A keleti világ Kyros trónraléptekor: Kroisos és Lydia; II. Ahmasz és Egyiptom; Nabunahid és Kháldea; Lydia meghódítása (546); a persák a messze keleten (545–539); a kháldeai birodalom bukása (536).     Az 585-iki szerződés óta a Kis-Ázsiát biró két nagy álladalom: Média és Lydia között, semmi sem zavarta meg a békét. Mindkettő bizva a másik semlegességében, olyan tájak felé fordította erőit, a hol nem kellett attól tartania, hogy komoly ellenfelekre talál. Média kelet és Babylonia, Lydia a görög gyarmatok és a félsziget benszülött népei felé tekintettek. Alyattes, megszabadulva a médek gondjától, már csak arra gondolt, hogy megerősítse királyságát, vagy családi összeköttetések, vagy fegyverek révén. Férjhez adván egyik leányát az ephesosi Melashoz, Ephesos városában erős párt támogatására számíthatott. Fia Kroisos, ki egy káriai nőtől született, birtokul a propontisi Mysiát kapta, másik fia Adramytos pedig a déli Mysiát, hol megalapította Adramytion városát. Már Bithynia elfoglalásához is hozzáfogott. Alyattes uralkodásának utolsó éveit arra fordította, hogy egy óriás sírboltot emeljen, mely nagyságára nézve alig csekélyebb az egyiptomi és babyloniai emlékeknél. A költség alig futotta az egész királyság jövedelméből, abba kellett hagyni a háborúkat, hogy legyen reá pénz. Kroisos sem jutott a koronához akadályok nélkül: öcscse, Pantaleon, egy ioniai asszony fia, soká küzdött vele a hatalomért, az elégületlenek segítségével. Megszabadulva ettől az alkalmatlan öcstől, Kroisos eleinte a békés politika felé fordult és csak arra volt gondja, hogy a görög szent helyeket mind Európában, mind Ázsiában gazdagítsa; a delphoi-i Apollo és Athene, a didymei és thébai Apollo tömérdek sok ajándékot kaptak tőle. Ez a buzgóság a királynak görög polgárjogot szerzett, a lydiaiaknak pedig azt a kiváltságot, hogy az olympiai játékokat az első sorból nézhették; de az ioniai part lakosai mégsem gondolták hogy mindezért kötelesek szabadságukat föláldozni. Ekkor Kroisos szakított a szelídséggel és hadat üzent a városoknak, melyek alattvalói elől elzárták a Kaystros és Hermos völgyeinek torkolatát. Elsőben Ephesos bukott el. A felső várost lerontották, a nép levonult az Artemis temploma körül levő síkságra. Ugyanilyen sorsra jutott Smyrna is, s a csekélyebb jelentőségű városok egymásután. Kroisos egy darabig arra is gondolt, hogy hajóhadat szerel föl és megtámadja a Kykladokat. E szándékáról azonban kénytelen volt lemondani, mert a lydiaiak teljesen járatlanok voltak a hajózás mesterségében. A szárazföldi népek ellen fordult tehát, és egynehány év alatt uralma alá kerültek a maryandinianusok, az ázsiai thrákok, a bithyniaiak, a paphlagoniabeliek, az elődeivel daczoló phrygai törzsek, Lykaonia, Pamphylia, szóval Lykia és Kilikia kivételével az összes országok, melyek a Pontus Euxinus, a Halys és a Földközi-tenger között voltak. [125 Herodotos. I. 26–28. VI. 125.] Kroisos ennyi termékeny és iparűző tartomány megszerzésének révén korának egyik leggazdagabb fejedelme lett, és a bőkezűség, melylyel kincseit szórta, mindeneknek csodálatát vívta ki. A görögök dicséretekkel és hálával fizették vissza ajándékait, és gazdagságának oly hírét költötték, mely még ma is tart.     Megtudva a méd birodalom bukását, Kroisos azt látta, hogy őt is baj fenyegeti, és idegenben keresett segítséget. Elsőben Egyiptomhoz fordult. Követeit Ahmasz annyival szivesebben fogadta, mert Kyros trónraléptében maga is közel veszélyt látott. Védő és támadó szövetséget kötöttek hát, melyhez csakhamar babyloniai Nabunáhid és a lakedaimoniaiak is hozzájárultak; 546-ban Lydia királya oly szövetség élén állott, mely könnyen birhatott volna a perzsákkal, ha Kroisos elég türelmes és csak szövetségeseivel együtt lép ki a tettek terére. A lydiai és a görög hagyomány bukásában a végzet kifejezett akaratát látja. Apollo három évig visszatartotta őt, de elérkezett az idő, mikor Kroisost semmi isteni erő sem mérsékelhette többé. A király a jövőt megtudni Görögország több orakulumához fordult, és olyan kétértelmű válaszokat kapott, melyeket kedve szerint magyarázhatott. A jóslat azt felelte neki, hogy ha megtámadja a perzsákat, egy nagy birodalmat fog megdönteni, és nemzetének hatalma csak addig tart, míg egy öszvér nem ül Média trónusára. Kroisos azt hitte, hogy az istenek győzelmet igérnek neki és sietett az ellenséges földön megkezdeni a háborút. 