meg!- nyugtatgatta majd kezébe vette a számára olyannyira angyali arcot és eljátszott a gondolattal, Mi lenne ha...? De hamar elvetette az ötletet.
Hermione még mindig nem tudott lenyugodni. Nyughatatlanul forgolódott az ágyában és tompán zihált. Draco csak tehetetlenül nézte, hogy mikor lassul le a lány lélegzete, és hogyan nyitja ki melegbarna szemeit. Minden porcikájáról folyt a hideg veríték, félelmet sugárzó szemei idegesen járt körbe a helyiségben.
- Most már jól vagy?
- Azt hiszem. Ne!- kapott az éppen távozni készülõ fiú után.- Maradj.- Draco hátrafordult és kérdõn nézett rá. Már éppen egy kérdésre nyitotta a száját, de Hermione közbevágott.
- Félek.- szólt és egy egyetlen rántással maga mellé húzta a fiút és szorosan hozzábújt. Már nem érdekelte mit csinál csak az, hogy megnyugvást találjon valakinek a karjaiban.- Ugye nem jön vissza?- nem is kellett megmondania Draco tudta kire utal.
- Nem. Dumbledor majd mindent elrendez.- elégedetten nyugtázta, hogy Hermione megkönnyebbülve kifújta a levegõt de õ közel sem volt ilyen megkönnyebbült. Tudta, hogy ha legközelebb találkozik apjával minden kérdés és szó nélkül a halálba küldi õt.
Ezt a pillanatot semmiért nem adta volna. Ott feküdtek egymás karjaiban és hallgatták a másik megnyugtató szuszogását. Nem szóltak egymáshoz. Tudták, hogy most bármily szó felesleges. Õk sem tudtak ellenállni az álom hívogató szavának, így egymás karjaiban aludtak el.

Még a nap nem kukucskált ki a látóhatár takarásából. Csak sejteni lehetett, hogy nemsokára a vörösen fénylõ napban gyönyörködhetünk. A sötétség egyre inkább átadta helyét a világosságnak. Már látni lehetett az égbolt alján megjelenõ vöröslõ csíkokat, ami a pirkadat kezdetét jelentette. Lassan a diákok is ébredezni kezdtek (már aki korán kelõ). Nem voltak másképp a mardekárosok se. Draco Malfoy lassan kinyitotta szemét és körbenézett. Egybõl észrevette a mellkasán pihenõ lányt és újra lepergett elõtte a tegnap este történései. Egy csendes sóhajjal felállt gondosan ügyelve arra, hogy Hermione nehogy felébredjen és elindult a fürdõszoba irányába. Miközben levetette ruháit és beállt a zuhany alá azon gondolkodott, hogy Hermione milyen átkot szórt volna rá, ha meglátta volna, hogy mellette fekszik. Már végigpörgette magában az átkokat Adava Kedavrától egészen a Stuporig, amikor a szobában halk mocorgás támadt, amit persze õ nem hallott, mert a zubogó víz elnyomta azt.

