INDIA.     Az India név [171 Indische Alterthumskunde, Bonn, 1844–1861. Második kiadása 1867. 1874. – Benfey, Ersch és Gruber Encyclopaediájában. XVII. – Talboys Wheeler, The history of India from the earl. ages. London, 1867–76. – Duncker, Gesch. d. Altert, Leipzig, 1879. III. kötet.] a perzsáktól jutott a görög-római irókhoz. Ered a Szindhu folyó területétől, melyet a perzsák Hindunak hívnak. Az indiaiak maguk többféleképen hívják országukat; a mythosi földrajzban hét földrész van az istenek hegye Méru körül, közöttük Dsambudvipa, a Rózsa-almafa szigete (földrésze). Ez a fa a Méru hegyen áll és gyümölcséből ered a Dsambu folyó. A Mahabháratában Indiának ama része, mely az e hőskölteményben előforduló legrégibb monda szinhelye, t. i. a Himálaja és a Vindhya közötti sík Ariávarta, az árják lakóhelye, India többi része pedig Daksiná-padha a jobbra vagy délre fekvő, melyből az újabb Dekhan név keletkezett. Ariávartát vizei, a Szindhu és a Gangá (Ganges) folyam nedvesítik. A Szindhu a Himálaja vagy Himavat (Emodus) legmagasabb hegylánczán túl ered, ott, a hova a mythos a gazdagság istenét, a szent Kailáza hegyen és a Mánaza tavánál székelő Kuvérát helyezi. A Szindhu éjszak-nyugatnak folyva a Darata-országban (Dardistán) dél felé kanyarodik, és miután Attoknál sellőket alkotott, az Afghanisztán hegyei alatt levő rónaságot öntözi, mint széles folyó. Itt nyugatról a Kabul folyó (Kubhá) ömlik bele, nyugatról pedig az az öt folyó, a mely után e földet Pandsanadanak vagy perzsául Pandzsábnak, az öt folyó országának nevezik. Az az öt folyó a Vitasztá (a régieknél Hydaspes, ma Behat vagy Dselam), Azikni (Akesines, ma Dsenab), Parusni vagy Irávati (Hydraotes, ma Rávi, mely mellett Lahore, Pandzsáb fővárosa, fekszik), Vipász (Hyphasis ma Bijáz) és Szatadru (a Védában Szutudri, Sydrus, ma Zatleds); e hét folyó neve Sapta Szindhavasz. Az Indushoz tartozik még a Szaraszvati, mely azonban a homokban szikkad el, mert az Alsó-Industól keletnek egy nagy száraz sivatag van, a Maruszthala. A Védabeli Szaraszvati, úgy látszik, azonos az Indussal; a most így nevezett folyó régi neve Sarjanávat. [172 Ludwig Alfréd, Rigweda. III. Prága, 1878. 202.] A Gangá Kumaonban egy Gomukhi (tehénszáj) nevű széles glecserhasadékból ered és jégen, sziklán át mint Bághirathi addig, Gangodhedáig hömpölyög, a hol áttör a hegységen; ezt a legfelső folyást, a Gangávatárit (Gangotri) látogatják a zarándokok, az egek leányának szent vizénél ájtatoskodni. A Gangától nem messze ered a Szaraju, mely aztán kelet felé követi, és a délről jövő, Pátaliputra (Palimbothra) romjai mellett torkolló Szóna fölött a Gangába ömlik, mig a legnagyobb nyugati mellékfolyó, a Jamuná, mely szintén a Gangával egyközűen fut, Prajágánál (Alláhábád) egyesül vele. Indraprasztha (Delhi) és Matura a Jamuna mellett épültek. A Gangá számtalan folyam-ágtól barázdált deltájában egyesül a Brahmaputra fő folyamával, mely nem messze az Industól, ered és a Himálaja keleti végét folyja körül. A Szaraszvati és Saraju között levő föld neve Madhzsadésa (a középső ország) volt, a Sarajútól keletnek fekvő Prádsi (a keleti), a hol a görögök prasiajai laktak. Dekhan fő folyói nyugoton a Narmadá (Nerbudda) mely Barocsnál (Barygaza), és a Tapti, mely Szurátnál torkollik a kambayi öbölbe; a többi nagy folyóvizek a Malabár-parti Ghát-hegységből erednek és kelet felé folynak; ezek a Mahánadi, melynek deltája Kataknál kezdődik, és a melynek legdélibb torkolatánál Dsagannádha búcsújáró hely fekszik; a Gódávari (a régieknél Maesolus), a Krisná (Kistna), mely Mazulipatamnál és a Kávéri, mely Turangavarinál (Tranquebar) ömlik az Oczeánba.     