546 tavaszán átkelt a Halyson, megtámadta Kappadokiát, elfoglalta a sinopei útat őrző Pteria erősséget és elpusztította a környéket, hogy maga között és az ellenség között sivatag legyen. A hirtelen megtámadott Kyros lázadást akart támasztani ellenfelének háta mögött és követeket küldött az ióniai görögökhöz, hogy hozzácsatlakozásra birja őket; az ióniaiak azonban nem hajtottak szavára, nem annyira a lydiai király iránt való barátságból, mint inkább a perzsa uralomtól féltükben. A csalódott Kyros a nyárnak egy részét azután arra fordította, hogy összegyűjtötte csapatait és a betörők ellen indult. Kroisos, bár serege számra kisebb volt, síkra szállott. A csata egy egész nap tartott, de nem dőlt el. Kroisos másnap azt látva, hogy az ellenség nem mozdul, azt hitte, hogy ő a győztes. Minthogy katonáinak kis száma és az őszi idő nem bátorította őt vélt győzelmének kihasználására, Sardeis felé fordult, zsoldosait elbocsátotta és görög, kháldeai és egyiptomi szövetségeseinek azt az üzenetet küldte, hogy majd csak a jövő tavaszszal egyesüljenek támadó hadjáratra. Arra számított, hogy a persák nem merik őt követni és Kappadokiában telelnek ki; Kyros azonban látta, hogy ha még egynehány hónapig vár, ügye ha nem is vész el, nagyon kétségessé válik. Minthogy szemben a lydiai, lakedaimoniai és egyiptomi hadak állnak vele; oldalt és hátul pedig a kháldeaiak fenyegetik, kénytelen lesz vagy meghátrálni, vagy erejét szétforgácsolni. Átkelt tehát a Halyson télviz idején és egyenest Sardeisnak tartott. A meglepett Kroisos összegyűjtötte benszülött csapatait és támadt. Még e kedvezőtlen körülmények között is győzött volna, ha lovassága, melynél különb nem volt a világon, neki ronthat az ellenségnek. Kyros azonban serege elé egy sor baktriai tevét állított, melyeknek bűzétől a lydiai lovak megbokrosodtak és futásnak eredtek. A hősi ellentállás után legyőzött Kroisos visszavonult Sardeisbe és sürgette szövetségeseit, hogy siessenek. A jól védett város megvehetetlennek látszott; egy támadást már vissza is vert, és alkalmasint sokáig daczol még az ellenséggel, ha a véletlen nem sietteti romlását. Egy katona leejtette sisakját a fellegvárból; lement érte és felvitte ugyanazon az úton. Egy Hyroiades nevű mardus kalandor észrevette ezt a dolgot, fölmászott a sziklára, melyeket az építőmesterek, mivel hozzáférhetetleneknek tartottak, nem erősítettek meg, és egynehány társával behatolt a várba. Sardeis két heti ostrom után az ellenség kezébe került (546). [126 Herodotos. I. 80. 84. Xenophon, Kyroupaideia, VI. 2., VIII. 2. Negyedfélszáz évvel később Nagy Antiochos hasonló módon foglalta el Sardest. Az 546. évszámot Nabunáhid megtalált évkönyvei teszik valószínűvé.]     Lydia vereségével a szövetség magától felbomlott. A lakedaimoniaiak otthon maradtak; Ahmasz, kit a távolság védett, bölcsen nem mozdult; Nabunáhid a védelemre szorítkozott. A kelet királyai, a nagyok és a kicsinyek egyaránt, tudták, hogy ezentúl a perzsák hatalmában vannak és kerültek minden surlódást. A lydiai birodalom váratlan kudarcza megdöbbentette a görögöket. Először láttak szinről-szinre olyan tragoediát, a minőkkel tele van a keleti világ története. Gyges dynastiája megrémítette őket hatalmával, elvakította gazdagságával, megnyerte bőkezűségével. Győzhetetlennek hitték és nem fért a fejökbe, hogy természetes útakon lehessen vége. Kroisos szemökben az emberi dolgok forgandóságának legmeglepőbb példája lett; képzelmök legendáknak és regéknek kimeríthetetlen forrását találta életében. Már Herodotos előtt beszélték, hogy Kroisos nagyságának napjaiban megkérdezte Solontól, az athenaei bölcstől: kit tart a legboldogabb embernek. Solon egymásután említette athenaei Tellost, és az argosi testvéreket: Kleobist és Bitont; s mikor a király ellenkezett, azt mondta, hogy semmi embert nem lehet boldognak itélni, a míg él: «mert isten gyakran ád nekünk muló jólétet, de aztán nyomorúságba dönt.» Kroisos akkor nem értette e mondás bölcseségét; de Solon távozása után nem sokkal fiát, Atyst, vadászaton megölte egy ember, kit vendégszeretetben részesített és még meg sem vigasztalódott e