A zsidók. Ezdrás, Nehemiás és a Mózes törvénye.     Zerubábel és Józsua társai, Kyros rendelete által fölszabaditva, üdvkiáltásoktól és közörömtől kisérve indultak el Babylonból; hazájokba érkeztök azonban hiján volt annak a triumphusnak, a melyet a próféták reméltek volt. Néhány család úgy helyezkedett el, a hogy tudott, Jeruzsálem romjai között; a többiek szétoszlottak, a város környékén. Északon és nyugaton a megtelepedés nehézség nélkül ment végbe: Bethlehem, Anáthóth, Geba, Kirjath-Jeárim, Mikhmas, Béthél, Ono, Jérikhó, melyek a rabság óta félig elhagyottak voltak, örömmel fogadták a népszaporúlatot, a melyet így kaptak. Délen az előrehaladást megakasztották az edomiták, a kiknek Nabukodonozor szolgálataik jutalmául odaadta volt Hebrónt, Júdát, Akrabatténét, vagyis a Jordán mentén Jerikhó és a samáriai határ közt elnyuló területet. A birtokbavétel után hozzáláttak a templom ujraépitéséhez. A hazatérés esztendeje még el sem mult s már állott az áldozati oltár, a régi helyén, várva az égőáldozatokat; a következő évben letették az épület alapkövét az egybegyült nép jelenlétében. [163 Ezra, III. 3. A szövegből kiolvasható, hogy megtalálták a régi oltár alapzatát és arra építették az új oltárt.] Az uj templom korántsem volt olyan nagy mint a régi, és «nagysokan a papok és léviták közül és családapák, a vének, kik látták vala az első házat, mikor fundálják vala ezt az ő szemek előtt, nagy felszóval sirnak vala.» De a számkivetésbeli nemzedékek, melyeknek mostani örömét a mult dicső emlékei nem rontották meg, ellenkezőleg «örömükben nagy szóval kiáltnak vala, úgy hogy a nép az örömben való kiáltást meg nem tudná választani a nép siralmának szavától; mert egyenlőképen kiáltnak vala nagy szóval, úgy hogy az a szó messze földre meghallatik vala.» (Ezdr. 3, 10–13). Az első lelkesedés lecsillapulta után a vállalkozás nehézségei szinte legyőzhetetleneknek tetszettek. A gyarmatnak csekély anyagi ereje volt, a gazdagok csaknem mindannyian Kháldeában maradtak és kevésbé szerencsés testvéreiknek engedték át azt a tisztséget, hogy romjaiból fölemeljék a szent várost. A kivándorlottak csakhamar a saját kárukon tanulták meg, hogy Sion nem az az eszményi város, «a melynek kapui mindig nyitva lesznek és sem éjjel, sem nappal nem lesznek bezárva, hogy bebocsássák a világnak kincseit»; nem hogy «a népek tejét szopni és királyok emlőjén tápláltatni» nem volt módjokban, de mezőik alig adtak nekik annyit, hogy az élet legsürgősebb szükségleteit kielégítsék. «Sokat vetettetek, de keveset hoztok bé abban; esztek, de nem elégesztek meg; isztok, de nem részegesztek meg, ruhába öltöztök, de nem melegesztek meg; és a ki munkájának jutalmát veszi bé, mintha megszakadott zsákba töltené azt», mondá nekik a seregeknek ura (Agg. 1, 5). A samariabeliek ellenségessége még öregbítette zavarukat. Izráel bukása óta Efrájim hegyeit Syria- és Kháldeabeliek lakták, babyloniak és kutaiak, Ava, Hámáth- és Széfarvaimbeliek, kiket Ninive királyai többrendben szállítottak oda. «Lőn pedig először, mikor ott kezdének lakni, nem félik vala a Jahveht; azért bocsát Jahveh ő reájok oroszlánokat, kik megölik vala őket. Mondának azért az Assiriabeli Királynak: A pogányok, kiket ide hoztál, és Samariának városaiba ültettél, nem tudják annak a földnek Istene tiszteletének módját; és reájok oroszlánokat bocsátott, kik megölik őket, mivelhogy nem tudják annak a földnek Istene tiszteletének módját.» (2. Királyok. 17, 25–26). Elküldték hát nekik egyet a fogoly papok közül, a ki megtanítá őket Jahveh törvényére és szerze nekik «a nép sokaságából választott papokat, kik őérettök áldozának vala az oltárokon» (2. Kir. 17, 32). Mikor megtudták, hogy a jeruzsálemi templom fölépítéséhez készülnek, örömmel teltek el és engedelmet kértek Zerubábeltől, hogy résztvehessenek a munkában. «Együtt akarunk veletek építeni, mert ugyanahhoz az istenhez fordulunk, mint ti, és neki áldozunk, a mióta Aszarhaddon bennünket idetelepített.» Félszázaddal korábban örömmel fogadták volna a követségöket, de a számkivetésbeli zsidók nem éreztek többé a pogány istenségek iránt olyan szeretetet, mint a korábbi zsidók; meg voltak halva a bálványimádásra nézve. [164 Ez Keunen kifejezése, Religion nationale et religion universelle. 214.] Zerubábel visszautasította e kutaiak ajánlatát, kik a Jehova nevével az ő régi isteneiknek, Adrammelekhnek, Nirgálnak, Tartaknak, Annamelekhnek a neveit párosították; ezek sértve a visszautasítás által, mindenképpen azon voltak, hogy meggátolják annak a munkának a befejezését, a melytől őket eltiltották és úgy árulták azt be a perzsáknál, mint a mely alkalmas a birodalom békéjének megzavarására. Kyros, jelentéseiktől félrevezetve, visszavonta a zsidóktól a nekik adott meghatalmazást és az építkezés, alig hogy a terve elkészült, felsőbb rendeletre tizenöt éven át elodázódott. Végre Dáriusnak, Hystaspes fiának második esztendejében, két próféta, Aggeus és Zakariás, fölemelte szavát. Zakariás, a ki papi nemzettségből való volt, főkép Józsuához fordult és ő benne látta Júdának legerősebb reményét. Aggeusnak (Chaggay), ki még a régi királyi hagyománynyal volt eltelve, Zerubábelhez volt bizodalma: «Én megindítom az egeket és a földet. És elfordítom az országoknak királyiszékeket, és a Pogányországoknak erejeket elvesztem, és elfordítom a szekeret és abban ülőket, és lehullanak a lovak és azokon ülők, kiki az ő attyafiának fegyvere miatt. Az napon, ezt mondja a Seregeknek Ura, felvészlek téged Zerubábel Seáltielnek fia, én szolgám, ezt mondja Jahveh: és olylyá tészlek mint egy pecsétes gyürű az én ujjomban, mivelhogy választottalak téged, ezt mondja a Seregeknek Ura.» (Agg. 2. 21–23). E két férfiú szemrehányásai fölrázták zsibbadtságából a népet és rábirták, hogy lásson hozzá ujra a munkához. Ezuttal a samáriabeliek gyülölsége tehetetlen volt ahhoz, hogy megkésleltesse a mű befejezését. Dareios, Syria kormányzójától értesülve a történtekről, megparancsolta Kyros rendeletének végrehajtását, és négy évvel utóbb a templom készen volt.     Feladatának elvégzése után Zerubábel letünt a színről. Békességben halt-e meg a szenthely árnyékában, a melyet fölépített? Vagy vissza kellett-e térnie Babylonba? Olyan jövendőlés, a milyen az Aggeusé volt, elegendő lehetett ahhoz, hogy a perzsák előtt az árúlás gyanújába keverje őt és hogy visszahivják. Távoztával Józsuára magára maradt a kormányzás. A főpap szerepe a számkivetés alatt jelentékenyen kitágult. Nem volt már csupán az áldozópapok feje, első az egyenlők között, hanem a legfőbb pap; Dávid ivadékai után övé lett a nemzet tanácsában a legmagasabb hely: «A papi méltóság így, mint a helyzetnek csaknem szükségszerű következménye, tényleg megvolt; és ha utóbb ez a tény elméletté erősödött és kiegészítő és lényeges része lett a törvényhozásnak, ez annál kevésbbé fog bennünket meglepni, mert hiszen a keresztény pápaság története teljesen hasonló példát mutat. Olyan helyzetű városnak a püspökére nézve, mint Jeruzsálem és Róma, kinek az oldalánál nincs többé meg a világi uralkodó, mindig megvan a lehetőség, hogy maga legyen uralkodóvá.» [165 Reuss, Bible, l'Histoire sainte et la Loi. I. 229–230.] A zsidó gyarmat összetétele könnyebbé tette az átmenetet. Azoknak a száma, a kik valamely kötelék révén a templomhoz tartoztak, igen nagy volt, és a papi testület helyzete megváltozott. Ezékiel volt az első, a ki kijelentette, hogy csakis azoknak, kiknek igazhitűsége mindig rendületlen vala, a «Czádok fiainak» lészen kiváltságuk az oltár előtt szolgálni: kizárta tehát a papságból a Lévi fiait, a kik a magasságos helyeken áldoztak vala, és alárendelt teendőkre korlátozta őket. Ez az elméleti intézkedés foganatot kezdett nyerni a fogságból való visszatéréskor és a héber vallás történetében ezuttal először váltak külön a papok a lévitáktól. Felfogható, hogy ez a lealacsonyítás nem volt kedvére azoknak, a kiket sujtott; csak néhány lévita, számszerint hetvennégy, négyezer pap ellen volt kész Babylont odahagyni. Utánok az énekesek, a kapun állók, a templomi szolgák ivadékai egészítették ki a hierarchiát. Mind együtt véve ötezer emberből álló testületet alkottak, az egész népességnek körülbelül nyolczadrészét; és Józsuának nem volt nehéz a község fejévé kiáltatni ki magát. Utána fia, Jójákim, következett, azután pedig unokája Elijásib. Hatalmuk, melyet a politika mezején a syriai satrapák fölügyelete korlátozott, annál kiterjedtebb volt a polgári és vallási ügyekben. Puszta leereszkedés volt részükről, ha fontos esetekben kikérték a főrendű papoknak, a főembereknek vagy a nemzetgyűlésnek a tanácsát. Jeruzsálem inkább csak tengődött, sem mint élt az ő uralmuk alatt. Az a mit Jahvehtől vártak, olyan rendkivüli volt, és a próféták annyit igértek az ő részéről, hogy bizonyos csüggetegség szállta meg a lelkeket, a mikor látták, hogy a valóság mily kevéssé felel meg a reményeknek. A Deuteronomium még folyvást törvényerejű volt, de jóllehet, több mint egy évszázad óta volt érvényben, még nem sikerült – a mennyire mi megitélhetjük – magához vonzania a nép szivét. Intelmei hiába hangzottak egész komolyságukban és nyomatékosságukban: «Szeressed Izráel Jahveht, Istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből és teljes erődből!» (5. Móz. 6, 5). Ha ez az ige némi visszhangra talált is még csekély számúaknak a lelkiismeretében, külön Jahvehnek szentelt nép nem alakult, mondja Kuenen. Sőt inkább, az idegen, moábita, filiszteus, kutai asszonyokkal való házasságok napról-napra zavarták a faj tisztaságát. Lassankint tünedezett már az ősi nyelv is, s előre látható volt az a pillanat, a midőn a kicsiny zsidó család elveszíti egyéniségét, ha vallását nem is.     A segedelem Babylonból jött. A számüzöttek, a kik ott éltek, távol az egyetlen szenthelytől, a melyet törvényesnek ismertek el, azt a szokást vették fel, hogy minden szombaton egybegyültek és közös imádsággal, olvasással, prédikáczióval épültek; a zsinagóga, a mely így mindenütt megvolt, a hol elegendő számban voltak együtt, meggátolta azt, hogy az őket körülvevő pogányok magukba olvaszszák őket, mint azelőtt az efrájimitákat. A vallás elve így meg lévén óva, eleinte keveset törődtek azzal, hogy a külső formáit is megtartsák. Ezékiel, az igaz, fölvette fölujító rendszerébe a rituálét, de az ő ebbeli eszméi a kortársaknak nem igen voltak inyökre, s csak a következő nemzedékben jutottak érvényre s lettek mintegy szabálylyá, a melyből Júda doktorai merítettek. A királyok korában a jeruzsálemi templomnak megvoltak a saját törvényei, a melyek legapróbb részletekig megszabták a tisztulás, az adomány, az áldozás szertartásait, a papság tagjainak egymás közt és a hivekkel való viszonyát, egyszóval mindazt, a mi a hivők szemében «az ország Istenének törvényét» alkotta; de ezek a törvények, élőszóval szállva át századról-századra nagyobbrészt megiratlanok maradtak és ki voltak téve annak, hogy templom hiján, a hol alkalmaztassanak, feledésbe mennek. A papok azzal foglalkoztak, hogy öszszeszedték, rendbe sorozták őket, magyarázgatva értelmöket és eredetöket. Tüzetes, hosszadalmas munka volt ez. Nagyjából azonban már készen volt az ötödik század első felében, és külön művet alkotott, a melyet az Eredetek Könyvének neveztek el. Az Eredetek Könyve törvénykönyv is, történelem is, de a történelem legtöbbnyire csak arra szolgál benne, hogy a megokolásnak egy nemével bevezesse a törvényeket. Ha a szerző egészen a dolgok eredetére tér vissza, ez azért van, mert a teremtés elbeszélése mintegy tettre változtatása a papi törvényhozás egyik rendelkezésének: az Isten midőn hat napig munkálkodott és a hetediken megpihent, ezzel példát adott a szombat megtartására. Ha részletesen beszéli el az Isten és Ábrahám közt kötött szövetséget, ezzel igazolni akarja a körülmetélés szokását és a vele járó szabályok szigorúságát. A hol a tények nem vágnak össze az ő czéljával, ott megrövidíti, kihagyja, megváltoztatja őket, tisztán eszményi karaktert ad nekik, vagy annyira elferdíti őket, hogy nem felelnek meg többé a valóság követelményeinek. Igy tulajdonítja Mózesnek az egyetlen szenthely eszméjét s ád az izraelitáknak a pusztában hordozható szenthajlékot. Számokban adja meg a méreteit, felsorolja a részleteit, elszámlálja a kelmék, bőrök, ércz mennyiségét, a miket a készítéséhez és berendezéséhez használtak. A jeruzsálemi templom szolgál neki alapul a leiráshoz, de az ott talált tárgyakat elfelejti a nomád élet szükségleteihez alkalmazni és Izráel fiait olyan terűvel terheli, a mely kóborló hordáknak túlságosan nehéz. De megvallva az igazat, ez a hiba csekély, mert ő főkép a jelent tartja szem előtt mikor a multról beszél; az a mód a hogyan a faj rendeltetését felfogja, tetszett a babyloni papoknak és mintegy hivatalos verziójaként maradt meg az őstörténetnek. [166 E kérdésekre nézve Reuss és Kuenen idézett művei adnak fölvilágosítást. A frigyes láda szerkesztésének elbeszélése mai alakjában még nem volt meg a Septuaginta fordítása idejében.]     A törvény főbb szövegeit, a melyekhez az elbeszélések keretül szolgálnak, Mózesnek tulajdonítják, de már nem úgy, mint a Deuteronomiumban a haldokló Mózesnek, hanem Mózesnek, a nép és a hadsereg fejének a Sinai-pusztában. Nincs itt helye a részletes vizsgálatnak. Némelyikök, a kisebb szám, megegyezik a deuteronomikus thóra szabványaival és tiltja a bálványimádást, gyermek-áldozatot, paráználkodást, vérfertőzést, a hamis fonttal és hamis mértékkel való eladást, de a legtöbb a kultusz szervezetére vonatkozik. Annakelőtte az áldozat tisztán önkéntes volt és a próféták legtöbbje kész volt így szólni Hóseással: «Irgalmasságot kivánok én tőled s nem áldozatot és az Istennek esméretit inkább az égő áldozatnál» (6, 6). Ellenkezőleg, a mi az új törvényben feltünő, az Kuenen szerint «a kultusznak a Jehovah népére és külön minden egyes izráelitára rárótt kötelességek sorába való fölvétele». Látva a papok követelte áldozatok számát, azt lehetne hinni, hogy az ember csak azért született, hogy ellássa az oltár szükségleteit az év nagy ünnepein, a szombatokon és mindennap. Meg van szabva különben minden, az állat bemutatásának, leölésének, feldarabolásának, felosztásának módja. «Ha egészen égőáldozattal áldozik öreg barmokból, hímmel és éppel áldozzék. A gyülekezet sátorának ajtaja eleibe vigye azt, szabad akaratjából Jahveh előtt. És az ő kezét tegye az égő áldozatra való baromnak fejére, hogy kedves legyen Istennek ő érette, az ő megtisztulására. Azután ölje meg azt a tulkot Jahveh előtt, és az Áron fiai a Papok annak vérét vévén, hintsék mind körül az oltárra, mely a gyülekezet sátorának ajtaja előtt lészen. Annakutánna vonja le bőrét egészen az égő áldozatra való baromnak, és vagdalja azt részekre. És az Áron Pap fiai gerjeszszenek tüzet az oltáron, és rakjanak fát a tüzre. Azután az Áron fiai a Papok rendeljék el a tagokat, a fejét és kövérit a fákra, melyek rakattak az oltáron való tűzre. Annak bélit is és szárait mossa meg vizzel, és a képen áldozza meg mind azokat a Pap az oltáron egészen égő áldozatul. E tűzzel egészen