III. Artaxerxes Okhos (359–338). Egyiptom meghódítása. – Az utolsó Akhemenidák. – III. Dareios és makedoniai Sándor. A perzsa birodalom bukása.     III. Artaxerxes Okhos mészárlással kezdte uralmát: leöldöste a királyi család összes herczegeit, – sőt Justinus szerint még a herczegnők sem kerülték ki ezt a sorsot – azután, megszabadulva az esetleges trónkövetelőktől, folytatta az atyja halála és saját trónralépése által félbeszakított hadikészülődéseket. A perzsa uralomnak a Nilus partjain való helyreállítása sohasem mutatkozott sürgősebben szükségesnek. Egyiptom ama hatvan év óta, hogy függetlenségét visszanyerte, sohasem szünt meg a legnagyobb zavarokat okozni a királynak. Eleinte a kortársak, hellének vagy barbárok nagyobb része azt vélte, hogy Amyrtaios nemzeti mozgalma csak muló lázadás, a melyet mihamarabb el fognak fojtani. De a mikor látták, hogy a honi dynastiák sikeresen küzdöttek, bár hadi erejök szembeszökően csekélyebb volt, s nem csupán a legvitézebb ázsiai csapatok, de a legkitünőbb görög hadvezérek is csúfos kudarczot vallottak a Delta vonalán intézett támadásaikkal: Syria népei meggondolták magukat és azon kezdtek tanakodni, hogy a mi Afrikában lehetséges volt, nem volna-e lehetséges Ázsiában is, és a legnagyobb érdeklődéssel figyelték meg az események folyását. A mint egy-egy satrapa vagy vazallus király lázadásra gondolt, egyenesen Egyiptom felé fordult, mint természetes szövetséges felé, és bármilyen szükségben volt is akkor a fárao, mindig akadt pénze, hadiszere, hajója, embere akárki számára, a ki megtette neki azt a szolgálatot, hogy foglalkoztatta a birodalom haderejét. Okhos első támadása veszteséggel veretett vissza; két kalandor, a ki Nektanebo csapatait vezette, az athéni Diophantos, meg a spartai Lamios megverte és vad futásra kényszerítette a támadókat. A kudarcznak annál végzetesebb következménye lőn, minél jelentékenyebb volt a támadó fél erőfeszítése; ezúttal maga a nagy király szenvedett vereséget, nem pedig a vezérei. A Közép-tenger parti tartományai, a melyekben Taho hadjárata és Euagoras fölkelése óta folytonos volt a mozgalom, megragadták az oly kedvezőnek kinálkozó alkalmat; Artabazos föllázította Kis-Ázsiát; kilencz kyprosi kiskirály függetlennek kiáltotta ki magát. Phoenicia még tétovázott: a satrapa dölyfössége, a vezérek kapzsisága, az Egyiptomból megtért katonák fegyelmezetlensége határozatra birták. Egy Tripolisban tartott gyűlésen a phoeniciai városok képviselői Tennes sidoni fejedelemre ruházták a veszedelmes tisztséget, hogy a hadműveleteket vezesse, és neki első dolga volt elpusztítani a perzsák libánoni királyi parkját és elégetni a kikötőkben az egyiptomi hadjárat számára felhalmozott élelmiszereket. Okhos azt hitte eleinte, hogy helytartói mihamarabb le fogják verni ezeket a mozgalmakat, és Idrieus, Karia tyrannusa, az athéni Phokion vezetése alatt álló nyolczezer zsoldos támogatásával csakugyan minden nagyobb nehézség nélkül elbánt a kyprosiakkal; de Kis-Ázsiában az Athéntől és Thébától segített Artabazos helyt állott az ellene küldött csapatokkal szemben, és Tennes jelentékeny győzelmet aratott Syriában. Ő természetesen kikérte a Nektanebo segítségét és Nektanebo természetesen négyezer görögöt adott neki kölcsön, legjobb hadvezérével, a rhodosi Mentorral együtt; Belesys, Syriának, és Mazaios, Kilikiának a satrapája, vereséget szenvedett. Okhos, felingerülve e csapások miatt, végső erőfeszítésre gyűjtötte össze minden harczosát, háromszázezer ázsiait és tizezer hellént; a sidoniak viszont hármas árokkal vették körül városukat, magasabbra emelték falaikat és fölégették hajóikat. Ámde vezérök hiján volt az erélyességnek. Tennes a fölkelése