Igy keletkezett idővel a szent könyvek sorozata, mely Buddha tanítását és legendáját megőrizte, valóságos kánon ez, mely kétféle szerkezetben maradt ránk. Az egyik a déli, és korábbi keletkezése miatt a fontosabbik, Ceylonban, Hátsó-Indiában és a szigeteken van elterjedve. A másik az északi, mely a tibeti, a chinai és japáni buddhisták szent könyve. Jóllehet a déli Tripitakának (a három kosár vagy gyüjtemény) egynehány kutató igen nagy megbizhatóságot tulajdonít, még sem szabad felednünk, hogy a kánonnak e szerkezete is csak jóval Buddha halála után, talán a Kr. e. első században keletkezett, miután a buddhizmus már túl volt a patriarkhák vagy a vallásalapító tanítványainak korszakán. A buddhista Aszóka király babhrai felirata említ ugyan könyveket, de nem a tőlünk ismert kánoni művet, és az északi könyvet csak a Nágárdsuna vezetése alatt, Kanerki idejében tartott zsinat öntötte hiteles formába. Természetes, hogy mikor elterjedt a buddhista tan, mely kezdetben inkább socialis, mint vallásos karakterű volt és úgyszólván semmi dogmát nem hirdetett, vallási igazság számba ment nem csak az, a mit Buddha valóban prédikált, hanem végtelen sok minden, a mit a tudósok véleménye szerint bizonyos körülmények között tanított volna. Ez az isten nélkül és egy jobb másvilág reménye nélkül való világvallás apostolok révén terjedt el sokféle népek országaiban – az emberiségnek legalább is egy negyed része tartozik hozzá. A buddhista egyház folytonos fejlődése e népek hajlamai és szükségei szerint, a hierarchia szervezete, a klastromok (vihára), melyekben barátok és apáczák az elmélkedésben és a szentségben kiválóbb papok prédikáczióit hallgatják és a Nirvánára törekszenek, mely a későbbi tanítás szerint a tökéletes nyugalom, és nem háboríthatja meg sem a semmi; sem valami, a mi nem semmi. Ennek a vallásnak rengeteg sok alakja van, ezeknek viszont vitái, theologiai iratai, és legendái, a melyeket bármely klastrom is költhetett, annak bizonyítására, hogy Buddha alapitotta. A buddhizmust magában Indiában tudvalevőleg kiirtották. Guzeratban 1300-ig tartott, a XVI. században már csak a történetből ismeretes, Nepálban és Ceylonban ma is uralkodik. A kasztok és a véda hit brahmani rendszere győzött. A buddhizmus Indián kívül való alakjai közül főkép a tibeti sajátságos. Számos tibeti és mongol klastromban ötezernél több barát él; Pekingben és környékén pedig vagy ötezer klastrom van nyolczvanezer szerzetessel. [191 Wassiljew, Gesch. Des Buddhismus, übersetzt von A. Schiefner. Petersburg, 1860. 30. l.]     A buddhizmussal hasonlósága miatt még a hinduktól is gyakran azonosított vallás a dsainizmus, melyet Mahávira, Sziddhárta kortársa alapított. Ez a vallás is az Upanisadák speculatioiból keletkezett, és neki is az a czélja, hogy megszabadítsa a dsivát, az elevenet, az értelmet, az élvezőt, az adsiva, az élettelen, a nem szabad szolgaságából, hogy megváltsa az embert a lelkeknek többféle léten át való vándorlásából, melyben mindig megujulnak a lét bajai; e vallásban is az erény, a tökéletes élet, a tudásra és hitre való készülés hármas utja (jóga) viszen a megszabadulásra. Mindazonáltal különbözik a buddhizmustól a világszemlélés metaphysikájában, melyben külsőleg a brahmani rendszerekre támaszkodik; ez által kerülte ki, hogy kiszorítsák Indiából, mint a buddhizmust; a dsainaság, mely elfoglalta a buddhismus helyét, ma is számos hivővel dicsekszik, kik főkép Dekhán déli részén, Majszurban, Guzeratban, Bombayban vannak elterjedve. A dsainák, mint a buddhisták is, nem esznek húst, mert szorosan követik az ahinszá, a nem-ölés törvényét, sőt kórházakat állítanak beteg állatok számára. A megváltottból dsina vagyis diadalmas, a világ legmagasabb részében isten lesz; az ájtatosaknak és a megváltásra törekvőknek a téli esőzés alatt klastromaikban a szent irásokat kell tanulmányozniok. A dsaina-irodalom igen terjedelmes, és nagyrészt dravida nyelven van irva. A buddhista irodalomnál valamivel későbben gyüjtötte össze Dévarddhiganin. [192 Lassen, Ind. Alterthumsk. IV. 755. – Wurm, Gesch. Der ind. Religion. Basel, 1874. – Windisch, Zeitschr. D. Morgenl. Ges. XXVIII. 