megégettetett áldozat kedves illatú lészen Jahveh előtt» (3 Móz. 5, 3–9). Ugyanígy a juhokkal vagy kecskékkel, és ugyanígy a madarakkal. Mind ez a sok kiontott vér, elégetett hús, kiöntött bor, tej, olaj a leggondosabb tisztaságra kényszerítette a templom és az oltár őrzőit. Az egyszerű magánembernek és a papnak szünetlenül arra hivatva, hogy az áldozat ritusát végezze, mindig a törvény-követelte tisztaság állapotában kellett lennie, mert különben az áldozat nem volt többé kedves Jahveh előtt. «Szentek legyetek, mert én szent vagyok. Én vagyok Jahveh, a ti Istentek» (3 Móz. 19, 2). «Szenteljétek meg azért magatokat, és legyetek szentek: mert én Jahveh, a ti Istentek vagyok» (3 Móz. 20, 8). A számkivetés előtt való prófétákra nézve a szentség erkölcsi erény volt. «Mivel menjek eleibe Jahvehnak? mi módon alázzam meg magamat a felséges Isten előtt? Avagy egészen égő áldozatokkal menjek-é eleibe? avagy esztendős borjúkkal-é? Vajjon kedvét találnám-é Jahvehnak ezer kosokkal? tizezer olajforrásból költ olajjal? … Oh ember, megmondotta néked, mi legyen a jó; és mit kiván Jahveh te tőled egyebet, hanem hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy megalázzad magadat, és hogy a te Isteneddel alázatosan járj» (Mikeás 5, 6–8). A papok a szentséget főkép a törvényben foglalt rendelések pontos megtartásában látták. Elveszthette azt az ember, akarata ellenére is, a mikor rá sem gondolt, ruhájának valami tisztátalan dologgal vagy személylyel való érintkezése által (3 Móz. 1, 2 és 10, 20–25), s visszaszerezte azzal, ha alávetette magát az engesztelés különféle ritusainak. Minden, bármily csekély áthágás is külön áldozatra kötelezte a vétkezőt; egyszer egy évben bűnbocsánat napján a pap végezte el Izráel fiainak «minden bűnökből való megtisztulását».     A Kháldeában élő papok nem gondolhattak arra, hogy maguk foganatosítsák ezeket a törvényeket. Néhány éven át beérték azzal, hogy megvizsgálták a munkájokat, kibővítették, magyarázgatták irásban és szóval; minthogy áldozók nem lehettek, lettek tanitók és irástudók. Mikor nem érték be az elmélettel és át akartak menni a gyakorlatba, Jeruzsálemben nehézségekkel találkoztak. A nép nem igen mutatkozott hajlandónak a tized megfizetésére, a ritusok rendszeres megtartására, a vallásos kötelmek megtartására, melyek közül a legfőbbnek az látszott, hogy nagyszámú papságot tartson el a maga költségén. A papok, kikre az általános ellanyhulás szintén átragadt, immár csak hibás áldozatokat mutattak be és úgy bántak az Istennel, a mint az emberek bántak ő velök. Egy próféta, az utolsó azok közül, a kiknek a jövendölései ránk maradtak (és a kit hibásan neveznek Malakiásnak; egy régi hagyomány szerint ez az iró, kinek a neve ma már elveszett, Ezdrás volt), számadásra vonta őket magukviseletéért Jahveh nevében, de az ő szava, – nagyon is elgyöngült visszhangja az előbbi század nagy poétáinak – nem hallgattaték meg Izráelben. Végre 458-ban, I. Artaxerxes uralkodása alatt, Ezdrással az élén második telepes csapat jött gyarapitani Jeruzsálem lakosságának azt a részét, mely az új eszmékkel volt eltelve. Ezdrás ügyes tudós volt, a ki «az ő szivét arra birta vala, hogy keresné Jahveh törvényét, és azt megteljesítené, és tanítaná Izráelt a parancsolatokra és itéletekre» (Ezdr. 7, 10), mint tudósnak és mint hű alattvalónak olyan jó volt a híre a honfitársai és a perzsák között, hogy a király minden nehézség nélkül hatalmazta föl arra, hogy elmenjen és «megvizsgálja Júdát és Jeruzsálemet az ő Istenének törvénye felől, mely vagyon az ő kezében», továbbá, hogy «rendeljen Birákat és ítélő Mestereket, kik törvényt tegyenek az egész nép között, mely vagyon túl az Euphratesen, mindazok között, kik tudják az ő Istenének törvényét; legyenek bár zsidók vagy prozeliták» (Ezdr. 7, 11–29). Az akkoráig Babylonban maradt nemzetségek közül mindössze ezernégyszázkilenczvenhat közrendbeli ember, harmincznyolcz lévita és kétszázhúsz templomi szolga csatlakozott hozzá. Az út, a mely ünnepi bőjttel kezdődött, négy hónapig tartott. (Ezdr. 8, 1–35). Útjoknak végére érve és a hálaadó áldozásokat elvégezve, a kivándorlottak fájdalommal hallák, hogy «Izráel népe a papok és a léviták nem választották el magokat a föld népeitől, hanem a Kananeusoknak, Hitteusoknak, Perizeusoknak, Jebuzeusoknak, Ammonitáknak, Moabitáknak, Egyiptombelieknek, és az Emoreusoknak utálatos vétkekben egyenlőképen részesültek: Mert azoknak leányai közül vettek feleségeket magoknak és az ő fiaiknak, és megelegyedett a szent mag a földnek népeivel: és ebben a vétekben elsők voltak a Fejedelmek és Főemberek». E szomorú hír hallatára Ezdrás szaggatni kezdé alsó- és felsőruháját, szaggatni kezdé haját és szakállát, azután leüle keseregve, mi alatt a hívek hozzája gyűlének. Csak esteli áldozatkor szólalt meg s térdre esvén és kezeit kiterjesztvén Jahvehhoz, az ő Istenéhez, meggyóná a nép bűneit, mondván: «Én Istenem, szégyenlem és átallom felemelni, én Istenem, az én orczámat te elődbe: mert a mi álnokságink felül haladtak fejünk felett, és a mi vétkeink mind az égig nevekedtek!… Minekutánna pedig mind ezek estek mi rajtunk a mi gonosz cselekedetinkért, és a mi nagy vétkünkért: (holott te mi Istenünk lévén kedveztél nékünk szabadulást), nemde hátratérünk-é a te parancsolatidnak rontására és az utálatos népekkel való sógorságra? Avagy nem haragudnál-é reánk mindaddig, míg megemésztetnénk, úgy hogy senki közűlünk meg ne maradna, és el ne szaladna? Jahveh, Izráelnek Istene, igaz vagy te: mindazáltal megmaradtunk, mint e mai nap bizonyítja. Imé jelen vagyunk mi előtted a mi bűneinkben: és nem lehet tőlünk, hogy megállhassunk ezért előtted!» (Ezdr. 8 és 9). Fölindulása magával ragadta a hallgatókat és egyikök, Sekhánjah, Ikhielnek fia, meghallván a közös bűnt, kérdezte tőle, hogy nincs-e még Izráel számára egy remény. «Most annakokáért vessünk frigyet a mi Istenünkkel, hogy elhányjuk tőlünk mindazokat az asszonyokat, és mindazokat, kik ő tőlök születtek, Jahveh akarata szerint, és azoknak a férfiaknak akaratjok szerint, kik félik a mi Istenünknek parancsolatját: és az ő törvénye szerint legyen. Kelj fel; mert te reád néz ez a dolog, és mi veled lészünk: erősítsd meg magadat, és láss hozzá e dologhoz.» Ezdrás sietett elfogadni ezt a javaslatot, a mely jelentékenyen megkönnyítette feladatát; megeskette a papokat és a jelen volt főembereket, azután visszavonult a templomnak egyik szobájába és ott töltötte az éjszakát étel és ital nélkül gyászolván «a rabságból hazajött népnek vétkeiért» (Ezdr. 10, 1–6). Kevéssel utóbb a huszadik hónap tizenhetedik napján összehivta harmadnapra Júdának minden férfiát, azzal, hogy a ki meg nem jelennék, minden jószága elveszne és ő maga kivettetnék a rabságból hazajötteknek gyülekezetéből. Deczember volt, s az egybehivás oka titok volt a legtöbbek előtt; a nép a templom előtt egybegyülve reszketett az esőben, nem tudva, hogy mi fog következni. Esdrás fölállott és hevesen kelt ki a vétek ellen. «Most pedig tegyetek vallást Jahveh, a ti atyáitoknak Istene előtt, és cselekedjetek az ő akaratja szerint, és szakadjatok el a földnek népeitől, és az idegen nemzetségekből vett feleségektől.» Csak ketten mertek felszólalni e terv ellen és csupán egy főember meg egy lévita támogatta őket; a többiek beleegyeztek és pár napi haladékot kértek, a mely megadatott. Két hónappal utóbb a válás megtörtént. Nem tudni, hogy a köznépből hányat sujtott az az itélet, de a papok közül száztizenháromnak volt idegen felesége és többen hazaküldték őket a gyermekeikkel együtt, a miként a törvény kivánta (Ezdr. 10, 6–44).     