India népessége, mely harmadfélszáz millió lelkével csaknem az egész emberiségnek egyhatoda, többféle fajból áll. A mundatörzsek Vindhyában részint még egészen ős állapotban vannak, és a fémeket még nem is ismerik. Úgy látszik, a Déli-Ázsia többi fekete ős lakóival rokon népekkel együtt szorították őket a későbbi bevándorlók a rónaságról a hegységbe. Vallásuk bálványimádás, ruházatuk ép csak a legszükségesebbre szorítkozik. Hozzájuk tartoznak a kolhok (a szanszkrit kolaha, disznóölő szóból), kik a déli Bihárban, Kalkuttától észak-nyugatra, a Csota-Nágpúr hegységben laknak; több részre oszlanak, ilyenek a szonthalok, a szinghbhumi kolhok, máskép larka-kolhok vagy hok, a bhumidsi kolhok és a munda kolhok Rancsitól délnek, Kolhanban, és mások; Aszámban, Hátsó-India határán élnek a rokon khantik; a ramuzik Púna és Kolapúr között (Goától északnak) laknak, a váralik Damántól dél-keletnek (Bombay és Szurát között), a mahrattok szanszkrit nyelvét beszélik; a bhillák, a Tapti és a Narbadá mentén az erdőkben és Guzeratban élnek, de az árja nyelv elfogadásával kiművelődtek. Munda-törzsek az Adsmirtől dél-nyugatnak az Aravali-hegységben élő mérák, és a Jamuná felé lakó csiták és minák is.     Dekhánban főkép drávidák laknak, kiknek nyelve teljesen különbözik a munda és a szankszkrit nyelvektől. Bőrük szine, mint a mundáké is, sötét, de azért ez a nép, egynéhány hegyi törzset leszámítva, művelt, és számos irott emléke van. Hozzátartoznak a tamilok (tamulok) Dekhán déli részén, Palikattól, Madrasztól északra a Komorin-fokig, nyugatra pedig Bangaloreig és Koimbatoreig. A telingák vagy teluguk (szanszkritul andhrák) Palikattól észak felé Oriszáig (Udradésza) laknak, és észak-nyugaton egész a mahratták országáig terjednek. Feliratokból ismeretesek a Krisztus előtti első század andhra királyai. Hogy azonban e nép valamikor észak felé is el volt terjedve, látszik a keleti tengerpart helyneveiből, melyek egész Bengálig nagyrészt telingi nyelvűek. Valamint a tamilnak, e nyelvnek is megvan a maga népies és az irodalmi nyelve. Mangalore környékén (13° sz.) egykor a tuluk voltak elterjedve egész a partig, hol most a szintén népies és irodalmi nyelvvel dicsekvő malabarok laknak; a tuluk már korán keresztyénekké lettek Perzsiából eredő hatás alatt, és syriai betűkkel irnak, mely irásnak karsunis a neve. A Kanarabeliek tőlük északnak laknak a parton és befelé Majszurban, hol műveletlen hegyi népek, a kotarok, bagagarok, kodugák (coorg) csatlakoznak hozzájuk. A todák a Nilagiriben laknak Utakamand mellett, északra Koimbatorétól, és a fajnak vegyületlen tipusát alkotják. Nagyobbak a többi népnél és sokférjűségben élnek, mert szokásuk a leánycsecsemők legtöbbjét megfojtani. Vallásuk csak az, hogy félnek a szellemektől, kiknek ártását varázslattal akarják megelőzni; a falusi papnak legfőbb dolga a tehenek fejése. Drávida eredetű népek továbbá az uraon-kolhok és a radsmahal-kolhok, az Alsó-Gangestől Gondvanáig. Ők a társadalmi rendszer páriái (paharia). A Vaitarani, Godávari és mellékfolyójuk: a Vénva-Gangá között lakó góndok szintén ide tartoznak és hindi nyelven beszélnek, mely a szanszkritnak egyik ága. Imádásuk tárgya két isten, kiknek ellenkezésükből ered a jó és rosz, a mely a világon van. Ugyancsak drávida népek a kuk vagy khundok Orissza hegyeiben, végül a brahuik – Baludsisztán hegyei között, Keláttól délnek, Irán keleti részén, a görögök Aethiopái. – Hogy e faj e félreeső területen él, annak bizonyítéka, hogy valamikor igen el volt terjedve és talán Belső-Ázsiából vándorlott ki. Ismét más nemzetiség Ceylan (szanszkritul Szimhaladvipa, a szinghalák szigete, fővárosáról Támraparna is, a régieknél Taprobane) ős lakossága. Jövevényekkel nem keveredtek a veddák (vadászok) sem, kik a Mahávalligangától keletnek laknak; ethnologiai tekintetben hasonlók az ős drávida népekhez, nyelvök, az elu azonban teljesen elszigetelt. [173 Virchow, Über die Weddas von Ceylon. Berlin, 1882.]     