185. (az idevágó irodalom felsorolásával). – J. S. Warren, Over de godsdienstige en wijsgeerige Begrippen der Jainas. Zwolle, 1875. Dzsaina-kéziratoknak egy szép gyüjteménye Bühler útján Berlinbe került.]     A buddhizmus már megvolt az időben, mikor Nagy Sándor megnyitotta Indiát a görög műveltség behatása előtt. 327 végén ment át a Bámiján hegyszoroson és a Sibr hágón a Beghram-síkságra, hol Alexandria, a későbbi Eukratidia feküdt; innen egy sereg Perdikkas és Hephaistion vezérlete alatt átment a Khaiber-hágón, mely mellett volt Masuga, Ora és Bazira egy nagy vadas kerttel, és a melyen nemcsak a hódítók, mint Mahmud, Baber, Akbar, Nadirsah vonultak Indiába, hanem az indiai buddhista hittérítők is észak-keleti Irán felé, a mire a még meglévő vagy immár rommá lett erősségek mellett a sztupák vagy topék mutatnak. Nagy Sándor már Beghramból észak-keleti irányban ment előre az aspasiak (az Aspin kafir-törzs), a guraeiek (Gaváreh) földjén, hol a Guraeus hegy (Pandskora) és Choaspes (Kunar) között elfoglalta Arigaeumot (Dir), aztán tovább vonulva az assakeniek (Askin, Kafirisztánban) országát, és heves harczok között érte el a következő tavaszszal az Indust. Taxila királya (Cunningham a mai Sáhderiben keresi fővárosát, itt ióniai oszloptöredékek is vannak) szövetségesnek ajánlkozott; Porus (a. m. a Védában említett puruk közül való), kinek birodalma a Hydaspes és Akesines között volt, ez utóbbi folyónál várta Sándort, a mai Dsalalpurral szemben, azonban vereséget szenvedett és fogságba került. Sándor megalapította a Hydaspes mellett Bukephala (Dilávar) és Nikaea (Mong) városokat és aztán elérte a Hyphasist. Jóllehet meg akarta támadni a prasik királyát, Xandramest (Dsandramas, holdisten, a Hold-dynastia királya), kénytelen volt katonái sürgetésének engedni és visszavonulni. A hódított helyekre makedóniai satrapákat ültetett, de mikor az utolsót, Peithont is visszahivták, ez az indiai birodalom ismét elveszett (Kr. e. 316). A Maurja-dynastia megalapítója, Sandrokottos (Csandragupta), elhódította mindazokat az országokat, melyeknek urai között az indiai királylajstromok a Rádzsagriha, Vaiszála (Besarh) és a Nanda dynastiákat említik. Sandrokottos barátságban élt a Seleukidákkal, és Seleukos egyik követe, ki gyakran időzött az indiai fejedelem udvarában, Megasthenes volt, kinek megbecsülhetetlen adatokat köszönünk, egyebek között Pátaliputra leirását. Antiochos és II. Ptolemaeos is küldtek követeket Palimbothrába. Csandragupta második utóda Aszóka volt (263-tól 226-ig), a buddhizmus hires oltalmazója, kitől a legrégibb feliratok származnak; számuk negyven, és három nyelvjárás szerint vannak irva; csak egy északi (baktriai) irású; a kapurdagarhii (Sahbazgarh mellett, az Industól nyugatra, a Pesavar kerületben). E részint sziklába, részint oszlopokba vésett okiratok Pesavartól Guzeratig és keleten a Mahánadi deltájáig, Katakig fordulnak elő, és fogalmat adnak a birodalom nagyságáról és a buddhista vallás elterjedéséről Aszóka oltalma alatt. A király ez edictumokban erkölcsi szabályokat ír elő, elszámlálja kormányának jótékony intézményeit, és törvényeinek végrehajtására őrködő tisztviselőket nevez ki. Beszél az állatokkal való bánásról és kijelenti, hogy a király az addig szokásos vadászkirándulások helyett ezentúl szemle-utakat fog tenni az országban. Egynehány felirat, így a Girnár-hegyi, Dsunagadh mellett, Dhauliban (a Mahanadi egyik deltai ágának, a Dévanadinak mentén) és a kapurdagarhii megnevezi Antiochost, II. Ptolemaeost, kyrenei Magast és makedoniai Sándort. Aszóka unokája Daszaratha a behári Buddhagajában hagyott hátra feliratokat. Ez időben hódították meg a baktriai görög királyok India egyes észak-nyugati részeit; közülük Menandros hatalma egész Agráig