Ez első siker kivívása után Ezdrás kénytelen volt működését félbeszakítani. A gonosz házasságok, a melyeket ő borzadással utasított vissza, lecsillapították volt a szomszéd nemzetek gyűlölségét; az idegen asszonyok hazaküldése pedig most csak annál inkább fölgerjesztette és a zsidók újra ki voltak téve azoknak a veszedelmeknek, a melyek a fogságból való hazatérés után fenyegették őket. Az ellenséges érzületnek ez a felújulása annál aggodalmasabb volt, mert Inaros és Amyrtaios lázadása a birodalom syriai végvidékére terelte a nagy király gyanakvó figyelmét. Jeruzsálem falait lerombolták és kapuit fölégették, nem tudni mely alkalommal, talán az Egyiptomba menő hadseregek egyikének átvonulásakor. Arra gondoltak hát, hogy fölépítsék, de a Samáriabeliek közbeléptek. «Megértse a király most, hogy ha az a város megépíttetik, és a kőfalak megerősíttetnek: adóját, rovását és esztendei jövedelmét bé nem adja, és így a királyoknak jövedelmeket megkisebbíted… és a vizen túl való tartomány nem lészen többé tiéd» (Ezdr. 4, 13–16). Parancsolat érkezett, hogy hagyják abba a munkát és a szent város védtelenűl maradt kitéve az ellenségei támadásainak. Ezdrás bajt és egyenetlenséget hozott a népbe, megalázást és veszedelmet kifelé; az a befolyás tehát, a melylyel eleinte birt, megcsökkent és újra tűrni kezdték a vegyes házasságokat. A félrevonulás és tehetetlenség évei azonban nem vesztek el reá nézve. Bármennyire jártas volt is a vallás dolgaiban, sok ideig kellett Jeruzsálemben laknia, hogy valójában megismerje a nemzet aspiráczióit és szellemét. A törvénykönyv, a melyet Babylonban a kezében forgatott, épenséggel nem felelt meg a judeai helyzet követelményeinek; de azt a törvényt ő nem is hozhatta be a templom papjainak közreműködése nélkül, ezt pedig csakis az idő biztosíthatta neki. Az érintkezés ez alatt továbbra is gyakori maradt a számkivetésből hazatért zsidók és még idegenben maradottak között. Ez utóbbiak egyike, Nehemiás, a ki hatalmas családhoz tartozott és pohárnoka volt Artaxerxesnek, Jeruzsálem balsorsán megindulva, elhatározta, hogy irgalomért esedezik hitsorsosai érdekében a királyhoz. «Lőn pedig a Niszán nevű hóban, Artaxerxes Királynak huszadik esztendejében, mikor a Király eleibe bort kellene vinnem, felvivén a bort, adám a Királynak: Nem voltam pedig ő előtte az előtt olyan szomorú. Monda azért nékem a Király: Miért szomorú a te orczád, holott beteg nem vagy? Nem egyéb ez, hanem a te szivedben való gonosz: és felette igen megfélemlém. Akkor mondék a Királynak: Éljen örökké a Király! miért nem volna szomorú az én orczám, ha az a város, melyben az én atyáimnak koporsóik vagynak, elpusztíttatott, és annak kapui tűz miatt megemésztettek?» (Neh. 2, 1–3). A király, ki aznap irgalmas kedvében volt, meghatalmazást adott neki arra, hogy elhagyja Susát, levághassa a királyi erdőkben az építéshez szükséges fát és újra építse a várat, a falakat és a kormányzók házát (Neh. 1). Ez nem volt inyére Juda ellenségeinek és főembereik, a Béth-Hóróni Szanballát és az Ammón nemzetségéből való Tóbiás mindent megmozgattak, hogy gátat vessenek a terv végrehajtása elé. Nehemiás kijátszotta cselszövényeiket és miután titokban fölvette a helyszini tervet, a község főembereivel közölte a parancsolatokat, a melyeket hozott; a családok közt felosztott munka ötvenkét nap alatt elkészült.     Nehémiásban szövetséges érkezett Ezdrás számára, még pedig annál hatalmasabb szövetséges, mert a királynál való bizalmas tiszte és kormányzói czíme jelentékeny tekintélyt kölcsönzött neki. Miután tehát a külső ellenség ellenében meg volt a kellő biztonság, elérkezettnek látta az időt arra, hogy kihirdesse azt a vallási alkotmányt, a mely hivatva volt Júdát kiváltságosképpen Jahveh szolgájává tenni. A hetedik hónapnak első napján, valamivel az őszi ünnep előtt a nép egybegyűlt Jeruzsálemben, azon a téren, a mely a Vizeknek kapuja előtt vala. Ezdrás fából csinált prédikáló székben állt, a melyet e dologért csináltak vala és mellette álltak a főbb papok, a kik segítettek volt neki. «Felnyitá Ezdrás a könyvet az egész sokaság szemei előtt: mert felette vala az egész népnek, és mikor fel kezdette volna nyitni: felálla mind az egész sokaság. És áldá Ezdrás Jahveht a nagy Istent; és felele a nép és monda: Ámen! Ámen! az ő kezeket felemelvén. Annakutánna meghajtván magokat, imádák Jahveht, arczczal a földre leborúlván». Kezdődött az olvasás; minden egyes czím felolvasása után az egymástól bizonyos távolságra felállított léviták magyarázgatták és fejtegették a formulákat köznyelven, hogy az értelmöket mindeneknek felfoghatóvá tegyék. A bűnöknek és bűnhödéseknek hosszú sorozata, a fenyegetések, a melyek bizonyos fejezetekben foglaltattak, az ideges rémületnek ugyanolyan hatásával voltak a sokaságra, mint a Deuteronomium tanításai és átkai a Józsiás kortársaira; a nép sirva fakadt és a kétségbeesés oly módon nyilvánúlt, hogy ép azok, a kik előidézték, Nehemiás, Ezdrás, az oktató léviták, csillapítani voltak kénytelenek a népet. «Jahvehnak, a ti Istenteknek szent napja ez, ne keseregjetek és ne sírjatok… Menjetek el és egyetek kövér állatokat, és igyatok édes italokat, és küldjetek azoknak ételt és italt, a kiknek semmi nem készíttetett; mert e mai nap a mi Urunknak szenteltetett; ne bánkódjatok, hanem Jahveh öröme legyen néktek erősségtek! A léviták pedig hallgatásra intik vala az egész népet, ezt mondván: Hallgassatok, mert szent nap ez, és ne bánkódjatok! Elméne azért mind az egész sokaság, hogy ennének, innának, és küldenének azoknak is, kiknek nem vala mit enniek; és hogy nagy örömmel örvendeznének, mert megértették vala a beszédeket, melyre tanították vala őket.» (Nehem. 8, 1–12.) Ezdrásnak gondja volt rá, hogy az első lelkesedés le ne hűljön; mindjárt másnap egybehívta a főembereket, a papokat, a levitákat, hogy állapítsák meg a közelebbi ünnep rendjét. «Megtalálák pedig írva a törvényben, melyet parancsolt volt Jahveh Mózes által, hogy az Izráel fiai laknának leveles színekben (Szukkóth) az ünnepen, a hetedik hónapban». Jeruzsálem hét napon át leveles ágakba öltözködött: az olajfaágakból, mirtusnak és pálmafának ágaiból készült sátrak mindenütt ott álltak a házak tetőin, az udvarokban, a templom pitvaraiban, a város kapuiban. (Nehem. 8, 13–18.) Azután a hónap huszonhetedikén a nép gyászba öltözött, s «vallást tőnek az ő bűnökről és attyaiknak hamisságáról». (Nehem. 