gyászában, mikor Sardeis megvétele koldussá és rabszolgává tette. [127 Herodotos. I. 85–91.] A sokaságban majd megölte őt egy persa katona, ki nem ismerte; születésétől fogva süket-néma fia azonban látva a veszedelmet, úgy megrémült, hogy egyszerre megjött a szava és felkiáltott: «Vitéz, ne öld meg Kroisost!» Kroisost a győző elé vitték, ki halálra itélte. A szerencsétlen király már a máglyán volt, mikor eszébe jutottak Solon szavai és háromszor elkiáltotta a bölcs nevét. Kyros megkérdezte tőle: mit jelent ez a név, és mikor megtudta a történetet, kegyelmet adott neki. A máglya azonban nem akart elaludni; ekkor aztán Apollo hirtelen záport eresztett rá és a lángok rögtön elaludtak. Kyros ezentúl jól bánt a legyőzött királylyal, ki hű barátja, tanácsosa lett, mindenüvé elkisérte, és nem egyszer hasznára volt. A Halyson átkelve, egy nagy birodalmat döntött meg, de ez a birodalom a magáé volt. A perzsa Kambyses és a méd asszony fia, az öszvér, mint a jóslat nevezte, győzelme után visszatért Ekbatanába s a hódítás befejezését helytartóira bizta. Mazares elnyomta Sardeisnek egy fölkelését, és egymásután foglalta el a partvidéki görög városokat. Utóda, Harpagos, befejezte művét és elfoglalta Lykiát, mely sikeresen állott ellen a mermnádoknak. Egynehány görög gyarmat, a phokaiai, teosi népek kivándoroltak; Xanthosnak pedig egész népe inkább levágatta magát, sem hogy meghódoljon. A többiek belenyugodtak sorsukba és meghajoltak a perzsa hatalom előtt.     Mialatt Harpagos befejezte Kis-Ázsia meghódoltatását, Kyros a messze kelet felé fordult. Uralkodásának e részéről kevés és csekély becsű értesüléseink vannak. Ha Ktesiasnak hihetünk, a hódító elsőben Baktriát támadta meg. Ez ország lakói akkoriban a világ legjobb katonái közé tartoztak, és eleinte szerencsésen küzdöttek; Ktesias szerint csak akkor tették le a fegyvert, mikor megtudták, hogy Kyros feleségül vette Astyages egyik leányát. Nem igen érthető, miért hathatott volna a baktriaiakra ilyen döntően a hódító házassága egy méd királykisasszonynyal; Ktesias alkalmasint a susai udvarban hallott legendát irt le. Baktria megszállásával járt Margiana, Uvarazmija (Khorazmia) és Sogdiana meghódolása; Kyros mindezen országokban számos erősséget épített, melyeknek leghiresebbike Kyropolis vagy Kyreskhata az Iaxartes folyó egyik fő gázlóján uralkodott. [128 Ez az Aral tavától délre, az Amu Darja torkolatáig eső vidék, a mai Khiva.] Szibéria sivatagai megakasztották az észak felé haladást, de keleten, a sinai Tatárország síkságán lakó és mind bátorságokról, mind gazdagságokról hires száka nép izgatta Kyros hódításra vágyását. Megtámadta e népet, elfogta királyát, Amorgest, és már azt hitte, hogy végzett a száka néppel, mikor Sparethra, Amorges felesége, összegyűjtve a sereg maradványait, reátámadt a betörőkre és kényszerítette őket, hogy férjét perzsa foglyokért kiadják. A szakák mindazonáltal Kyros adófizetői lettek és attól fogva a birodalom előörsei voltak a keleti népekkel szemben. Kyros ezután délnek, az iráni-fensíkra ment, és végig száguldott Haraiván (Ária), a thatagusok földjén (Sattagydía), Harauvatin, Zarankán, a Kabul folyó és az Indos folyam között levő országon. Volt-e ideje leszállani a Hamun tavon túlra és eljutott-e az indiai oczeánig? Egy későbbi hagyomány szerint serege elpusztult a Gedrosia pusztáján uralkodó vízhiány miatt. Ez elbeszélésekben nem bizhatunk, csak maga a hódítás bizonyos, a részletek feledésbe vesztek, mielőtt följegyzésükre gondolt volna valaki.     Ezek a hadjáratok öt vagy hat évig tartottak, 545–539-ig. Kyros, mihelyt visszatért, Kháldea megtámadására gondolt. Kháldea inkább csak látszólag volt félelmes ellenség, mert Assyriával való szüntelen hadakozása lassankint meggyöngítette, szabadságának kivivása, ellenségének megbuktatása, a Nabukodonozor alatt viselt háborúk s az utódai közt való örökös viszálkodás végkép kimerítették. Sülyedése ép oly gyors volt, mint a milyen emelkedése. Alig harmincz esztendővel a hódító halála után, már nyilvánvaló volt a birodalom közel bukása. Nabunáhid nem született hősnek, de még katonának sem; egykedvű, békés uralkodó volt, és inkább bibelődött az istenek tiszteletével, semmint az erősségek és a hadsereg gondozásával. Uralkodása első éveiben