idejéig csakis a gyönyöröknek élt; zenésznői és tánczosnői közepett, a kiket nagy költséggel hozatott Ióniából és Görögországból, egyetlen vágya az volt, hogy fényben és pompában túltegyen a kyprosi fejedelmeken, különösen a salamisi Nikoklesen, Euagoras fián. Okhos közeledése elvette azt a kevés bátorságát is, melylyel birt: alattvalóinak az elárulásával kisérelte meg jóvátenni az uralkodója ellen elkövetett árulást. Bizalmas embere és ministere egy Thessalion nevű ember volt, azt elküldte a perzsa táborba, azzal az ajánlattal, hogy kiszolgáltatja Sidont és kalauzul fog szolgálni Egyiptomban, ha meghagyják életét és rangját. Okhos már bele is egyezett lázadó vazallusának a föltételeibe, midőn egy pillanatnyi büszkeség majdnem mindent elrontott. Thessalion azt kivánta, hogy a király kézadással kötelezze magát a föltételek hűséges teljesítésére. Okhos, a kit ez a követelés fölingerelt, le akarta üttetni a fejét. Thessalion, mi alatt már elhurczolták, oda kiáltott, hogy a király saját tetszése szerint cselekedhetik ugyan, de ha elmulasztja, hogy biztosítsa magának a Tennes támogatását, kudarczot fog vallani Phoenicia ellenében és Egyiptom ellenében. Okhos megadta a tőle követelt kezességet, és Tennes intézkedéseket tett, hogy beváltsa igéretét. Mikor a perzsák már csak néhány napi járásnyira voltak, általános phoeniciai népgyülés ürügye alatt elvitte a száz legkiválóbb polgárt az ellenséges táborba, a hol gerelylyel leöldösték őket. A sidoniak, királyuktól elhagyva, tovább is ellent akartak állni, de Mentor kijelentette nekik, hogy zsoldosai az első szóra be fogják vezetni az ellenséget a városba. Elhatározták hát, hogy kegyelemért esedeznek a győzteshez, és ötszázan közülök el is indultak, olajággal a kezökben. Okhos a legkegyetlenebb király volt, a ki valaha Perzsián uralkodott, talán az egyetlen, a ki természeténél fogva vérengző volt: úgy bánt el ezekkel, mint a hogy a többivel bánt volt. A lakosság többi része fölfogván, hogy immár csak a halál van hátra, bezárkózott a házaiba és felgyujtotta őket: negyvenezer ember égett oda, és oly nagy volt a magánházak fényűzése, hogy drága áron adták el az ahhoz való jogot, hogy ki lehessen szedni romjaik alól az arany- vagy ezüstolvadékot. A város megfenyítése után Tennesre     került a sor, átadták a bakónak; a többi phoeniciai városok pedig, az ő sorsán okulva, harcz nélkül nyitották ki kapuikat.     Syria ügyeinek elrendezése után Okhos minden további késedelem nélkül Egyiptom ellen nyomult. Győzedelmei máris visszaterelték kötelességökhöz a tétovázó tartományokat. «Mely város, mely nemzet, a mely Ázsiában van, nem küldött hozzá követséget? mit nem adtak volna neki a föld termékeiből, avagy művészet-alkotta ritka és drága tárgyakból? Nem kapott-e számtalan himzést és szőnyeget, biborral föstöttet, tarkát, fehéret? számtalan aranyozott sátrat, minden belevaló holmival, töménytelen fehérneműt és drága ágyakat? arany- és ezüst-tárgyakat, kelyheket, kupákat, a melyek drágakövekkel voltak ékesítve, főkép pedig remekül dolgozva? Azután ezer meg ezer barbár és görög fegyvert, és még nagyobb mennyiségű igavonó barmot és áldozatra szánt állatot, vékaszámra a befőzött gyümölcsöt, pergamentekkel, könyvekkel és mindennemű hasznos holmival tömött zsákokat és ládákat? A mindenfelől küldött besózott hús oly mennyiségű vala, hogy a tömegeit messziről megannyi egymás mellé sorakozó dombnak vagy halomnak lehetett hinni» – irja Theopompos történetének egy fenmaradt töredékében. A sereget három hadtestre osztották, melyeknek mindegyikét egy barbár meg egy görög vezette. A Szirbonisz mocsárvidékén áthaladva, néhány zászlóalj belesüppedt a futóhomokba. Mikor a hadsereg