Eközben Hermione lassan kinyitotta a szemét és rájött, hogy nem a saját ágyában van elkezdett tanakodni azon, hogy valóság volt-e, hogy Draco Malfoy karjaiban aludt el? Vagy egy álom egy nagyon szép álom... Épp ekkor lépett ki az imént említett egy szál törülközõvel, ami gondosan a derekához volt kötve. A hajáról lecsöpögõ vízcseppek hanyag eleganciával gurultak végig mellkasán, hogy a törülközõhöz érve az mohón beszívhassa. De Hermione sem volt elhanyagolható ruhában. Õ, pedig egy hálóingben állt a fiú elõtt, ami jóindulattal sem ért combközépig.
- Öhm... csak a ruhámat itt hagytam.- törte meg a csendet Draco. Odalépett ládájához, ami történetesen zöld volt és ruhákat húzott elõ belõle.
- Nem jó hálóinget varázsoltál rám.- szólt fülig pirulva Hermione mikor végigmérte magát.
- Hogy-hogy?- kérdezte felhúzott szemöldökkel Draco.- Ez nem a tiéd?
- De nagyon is csak nem szoktam hordani. Számomra ez túl merész.- mondta még mindig piros fejjel.
- Pedig jól áll.- vetette oda és bevonult a fürdõszobába átöltözni. Ezután Hermione is így tett és meg sem várva Dracot kisietett a helyiségbõl. Nem érdekelte ki látja meg csak ment elõre. Gondolkodni szeretett volna, rendet rakni elméjében.
Besietett a nagyterembe, ledobta magát a griffendél asztalához és sikeresen megbirkózott egy jó nagy adag rántottával. Ennek végeztével kisietett a parkba, mert semmi kedve nem volt barátaival találkozni. De ezt sem tudta sokáig halogatni.
Lassan de biztosan felment a griffendél toronyba. Bemászott a portrélyukon és már látta is két barátja aggódó pillantását. Határozottan elindult feléjük de belül egyáltalán nem volt ilyen határozott.
- Hol voltál?- rohant elébe Ron.- Halálra aggódtuk magunk érted.
- Malfoynál.- mondta de egybõl meg is bánta.
- Tessék!?- kérdezték egyszerre.
- Ne értsetek félre. Tegnap este...-kezdte és tövirõl hegyire elmesélte épp ott tartott, hogy Malfoy megmentette, amikor Ron felmordult.
- Malfoy?- kérdezte enyhe cinizmussal a hangjában.
- Igen és miután párbajozott az apjával jött Dumbledor és elkábította Luciust. Ezután nem sokra emlékszem csak annyira, hogy felvitt a szobájába és belefektetett az ágyába.
- És te engedted, hogy felvigyen a szobájába.- szólt megdöbbenve Ron.
- Hogyne engedtem volna! Félájult voltam!- csattant fel Hermione.
"Hogy lehet ilyen fafejû!"- háborgott magában.- "Örüljön, hogy egyáltalán segített nekem."
- És ha már ennyire véded, akkor gondolom azt is megengedted, hogy melletted aludjon.- féltékenykedett Ron. Persze itt Hermionénél elszakadt a cérna.
- Igen. Képzeld. Sõt még én kértem rá.- kiabálta magából kikelve. Egyszerûen nem tudta megérteni, hogy barátja, hogy lehet ilyen.- Nem vagyok a tulajdonod, úgyhogy semmi közöd hozzá!
- Lám-lám a kis eminens Hermione Grangerbõl, Draco Malfoy egyik háremhölgye lett?- kérdezte gúnyosan.
- Ezt nem kellett volna.- sziszegte fogai között Hermione majd pofon csapta teljes erõbõl és elszaladt. Ron csak megkövülten állt a helyén és arra a pontra meredt, ahol legutóbb még a lány állt.

Hermione csak futott amerre a lába vitte. Végül sikerült a könyvtárnál kikötnie. Letörölte könnyeit, majd megigazította futástól összezihálódott ruháját és belépett Madam Cvikker szentélyébe.
Csak úgy találomra levett egy könyvet és leült kedvenc asztalához. Már lecsillapodott egy kicsit és már a könyv sem tudta lekötni ezért szemlélni kezdte a körülötte lévõket. Az egyik sarokban két hollóhátas lány az elkészítendõ házijukon vitatkoztak, mivel ez túlzottan nem kötötte le ezért elment keresni egy másik könyvet.
Egy ideje már ott állt a polcsorok között és épp azon hezitált melyik könyv kötné le jobban, amikor lépteket hallott maga mögül.
- Hello.- hangzott egy mély bársonyos hang, amiatt Hermione szíve kihagyott egy dobbanást.
- Szia.- fordult oda.
- Reggel olyan hirtelen eltûntél.
- Szükségem volt egy kis magányra.
- Értem.
"Úr isten még meg sem köszöntem neki, amit tett!"- csapott a homlokára de csak képzeletben és dorgálta saját magát, hogy-hogy lehet ilyen.
- Köszönöm, amit értem tettél.- lépett közelebb, hogy jobban a szemébe nézhessen. Szinte elveszett a szürke szemekben.
Hirtelen ötlettõl vezérelve közelebb hajolt és egy puszit lehelt Draco sápadt arcára. Talán magát lepte meg legjobban merészsége és pirulását elrejtve hátat fordított és már indult volna a másik irányba, ha ezt Draco hagyta volna...

Dracot teljesen váratlanul érte a gesztus, de amikor látta, hogy Hermione távozni készül egybõl felocsúdott. Megfogta karjánál, és magához húzta.
"Most vagy soha"-gondolta és megcsokólta a már oly rég áhított ajkakat.