elnyomott egynehány csekélyebb syriai lázadást; később, mikor a méd birodalom megbukott, ő is ki akarta venni a maga részét és visszafoglalta Kharrán városát környékével egyben. Ezzel aztán véget is ért vitézkedése: országának gyarapítására fordította idejét. Valahány romba dőlt épületet talált, mindet kijavíttatta vagy újra építtette; és az alapkövei között azokat a hengereket kereste, melyekkel a régi építő királyok örökítették meg emlékezetüket, és nagy volt az öröme, ha az ásások révén előtte sok száz vagy ép ezer évvel élt uralkodók nevei kerültek napvilágra. Eldicsekszik vele, hogy Szipparban, a napisten templomában, Szargon fiának hengereit találta meg, melyeket Nabukodonozor is hiába keresett. Larszamban, Uruban, Szipparban helyreállíttatta a régi kháldeai fejedelmek emlékeit, s oly gondot fordított e városokra és isteneikre, hogy a babyloniai papok irigységre gyuladtak. Kyros ezalatt egyre hatalmasabbá lett és Kháldea szövetségesei egymásután tüntek el: először Média, azután Lydia. Uralkodása 17. évében a Földközi-tenger partjának lakossága lázadt föl, és Nabunáhid semmit sem tett megfékezésére.     A zsidók még sokkal gyöngébbek voltak, semhogy követhették volna a régi szomszédjaik adta példát; de ha elszéledettségük miatt nem is léphettek a tettek terére, nem titkolták a Bábel megalázásán való örömüket. A száműzés, melylyel Nabukodonozor sujtotta őket, nem volt oly általános, mint hiszik. A kisebb városok és falvak lakossága vagy nem hagyta el tűzhelyeit a háboru alatt, vagy oly hamar tért vissza, hogy Kháldea nem volt kénytelen idegen telepítéshez folyamodni, mint Assyria Samaria bukása után. Jeruzsálem lakossága sem került egészen Kháldeába; számosan Egyiptomba menekültek. A három izben fogságba hurczoltak száma alig lehetett húszezer, de nem a mennyiség döntött, hanem a minőség; valóban Izráel szine-java került fogságba. Így a két utolsó király, Jojákhin és Sédekiás családostól, Júda előkelősége, a templom egész papsága a főpappal egyben, és a próféták. Babylon és a szomszéd városok között osztották szét őket. Az egykorú irások csak egy telepedő helyöket említik világosan: a Khebar vize mellett levő Tel-Abibot; de az a számos zsidó gyarmat, mely e tájakon még a római korszak felé is virágzott, ez időből származtatta magát. A talmud egy legendája szerint a Safijáthiban (Nehardéa közelében) levő zsinagógát Jojákhin király építette a jeruzsálemi templom romjaiból hordott kövekkel. Ezek a községek csaknem teljes autonomiát gyakoroltak. Ha lefizették az adót és ledolgozták a robotot, bátran gyakorolhatták vallásukat és saját közigazgatásuk is a kezökben volt. A sejkhek, a család és a törzs vénei, kik az ős hazában oly fontos szerepet játszottak, itt is megmaradtak méltóságukban; Kháldea népök fejeinek tekintette őket és semmiben sem korlátozta hatalmukat. Hogy a többi mikép rendezte el életét, hogyan kereste meg napi kenyerét s hogyan tett szert jólétre, sőt gazdaságra, arról az egykorú irók nem szólanak. Élni kellett, akár mint mesteremberek-, akár mint földmivesek-, akár mint tisztviselők-, akár mint kalmároknak; éltek is, és Jeremiás tanácsát megszivlelve dolgoztak, hogy Izráelnek magja ne veszszen. A száműzötteket egynehány század mulva örömest ábrázolták bűnbánatba és tehetetlenségbe merülve. «A Babylonnak folyóvize mellett ott ülünk vala, és sírunk vala, mikor megemlékeznénk a Sionról. A fűzfákra felfüggesztjük vala hegedűnket, Babylonnak közepette. Jóllehet ott ugyanazonok, kik minket fogva elvittek vala és elrontottak vala; kivánnak vala mi tőlünk vígasságos éneket, ezt mondván: Énekeljetek nékünk a Sionnak énekei közül. Mimódon éneklettük volna az Úrnak énekét az idegen földön?» (137. zsoltár). Ez azonban csak a papokra és az irástudókra nézve volt igaz. Életökben akkor támadt nagy ür, mikor a hódító kizökkentette őket az imádságok és aprólékos szertartások gyakorlásából, mely az ő szemökben az embernek legirigylendőbb kiváltsága volt. Az egykor templomi szolgálatnak szentelt időt most azzal töltötték, hogy siránkoztak a nemzet szerencsétlenségén, vádolták miatta magukat és másokat, tépelődve kérdezték: mely bűnük idézte föl a romlást és az Úr, ki annyiszor bocsátott meg apáiknak, miért nem terjesztette ki kegyelmét rájuk is?     