9). Azután, mindezeknek a betetőzéseül Ezdrás és Nehemiás szent fogadást tétettek a néppel, hogy ezentúl tisztelni fogja Mózes törvényét és ahhoz alkalmazza életét. «És hogy nem adnánk a mi leányainkat feleségül a föld népeinek, és az ő leányaikat nem vennénk a mi fiainknak. És hogy a föld népeitől, kik valami marhát vagy életre való állatot hoznak eladni szombatnapon, nem vennénk meg tőlök szombatnapon és egyéb szent napon; és hogy a hetedik esztendőnek termését elhagynánk, és minden adósságot megengednénk. És ezt rendelénk magunk között, hogy a mi Istenünk házának épületire, minden esztendőben vetnének reánk harmadrész siklust. A szent kenyerekre, a szüntelen való minhára és szüntelen való egészen megégetendő áldozatra, szombatnapokon, újholdnak napján és egyéb ünnepnapokon való áldozatokra, szent dolgokra, bűnért való áldozatokra, az Izráelnek bűnéből való megtisztulásáért; és a mi Istenünk házának mindenféle épületire. Sorsot veténk az áldozatra való fa felől is a Papok között, Leviták között és a község között, hogy hoznának fát a mi Istenünknek házába, a mi atyáinknak házaik szerint, bizonyos időben esztendőnként, hogy Jahveh, a mi Istenünknek oltárán szüntelen égne a tűz, a mint meg vagyon írva a törvényben. És hogy felvinnénk a mi földünknek első zsengéjét, és minden fa gyümölcsének első zsengéjét minden esztendőben, Jahveh házába. Annak felette, hogy a mi fiainknak elsőszülötteit és a mi barmainknak, juhainknak, ökreinknek első fajzásit, a mint meg vagyon írva a törvényben, felvinnénk a mi Istenünknek házába a Papoknak, kik szolgálnak a mi Istenünknek házában. És hogy a mi tésztáinknak első zsengéjét, a mi ajándékinkat, és mindenféle fának, bornak és olajnak gyümölcsét a Papoknak vinnénk a mi Istenünk házának tárházaiba, és a mi földünk gyümölcsének tizedét adnánk a Lévitáknak, kik minden városinkban való majorságainkat megdézmálnák. És hogy a papnak az Áron fiának, a Lévitákkal egybe része lészen a Lévitáknak rendeltetett tizedben, és hogy a Léviták magok felviszik a tizednek tizedrészét a mi Istenünk házába, a tárháznak kamaráiba … hogy el ne hagyjuk a mi Istenünknek házát». (Nehem. 10.)     A törvény erős ellenszegülésre talált. Sokan, még a papok és próféták közül valók is, úgy vélték, hogy a reformátorok nagyon is erőszakos eszközökkel éltek, hogy czéljukhoz jussanak, hogy az idegen asszonyok elűzése legalább is oktalanság volt, hogy a tizedek emelése és az áldozatok szaporítása túlságosan nehéz terheket ró a községre. Nehemiásnak a jelenléte sokáig visszafojtotta türelmetlenségöket, de mikor ő 436-ban Susába utazott, végre megjött a bátorságuk. Az Ammón nemzetségből való Tóbiásnak sok rokona és barátja volt Jeruzsálemben: Eljásib főpap rendelkezésére bocsátotta a templomnak egyik kamaráját. Az idegen kereskedők és maguk a zsidók is nyiltan szentségtelenítették meg a szombatot; csak úgy sajtolták a bort azon a napon, mint máskor, gabonát, bort, szőllőt, fügét, halat és mindennemű eladni valót hoztak be Jeruzsálembe. A tizedet elhanyagolták és a tilos házasságok ismét gyakoriak lettek: az Eljásib unokája Szanballátnak a leányát vette el. Nehemiás, visszatérvén, nem habozott a fenyegetéshez és erőszakhoz folyamodni, hogy helyreállítsa a törvényt. A belföldi és tyrusi kereskedőket szombatnapon kizárták a kapuk elé. Tóbiás holmiját kivetették a kamarából és megtisztították a templomnak azzal szomszédos részeit. Az idegen asszonyok uraival Nehemiás durván bánt el. «Feddődém velek, gonoszt mondván nékik, és megverék egynéhányat ő közülök, azoknak hajokat kiszaggatván; és esküvéssel kötelezém őket az Istenre.» Azokat, a kikre ez a bánásmód sem volt hatással, kivándorlásra kényszerítették: az Eljásib unokája visszavonult az apósához. (Nehem. 13.) A harcz sokáig tartott még; alig pár évvel a Sándor hódítása előtt a főpapi családnak egy másik tagja, Manassé, a ki egy másik Szanballátnak a leányát vette el, kénytelen volt Jeruzsálemet odahagyni. Samaria lakói maguk közé fogadták és építettek neki a Garizim hegyén egy Jehovah-templomot, mintegy versenytársát a jeruzsálemi templomnak. Az ellenzés azonban lassankint gyöngült, az új nemzedékek, gyermekkoruktól fogva beleszoktatva abba, hogy meghajoljanak a törvényben nyilatkozó isteni akarat előtt, ösztönszerűen és mintegy születésüktől fogva megszerették azokat a teendőket és parancsolatokat, a melyeket az elődeik túlságosan szigorúaknak itéltek – a régi Izráel átalakult. Legelőször a királyság eszméje mosódott el, azután eltünt a prófétaság adománya. A próféta, kit mindig elragadott a képzelődés és a lelkesedés, nem állhatott meg többé olyan világban, a melyben minden egyes mozdulat és csaknem minden egyes gondolat előre meg volt határozva és a melyben a törvénynek legcsekélyebb megszegését is szigorúan büntették. Helyét a törvénytudó, az irástudó váltotta föl, a ki értett a szent igék magyarázásához és meg birta találni mélyebb értelmöket. [167 Kuenen, The religion of Israel. II. 240.]     A faj pedig egyre szaporodott; a szétszóródás nemcsak hogy ártalmára nem volt, hanem még elősegítette kifejlődését, és Izráel fiainak nagyobb része idegenné válván a testvéreire nézve, nem vehetett többé ténylegesen részt azokban a ritusokban, a melyek a nemzeti egységet megpecsételték. A törvény és a hagyomány volt az egyetlen közös kincs, a mi a Kháldeabeli vagy a Perzsiabeli, vagy az Egyiptombeli zsidóknak megmaradt; de a törvény és hagyomány több rendbeli munkába volt szétszóródva, a melyeknek némelyike, mint a héber nép eredetének története, a szövetségről szóló könyv, a Józsiás törvénykönyve egészen a függetlenség korába nyult vissza és nem volt mindig könnyen hozzáférhető, még az irástudókra nézve sem. Ez irások összegyűjtésének és egybefoglalásának az eszméje természetesen és szükségképp támadt hát a Nehemiás után következett doktorok elméjében; hosszasan és türelmesen dolgoztak a megvalósításán annak a századnak a folyamán, a mely a Sándor hódítását megelőzte. A világ legrégibb kora történetének az összeállításához meg volt az a két könyvük, a mely Izráel és Júda királyságában a nyolczadik század táján bocsáttatott ki. Darabokra osztották, a melyeket aztán igen rövid átmenetekkel fűztek egybe, nem ügyelve arra, hogy kiküszöböljék belőlük az ellenmondásokat vagy az ismétléseket. Annak a korszaknak a tekintetében, a mely közvetlenűl megelőzi a törzseknek Kanaán földén való megtelepedését és a melynek Mózes lett a hőse, azt a rendet követték, a melyet a két főkönyvhöz csatolt jegyzetek megjelöltek. Az Ezdrásé, a mely időrendben az utolsó volt, kapta meg az elsőséget, mert a szerző azt mondta, hogy a Sinai tövében és a pusztában szereztetett. A Józsiáséról azt tartották, hogy a moábi síkon és a Jordán partjain hirdettetett ki; ez Ezdrás könyve után sorozták tehát. Ez elbeszélések és isteni rendelések összesége, a melyet utóbb még kiegészítettek és öt könyvre osztottak, alkotja ma a mi Pentateuchunkat. [168 Reuss idézett művének bevezetése.]     A szerkesztése még nem volt befejezve akkor, midőn a perzsa birodalom megdőlt; lefoglalta a zsidó népnek összes erejét és elterelte attól, hogy beleártsa magát a körűlte folyó eseményekbe. Átélte a korszak politikai forradalmait, Táho egyiptomi invázióját, Sándor hódítását, a nélkül, hogy részt vett volna bennök. Mit is tehetett volna különben az a maroknyi ember, a melylyel a maga védelmére olyan hadseregek ellenében rendelkezhetett, a melyek a világ uralmáért tusakodtak?   Egyiptom.     Assyria nem volt többé; Babylon és Phoenicia haldoklott; a zsidók még inkább a multhoz, sem mint a jelenhez tartoztak; egyedül az elpusztíthatatlan Egyiptom kerülte ki a hajótörést, mintha csak épp annyi idővel kellene túlélni versenytársait, mint a mennyivel megelőzte őket a történelemben. Ő volt a keleti nemzetek közül az, a melyet a görögök legjobban ismertek; a kereskedők, a zsoldosok, az utazók szabadon jártak rajta keresztül és a miletosi Hekataios, a halikarnassosi Herodotos, a lesbosi Hellanikos elbeszélései ki is emelték a sajátosságait. Rendszerint nyugot felől látogatták meg, mint az európai turisták vagy kereskedők ma is. Sándor előtt Rakoti csak falu volt és Pharos szigetének nem volt más dicsősége, mint az, hogy Homéros megénekelte. De a kanoposi Niluság mentén ott sorakoztak Naukratis és a vele kapcsolatos helységek, Anthylla, Arkhandrupolis. Mintegy Görögországnak a folytatása volt ez; az igazi Egyiptom Saisnál kezdődött, néhány mérföldnyivel keletibb irányban. Sais tele volt a huszonhatodik dynastiával; mutatták benne azt a palotát, a melyben II. Pszametik azt az elisi küldöttséget fogadta, a mely az olympiai játékok dolgában jött hozzá tanácsot kérni; meg azt, a melybe Uahibrit bezárták s azután a veresége után kivégezték. Nit templomának az oszlopcsarnoka óriásinak tetszett az olyan embereknek, a kik a görög templomok nagyobb részének kicsiny méreteihez voltak szokva. Az istennő vendégszerető volt az idegenekkel szemben; görögöket, perzsákat egyiránt szívesen látott ünnepélyein és beavatta őket a rejtelmeibe, a nélkül, hogy egyebet kivánt volna tőlök, mint egy kis diskreciót. Thót 17-ikének az estéjén Herodotos látta, a mint a lakosok – gazdagok és szegények – körülrakták a házaikat a nagy lapos lámpákkal, a melyek olajjal és sóval voltak tele s egész éjjel égtek Osirisnek és a holtaknak tiszteletére. Be is ment a kimondhatatlan nevü isten templomába és a sokaságban elvegyülve nézte az életnek, a passiónak és a feltámadásnak jeleneteit, melyeket a papok a szent tavon bemutattak. A hittudósok nem leplezték le a barbárok előtt tanuknak az igazi alapját, de az a kevés, a mit belőle látni engedtek, tisztelettel és bámulattal töltötte el a görög utazókat.     