Pelusium elé ért, az ellenséget készen találta. Nektanebonak kevesebb embere volt, mint ellenfelének, hatvanezer egyiptomi, húszezer lybiai és ugyanannyi görög katonája; de a győzelmek emléke, melyeket ő maga és elődei az ellenség hadánál kisebb számerővel arattak, bizalmat gerjesztettek benne a harcz kimenetele iránt. Hajóhada nem szállhatott volna szembe a tengeren Kypros és Phoenicia egyesült hajórajával, de elég laposfenekű hajója volt ahhoz, hogy megvédelmezze a Nilus-torkolatokat. Határvonala gyönge pontjait erődítések vagy sáncztáborok védelmezték; egy szóval minden intézkedés meg volt téve a védelmi harczra. Görög segédtársainak meggondolatlan heve felforgatta a tervét. Pelusiumot ötezer görög tartotta megszállva Philophron vezetése alatt. Többen a thébaiak közül, a kik Lakrates alatt a perzsa seregben szolgáltak, igazolni akarva a vitézi hírnevet, a melyet Epaminondas hadjárataiban vivtak volt ki, átkeltek egy mély csatornán, a mely őket a várostól elválasztotta, és sík mezőn való ütközésre hivták ki a helyőrséget; Philophron elfogadta a kihivást és beesteledésig kétes maradt köztük a győzelem. Másnap Lakrates, lecsapolván a csatornát és gátat húzván rajta keresztül, egész hadtestét odavitte segítségül és faltörő kosokkal kezdte döngetni az erősséget. Néhány nap alatt meg is volt törve a rés, de az egyiptomiak a szerszámmal ép úgy tudtak bánni, mint a fegyverrel, és mialatt a külső fal düledezett, mögötte új fal emelkedett, a tetején fatornyokkal. Nektanebo, a ki harminczezer belföldivel, ötezer göröggel és a libyai segédcsapat felével elősietett, messziről szemlélte az ostromot és puszta jelenlétével meggátolta a perzsa hadsereg többi részét abban, hogy előrenyomuljon. A hetek egymásután teltek, és már úgy tetszett, hogy ennek a halogató taktikának ezúttal is meglesz a szokott sikere, midőn egy előre nem látott körülmény megnehezítette a helyzetet. Az Okhos alatt harczoló idegen csapatok fejei közt volt egy Nikostratos nevű argosi ember, a kit bámulatos testi erejénél fogva Herculeshez hasonlítgattak és a ki e hős hagyományos viseletét is hordta, az oroszlánbőrt meg a buzogányt. Nyilván arra a tervre gondolva vissza, a melyet annakelőtte Iphikrates ajánlott Pharnabazosnak, Nikostratos néhány parasztot, kiknek asszonyai és gyermekei a hatalmába estek, arra kényszerített, hogy legyenek vezetői, benyomult a Nilus egyik torkolatába, a melyet az egyiptomiak elmulasztottak megerősíteni, partra szállította csapatát és elsánczolta magát a Nektanebo hátában. A vállalat, a melyet igen kevés emberrel végzett, szerfölött merész volt; ha a zsoldosok beérték volna azzal, hogy Nikostratost csak zaklassák, a nélkül, hogy csatát fogadtak volna el, mihamarabb kényszerítették volna, hogy visszatérjen vagy megadja magát. De türelmetlenségök miatt elveszett minden: az a részök, a mely ötezer főnyi erőben a szomszéd város helyőrségét alkotta, a Kosbeli Klinias vezetése alatt elibement az argosinak és vereséget szenvedett. A rés végre nyitva volt: ha a perzsák, Nikostratos sikerétől felbátorítva, elszántan belevetik magukat a résbe, Nektanebo ki volt téve annak, hogy elvágják a keleti határon levő csapataitól és menthetetlenül összetörik; visszahúzódott hát a Delta csúcsára. De mialatt azon fáradozott, hogy Memphisben újabb hadtestet állítson össze, az ott hagyott sereg azt hitte, hogy cserbenhagyta, és elvesztette bátorságát: Pelusium megadta magát Lakratesnek, Mentor elfoglalta Bubastist, és a legerősebb városok is, rettegve Sidon sorsától, ellentállás nélkül nyitották ki kapuikat. Nektanebo, kétségbeesve ez egymást követő elpártolások miatt, elmenekült kincseivel Aethiopiába. A Nikostratos szerencsés hadicsinyje visszahelyezte a nagy király birodalmát a maga teljes épségébe (345).     