Ezékiel ép az isten türelmességében mutatta meg bukásuk okát. E próféta kis gyermekkora óta a templomban élt és 597-ben Jojákhinnal került számkivetésbe. Elmélkedvén, a mult történetét úgy fogta föl, hogy az egész egy hosszú harcz az isteni igazság és a zsidók igazságtalansága között. Az Úr akkor választotta népének Izráelt, mikor még Egyiptomban volt, és pártfogásáért cserébe csak egy kis hűséget kivánt: «Kiki vesse el az ő szemeinek bálványait és az Egyiptom idegen isteneivel meg ne fertéztessétek magatokat; én vagyok Jahveh, a ti istentek!» Ezt az enyhe föltételt Izráel fiai sohasem tartották meg, és ez lett bajaik forrása. Még mielőtt megmenekültek volna a fáraótól, már elárulták urokat és ez reájok akarta ontani haragját már a pusztában, «de cselekedtem az én nevemért, hogy ne gyaláztatnék a pogányok szemeik előtt, a kik között valának: mert megesmértettem vala magamat ő velek azoknak szemeik előtt, hogy kihoznám őket az Egyiptom földéről. Kihozám azért őket az Egyiptom földéből, és hozám a pusztába. És adám nékik az én parancsolatimat, és az én itéletimet kijelentém nékík, melyeket ha ember cselekednék, élne azok által. És e felett adám nékik az én Szombatimat, hogy lennének jegyül én köztem és ő köztök: hogy tudnák, hogy én vagyok Jahveh, az ő megszentelőjök. De pártot üte ellenem az Izráel háza.» A Sinai hegy lábánál a zsidók ugyanazt cselekedték, a mit Egyiptomban. Az Úr még most sem birta magát rászánni, hogy elpusztítsa őket; csak kihirdette, hogy egyikök sem fogja látni az Igéret földét, csakis fiaik jutnak oda. De a fiúk sem voltak jobbak az apáknál; alig értek a nekik szánt «tejjel és mézzel folyó földre, mely kivánatosabb minden tartományoknál», «megtekintének minden magas halmot, és minden sűrű ágú fát, és ott áldozzák vala az ő áldozatjaikat, és ott tészik vala az ő haragra ingerlő áldozatjaikat, és ott tészik vala az ő jóillatú áldozatjaikat, és ott áldozzák vala az ő itali áldozatjokat.» És nem elég, hogy megfertőztették oltáraikat a pogány szertartásokkal és áldozatokkal, még meg is hajoltak a bálványok előtt: «Legyünk olyanok, mint más nemzetek, mint minden országoknak népei, és imádjuk a fát és a követ.» «Élek én, azt mondja Jahveh az Isten, ha erős kézzel és kinyujtott karral, és kiontott busult haraggal nem uralkodom rajtatok» (Ezék., 20). Bármily megérdemlett is volt a büntetés, Ezékiel nem hitte, hogy örökké fog tartani. Isten sokkal igazságosabb, semhogy a jövő nemzedékeket felelőssé tegye a mult és jelen nemzedékek bűneiért. «Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani az Izráel földéről, mondván: Az atyák ették meg az egrest, és a fiaknak fogok vásik meg belé? Élek én, azt mondja Jahveh az Isten, ha többé helye lészen köztetek ennek a közbeszédnek Izráelben. Imé minden lélek enyim, úgy az atyának lelke, mint a fiúnak lelke enyim: a mely lélek vétkezik, annak kell meghalni! …A ki az én parancsolatimban jár és az én itéletimet megőrzi, hogy igazságot cselekedjen: Ez az igaz élvén él, azt mondja Jahveh az Isten.» Izráel tehát maga intézi a sorsát; ha megmarad a tévelygésben, késlelteti a megváltás óráját, de ha magába száll és megtartja a törvényt, az isten haragja lecsillapodik. «Ennekokáért mindeniteket az ő útai szerint itélem meg, Izráel háza, azt mondja Jahveh az Isten: Térjetek meg, és forduljatok el minden ti álnokságitoktól, és néktek az álnokság nem lészen romlástokra. Vessétek el tőletek minden álnokságtokat, melylyel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szivet és új lelket: és miért halnátok meg, óh Izráel háza? Mert nem gyönyörködöm a halálra valónak halálában, azt mondja Jahveh az Isten: Térjetek meg azért, és éljetek» (Ezék., 18). Némelyek azt vetették ellen, hogy már késő reménységről és jövendőről beszélni: «Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a bizodalmunk és kivágattunk mi magunkban.»     