Azt vélik, hogy az árja (indo-európai) törzsek bevándorlása észak-nyugat felől a 2000-dik év körül kezdődött. Ezek az árják valamikor, nem tudni bizonyosan: mikor, egy népet alkottak az irániakkal, és nyelvök, a szanszkrit, az iráninak legközelebbi rokona. A második évezred közepe felé az Indus mellékén voltak elterjedve, és csak ötszáz évvel későbben kezdték a Ganges sikságát is meghódítani. Az ős lakóssággal vivott sulyos harczaik meg vannak örökítve mind a hőskölteményekben, mind a számtalan sok mondában, mert az árja indusoknak különös hajlandóságuk van a mesés iránt; a brahman papok aztán a régibb történetet mythosi ködbe burkolták, és valóságos gyönyörűségök tellett a mérhetetlen időközökkel dobálódzó chronologiai rendszerek megalkotásában. Az Ophirba való utazások idejében, mikor Salamon elefántcsontot, majmokat, pávákat szerzett Indiából, déli Indiában még nem voltak árják, mert a majom héber neve, a kof (1. Kir., 10., 22.) szanszkritul kapi, nem lehet árja szó; először a Rig-Véda legújabb könyvében fordul elő, de mint kaf már Egyiptomban is feltünik a negyedik dynastia idejében; a páva tuki neve meg a malabári togei-ból való kölcsönzés. Ethnologiai tekintetben India árja lakossága nem tiszta faj, mint a minő az Indus völgyében való ősi tanyázásakor még alkalmasint volt, mert a Véda többször említi, mennyire különböznek a fekete bőrű és lapos orrú ős lakóktól. [174 Ludwig, Rigweda. III. 210.] Ez a faj alkalmasint elegyedett az ős lakossággal, és pedig az időben, mikor sajátos művelődésre tett szert, s ennek következtében mindinkább kifejlődött az osztályok elkülönödése; és nem csupán a test typusának eredeti indo-európai mivolta változott meg nagyon, hanem az indusok egész művelődésére is olyan dél- és kelet-ázsiai bélyeg nyomódott, melynek révén e nép idegenebbnek látszik nekünk még az elő-ázsiai sémitáknál és egyiptomiaknál is, de e megfigyelést gyakran mellőzzük, mert a szanszkrittal való foglalkozás állandóan bizonyítja azt a nyelvbeli roknságot, melyben az indiai árják a perzsákkal és az európaiakkal vannak. De nemcsak az árják vettek kölcsön drávida fajbeli tulajdonságokat, hanem megfordítva az ős népesség tiszta typusa is csak a műveletlen hegyi lakóknál maradt meg. A későbbi századokban a történet eseményei még más népalkotó részeket is iktattak be ide; ilyenek észak-nyugot felől az indo-skythák, a perzsák, az arabok és végül az európaiak; kik között pedig az iszlám hitűeknek a vallásos fejlődésre is megvolt a maguk hatása.     Azon a területen, melyen az árja népesség túlnyomó volt, a szanszkrit nyelv kiszorította az ősi nyelvet. Indiának legelterjedtebb nyelve a hindi, melynek határai nyugaton a pandzsábi és szindhi, valamint a kacs nyelv, délen a guzerati, mahratti és telinga, keleten az orisszai és bengáli nyelv, melyekhez az asszámi csatlakozik. A telinga kivételével mindezek árja nyelvek. Északon a hindi nyelv a Teraiig, az elefántoktól, orrszarvúaktól, tigrisektől és más nagy vadaktól lakott mocsaras ős erdőig terjed, melyen túl a Himálaja déli lejtőjén élő népek vannak. E népek a hegységben s a hegységen túl lakó tibetiekhez csatlakoznak. Ezek Szikhimben a rongok és lepcsák, kiknek nyelve egy mindössze egynéhány évvel ezelőtt ismeretessé lett tibeti dialektus, [175 G. B. Mainwaring, a Grammar of the Rong (Lepcha) language. Calcutta, 1876.] Nepál keleti részén kirantik és limbuk, Nepálban a munnik és nevarok, a kumaonok és mások. Az iszlám hitű indiaiak a hindi nyelvet arab meg perzsa szavakkal gazdagították, és arab betűkkel élnek; e nyelvet, mely szó- és mondattani tekintetben is sokszorosan különbözik a többitől, hindosztáninak hivják és ez India legelterjedettebb nyelve. Kellogg [176 Grammar of the Hindi lang. Allahabad a Calcutta. 