Mint ma, akkor is kevesen jártak a Delta belsejében és keleti részén levő városokban. Néhányat azonban példakép mégis igyekeztek meglátogatni s minél több értesülést szerezni bennök a többiek felől. A mit rólok a bennszülöttektől megtudtak, az alkalmas volt arra, hogy fölgerjeszsze a kiváncsiságot. Mendes élő baknak a képében imádta az istenét és minden más bakot is részesített némileg abban a tiszteletben, a melyben az isteni bakot tartotta. Atarbiki lakosai – Prosopitis szigetén – bikaimádók voltak. Ha ott vagy másutt egy-egy ökör elhullott, azt elásták, a földből csupán egyik szarvát, vagy mind a kettőt is ki engedvén nyulni, hogy megjelölje a helyet. Egyszer egy évben bárkák indultak el Atarbikiből és körüljárták az országot, hogy fölszedjék a rothadó tetemeket vagy kiszáradt csontokat, a melyeket azután közös nekropolisban temettek el. A busirisi egyiptomiaknak harczias volt a vallásosságuk. Isis ünnepe alatt dulakodni szoktak és fanatikus dühük ráragadt még az idegenekre is, a kik jelen voltak. Sőt a Kariabeliek még túl is tettek a bennszülötteken: mint ma a siita muzulmánok Huszein halálának az évfordulóján, késekkel metélték meg homlokukat, Paprimiszben a verekedés szintén hozzátartozott az istentisztelethez, de másképp volt szabályozva. Onhuri (Herodotosnál: Ares) ünnepének estéjén napszállatkor néhány pap mintegy sietve mutatott be áldozatot, mig a papság többi része a templom ajtaja előtt foglalt állást, vaskos botokkal. A szertartás végeztével az istent föltették egy négykerekű szekérre, mintha más templomba akarnák vinni; de a többi papok ellene szegültek az elvitelnek és utjokat állták. A hivek csak ekkor avatkoztak aztán bele; berontottak az ajtón s bottal neki estek a tisztelendő uraknak, a kik kellően felkészülve fogadták őket. A botok jó nehezek, a karok izmosak voltak s a dulakodás sokáig tartott – a nélkül, hogy valaha valakit agyonütöttek volna a verekedésben; a papok legalább ezt erősítették s nem értem, hogy Herodotos, a ki nem volt benfentes, Paprimi kultusza dolgában miért veti el az ő tanuskodásukat. [169 Herodotos, II. 63.]     Herodotos csaknem mindig valamely templom vagy ünnep ötletéből szól a deltai városokról, és tény, hogy Egyiptom másodrendű városaiban, mint az apró olasz városokban, a kultusznak szentelt épületeken kivül nem igen volt mit látni. Herodotos meglátogatta Bútót vagy Taniszt, a mint meglátogatja az ember ma Orvietót vagy Loretót, hogy megcsodáljon egy-egy templomot vagy ájtatosságot végezzen valamely hires szenthelyen. A leggyakrabban maga a város semmisem volt: megerősített hely, néhány közepes külsejű épület, a mikben a gazdagok és a kormány emberei laktak, azután a századról századra felhalmozódott ódon romok dombjain ideiglenes sárfal- vagy vályogépítmények, a miket szük és görbe utczák rendetlen csoportokra osztottak. A templom és lakói, emberek és istenek kötötték le csupán a figyelmet. Az utas betért a templomba, a hogy tudott, megnézte azt, a mit hajlandók voltak neki megmutatni, s azután odább ment, hogy ugyanezt cselekedje és még jó szerencse, ha néha – mint Herodotos Bubasztiszba – ép az évi ünnephez érkezett. A zarándokok seregesen jöttek elő Egyiptomnak minden részéből, emberek, asszonyok vegyest szorongva a nagy hajókon. Az egész uton folytonos hűhó járta. Valahányszor kikötöttek, az asszonyok hangos csöngettyű és sip-szótól kisérve partra szálltak s tánczolva, minél magasabbra emelve ruhájokat, gyalázgatták az odavaló asszonyokat. A Bászit istennő ünnepében az idegen semmi dolgot nem talált, a mi azt más egyiptomi ünnepektől megkülönböztette volna; énekkel és áldozással kisért körmenet volt az egész. De az előtte és utánavaló pár hét alatt Bubasztisz városa nem volt egyéb, mint rengeteg nagy mulatóhely. «A mennyei istenek ujjongtak, az ősök örvendeztek, az emberek, virágkoszorúval a fejükön, bortól voltak mámorosak. A népesség vigan sürgött ide-oda, illatszerektől csurgó hajjal, a gyermekek hanczuroztak az istennő tiszteletére, napkeltétől napszállatig.»     A tengerpart mocsárvidéke sajátságos egy népet védelmezett a perzsák betörései és a turisták látogatásai ellen. Szerfölött bátor emberek voltak, folyvást harczban az idegenek ellen, de szegények és rosszul tápláltak. Lámpa-olajukat nem az olajfa bogyójából, hanem a ricinus magvából sajtolták, és csak sört ittak; búza híján a lótusz gyökerét vagy magvait ették, sőt némelyek a papirusz szárát főve vagy sülve. Főtáplálékuk a hal volt, a mit a Menzáleh meg a szomszédos tavak jelentékeny mennyiségben szolgáltattak. Helységeikről és építményeikről nem beszél senki és talán nem is voltak érdemesek a meglátogatásra. Nehány kereskedő vagy kalandor katona kivételével, a kiket a nyerészkedés csábított e mocsárvidékre, a keleti úton odaérkező legtöbb idegen a katonai úton haladt Pelusiumtól Daphnéig és Daphnétől Bubasztiszig. Kerkaszóron tájékán, a Delta csucsán, a piramisok mutatkozni kezdtek a távolban; eleinte kicsinyek s csakhamar olyan magasak, hogy áradat idején, mikor Arábia hegyeitől a lybiai hegyekig az egész völgy egyetlen óriás folyam, hogy úgy tetszett, mintha a bárka mindig az ő tövükben, csaknem az árnyékukban úsznék. Az utasok balra hagyták Heliopolist s benne a Nap templomát, azután a trójai kőbányát s végre Memphisben kötöttek ki.     