A próféta azt válaszolta nekik, hogy az Úr szellő által kivitte őt egy mezőre, mely csontokkal rakva vala. «Prófétálék azért, a mint meg vala parancsolva nékem: és mikor prófétálnék, lőn zúgás, és imé indulás, és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám és ímé inak valának ő rajtok, és hús nevekedett vala rajtok, és felül a bőr béborította vala őket; de lélek nem vala ő bennek. Monda továbbá nékem az Úr: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fija, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Jahveh: A négy szelek felől jöjj elő te lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy éljenek. Prófétálék azért a mint hagyta vala nékem; és lélek méne ő beléjek, és megéledének, és álla az ő lábára felette igen nagy sereg. És monda nékem: Embernek fija! Ezek a tetemek az Izráel egész háza. Ímé én megnyitom a ti koporsóitokat, és kihozlak titeket a ti koporsóitokból én népem és viszlek titeket az Izráel földére. És adom az én lelkemet ti belétek, és éltek, és megnyugotlak titeket a ti földeteken; és megtudjátok, hogy én Jahveh szólottam, és megcselekeszem, ezt mondja Jahveh!» (Ezék., 37, 1–14.) A régi próféták Izráel helyreállításáról és boldogságának megujulásáról csak olyas irásokat hagytak, melyekben nem volt semmi határozott, sem a törvény, mely szerint itéljenek, sem a követendő vallás, sem a boldogulásnak föltételei. Jeremiás esett kétségbe elsőben, hogy az Egyiptomban kötött szövetség révén valamit ki lehessen vivni a néptől; ezért azt hirdette, hogy új szövetségre van szükség, de pontjait nem jelölte meg. A praktikusabb Ezékiel már szavakba öntötte az új szövetséget és megszerkesztette az alkotmányt, mely a réginek helyére lép, mihelyt a számkivetés véget ért. Megkisérlették a királyság révén boldogulni, de sikertelenül, mert egy-egy Ezékiásra vagy Józsiásra tíz Akház és Manasse-féle fejedelem következett. A zsidók azonban még mindig oly őszintén ragaszkodtak a monarkhikus kormányformához, hogy a próféta nem tartotta alkalmasnak annak teljes megszüntetését. Belenyugodott hát, hogy legyen király, de buzgóbb vallásosságú és kevésbbé korlátlan király, mint a kiről egykor Mózes ötödik könyvének szerzője álmodott; a király legyen az Isten szolgáinak szolgája, fő kötelessége pedig az isteni tiszteletnek minden szükségessel való ellátása. Ezékiel cak az Urat ismerte el teljesen királynak. De az az Úr, a kit ő alkotott meg, nem volt többé az Ámosz Jahvéja, «a ki semmi dolgot nem cselekszik addig, mignem megjelenti az ő titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak,» sem Hóséásé, a ki «irgalmasságot kíván, nem áldozatot, és az istennek esméretét inkább az égő áldozatnál». Ezékiel Jahvéja nem bizalmaskodik többé akaratának tolmácsaival; távol tartja magától «az ember fiát» és kezd vele csakis követei, az angyalok révén érintkezni. Gyermekeinek szeretete kétség nélkül kedves néki; de jobban kedveli tiszteletöket és félelmöket, és gyönyörködik a törvényesen végzett áldozat illatában. A prófétának tehát első dolga új templomot emelni neki a szent hegyen. Fölépíti Salamon templomát, melyben gyermekségének éveit töltötte, a régi terv szerint, de nagyobbra, szebbre. Elsőben a külső tornácz készül el, aztán a belső és a kamarák, majd a szent hely, melynek méreteit pontosan számította ki: a kapu szélessége tíz singnyi vala, a kapu oldalfalai mindkét felől öt singnyiek; maga a terem hossza negyven singnyi, szélessége husz singnyi. Mindezt bő technikai részletességgel, de számunkra nem mindig világosan irja le. (Ezék., 40–43.) És minthogy az ilyen jól elrendezett épülethez méltó papság is kell, csakis Czádok ivadékai lehetnek papok, mert csak az ő hűségük volt rendületlen; a többi Lévitáknak csak másodrangú hivatalai lehetnek, mert ők nemcsak követték a nemzet tévelygéseit, hanem rosz példát szolgáltattak és bálványozást üztek. Ezékiel könyvében apróra meg vannak határozva kinek-kinek kötelességei és jogai, az oltár jövedelme, az ünnepek és a lakomák. Ezékiel pap volt és járatos hivatásának legapróbb gyakorlataiban a legalacsonyabbtól a legnemesebbig ép oly szükségeseknek itélte népének boldogulására a mészárszék és a papi konyha apró bevételeit, mint az erkölcsi törvényeket. Mikor az építkezés és a szertartások megszabása véget ért, a prófétát ismét elragadta képzelete. A templom küszöbe alól kiforró és egy nagy erdőn át a Holt-tengerbe folyó forrást látott, mely megjavította a tenger vizét. «És lészen, hogy minden élő lélek, a mely mozog, valahová e folyások mennek, él, és halaknak nagy bőségek lészen. És a folyóviz mellett és annak partján mindkétfelől, minden enni való gyümölcsfák nevekednek fel, az ő leveleik el nem hullanak, és el nem fogynak az ő gyümölcseik, minden hóban új-új gyümölcsöt teremnek; mert az ő vizek a Szenthelyből foly ki, és az ő gyümölcseik eledelre, és leveleik orvosságra valók.» (Ezék. 47). Izráel tizenkét nemzetisége, még azok is, a melyek már eltüntek, ideálisan felosztják egymás között az országot, Dán északon lesz, Rúben és Júda délen és közös költséggel megalapítják Sion hegye körül az új Jeruzsálemet, melynek neve attól a naptól fogva lészen: «Jahveh lakozik ott» (Ezék., 47–48).     