Egyiptom az ő utolsó honi királyai alatt jelentékenyen gyarapodott. Amyrtaistól Nektaneboig mindannyian lelkiismeretesen azon fáradoztak, hogy olyanná tegyék az országot, a milyen a hódoltság előtt volt; még azok is, a kik csak alig melegedtek meg a trónon, mint Pszimut és Taho, templomokat építettek vagy diszítettek. Thébaisra, melyet az első akhemenidák elhanyagoltak, ők különös gondot fordítottak. Philae szigete, mely az aethiopiaiak pusztításainak örökös czélpontja volt, romhalmazban hevert. II. Nektanebo megvetette az alapját néhány olyan építménynek, a melyeket még ma is ott látunk. A Nekháb szentélyét El-Kábban és a Hórét Edfuban I. Nektanebo építtette újra, a Minét Koptosban pedig II. Nektanebo. Nem feledkeztek meg a két fővárosról, Thébáról és Memphisről sem, és a deltai városoknak, Sebennytosnak, Bubastisnak, Pahibinek, Pitumnak szintén kijutott a maguk része a szépítésekből. És e munkálatok legtöbbjén, bár kevés időt fordítottak rájok, semmi nyoma sem látszik az elsietésnek vagy elnagyolásnak: a művészek, a kik e munkával meg voltak bízva, teljes birtokában voltak az igazi antik művészet hagyományainak és ha kellett, olyan remekműveket tudtak alkotni, a melyek méltán állíthatók a sáita kor emlékei mellé. A Nekhtharhibi zöld márvány sarkophágja oly tökéletességgel van kifaragva, a melyet soha, semmi országban sem multak felül. A II. Nektanebo zöld bazalt torzója a stilus tisztasága és a kivitel tökéletessége dolgában semmiben sem áll mögötte a tizennyolczadik dinasztia, sőt a régi birodalom legszebb maradványainak sem. Okhos győzelme végzetesebb csapás volt talán Egyiptomra nézve, mint Kambyses inváziója. Okhosnak személyes okai voltak a gyülölségre új alattvalói ellenében; Typhonhoz hasonlították őt kegyetlensége miatt és szamár-nak nevezték, mert ez az állat volt szent a Rossz istenének. Memphisbe érkezve – úgy beszélik – megparancsolta, készítsék el neki az Apisz bikát lakomára barátjai tiszteletére, s a Ftáh templomában szamarat intronizált, a melyet isteni tisztességben részesített. A mendeszi bak ugyanolyan sorsra jutott, mint az Apisz; a templomokat kifosztották, a szent könyveket elhurczolták Perzsiába, a városok falait földig rombolták, a hazai királyság főbb híveit rendre öldösték. A görög zsoldosok, a kivégzések után zsákmánynyal megrakodva tértek hazájokba és a nagy király visszaindult Susába, Pherendatest hagyván ott a visszahódított satrapia őrzésére.     Különösen két ember működött közre a sikerben: Bagoas eunuchus, meg a rhodosi Mentor; Okhos rájok bizta a birodalom kormányzatát. Bagoas a belkormányzatot intézte, Mentor pedig, Ázsia tengerparti tartományainak élére állítva, mihamarabb befejezte meghódításukat. Artabazos lemondott a küzdelemről és makedoniai Fülöpnél keresett menedéket; az Aegaei tenger és a Hellespontos partjain uralkodó tyrannusok vagy jószántukból adták meg magukat, vagy pedig ha ellenszegültek, mint az atarneai Hermias, Aristoteles barátja, elfogták és kivégezték őket. Néhány év alatt Perzsia úgy látszott visszaszerzi azt a főuralmat, a melyet II. Artaxerxesnek trónralépte óta elvesztett, és Okhos a kortársai előtt ugyanolyan alakká lett, mint fajának nagy hódítói: Kyros, Kambyses, Dareios. De az összehasonlítás emezekre nézve sem volt igazságos; Okhos a syriai és egyiptomi győzelmek mellett is csak közönséges fajtájú keleti despota volt. Birodalmán még megvolt ugyan az erő látszata; de a népek, a melyek lakták, egymásra nézve idegenek voltak s csak nagynehezen tartva igában satrapáik által, egyre jobban igyekeztek azon, hogy elszakadjanak tőle. A kormányzóságok