terjedt, a hol pénzeit is találták. India több kisebb országra oszlott, melyek egész a legujabb időkig csak ritkán tartoztak egy nagy államba, s melyeknek sorsát nem ismerjük, mert csak királylajstromokkal, pénzekkel és mondás történetekkel rendelkezünk felőlük. A baktriai, afghanisztáni és indiai görög királyokon kivül a pénzek számos bennszülött fejedelmet is említenek; egymásra következésük gyakran csak a pénztypusok összehasonlításából állapítható meg; később évszámok is vannak a pénzen, de külön-különféle időszámítások szerint valók. Egyik időszámítás a Vikramáditja aerája, mely Kr. e. 56-ban kezdődött. Vikramáditja hatalmas birodalom ura volt Udsazsiniban, de szintén csak mesékből tudunk róla valamit. Mintegy harmincz évvel később alapítják meg a Jue-tik az úgynevezett indo-skytha birodalmat, mely a buddhista Kaniska (Kanerki) alatt érte el hatalmának tetőpontját. E király trónraléptével, a Kalizsuga vagyis utolsó világkor szerint való 3179. évbeli Baiszákh elsején vagyis Kr. u. 78 márczius 14-én kezdődik a Szákakála vagyis a skytha aera, mely szerint számos okiratot kelteztek, egész a mi időnkig és a mely szerint Kaniska utódainak pénzein is számítják az éveket. Ez utódok Huviska (Oerki), a kinek 130-ig vannak pénzei és Vászudéva, ki a pénzek szerint mintegy 178-ig uralkodott.     Ez utóbbi fejedelemmel véget ért az ország fénykora. Kaniska alakja a pénzeken skytha öltözetben és áldozó helyzetben látható, isteni lények, közöttük Buddha, társaságában. Az előtte való pénzekre baktriai görög szokás szerint még csak az uralkodó mellképe van verve. A Jue-ti-birodalom megalapítása (Kr. e. 24) és Kaniska között több pénzverő fejedelem van; nevök részint görög, részint skytha, részint indiai: Sotér megas (valódi neve ismeretlen), Hermaios, Kozulokadphizes, Kozulokadaphes, Oemokadphizes, Indopheres vagy Gondophares, Kr. u. 50 fele, Sanabarus. A második század kezdetén megsemmisíti Surástra (Guzerat) uralkodó házát egy dél-indiai király, Sátakorni (Sátakanni), ki Csastanát ülteti satrapa gyanánt ez országba. Az utóbbinak unokája, Rudradáman, függetlenítette magát urától és a nagy király czimét hagyta utódainak; e satrapa-dynastia legkésőbbi pénze Rudraszenáé, 395-ből. A Ganga-melléki Kanodsból (Kanzsakubdsa) terjesztette szét hatalmát a Gupta-dynastia. Vele is időmeghatározásul gyakorta használt aera kezdődik 319-ben; e számítással élt a Guptákra 480-ban következett Valabhi- vagy Bhatárka-dynastia is. Ennek még 766-ból is vannak emlékei. A többi dynastia közül híres lett a Zsádava, északi Indiában, a Csola Tandzsurban és a Pándsa Madurában, melynek udvarában a művészet és irodalom igen virágzott. 711-ben kezdődtek az arabok indiai hódításai. [193 Cunningham, Numismat. Chronicle. XIII. 1873. – Gardner, u. ott. XIX. 1879. – Sallet, Die Nachfolger Alexanders. Ugyanő a Zeitschr. Für Numismatik. VIII. 1881. – Oldenberg, ugyanott, 298.]     E rövid áttekintése után az indiai történetnek, mely csak igen kevéssé hatott a nyugati országok történetére, mig viszont nyugat felől több hódító hadjárat történt, áttérünk az indiai építő művészet ismertetésére. Az indiai építkezés a műveltség más elemei mellett, minő az irás, a pénzverés, a tudomány és irodalomnak némely ága, különösen a csillagászat és színjátszás, szintén nyugati eredetre vall. De Indiában mindez kelet-ázsiai izlés szerint fejlődött. [194 Lásd erről a nagy műveken kívül az Edinburg Rewiew tartalmas czikkét, 1882. okt. 347. l.]     