Ezékiel csak keveset hatott kortársaira; szinte magára maradt véleményével. A számüzöttek közül egynehányan mind makacsabbul imádták a pogány isteneket; később nyilván teljesen beleolvadtak a khaldeai népbe, és ép oly teljesen elvesztek Izráelre nézve, mint a számkivetett Efrajimiták. A többiek, és ők voltak a többség, hivek maradtak reményeikhez, és a szemök előtt folyó eseményekből igyekeztek a prófétától hirdetett szabadulás jeleit kihüvelyezni. «Megbővítetted e népet, ó Jahveh, megbővítetted e népet, megdicsőíttetel e néppel mondom, melyet messze földre elvetettél vala. Ó Jahveh, az ő nyomorúságokban meglátogattak téged, alázatosan könyörgöttek néked, mikor a te ostorod rajtok volna. Mint a nehézkes asszony, mikor elközelget a szülésnek ideje, fájdalmat szenved, kiált az ő fájdalmiban: úgy voltunk te előtted ó Jahveh…. Eredj el azért én népem, menj bé a te ágyasházadba, és zárd bé a te ajtódat te utánad: rejtsd el magadat egy kevéssé, egy szempillantásig, míg az én haragom elmulik. Mert ímé Jahveh kijő az ő helyéből, hogy megbüntesse e föld lakosinak álnokságokat, és megjelenti a föld az ő véreit, és az ő megöletettit többé el nem fedezi». (Ézs., 26). Nabukodonozor halála (562) változást idézett elő sorsukban. Amilmarduk kibocsátotta Jojákhin királyt börtönéből, hol harmincz év óta senyvedt, és tisztelettel bánt vele; ez ugyan még nem volt az óhajtott restauratio, de legalább az üldözésnek vége. Ezután palotaforradalmak következtek, melyek alig nyolcz év alatt négy kézen adták végig Nabukodonozor királyi pálczáját, majd a békés és ájtatos Nabunáhid trónralépte, aztán Kyros első győzelmei. A számüzöttek éber szeme mindent meglátott és prófétáik azt kezdték hirdetni, hogy Babylon bukása nincs messze. Egyikök, kinek munkáit Jeremiás irásai közé sorozták, már látta a pusztulásnak szánt város felé közeledő északi és keleti népeket. «Emeljetek zászlót a földön, fuvaljatok trombitát a pogányok között, készítsétek ő ellene a pogányokat, gyüjtsétek öszve ő ellene az Ararátnak, Minninek és Askenáznak országit, válaszszatok ő ellene hadnagyot; hozzátok ki a lovakat mint a rettenetes sáskákat. Készítsétek ő ellene a pogányokat, tudniillik Médiának Királyit, az Ő Hadnagyait, és minden főfő Urait, és az ő birodalmának minden földét. És megrendül a föld, és fájdalomban lészen: mert Jahvehnak minden gondolatja állhatatos lészen Babilon ellen, hogy Babilonnak földét elpusztítsa, annyira hogy senki ne legyen benne lakozó.» (Jer. 51, 26–29.) Egy másik, kinek beszédei Ézsaiás könyvében vannak, már halva és a pokol fenekén látja az elnyomót. «A koporsók is a föld alatt megindultak te éretted, hogy te elődbe menjenek, feltámasztják néked a halottakat, a földnek minden Fejedelmit, a pogányoknak minden Királyit felköltik az ő székeikből. Kik mindnyájan téged megszólítván, azt mondják: Te is erőtlenné lettél-é, mint mi? mi hozzánk hasonlatos lettél-é? … Te pedig azt mondod vala szívedben: A mennybe megyek fel, az erős Isten csillagai felett helyheztetem az én székemet, és ülök a gyülekezet hegyének észak felől való oldalára. A magas felhőknek felibe hágok, hasonlatos lészek a magasságos Istenhez; de a koporsóba vettettél, a temetésre való veremnek szélire. A kik téged látnak, reád függesztik szemeket, reád figyelmeznek, és ezt mondják: Ez-é ama férjfiú a földnek háborgatója, ki az országokat megrontja vala? Ki a földnek kerekségét olyanná tette, minémű a puszta, és annak városit rontotta, és az ő foglyainak nem nyitotta meg a tömlöczöt? Minden pogány Királyok, valamennyin vagynak, tisztességesen feküsznek, kiki az ő koporsójában. Te pedig kivettetel a te koporsódból, mint valami utálatos csemete, mint a megöletett embereknek ruhájok, kik fegyverrel verettek által, melyek a verembe vettettek, vagy mint a megtapodtatott holttest. Nem temettetel te el úgy, mint azok: mert a te földedet elvesztetted, a te népedet megölted.» (Ezs. 14., 8–20).     