Memphis az akkori görögökre nézve az volt, a mi Kairo sokáig volt a maiakra nézve, az igazi keleti város, Ó-Egyiptom képviselője s mintegy tipusa. A sok csapás után is, mely az utóbbi századokban érte, még igen szép város volt, Babylonnal együtt a legnagyobb az egész keleten. A vallásos ünnepek, különösen az Ápiszé, az évnek bizonyos szakaiban a zarándokok százezreit vonzották oda. A kereskedelem folyvást előhozta az Afrika és Ázsia minden zugából való idegenek csapatait, kikötője és utczái, mint a mai Kairó utczái, nyilván százféle fajnak és százféle viseletnek a tarkaságát mutatták: Phoeniciabeliek, zsidók, aramaeusok, görögök, libyaiak, a borotvált fejü, fehér-szoknyás egyiptomi paptól kezdve, a Fehér Fal várából való perzsa katonáig és a szúdáni szerecsenig, fagygyúval kent hajával, fején strucztollakkal, orrában, fülében, karjain, lábaszárán karikákkal és rikító színekkel csikozott kurta gatyában. A legtöbb népnek, a mely e városba járt, volt ott külön telepe, mely az ő nevét viselte: a phoeniciai, a tyrosi tábor, a kariai fal; voltak ott a benszülött memphiták mellett karomemphiták, hellenomemphiták. Állatok, a miket legkevésbbé vélne az ember egy nagy város utczáin látni, tehenek, juhok, kecskék, ott forgolódtak a sokaság közepett: mert a köznép, a helyett, hogy más emberek módjára különválva élt volna a barmoktól, családiasan együtt lakott velük a házában. És a népszokásnak nem az egyetlen vonása volt ez, a mi a jövevénynek, mint Herodotosnak is, furcsának tetszett. Azt lehetett volna hinni, hogy az egyiptomi mindenben épp az ellenkezőjét keresi más emberek szokásainak. A kenyeres, kit a boltja ajtajában munkában lehetett látni, a lábával dagasztotta a tésztát; viszont a kőműves minden szerszám nélkül mázolta föl a habarcsot és a köznép kézzel markolta föl az utczának ganajjal vegyes sarát, hogy vityillójának a falát megtapassza vele. [170 Herodotos, II. 36.] Görögországban a szegény emberek is házukba tértek enni, zárt ajtók mögé; az egyiptomiak nem átallottak az utczán enni és inni, mert – mondták – a csunya és ocsmány dolgokat titokban, a tisztességeseket pedig nyilvánosan kell végezni. Akár micsoda vak-sikátornak a szöglete, két háznak a beszögellése, kapu vagy templomajtó előtt levő lépcső, a melyre le lehetett kuporodni, mindez elég jó volt nekik ebédlőnek. Az ebéd nem volt valami gazdag. Savanyú ízű lángos-féle, nem búzából vagy árpából, hanem tönkölyből gyúrva, olykor egy vöröshagyma vagy póré, néha egy czafat hús vagy szárnyas és hozzá egy bögrécske bor vagy sör; ez nem igen csábíthatta az idegent, de meg is járta volna, ha vendégül kinálkozik. A görög, a ki tehénhússal élt, először is tisztátalan volt; közönséges egyiptomi ember vagy aszszony sohasem evett volna vele egy tálból, mint a hogy köszöntésképpen szájon nem csókolta volna. Az egyiptomi udvariasság nem engedett meg annyi bizalmasságot, mint a görögöké; ha két jóbarát összetalálkozott, meglehetős távolságra állt meg egymástól, bókolt és megcsókolta egymás térdét, vagy legalább úgy tett, mintha megcsókolná. Az ifjak előre bocsátották az öreg embert, s ha űltek, fölálltak, hogy áteresszék. Az utazó visszaemlékezett rá, hogy a lakedaimoniak ugyanígy cselekedtek és nem csodálkozott nagyon ezen a tiszteletadáson; de ugyancsak meglepő volt előtte az, hogy a tisztességes asszonyok itt szabadon jártak-keltek, kiséret és fátyol nélkül, s megterhelt vállakkal, – nem úgy, mint a férfiak, a kik a terhet a fejükön hordják – sürögtek a vásárokon s árulgattak, mig a férj vagy az apa otthon maradt, vásznat szőtt, agyagot gyúrt s egyáltalában folytatta a mesterségét. Ebből azt következtetni, hogy a férfi rabszolga volt, az asszony pedig úrnő – egyszerű dolog volt. Az egyik ezt a szokást Osiristől, a másik Sesostristől származtatta; Sesostris volt ugyanis a végső menedéke a görög történetíróknak, ha zavarban voltak.     A város bejárásait, különösen a régi királyi város részét több tó védelmezte, maradványai a régi szent tavaknak, melyeket Uahibri egykoron újra ásatott. A fáraók régi palotája düledezni kezdett már, de a Fehér-Fal még zajos és népes volt. A Herodotos idejében egész nagy perzsa hadsereg volt benne, ugyanaz, a mely az Amyrtaios lázadását elfojtotta s a melyet ujabb zendülés esetére otthagytak a satrapa rendelkezésére. A tulajdonképeni város tele volt templommal: az idegen városrészben állt a phoeniciai Astarte temploma, a melyben a tizennyolczadik dynastia óta syriai eredetű papok celebrálták a nagy istennő misztériumait, azután Baálczefón, a Marnit temploma; az egyiptomi városrészben a Rá, az Ámon, a Tum, a Bászit, az Itis temploma. A Ftáh temploma, a mely még teljesen ép volt, az álmélkodó látogatónak olyan látványt nyujtott, a mely legalább is hozzáfogható volt ahhoz, a melyet a thébai Ámon temploma nyujt Karnakban. Minden egyes király a maga szeszélye szerint változtatott az eredeti terven s toldott hozzá ki obeliszkeket, ki óriás szobrokat, ki egy pylont, ki egy oszlopcsarnokot. Harmincz dynastián át ekkép kiegészítve, az egyiptomi ókornak valóságos muzeuma volt, a melyben minden kép, minden fölirás, minden szobor magára vonta a kiváncsi néző figyelmét. Az aztán tudakolta, hogy kik voltak azok a különös öltözetű népek, a melyeket egy csataképen lehetett látni, hogy hívták azt a királyt, a ki legyőzte őket, mi okból építette a templomnak ezt s ezt a részét, s mindig akadtak emberek, a kik készséggel elégítették ki – a hogy tudták – a látogatók kiváncsiságát. Ott voltak a tolmácsok, a kik magyarázatot adtak, és az olyan utazók, a kik valaha dragománnal jártak, könnyen elképzelhetik, hogy mit értek az ilykép nyert felvilágosítások. Az alsórendű papok, kapusok vagy templomszolgák, ki voltak tanítva a magyarázásra és nagyjából ismerték annak a templomnak a történetét, a melyben éltek. Mini alapította; Miri építette az északi, Rampszinit a nyugati, Pszamitik a déli, Asykhis a keleti, valamennyi közt a legszebb oszloprendeket. Azt is tudták, hogy ki volt Mini. Egy memphisi ember, a ki Ftáh templomának és a pyramisoknak a tövében született, közelről ismerte Minit, Khufut és Menkereht s ennélfogva kész volt nekik tulajdonítani mindazt, a mi nagyot a régi dynastiák alkottak. Mini nemcsak a templomot építette, hanem ő alapította a várost is; nemcsak a várost alapította, hanem ő vette ki a vízből magát a talajt is, a melyen épült. Az ő ideje előtt Thébé kivételével egész Egyiptom csak mocsár volt, és a Moeris-tó északi részén levő tartományokból még semmi sem volt látható. A lerakodó iszap lassankint eltömte az öblöt, a rétegek egymásra halmozódtak; Miri elterelte a folyam medrét, hogy kiszikkassza őket és erre a kiszárított talajra építette Memphist. És az ekkép felvilágosított utazó helybenhagyta ezt, mert maga is megfigyelte az iszap munkáját; a tenger szélétől egy napi járásnyira nem lehetett lebocsátani a kémlő ónt úgy, hogy feketés iszappal bevonva ne huzták volna föl, a mi világos tanujele volt annak, hogy a Nilus folyvást eltömi a tengert. Minit a fáraók névsorának az élén találtuk, de senkinek sem ajánlom, hogy keresse az emlékeken Mirit, Asykhist, Phéront, Proteost és a legtöbb személyiséget, a kikről Herodotos a történelmében beszél. Az egyiptomi hivatalos irásmódnak különféle módjai voltak egy-egy uralkodónak a megjelölésére. Egy-egy pylonon a felirás a valódi nevet, másikon az előnevet vagy népies elnevezést adja, a minő Sesostris; másutt meg az egyszerű czím, Pruti vagy Féró névgyürübe foglalva, vagy nem is, csak általánosságban jelzi az elbeszélés folyamán az uralkodót, kinek a neve egész hosszában volt felirva az épületnek egy másik részére. Ez az irásmód még az egyiptomi turistákat is tévedésbe ejtette; a beni-haszáni sirok egyikét Khufu kápolnájának nézték. Az idegenek, a dragománok jóhiszeműségének kiszolgáltatva, menthetők voltak, ha megemberesítettek egy királyi czímet és a Pruti-t vagy Fétó-t megtették templomépítő személyiségnek, Proteos fáraónak, Phéron fáraónak. Az elbeszélések nem különbek a neveknél; olykor volt bennök némi históriai alap, máskor pedig csak feldolgozásai voltak a memphisi lakosok közt szállongó regéknek. A kalauzok elmesélték Herodotosnak és Herodotos viszont nekünk meséli el a történetíró komolyságával, hogy Phéron király milyen orvosságával nyerte vissza a látását, s mondja el Páris és Helena kalandjait a Proteos udvarában, meg hogy az ügyes tolvaj miként játszotta ki Rampszinit királyt. És mindenütt, a pyramisoknál, Heliopolisban, a Fajúmban ugyanazokkal a királynevekkel találkozott az utas, a melyek már Memphisben feltüntek neki; ugyanegy történelmi cziklus foglalta magába az összes emlékműveket és a mit az ember az egyik helyen hallott, az kiegészítette, vagy kiegészíteni látszott azt, a mit más helyen hallott volt.     