A brahmanok nem építettek nagy stilusban, faházaik, téglapalotáik eltüntek; csak a buddhisták alapították meg az indiai építő művészetet. Mikor Buddhát elégették, számos hely vetélkedett hamvaiért; hogy mentől több ember imádhassa a szent maradványokat, azt hirdették, hogy a hamvakat ezer meg ezer helyre osztották szét. Ebből az ereklye-tiszteletből eredtek az úgynevezett topék (stupa), melyeket dagoba néven neveznek (szanszkritűl dhatugarbha vagy dhatugopa, ereklye-kamara vagy sir). Ez épületeket Indiában a buddhizmus megsemmisítése miatt többnyire lerombolták, de Ceylon szigetén, Hátsó-Indiában és Khinában még meg vannak. A tope nagy, tömeges kupolás épület, melyben egy kis szoba van. A kupolás épület külső burkolata néha kétszeres, sőt háromszoros is. Szancsiban (Bhilzánál, a Vétravati mellett, Udsaintól harmincz mérföldre keletnek) [195 Cunningham, The Bhilsa Topes (33 tábla). London, 1854.] az épület téglából van, de faragott kő és vastag czement fedi. Hengeres talpon áll, legfelső részében volt a ma szétrombolt ereklyetartó, minőt ép mivoltában a karli-i sziklatemplomban lehet látni; faházacska mása, merőleges és keresztgerendák benne, lapos födél párkánya alatt elliptikus ablakokkal; a szekrény fölött nagy napernyő volt; a manikzsálai tope belsejében talált szekrényen négy ernyő van egymás fölött. Az épületet folyosó veszi körül, melyről egy helyen feljáró visz föl a talapzatra. Ennek a feljárónak kőkorlátja van, mely azonban faragott fát ábrázol; valamint a korlát négy kőkapuja is fautánzat; két elefántfejü pillér, mely fölött ismét három keresztgerendával összekötött kapufélfák állanak, olyanok, mint a khinai templomok és a japáni sinto-templomok bejáratai. A szancsi-i kaput Ananda király (Kr. u. az első században) faragványokkal ékesítette. E szoborműveken látható a buddhista szertartás, az ereklye-tisztelet, a bodhi vagyis ama fügefa imádása, mely alatt Buddhát megszállta az ihlet, a vallás elterjedésének jelképe: a dhammacsaka vagyis a törvény kerekének imádása, továbbá a hétköznapi élet, a mesterségek és indiai kő- meg fa-házak. [196 Fergusson, Picturesque Illustrations of ancient Architecture in Hindostan. 1847. (Czímkép.)] Dsagazzsapettah mellett, a Krisna mentén (madraszi tartomány) 1881-ben fölfedeztek egy sztupát, melyet Kr. e. 200 körül egy Andhra király restauráltatott. Az amarávati-i sztupa (a Krisna torkolatánál) voltaképen tope-alaku csaicsa (templom); egy konczentrikus belső építményü teremből áll. Az épület belseje egy tó ásása miatt egészen megváltozott; a Kr. e. első századból való feliratok a művet igen réginek mutatják. Belseje csupa faragvány, mely azonban sokkal újabb az első építésnél. A képek között van a szent fénynyel körülvett fejü Buddha, a mint imádják. Rózsa diszítményü oszlopok és faltámaszok között, oltárfülkében áll. A kapu szemöldök-gerendáján finom faragásu korongok vannak; az egyiken trón-mennyezet alatt áll a nágák, a kigyó-imádók királya, egy sereg nága leány között, kik a fejökön hátul kigyót viselnek. A király egy sztupa alakú ereklye-szekrényt tisztel. A nágák a Védák és a hősköltemények korában mint az árják ellenségei lépnek föl, királyuk Nahusa elfoglalta Indra, az árja viharisten trónját, a buddhizmusban, melynek van számos nem-árja eleme is, és mely az árja kasztokat megszüntette, a fák tisztelete mellett meg van a kigyótisztelet is, és a bodhi-fán kigyók tekergődznek körül, mint e szent őrizői. Sokkal újabbak a manikzsálai (szanszkritül maniksara, Buddha hamva) topék Ravalpindi mellett. Egyikben réz, ezüst és arany hármas hengerben Marcus Antonius és Augustus korabeli római és baktriai pénzeket találtak; egy másik sztupában vas ládácska volt, benne arany szelencze, melyben Turuska-pénzeken kivül volt egy pahlavi-feliratú arany gyűrű és Abd-ullah bin Házim marvi helytartó 685-iki szaszani veretű pénze; a szelencze sztupa-alakú, dúsan ékesített és négy ernyő alatt álló ereklye-szekrénybe volt zárva. Az afghanisztáni topék hasonlók a syriai sír-tornyokhoz; a talapzat magas és a kupola nem igen magasra emelkedik a párkányokkal díszített dob fülébe. E kabuli topék legnevezetesebbje Dsamalgiri mellett Lalpurtól keletnek, Pesávartól északnak fekszik. Köröskörül Buddha-alakok láthatók rajta, a szokott helyzetben, összefont lábbal, korinthias pillérek között; az épületnek más részei is görögök. Számos tope van Dselálábád és Kábul mellett is; a Kr. u. első századokból való régiségeket találtak bennük. [197 H. H. Wilson, Ariana antiqua… with a memoir on the Topes, by Masson. London, 1841. Második kiadás, 1861.] A Thuparamaja-sztupa Anuradhapura mellett, Ceylon szigetén, azért nevezetes, mert szabadon álló oszlopoknak háromszoros sora veszi körül; ez oszlopok száma, mint mondják, eredetileg 184 volt. Állitólag Aszóka építette és Buddha állkapczacsontját helyezte el benne.     