1876.] a hindiben tizenegy nyelvjárást különböztet meg, melyek mindegyikének megvan a maga szükebb körü dialektusa is. A hindit határoló már említett szanszkrit nyelveken kivül vannak szanszkrit nyelvek a Himalajában is, nemcsak Kasmirban, hanem Dardisztanban is, melynek határai északon a Musztagh (Karakorum), nyugaton az a hegyláncz, mely északon a csitrali kerületet elzárja, keleten egy hegyláncz, az Indus és a Krisnagangá között, észak-keleten pedig Rongdo és Baltisztán. Ujfalvy [177 Aus dem westl. Himalaja. Leipzig, 1884.] szerint ez utóbbi vidék lakói is árják, kik azonban elfogadták a tibeti nyelvet. Dardisztánban többféle emberfaj lakik. Ezek részint a középkorban, részint az ujabb időben vándoroltak be, és még most is mozgásban vannak. Dardisztánt Schlagintweit, a magyar Leitner, Hayward és Biddulph kutatták föl legujabban. Az ó korban az Indus-völgyebeli daradák (dardae) egész a thokdzsalungi aranymezőkig voltak elterjedve, Biddulph azonban a dard nevet csak a Kandia völgy torkolatánál találta meg, ott, a hol az Indus dél felé kanyarodik. [178 Biddulph, The Tribes of the Hindoo Koosh. Calc. 1880. 157. l.] Számos nép a főkép Gilgitben élő sina, melynek szanszkrit nyelve a pandsábival, kasmirival és hindostánival rokon. Ez a nép az Indus és a Krisnagangá között fekvő Sinkairiból eredt és Ghortól Ghorbandig az Indus völgyének legfőbb lakossága; nyelvöknek többféle dialektusa van, Baltisztában romoknak nevezik magokat, a hogy különben a czigányokat is hivják. [179 Pischel, Rodenberg Deutscher Rundschaujában, 1883 szeptember, 353. l.] A szanszkritnak egy más származék nyelvét beszélik a Dardisztán délnyugati részén lakó törzsek is, melyek azt állítják, hogy Szvátból erednek. E nyelvnek szintén vannak dialektusai; ilyenek a govro, a narizati és Vámasztánban a sziáhpósok (fekete mentések) nyelve. A hunzai, nageri és jasszini népek a buriski (Leitnernél Khadsuna) nyelvet beszélik, melyet Biddulph a juetik nyelvének tart. Dardisztánba behat egy perzsa nyelvjárás is, a jidgah, mely a sighnani és a felső Oxus völgybeli nyelvekhez csatlakozik.     Az árja-indiai irodalom legrégibb emlékeiben, a Védabeli hymnusokban sok czélzás van történeti viszonyokra, melyekről azonban a költő föltette, hogy ismeretesek, vagy a melyeknek prózai elbeszélését alkalmasint közibe szurták a verseknek. A hymnusokban öt nép említődik: a turvasa, a Parusni melléki jadu, az anu, a druhju és a tiz király csatája után leghatalmasabbá lett púru, melynek neve a hőskölteményben kuru (Rigvéda I, 108, 8). A véda említ számos királyt és papot is, kiknek azonban eddigelé sem a korát, sem élte helyét nem lehetett megállapítani. A társadalmi állapotok kezdetlegesek és mialatt az őslakók már annyira haladtak a művelődés dolgában, hogy megerősített városaik, nagy nyájaik, butoraik, ékszereik és jó fegyvereik vannak, az árja még mindig csak pásztor és prédálni szeretné az ellenség vagyonát. A hőskölteményben Dánava Maja, az árja istenek ellensége (Daitja) és az Asurák építő mestere, Pandu fiai számára palotát épít, mert az árják a kőből való építést az őslakóktól tanulták, mint a többi indo-európai nép is csak a fa- vagy czölöpépítményeket ismerte, vagy ép vermekben lakott. Az árják imádságai a tehenek gyarapodásáért, a vaj, a széna és a gabona bőségéért olyan isteni lényekhez szólnak, a kikben természeti tünemények és elemek testesülnek meg, de kik egyszersmind erkölcsi képzeteket is alkotnak. A Rigvéda énekei azonban annyiféle korszakból erednek, hogy a jámbor idők e hiedelmei mellett megleljük bennök a szertartások részletes kifejlődését, a haladottabb műveltséget, sőt a vallásos igazságokban való kételkedés kezdetét is. Ez úgy érthető, hogy mindig új költemények keletkeztek és uj énekes (risi) családok járultak hymnusaikkal az áldozatokhoz, mig végre összegyüjtötték az énekeket, és a rend érdekei miatt készséges risi-családok megegyezése szerint a hymnus-gyüjteményeket az egyszersmindenkorra rendezett isteni tisztelettel füzték össze. A hótárnak (áldozó, az Avestában zautár) azaz főpapnak kötelessége volt a tiz mandalára (körkönyv) oszló első azaz Rigvéda 1017 (1028) énekének 10448 (vagy 10528) verséből a Sastrát (segedelem kérés vagy dicséret) összeállítani, melyet az isteneknek bemutatott szóma azaz szent ital (bor) áldozása közben mondott el.     