Nem tudom, hogy sok utasnak volt-e módja vagy kedve fölmenni túl a Moeris taván; a háborúk, úgy látszik, megszakították azt a rendszeres közlekedést, melyet a saiták és az első perzsa királyok idejében a görögök az oázisokkal Abydoson keresztül fentartottak. Az idegen, a ki Thébaisba igyekezett, olyan helyzetben volt, mint a múlt századbeli európai, a ki arra vállalkozott, hogy elmegy egészen az első kataraktáig. Körülbelül ugyanaz volt a kiinduló pont: Memphis és Kairó s ugyanaz a megérkezés helye is: Elephantine vagy Asszuán. Ugyanaz az utazó alkalmatosság: semmi sem hasonlít úgy a modern dahabiéhkhez, mint az emlékműveken látható bárkák. Ugyanaz volt az évszak is: az áradat viszahuzódása után volt az indulás, novemberben vagy deczemberben. Ugyanannyi időbe került az út: Kairótól Asszuánig az út csak egy hónap, ha jó a szél és ha úgy halad az ember, hogy csak annyi időre áll meg, a mennyi az eleség-készlet fölujításához múlhatatlanúl szükséges. Pockocke (angol tudós), 1737. deczember 6-ikán déltájban indulván el Kairóból, deczember 17-én Akhmimben volt, 28-ikán tovább indult s 1738 január 13-ikán Thébába érkezett, a hol 17-ikéig maradt s január 20-ikán este ért az assuáni kikötőbe. Összesen: negyvenöt nap, a miből tizennégy a szárazföldön telt el. Ha Sándor valamelyik kortársának az uti naplója eljutott volna hozzánk, kétségtelenűl hasonló adatokat találnánk benne. Indulás Memphisből november–deczemberben, megérkezés tizenkét–tizenhárom nappal utóbb Panopolisba (Akhmim); Panopolisból Elephantinébe Koptoson és Thébán keresztül körülbelül egy hónap, beleszámítva a szükséges tartózkodást Thébában; azután visszatérés Memphisbe februárban vagy márcziusban. Az idő javarésze az egyik helyről a másikra való menetelben telt el; a jó szél felhasználásának szükségessége arra kényszerítette az utasokat, hogy több érdekes helyet elhanyagoljanak. Azon a pár ponton, a hol a bárka gazdája hajlandó volt megállani, a lakosság ellensége volt a görögnek. Vegyük hozzá, hogy a tolmácsoknak, a kik csaknem mindannyian a Deltáról valók voltak, nem igen sűrűn volt alkalmuk nilusi utazást tenni, és Thébában majdnem olyan idegenek voltak, mint maga az idegen. Szerepök arra szorítkozott, hogy lefordítsák a helybeliektől kapott felvilágosításokat, ha ugyan a helybeliek hajlandók voltak ilyenekkel szolgálni. Panopolisban Herodotosnak legjobban feltüntek a Perseusnak, Danae fiának szentelt templom és a vele kapcsolatos athléta-viadalok. Hogyan lett Min istenből Perseus? a felirások talán megmagyarázzák ezt nekünk valamikor. A dragomanok azt mesélték, hogy Danaos és Lynkeos ebből a városból valók voltak, hogy Perseus, visszatérvén Libyából a Medusa fejével, letért az utjáról, hogy meglátogassa szülővárosát és ittjártának emlékére alapította e játékokat, melyekben a győztes a díjon kívül barmokat, ruhákat és bőröket kap. Thébé már holt város volt; a perzsa kormányzók nem tartották érdemesnek, hogy templomait kijavítsák, a fejedelmek pedig vagy nagyon szegények, vagy nagyon fösvények voltak ahhoz, hogy az ország urainak hanyagságát kipótolják. Herodotos majdnem semmit sem mond e városról és emlékműveiről; Hekataios leírta már előtte és a kiváncsiak beérték az ő munkájával. Csupán annak a konstatálására szorítkozott, hogy a thébaiak elbeszélései általában megegyeznek a memphisiek elbeszéléseivel; csupán egy kérdés érdekelte és látszott neki hosszas fejtegetésre méltónak. Ámon papjai egyebek közt azt beszélték neki, hogy két papnő, a kiket a phoeniciaiak Thébéből elragadtak s az egyiket Afrikában, a másikat Görögországban adták el, alapította az első orákulumokat ebben a két országban. Neki nyomban eszébe jutott erről az az elbeszélés, a mit Epeirosban hallott két fekete galambról, a melyek Thébéból elrepültek s az egyik az Ámon-oázisba, a másik Dodonába jutott el; emez megszállt egy bükkfán és emberi hangon szóllalván meg, azt kivánta, hogy alapítsanak azon a helyen orákulumot Jupiternek. Herodotos szerfölött megörül annak a gondolatnak, hogy a görög jóslás egy pontban kapcsolatos az egyiptomi jóslással; azt hitte, és vele együtt honfitársai is, hogy nemesebbé teszi a görög kultusz eredetét azzal, ha ez egyiptomi kultuszból származtatja. Elephantinébe érkezve, vissza kellett fordúlni. Elephantine az utolsó perzsa helyőrség volt. Azon túl Nubia területe kezdődött, a melyért Egyiptom és Aethiopia urai mindig versengésben álltak egymással. Szerencséjére a kiváncsiaknak, Elephantine, mint ma Asszuán, jelentékeny kereskedelmi központ volt; látni lehetett ott a bazárokban Meroéből való aethiopiaiakat, a Felső-Nilus és a Csád mellékéről való szerecseneket, ammonitákat, a kiktől tudakozódni lehetett. A katarakta, melynek első sziklái uralkodnak a kikötő bejárásán, sohasem volt járhatatlan; a folyamvidékiek átkelették rajta a kereskedelmi hajókat. A fölmenetel négy napig tartott, – ma két, sőt három napig is tart – túl rajta a Nilus szigetekkel behintett tóvá szélesedett, a melyek közül kettő-három, mint Philae, Bígeh híres szent hely volt, a melyeken az egyiptomiak egyenlően osztoztak az aethiopiaiakkal.     Mindent egybevéve az idegenek nem Egyiptomot magát látták, hanem az egyiptomi civilisatió külső díszletét. Az épűletek és sírok nagysága, a szertartások pompája, a vallási formulák komolysága és misztikus mélysége szemökbe ötlött és tiszteletre gerjesztette őket az iránt, a mit nem láttak: az egyiptomiak bölcsesége közmondásos volt a hébereknél és a görögöknél. Ámde ez a szép külső alig palástolta el a fel nem tartóztatható hanyatlást. Jól szemügyre véve mindent, látni lehetett, hogy a művészet már nem halad előre, a tudományosság nem fejlődik, a vallás napról-napra elkorcsosul. A thébai dynastiák bukása magával rántotta a monotheismust is; ha Ámon nem birta az ő hivőit és papjait elsőkül tartani fenn, mit jelentett hát az ő isten-királysága? Az olyan isten, a ki nem elég erős ahhoz, hogy legyőzze a többi isteneket, nem az egy isten. Másrészről azoknak a dynastiáknak az uralma, a melyek a huszadik után következtek, sohasem tartott elég sokáig ahhoz, hogy azok az istenségek, a melyeknek az oltalma alatt ők éltek, örököseivé legyenek a thébai háromság fontos szerepének. Az istenek aristokratismusa mindenütt diadalmaskodott az emberek aristokratismusa mellett, és a mendeszi istenek ép oly kevéssé akartak beleolvadni a saisiakba, mint a hogy a sáiták vonakodtak fejet hajtani a mendesziek előtt. A vallásos érzés azonban ekkép megoszolva sem gyöngült; sőt inkább még erősbödött és csakhamar az egyetlen közös érzése lett Egyiptomnak. A nemzeti érzés sohasem volt nagyon erős az alsó osztályokból való emberben; keveset törődött ő azzal, hogy ki zsebeli be az adót, mikor neki egyiránt sokat kellett fizetnie mindenik esetben. A főurak nem igen ragaszkodtak a hazához; ép úgy pártot ütöttek a Fáraók, mint a nagy király ellen és nyughatatlanságuk számos izben volt végzetes az országra nézve. Csupán egy dologban, a vallás dolgában, egyesültek közös érzésben a felláhk és a fejedelmek. A mi leveretésükben legjobban megalázta őket, az volt, hogy Egyiptom istenségeit legyőzték Perzsia és Görögország istenségei; az elnyomás nem merítette ki béketürésüket, de a szent állataikon esett legcsekélyebb sérelem lázadást idézett elő. Készek voltak elszenvedni mindent csak isteneikhez ne nyúljanak; múltjokból csupán isteneik maradtak meg számukra.