Másféle buddhista emlékek a csaicsák vagyis sziklatemplomok, [198 Fergusson, The Rock-cut temples of India. London, 1845. – Hist. Of Architecture. II. 479. – Fergusson and Burgess, The Cave-Temples of India (98 tábla). London, 1880.] melyeknek vagy negyven–ötven csoportja van; a legrégebbieket Bihárban leljük, Barabar mellett, Rádsagrihától északra; egyikök Aszóka uralkodásának tizenkilenczedik évéből való. Ezek a még tökéletlen barlangok hosszú teremből és vele szomszédos kupola alakú szobából állanak, mely utóbbi a sztupát képezi. Bombay kormányzóság fejlettebb építményeiben a sztupa, melynek elején többnyire Buddha képe látható, szabadon áll a csaicsa belsejében; a sziklából van kivágva. A legtökéletesebb e nemű barlangban, a karliiban, a sztupán még fa-ernyő is van a kupolán álló ereklyeszekrény fölött. Ezt a csaicsát a bal verandán levő felirat szerint vaidsanti-i Szeth Buthapala vájta ki, a keresztény időszámítás kezdetén. E sziklateremben két, tizenöt-tizenöt oszlopból álló oszlopsor van. Az oszlopok lába magas, több plinthosból és igen vastag kidomborodásból van összetéve, s belőle emelkedik ki a nyolczszögletü törzs; az oszlopfőn, mely némileg a persepolisit juttatja eszünkbe, elefántok állanak emberi alakokkal együtt. A szikla-boltozat ékessége sűrű, keskeny, lent egyenes, feljebb félkör-alakú teakfa bordázat. A sztupa mögött hét nyolczszögletü, fejetlen és lábatlan pillér sorakozik. A terem előtt veranda van, melyre egy középső és két oldal-ajtó nyilik az oszlopok és a sziklafal között levő folyosókba. A veranda bejáratát két pillér és két anté alkotja, melyek fölött három, a sziklába vésett ablak nyilik. Az a fal, melyben a templom ajtaja van, csak fél olyan magas, mint a barlang; úgy hogy kivülről látni a fa-bordázatot; és a világosság olyanformán esik be az előcsarnokból, hogy ép csak a sztupára vet fényt, s a terem többi része homályban marad. Kivül, az előcsarnoktól balra, magányos oszlop áll; fejét összehajtogatott pálmalevelek alkotják; teljesen hasonló a persepolisi oszlophoz, melyen három oroszlán látható, Ez oszlop pendantjául egy négyszögletű templomocska szolgál. Ez az oszlop, mely ugyanazt a helyet foglalja el, mint az egyiptomi obeliszkek, a dél-indiai templomok dipdánjainak vagyis világosság-fogóinak felel meg, másrészt pedig az, a mit Hindosztánban lát-nak hivnak; ilyesmi található Delhiben és Alláhábádban. Ez utóbbi város lát-jának fejéből már csak a legalsó tag, egy abakus maradt meg, melybe az assyr-görög lonc- és lotus-diszitmények vannak belevésve. A Kr. u. harmadik században uralkodott Szamudragupta feliratai fedik. A delhii lát öntött vas. Vannak csaicsák Adzsantában is (Názirabádtól délnek, a Tapti mellett), a fejetlen és lábatlan nyolczszögletü pillérek az első századból valók, más csaicsák későbbiek; még Kr. u. 1000-ből való is akad. A Viszvakarmannak vagyis a világ építőmesterének szentelt ellorai templom, melyben szintén van Buddha-kép, a hetedik és nyolczadik századból ered. Az immár romlott stilusu kanheri-i (Salsette szigetén, Bombay mellett) a karli-i barlang mása. Egy fölirat alkalmasint építő mester gyanánt említi a tisztelendő Bodhikát, (szerzetes) és egy Szkandaraki (Xenagoras ?) nevü munkavezetőt. Van egy templom-barlang, mely azonban nem buddhista, Mahabalipurban is, Szadrasz mellett a tenger partján, Madrasztól délnek; magányosan álló sziklából van kivésve. Ezért látható a külső oldala is, melyről a barlang-építmények nem adhatnak fogalmat. Ezt a templomot oszlop-árkádok, erkélyek vagy félgömbölyü fedelü fülkés czellák alkotják; a keskeny hátsó oldal a sztúpa körül apsis-szerűen kerek. Ezt a kerekséget látjuk Durgá, Sziva feleségének templomán is Aivalliban (a Bombay-kormányzóság déli részén); e formája miatt hitték, hogy eredetileg szintén csaicsa volt. Felső emelete már rom. Hasonló Durgá temploma van Girnár hegyén is Dsunagádh mellett; hatalmas alsó építménye van, és lépcső vezet fel rá.     