A Védákhoz az irodalom többféle ágából és iskolájából eredt rengeteg nagy irodalom csatlakozik; ide tartoznak először a papokat az áldozat módjáról tájékoztató művek, a Bráhmana, továbbá azok, melyek az egyes verseknek a szertartás minden részéhez való alkalmazását exegetica és mythologia szempontjából magyarázzák. Ez elmélkedések bölcseleti speculatiókká válnak, úgy hogy ebben a mintegy másfél száz Upanisadban meg vannak a vallás-philosophia elemei is, a későbbi hasonló művek pedig egész bölcseleti rendszereket adnak. Az e számos műben lévő kimeríthetetlen tudást később a Szútra (vezérfonalak) nevü gyűjteményben vonták össze, a lehető legrövidebb alakban; e gyűjtemény a könyv nélkül tanulásra szolgált és megértéséhez szükséges volt vagy a tanító magyarázata, vagy valamely commentar.     A Védát nem igen régen irták le indiai betükkel, mert az eddig ismert legrégibb indiai irás, az Aszókaféle felirat is csak a Krisztus előtti harmadik század közepéről való. A Vatteluta ábécze, melylyel balról jobbfelé irnak és mely e feliratokon előfordul, abból az alexandriai időből való arabból ered, melyet a keleti Hauránban, Harrában vagy Safában találtak, s a melyet Halévy 1877-ben fejtett meg. [180 D. H. Müller, Zeitschr. D. Morgenl. Ges. XXX. 514. – Halévy, ugyanott, XXXII. 168. – J. Taylor, The Alphabet. London, 1883. I. 344. II. 320. – Actes du 6-me Congrčs des Orient. Leide, 1884. I. 101, 116. – R. Cust, The Athenaeum, jan. 26. 1884. 123. – Indiai alphabetek táblája Prinsepnél, Indian Antiquities, ed. By Thomas. London, 1858.] India északnyugati részében van az egyik Aszókaféle feliraton és pénzeken egy balról jobbra iró ábécze is, mely alkalmasint a perzsa uralom idejében került oda és a perzsa birodalomban használt aramaeai irásból ered; de sokkal valóbbszínű, hogy ez az abécze is csak később származott be, mert igen hasonló a Blacas-féle, nyilván a Ptolemaeusok vagy még inkább a perzsák utolsó idejéből való papyrus és más alexandriai korbeli papyrusok betüihez. Elképzelhetetlen, hogy Aszóka és a pénzveretők ezzel az irással élnek, ha Indiában már van valamely régibb, a Védák följegyzésére használt és tökéletesebb ábécze; a Véda pedig a phonetika és a hangsúlyok számos részlete miatt olyan tökéletes irást követelt, a minő csak a kiművelt Dévanágari-irás, melyet alkalmasint Malvában, a Vikramáditja országában használtak legelőször. [181 Al-Bîrűni Reinaudnál, Mém. Sur l'Inde. Paris, 1849. 298.] Még kevésbé gondolható például, hogy a négy Védának Prátiszákhja-szutráit tökéletlen irásból másolták volna, mert a hangtan e compendiumai rendkivül aprólékosak és nem készülhettek el a ma ismeretes szöveg nélkül, mely e szerint már legalább is e grammatikai munkák idejében kritikailag meg volt állapítva.     A Ganges országának meghódítását történeti bizonyságok nélkül teszik a Krisztus előtti első évezred elejére; de valószínű, hogy ez a hódítás évszázadokon át tartott, hanem a Krisztus előtti első századokban már be volt fejezve. A Mahábhárata, ama rengeteg nagy hősköltemény, mely mellett az egész Homéros is csak egy kis könyv, mai alakjában csak több évszázaddal Krisztus után szerkesztődött. A költeményben szereplő népek, névleg a Magatha (Bihár) ország királylajstromai is igen megbizhatatlanok és egymástól eltérők valamennyi szövegben. Időrendi szempontból azt sem lehet megállapítani, mikor történt Dekhán partján és Ceylonban az árják elterjedése, melyet a Rámájana mondaszerűen ad elő; mert ez a huszonnégyezer páros versből álló költemény is sokkal későbbi termék, a mire az is vall, hogy már az antik földrajzirók is említenek délindiai árja helyneveket. [182 Albrecht Weber, Abhandl. Berl. Akad. 1870. 