közül, a melyekre a birodalom száz évvel azelőtt fel volt osztva, némelyik máris csak névben élt még: északon, az Euphrates, Tigris és Halys táján, már csak zürzavaros keveréke volt található a királyságoknak és törzseknek, a melyek közül némelyek, mint az örmények, elismerték ugyan még a perzsák fenhatóságát, de a többiek, gordiukok, taokok, khalibok, kolkhisiek, mozynékek, tibarénusok önállók voltak. Bithynia, Paphlagonia és a Pontus királyai helylyel-közzel megfizették ugyan még a hűbéradót, de Mysia, Pisidia, Lykaonia már nem fizetett. Nem csekélyebb volt a rendetlenség a Tigrisen túl levő vidékeken. A kaduzok, amardok, tapurok, a Kaspi-tó melléki hegyekre támaszkodva, daczoltak az erőfeszitésekkel, a melyekkel őket onnan ki akarták zavarni. India és a szákok alattvalókból jóakaratú szövetségesekké lettek s Gedrosia és Paropamisus vad hordái semmi uralmat sem türtek. És mialatt a birodalom így szétmálladozott, a kormányzatnak Dareiostól oly ügyesen megalkotott keretei is széttörtek utódainak hanyagsága és gyöngesége következtében. Nemcsak hogy egyszerű formasággá lett az a szokás, hogy évenkint királyi biztost küldtek ki a tartományokba, a mit legtöbbször el is mulasztottak, hanem megszünt a különbség a polgári és a katonai hatalom között is; az a főtiszt, ki a csapatok parancsnoka volt, egyuttal csaknem mindenütt a kormányzói tisztet is végezte és rendszerint több satrapiát egyesített a kezében. A hadsereg és az államjövedelem még egyre a legnagyobb hadsereg és a legnagyobb államjövedelem volt akkor a világon, de ha az aranypénzes zsákok megtartották is az értéköket, a zászlóaljak sokat vesztettek a magukéból. A perzsák, médek, baktriaiak és Irán egyéb népfajainak vitézsége, igaz, nem csökkent; de senki sem törődött azzal, hogy egy szinvonalon tartsa őket azon haladással, a melyet a hadiművészet egy évszázad alatt tett. Csapataik csak nehézkes és fegyelmezetlen tömegek voltak, a melyeket könnyű volt áttörni, bármily vitézek voltak is bennök az egyesek; betanítani őket hosszadalmas dolog lett volna: inkább drága pénzen bérelt zsoldosokat csatoltak hozzájok. II. Artaxerxes óta a görögök alkották a perzsa haderő magvát. A nagy király seregeinek élén hellén vezérek állottak, a kik Agesilaosnak, Iphikratesnek, Epaminondasnak és a kor legkitünőbb taktikusainak iskolájában nevelkedtek. A hajóhadak görög tengernagyok parancsnoksága alatt állottak. Kizáróan az európai elem túlsulyának köszönhette Okhos győzelmeit, és ez a körülmény eléggé ismeretes volt az Aegaei tengeren túl ahhoz, hogy a rhétorok nyiltan beszéljenek róla, a nélkül, hogy bárkit is megleptek volna vele. [154 Azon időben, midőn Isokrates Panegyrikosát irta, ez volt már az elterjedt vélemény.]     Ha a hanyatlás olyan gyorsan következett be, az nem a nép hibája volt. A perzsák olyanok maradtak, a milyenek elejétől fogva voltak, józanok, becsületesek, bátrak; hanem igenis a dynastia meg az azt körülvevő előkelő családok annyira elkorcsosultak, hogy szinte lehetetlenné tették a boldogulást. Az első Akhemenidák maguk intézték az álladalom összes ügyeit; azután a görögországi hadjárat elvette I. Xerxesnek a kedvét a harczias királykodástól; bezárkózott háremébe s a háboruzás veszedelmes tisztességét hadvezéreire, a kormányzat gondját pedig Aspamithres eunuchusra bízta. Az egyszer így megállapított szokáshoz ragaszkodtak utódai is és csak ritkán avatkoztak bele a hadműveletek vezetésébe. Sem I. Artaxerxes, sem Dareios Nothos nem jelent meg a csatatéren; II. Artaxerxes csak kettőben vett részt ama háborúk közül, a melyek hosszú uralkodását véressé tették; Okhos, mintha fel akarta volna ujítani a birodalom megalapítóinak hagyományát, részt