Az indiai vihárák vagyis klastromok szintén szikla-barlangok; épített vihárákat a Dzsaina-templomoknál, például Szidhpúr mellett Guzeratban találni; de khinai zarándokok, kik Indiában a negyediktől a tizedik századig járnak, s a kik közül egy, Hiuan-thszang, Ta-thang zi-jü-ki (a nyugati országok ismerete a nagy Thang idejében, 618-tól 906-ig) czimű könyvében (a VII. század első felében) százharmincznyolcz országot irt le, említi, hogy a buddhista városokban hasonló nagy építmények vannak, a melyek azonban most már szintén omladékok. Minden vihára egy nagy verandás terem, s e körül sorakoznak a szerzetesek czellái. Dzsunagadh mellett egy igen régi Dzsaina-csarnokban még nagyon egyszerüen vájuzott kerek pillérek vannak; de másutt az oszlopok rendesen alul négyoldaluak, aztán nyolcz és végül tizenhat oldalu törzsekben végződnek, melyek dúsan vannak ékesítve lombozattal, rosettákkal és virágfüzérekkel. A koczka alakú architrávhordókból két oldalt gyámkövek állanak ki gerenda-támasztékul. Hoszszabb architrávok támasztékául odatapasztott párkányzatot használtak, mely az oszlop testén levő gyámköveken nyugodott. A rudramálai omladékokon (Szidphur mellett, Guzeratban) e szerkezet ivvé alakul, melynek belső vonalát ismét apróbb ivek csipkézik, mint a sevillai és cordovai mór oszlopcsarnokban. A hindu építkezés nem ismer ékalaku kövekből álló ívet, sőt még a muhamedanus építő mesterek is horizontális ívet alkalmaztak, egymás fölött kiálló kövekkel a hagyományos ék-ív helyett. A vihárák oszlopain és falain még most is megvan itt-ott a festett stucco-burkolat; az oszlopokon Buddhák vannak, mintái az isten-képeknek, melyeket később a brahmanok helyeztek ide.     A Kisztnától délnek fekvő tartományok drávida templomai kupolás fedelű négyszögletes épületből fejlődtek; a boltozatot itt sem ékalakú, hanem vizszintesen egymás fölébe rakott kövek alkotják. Nevezetes, hogy az ismeretes káriai mylasai sír tetőzete ugyanolyan, mint az indiai templomoké: egy architráv szélén kőlapok vannak egymáson, s mindenik valamivel kijebb áll az alatta levőnél; a kőlapokon ismét az épület falaival egyközüen elhelyezett és szintén kiálló gerendák vannak; ez a szerkezet azután addig ismétlődik, mig kész a tört vonalú kupola-féle; de ez a szerkezet valóban kerek födelekké is válik, melynek diszítményei vizszintes gyürükből való keletkezésöknél fogva vizszintesen rendezkednek, mig a római és a gót boltozat bordái merőlegesek. A négyszöghöz, melylyel a négy sarokoszlopon kivül még két-két középső oszlop is járúl, rendesen négy négyszögletes előtér csatlakozik s ezen a révén kivül kiálló szegletű tagozat keletkezik, mely számosabb is lehet, ha több olyan előtért alkalmaztak; az így szükségessé lett sok oszlop igen festőien hat. Ez az épület, a sajátképen való szenthely vagy vimána, két emeletből állhat és több emeletes a födele is, mely telistele van czellákkal, erkélyekkel és aránytalanul magas. Legfelül áll a koronázat, mely a buddhista ereklye-szekrényt juttatja eszünkbe. Ilyenek a Csálugzsa-dynastia idejében (984–1310) épült templomok. E dynastia uralkodói dsainák voltak, kik később a brahmanizmusra tértek át; székhelyök Majszur volt, később az északabbra fekvő Hullabid. Itt a tizenkettedik század vége felé emelték az Isvara kaitot. Ez a templom csillagforma alakú; az alap fölött több faragott csikból álló talapzaton két emeletes és dúsan tagozott födelű vimána áll; délszaki növényekkel benőtt külső falát finom faragványok mesés sokasága borítja. [199 Vakeley, The Pagoda of Hallibeed (56 fénykép). 