1.]     Az indiai történetnek első, idő dolgában is bizonyos adata, az Indus környékének meghódítása Dareios által, ki e tartományt perzsa satrapasággá tette. Azóta Indiának több nyugoti országa idegen uralkodók alatt állott; elsőben baktriai és indo-skytha királyok, később a Szaszanidák alatt, mint azt mind az ugyanakkor uralkodott királyok szaszani veretű és pahlavi meg szanszkrit felirású indiai pénzei, mind pedig a marvari királyoknak Perózzal és Anósarvánnal való összeköttetései bizonyítják. E szerint ghaznai Mahmud és más későbbi uralkodók hódításai csak Iránnak régi indiai birtokigényeit újították meg.     Dareios hódítása után terjedt el a buddhizmus, [183 Az újabb munkák közül megemlítendők: H. Kern, Geschiedenies van het Buddhisme in Indie. Haarlem, 1881. (Németre fordította Jacobi.) – Oldenberg, Buddha, sein Leben, seine Lehre, seine Gemeinde. Berlin, 1881. – Rhys Davids, Lectures on the Origin and Growth of Religion. London, 1881. A keletázsiai buddhizmusról igen becses tudósítások vannak Summernél, The Phoenix. London, 1870.] az indiai nép legbensőbb valójából származott vallás, mely az indiai műveltséggel együtt kiterjedt Kelet-Ázsiának nagy részére és számos népet vérontás nélkül ragadva ki a tévelygésből és bűnből, szelid erkölcsökre térített. Valamint más vallások is, a buddhizmus sem lépett fel előzmények nélkül, eredete egy régibb mozgalom, mely visszaélések, a brahmanok lelki gyámkodása és elnyomása, a kaszt rendszer és egyéb vallási és társadalmi bajok ellen fordult. E mozgalomnak a buddhizmus döntő fordulatot adott, mert ledöntötte a sorompókat, melyek mögé addig az irástudók zárkóztak, és a vallás tanításait hozzáférhetőkké tette minden embernek, nem- és állás különbsége nélkül.     Az Upanisadokban levő elmélkedés főkép a szellem mivoltával, a szellem és az anyag viszonyával és azzal a kérdéssel foglalkozik: miképen lehessen megszabadítani a szellemet az anyagtól, mely az emberi természet amaz isteni részének tisztaságát beszennyezi, és a végső czélt, az üdvösség elérését megnehezíti. A törekvés, mely a szellem és anyag dualizmusának alacsony szemléletéből monizmussá akar emelkedni, két megoldásra juthatott: vagy mind a kettő egyazon lénynek jelentkezése, vagy csak a szellem van és a tüneményvilág csupa csalódás. A Védánta ezt hirdeti, más rendszerek azonban azt tanítják, hogy a természetet a személytelen és végtelen atman vagyis szellem hatja át, mint a hogy a só a vizben feloldódik és láthatatlanul áthatja a vizet; csakhogy itt az anyagba ható atman-rész személyes és öntudatos. A halál megszünteti ez összeköttetést, az atman visszatér a brahmanba, vagyis az örökéletbe, az értelembe vagy istenbe, kinek végtelenségéből az anyagba került. A testtel való összeköttetésében az atmant az érzékek működése szerencsétlenségbe és bűnbe dönti, a miben az atman természetesen csak mint tanú és néző vesz részt; e közösségből csak önmagának megismerése váltja meg, mi által visszajut a tisztaság előbbi állapotába; de a míg ez nem történik, az üdvösség elérhetetlen és az atman a testi világ békóiban raboskodik; még a halál sem szabadítja meg, sőt a jótétemények nagy kincse is csak ideiglenesen szerezheti meg számára a paradicsomot, mert a jó tettek jutalmának is véget kell érnie, ép úgy, mint a bűnök büntetése is befejeződik valamikor a pokolban; a másvilág két helyéről tehát az atmannak