vett a syriai és egyiptomi hadjáratokban, de azután ő is visszavonult Susába. A királyi herczegek élete a háremek cselszövényei és büntettei közt folyt le. Az asszonyoktól és eunuchusoktól nevelve, s gyermekségöktől fogva a legraffináltabb fényüzéstől környezve, korán belefáradtak abba, hogy gondolkozzanak és cselekedjenek és öntudatlanul valamelyik meghittjöknek gyámságába estek; a vérengző Parysatis uralkodott férjének Dareios Nothosnak és fiának, II. Artaxerxesnek, nevében; Bagoas pedig kénye szerint vezette Okhost körülbelől hat évig. De az ő befolyása legalább javára szolgált az országnak. Makedonia, a mely sokáig távol maradt az általános mozgalmaktól, most kezdett belépni a hellén államrendszerbe. Bagoas fölfogta azt a veszedelmet, a mely abból származnék, ha megengednék neki, hogy döntő befolyásra tegyen szert és egyetlen egészszé tömörítse Görögországnak addig szétszórt hadi erejét. Hathatós támogatásban részesítette hát Fülöpnek minden ellenségét, a thrákiai Chersobleptes, Perinthos városa olyan segítséget kapott, a mely lehetővé tette nekik, hogy győzedelmesen verjék visza a makedóniai támadásait (340). De mialatt ő azon fáradozott, hogy elejét vegye a birodalmat fenyegető veszedelmeknek, susai vetélytársai azon iparkodtak, hogy királyi ura előtt hitelét veszíttessék. Fondorlataik csakhamar nem engedtek neki más választást, mint azt, hogy vagy öljön vagy elveszszen: megmérgezte Okhost (338), a trónt odaadta a legkisebbik fiúnak, Arsesnek, a többi gyermeket pedig leöldöste. Egyiptom örömmel fogadta ezt a hírt és legyőzőjének tragikus sorsában megtorlást látott az általa megsértett istenségek részéről. Csakhamar azt beszélték, hogy Bagoas, mint egyiptomi származású ember, csakis azért ölte meg Okhost, hogy bosszut álljon rajta az Ápisz meggyilkolásáért; a nagy király tetemét odadobta a macskáknak, maga is evett belőle s a csontjaiból sípokat és késnyeleket csináltatott. [155 Az utolsó Achémenidák életmódját leirja Dinon (Fragm. 12, 14, 19. Fragmenta historicorum graecorum II. 91–93. Okhoz sorsára nézve Diodoros XVII. könyv 5.).]     Arses eleinte engedelmes eszköz volt ministere kezében; de mikor az évekkel megjött a függetlenség iránt való hajlama is és nehezen kezdte tűrni a nyügöt, Bagoas őt is feláldozta a saját biztonságának (337), mint a hogy feláldozta volt Okhost. Ennyi egymásután való gyilkolás oly tökéletesen kimerítette az Akhemenidák nemzetségét, hogy Bagoas pillanatnyi zavarban volt: hol keressen királyt. Végre egy barátjának, Kodomannosnak a javára határozta el magát, a ki némelyek szerint déd-unokája volt II. Dareiosnak, mások szerint pedig nem is tartozott a királyi családhoz és fiatal korában futárként szolgált. Kodomannos trónraléptekor a Dareios nevet vette föl, derék, nagylelkű, kegyelmes, jóra törekvő ember volt, a ki többet ért, mint az előtte élt uralkodók és megérdemelte volna, hogy olyan korban élt légyen, a mikor a birodalom nem volt annyira elgyöngülve. Bagoas csakhamar észrevette, hogy pártfogoltja ő nélküle akar uralkodni; el akarta tehát tenni láb alól, de egyik embere elárulta s neki kellett meginnia a Dareiosnak szánt mérget. Dareios nem élvezte sokáig békében a hatalmat, a melynek oly váratlanul jutott birtokába. Ugyanazon a napon lépvén trónra, mint Sándor, pár nappal a Chaironeai csata előtt, látta a veszedelmet, a melylyel őt a makedon nagyravágyás fenyegeti és tehetetlen volt ahhoz, hogy elejét vegye. Vereséget szenvedve a Granikosnál, Issosnál, Arbelánál, futásközben egyik satrapája megölte (330). Birodalmát a makedóniai örökölte, és ettőlfogva a görög faj játszotta a keleti világban azt a túlnyomó szerepet, a mely kétszáz éven át a Perzsiáé volt.