1859.] A vimána előtt többnyire csarnok vagy hypostylos áll, néha kettő is; neve mandapa (lugas); minden oldalról vannak bejáratai, s a háttérben a vimánába nyilik. Födele alacsonyabb mint amazé, sőt néha egészen lapos is. A két épületet a templom udvarának fala veszi körül, melynek nagy, az egyiptomi pylonokhoz hasonló portáléja van (gopura). A kaput magát gyakran óriás gránitkőszálak alkotják; a fölébe emelkedő sokszor igen magas koronázatos gúla téglából van, és mind nagyságával, mind a pazar diszítmények, fülkék, szobrok, oszlopok sokaságával a templomot magát jelentéktelenné teszik. Ha több kerítő fal van, több a gopura is. A templom udvarán sok a templomi épület, a papi lakás és szent fürdő (tirtha); de ez épületeknek fontos részei a hiveknek szánt csultrik vagyis oszlopcsarnokok, melyekben egy-egy isteni pár mystikus nászát is szokták ünnepelni. E csultrik gyakran körülveszik a templom egész területét; néha a keritő fal főpylonjánál vannak. A faragott képekkel dusan diszített gránit oszlopok száma olykor van ezer is.     Ilyen délindiai brahmán templom az ellorai hires Kailáza (Aurangábádtól északnyugatnak), mely sziklába van vésve. A déli stilus e legészakibb hires remekét alkalmasint a Ráthor dynastiabeli Dantidurga király idejében, a nyolczadik század közepén alkották. A sziklatömeg eltávolítása révén keletkezett 50 láb széles és 270 láb mélységű templom-udvarból áll, melynek hátsó oldala a 100 láb magas sziklafal; ebben a sziklafalban, valamint az oldalsókban is bevésett árkádok vannak, mintegy keresztfolyosók. Az udvaron belől megmaradt a hegy és nagy templommá van átalakítva. Ez a templom négyszögletes vimána, melynek legfelső koronázata 90 láb magasan van a földtől. A csarnokot négy sor elefántos faltámasz tartja; előtte van a tizenhat szikla-pilléres lugas, melyre elül lépcsőn lehet fölmenni; a vimána többi oldalán vannak az egy közbülső udvar által elválasztott mellékhelyiségek. A lugasból hid visz tovább a négyszögletes propylaconhoz, vagy elülső porticushoz, melynek mindkét oldalán egy-egy indiai obeliszk áll mint dipdán, vagyis világitó oszlop, valamint legelül egy-egy elefánt is. Minden falat az indiai mythologiából és hőskölteményből vett faragott képek fedik. A gopura mint kapu töri át a sziklát és szemöldökköve fölött még széles ablaknyilás is van, melybe a kapu falazatának belsejében levő lépcsőkön jutni fel. Más szerkezete van az ellorai szivaita Dhumnar-Léna barlangnak, mely stilusa szerint az északindiai építményekhez tartozik, alaprajza azonban a délindiai vimánaké: a közép térhez négyszögletű, négy oszlop között levő kápolnák csatlakoznak. A befelé ugró szögletek itt szöglet-pillérekkel vannak ellátva, mert a csarnokot a szikla zárja be. A barlangnak három oldalon van bejárata és a templom maga, mint kis szent hely, a hátterében fekszik. Rajzunk az egyik bejárat oldalfalát mutatja a hat karú Sziva, a pusztító hegyi isten és feleségének képével, valamint a pillér-csarnok egy részét is. Egy más falon, két fali oszlop között, ugyanaz az isten látható mint Mahadéva, feleségével Parvátival. Ellorának harmincz barlangja van, melyek félkörben vonulnak végig a sziklahegyeken, és külön-külön időből származnak. Parasnath (sanskritul Pársvanátha), a Mahávira előtt megjelent utolsó előtti Arhantnak dsaina barlangját 1234-ben fejezték be. Ide tartozik a 630-ban épült Rámésuaram is, melynek porticusa a rajzon látható, valamint az Indraszabhá (Indra udvara), melynek előcsarnoka az elefánton ülő isten és szemközt oroszlánon ülő felesége, Indráni képével van ékesítve. [200 Burgess, The Rock Temples of Elura. London, 1877.] E barlangok mását találni még Gharipur (barlangváros) vagy Elefanta szigetén, Bombay mellett [201 Burgess, The Rock Temples of Elephanta. 