ismét vissza kell térnie a szanszárába, az élet körforgásába, hogy keresztül vándorolja a létnek olyan fokait, a melyeken módjában van önmagának lényét megismerni, és ezen a réven örökre megszabadúlni az anyagtól, s ez az így elért állapot leginkább a mély álmatlan álomhoz, az eszméletlenséghez hasonló. Az önmegismerés eszköze az elmélkedés, a zavartalan, mély gondolkodás az atman mivoltáról; mert úgymond Buddha legendája, a fájdalom, a sóhajtás, a nyomorúság, a vénség, a betegség, a halál és más bajok megvannak; okuk a születés, ez viszont a levésnek egy jelensége, mely viszont a mozgó anyag természetéből következik. Az anyag mozgása a gyönyörűségből, a szerves lény érzéki észleléseiből ered, s a szerves lény alakja és elnevezése révén létezik, ezért az öntudat műve. Az öntudat a benyomásoktól függ, a benyomások pedig a külvilágot illető csalódások eredményei. Tehát a csalódás minden rossznak végső oka, és csak az ismeret szüntetheti meg minden hatásaival egyben. Az elmélkedésre való előkészület a legtisztább erény gyakorlása az emberi társadalomban, hol egyedül érvényesülhet; az elmélkedés az érzékeket lassankint legyőzi, a szellem érzéketlenné válik a külső behatások iránt, úgy hogy se fájdalom, se szerencsétlenség, se gyűlölet, se szeretet, se a családhoz való ragaszkodás nem bolygathatja meg többé benső egyensúlyát.     A brahmanok véleménye szerint az elmélkedésre csak a legfelsőbb osztályok, ők maguk és a hozzájuk legközelebb álló kasztok, a vitézek és fejedelmek meg a vaiszják, a földmívelő árják képesek, mert csak nekik szabad és lehetséges a magasabb kiváltságos tudás előkészítésére való könyvtanulmányozás; az alsóbb kasztoknak be kell érniök a paradicsommal. A buddhizmus, csatlakozva a szánkhjabölcselethez, az orthodox számba menő hat rendszer egyikéhez, melyet igen csodáltak, mikor a Bhagavad-gitában levő magyarázatát Schlegel A. V. és Humboldt Vilmos révén megismerték, elvet minden korlátozást, és megengedi minden embernek, férfinak, asszonynak egyaránt, hogy az aszkéta rendhez csatlakozzék, mely az üdvösségre előkészít. A buddhizmus az Upanisadok rejtett metaphysikáját érthető alakban és köznyelven terjesztette el a nép között; hivatalos a kegyelem asztalához a csandála és a pária is, kiket pedig a brahman leszúrhat, ha ezek az alsó kasztbeliek meg merik őt érinteni; a kasztok különbségei és a vallásbeli jelvények megszüntek, még az addig alárendelt helyzetű asszonynak is szabad lett fogékonyságával és buzgóságával részt venni a vallásos életben. Buddha tettei a Lalitavisztára legendában vannak leirva. [184 Fordította Focaux 1847-ben a tibeti kandzsurból, 1884-ben sanscritből. V. ö. Senart, Essai sur la légende du Buddha. Paris, 1882.] Ez a legenda, az indiaiak túlzásra hajlandóságának megfelelőn, annyira tele van természetfölötti eseményekkel, melyek még a Védabeli brahman isteneket is egyszerű nézők gyanánt háttérbe szorítják, hogy a tényeket kihüvelyezni nehéz belőle. Buddha a Gótama nemzetségből való Sziddhártha nevű herczeg volt. Atyja Kapilavasztuban uralkodott (Kapila a szánkhja-bölcselet tanítója). Ez a Kapilavasztu Szákhja egyik városa volt; azt hiszik, hogy a Szarajú egyik mellék folyója, a Róhini mellett volt, Gorakhpúr közelében. Úgy látszik, huszonkilencz éves korában ment Rádsagrihába, Magadha (Bihár) fővárosába, mikor dynastiáját Virudhaka, Prazénadsit fia elűzte. A szerencsétlenség megoktatta őt, milyen semmi a földi hatalom, és milyen siralom a lét. A vigasztalást, melyet mint szákhjamuni (Szákhja-remete) az aszkézisben keresett, nem találta meg; ezért mint koldus kezdett vándorolni; prédikálásával tanítványokat és hiveket gyűjtött maga köré; és koldusszerzetet alapított, melynek tagjait bhiksuknak nevezték. Kuszinárában halt meg, azaz buddhista felfogás szerint átment a Nirvánába, a megváltás és boldogság országába. A hinduk azt hiszik, hogy ez a Kuszinárá város azonegy a Szaraju közelében levő Kásziával, a hol egy összeomlott sztúpát a holt herczeg lábának neveznek, egy másik sztúpa pedig Buddha megégetésének helyét jelöli. [185 Cunningham, Ancient Geography of India, 431. Gerson da Cunha, Journ. Bombay branch R. Asiat, Soc. 1875. 115.] Minthogy a buddhisták Buddha Nirvánájától számítják az időt, chronologia tekintetéből igen fontos lehetne, mikor halt meg a vallásalapító; az északi és déli buddhisták azonban eltérnek egymástól ez időpont meghatározásában, de sőt a számítás maga is később keletkezett; a Goldschmidt és Müller E. gyűjtötte ceyloni feliratok szerint, [186 Ancient Inscription of Ceylon. London, 1883.] melyek a Kr. u. első századtól a tizennegyedikig terjednek, ez időszámítás csak a tizenkettedik században kezdődik. A szahaszrámi, rupnáthi és bairáti hasonló szövegű Aszóka-feliratokban talált kortani adat tévedésnek bizonyosodott. Legvalóbbszinű, hogy a Nirvána éve 380 vagy 370. [187 A. Weber, Indische Literaturgesch. Második kiadás, 306. l. – Rhys Davids, Buddhist Suttas (Sacred Books of the East XI.) Oxford, 1881. – Bühler, Indian Antiquary, VI. 149, VII. 141.; Zeitschr. D. Morgenl. Ges. XXXVII. 88. – Oldenberg, u. ott, XXXV. 473. – Senart, Comptes rendus des séances. 1884. 104, 166, 167.]     Az út, melyen Sziddhártha «a másik partra», a Nirvánába jutott, és a melyen őt tanítványai követni akarták, nem volt minden ember számára való, mert az emberek nem vállalkozhattak arra, hogy elfojtsanak minden lelki és testi tevékenységet, a mi voltaképen e tannak czélja; egyházat kellett tehát szervezni, melyben helyet foglalhatnak és a vallás áldásaiban részesülhetnek azok az emberek is, a kik kénytelenek közönséges módon élni. E vallás legfőbb alapja Buddha erkölcstana volt, mely egy pálinyelven, a buddhisták szent nyelvén írott nem igen terjedelmes, de gyönyörű könyvben, a Dammapadamban van lerakva és a vallásalapítónak magának tulajdonított bölcs mondásokból áll. [188 Zeitschrift d. Morgenl. Gesellsch. XIV. 29. – Max Müller, Sacred Books of the East. X. Oxf. 1881.] A buddhizmus tanítói az erkölcsi parancsolatok tanítására a példabeszédek, állatmesék és rövid elbeszélések alakját használták, a mivel a népre hatottak; és hogy milyen jól választották meg az eszközt, az is mutatja, hogy ez az irodalmi műfaj nemcsak Kelet-Ázsia buddhista országaiban, hanem az egész világon is roppantul el van terjedve. Buddha tagadta a Védák tekintélyét, elvetette az isteneket, kiket az ember magának teremtett, mert a világ egyetlen intézője a sors, az okok és okozatok lánczolata. Buddha a vallástalanságot vallássá emelte, de egyúttal ő az első a világtörténetben, ki a humanitas eszméjét hangoztatta. Mivel ő maga volt a Bodhizattva: olyan lény, ki a szenvedélyektől, gyűlölségtől és szeretettől vezetett régi isteneknek föléje emelkedett, ő maga foglalta el az istenek helyét. Ereklyéit, melyek tetemének elégetése után megmaradtak a hamuban, fogait [189 Gerson da Cunha, említett helyen.] és hajának fürtjeit, melyeket életében elajándékozott, szent edényekben, templomokban őrizték. A templomok mellett levő klastromok czelláiban remeték laktak. Buddhával egyetemben tisztelték a szenteket is, kik elfoglalták az istenek néptelenné lett egét, mert a vallásalapító maga mondta: «a ki száz esztendeig is minden hónapban ezeret áldoz, nem cselekszik olyan jót, mint ha csak egy pillanatig is tisztel valakit, a ki megzabolázza magát.» A legrégibb Buddha kép a Kr. u. 78 körül élt Kanerki egy pénzén van. [190 A. von Sallet, Die Nachfolger Alexanders. Berlin, 1879. 191. VI. Nr. 1. Zeitschr. F. Numismatik. VIII. 115.] Keleti módon ülve ábrázolja Buddhát; a feje körül szent fény van.