1872.] az odavaló templomban, melyhez négy-ötszáz fokos lépcsőn kell felmenni, Sziva és Parvatí faragott képe látható. A jobb szoborműveken az emberi alak ábrázolása nem elevenség és báj nélkül való; azt az önként kinálkozó sejtést, hogy ez a görög művészet hatásának köszönhető, nem rég kétségtelen valósággá tették a Pandzsáb északnyugati határán fölfedezett görög-buddhista szoborművek. Mentől ujabbak a szobrok, annál jobban távolodnak a természetességtől, és modorosakká válnak egész a torzúltságig.     Az északi vagy hindu stilust, mely főkép Orisszában [202 Rajendra-lala Mitra, The Antiquities of Orissa. 1875.] található, a vimána fölött emelkedő tetők jellemzik; ezek nem gúlákat alkotó emeletek, mint délen, hanem igen meredek, elliptikusan hajlott élű pyramisok; mert a négyszögletes középépületet itt is toldalékok veszik körül, melyek kifelé ugró sarkokat alkotnak, ilyen meredek födelek koszorú gyanánt veszik körül a középsőt, a legmagasabbat. Nevezetes, hogy mind ezek a toldalékok, mind pedig a magas tetők alatt levő terek csakis az aesthetikai hatásra szolgálnak, semmi gyakorlati czéljuk nincs. A templomok e fajtájának pompás példája az udaipuri nagy Dzsaina pagoda, Mevar angol hűbéres államban; a templom födél-emeletei számtalan czellával vannak elhalmozva, és minden czellának meg van az a bizonyos magas teteje; a templom mellett van a csillagformájú alapra épített és lapos födelű hypostylos, még előbb pedig egy négyszögletű pavillon vagy propylaion.     A Kisztna egy dharvari mellékfolyója mellett Badámiban egymás mellett leljük a déli indiai és az északi stilus építményeit, melyek alkalmasint a XIII. századból valók. Az északi stilusú templomot legott megismerni magas, meredek födeléről, meg az épület kiszögellő sarkairól. [203 Fergusson, History of Architecture. II. 586.] A szikla-templomot 578-ban építették Mangalésvara király alatt. A kapu architrávjának gyámkövét Sziva és Parváti szobra díszíti, a pillér mellett pedig Visnu áll őrt. Visnu, kinek neve Mahadéva, a nagy isten is, az ujabb brahmán vallásban Brahman és Siva mellett kiváló tiszteletben részesül; ő a jótékony isten, ki bizonyos korszakokban, mikor a világ vagy természeti forrongások, vagy erkölcsi romlás révén már-már egyensulyát veszti, emberré lessen és segít a halandókon. A hinduk Visnunak tiz emberré lételét (avatára, leszállás) ismerik; mint hal vezérlette Manu hajóját az özönvizen át; mint tekenős béka lemegy az Oczeán fenekére, az istenek pedig egy megfordított hegygyel, mely csúcsával áll a tekenős béka hátán, kavarják a tengert, mire Visnu feljő a mélyből és mindenféle drágasággal egyetemben felhozza az amrita nedvet is, a halhatatlanság italát; mint vadkan megöli Hiranzsáksa (az arany szemű) daitsát, mint emberoroszlán egy más daemont: Hiranzsákasziput (az arany szőnyegen ülőt; ez alakban jelenik meg a badámii domborművön a dvárapálával (kapuőrzővel) szemben, mint törpe furfangosan jár túl Bali, a daitsák királyának eszén: három lépésnyi földet kap ajándékba, aztán óriássá változva átlépi az eget, levegőt, földet és megszerzi az isteneknek; Visnu azután mint hős Parasuráma lett, aztán mint ráma, mint Krisna, félisten, ki a Mahábháratában a Kuruk és Panduk harczaiba avatkozik, és végül mint Buddha születik e világra; ez az utolsó avatára olyan szinben tünteti föl a buddhizmust, mintha csak egyszerü phasisa volna a brahmanságnak, és így töri le a buddhizmus szarvát. A tizedik avatárában Visnu fehér ló képében jelenik meg, befejezi a mostani világkorszakot és uj teremtést idéz elő.     Delhiben még megvan egy félig ép régi palota. Ez a város 1192-ben a pathanok helytartójának székhelye volt, mikor Prithvirádsa indiai királyt a ghaznai Sahab-ed-din egy serege legyőzte. A palotát Kutb ed-din helytartó, az iszlám buzgó terjesztője alatt mecsetté változtatták: a gyönyörű oszlop-csarnokos udvarba falakat és saracrn kapukat építettek. Hátul látható egy része ama diadaloszlopnak, melyet Kutb ed-din emeltetett: a kétszáznegyven láb magas Kutub-minár, ez a rengeteg oszlopnyaláb, négy galeriájával; kupolás koronája ma már nincs meg.