Ez átkok viszhangja nem hatott ugyan Nabunáhid füléig, de a király mégis tudta, mely veszély fenyegeti és ügyekezett is védekezni ellene. Nem puszta régiség kedvelésből építette ő újra a romba dőlt templomokat és elevenítette föl a vallás elfeledt régi szertartásait; el akarta fordítani személyéről és országáról az ellenséges istenek haragját és meg akarta nyerni a nemzeti istenek jóakaratát. Az idegen istenek e tisztelete elégedetlenséget támasztott a babyloniai papság között; mikor 538-ban a perzsák megjelentek a határon, nemcsak a fogoly zsidóság, de a benszülött nép egy része is örült a hódító jöttének. Nabunáhid ekkor a végső eszközökhöz folyamodott: nagy áldozatokat rendelt Bélnek, a nép bünei kiengesztelése czéljából, a fővárosba vitte a legtiszteltebb isteneket «a kik a levegő ég fölött és alatt vannak». Kyrost nem félemlítette meg ez az isteni hadsereg: egynéhány hét alatt elbánt az ellenséggel. Tammuz hónap elején átkelt a Tigrisen és megverte a kháldeaiakat Rutum városa mellett. Akkádban csakhamar lázadás ütött ki, mely Nabunáhidot megfosztotta a végső segedelemtől is. A hónap tizennegyedik napján a perzsák kardcsapás nélkül vonultak be Szipparba; tizenhatodikán Gobryas vezér Babylont foglalta el, nem is találva ellentállásra. Az övéitől kiszolgáltatott Nabunáhid egynéhány nap mulva meghalt. Méltóságához illő pompával temették el; az egész város egy hétig gyászolta régi urát. Azután pedig Kambyses, Kyros fia, áldozatot mutatott be az ország isteneinek, és ünnepiesen átvette a kormányt atyja nevében (537). [129 Pinches, On a cuneiform Inscription relating to the capture of Babylon by Cyrus, az angol bibliai régészeti társaság folyóiratában. VII. k. 139–167.]     Az egész ország egyszerre és rázkodás nélkül jutott a perzsák kezébe. Az adófizető népek, a syriaiak, arabok, phoeniciaiak annyira nem törődtek a változással, mintha nem is volna szó róluk és érdekeikről; ha nem lehettek szabadok, nem igen bánták, kicsoda uralkodik. Mintha Babylon is könnyen alkalmazkodott volna az új rendhez, sőt bizonyos tekintetben úgy látszott, örül nemzeti királya bukásának. Mikor Kyros három hónap mulva visszatért és a tartomány kormányzását Gobryasra bizta, első gondja volt minden városba visszaküldeni azokat az isteneket, a kiket Nabunáhid a háború kezdetén elhozatott, és az ájtatos lelkek ezért szivesen fogadták a hódítót. Csakhamar a papi befolyás is elhallgattatta a nemzeti hiuságot; azt hitték, hogy a Nabunahidtól elhagyott Marduk állott boszszut, Kyros kezébe szolgáltatva az országot. «Az istenek királyát mélyen bántotta a megalázás, és a Bábel templomaiban lakó istenek mind elhagyták szent helyeiket; a kalannai körmeneteken nem lehetett többé látni Mardukot és szövetséges isteneit, mert olyan városokba menekültek, a hol tisztelték őket. Sumir és Akkad fajtája azonban gyászban kérte mardukot, hogy térjen vissza; az isten visszajött kérésökre és megörvendeztette az országot, olyan királyt választván számára, a ki a népet az ő akarata szerint fogja kormányozni. Az egész világ királyává kiáltotta ki Ansánból való Kurust és e czímet az összes nemzeteknek hirül adta. Saját városa, Bábel ellen indította és a perzsa hadsereget mint barát és jóltevő vezette. A csapatok, melyeket ép úgy nem lehet megszámlálni, mint az Euphrates habjait, és a kardok csak puszta diszül szolgáltak, mert az isten csata és ellentállás nélkül vezette a perzsákat egész Kalannáig, aztán saját városába. Nabunáhid királyt, ki őt megvetette, Kurus kezébe szolgáltatta. Bábelnek egész népe, közöttük sokan a Sumir és Akkád nemzetekből a nemesek és a papok föltámadtak ellene és sokáig nem akarták megcsókolni lábát; most örültek az új úrnak, és megmásították hűségesküjöket, mert az Isten, ki megeleveníti a halottakat és segítő minden bajban, reájuk bocsátotta kegyelmét». [130 A feliratot Rawlinson Henry találta fel és adta ki a Journal of the Royal Asiatic Society-ban. XII. 70.] A perzsa hódítóban nemcsak a kháldeaiak látták isten küldöttjét, hanem a zsidók is. Babylon nem úgy bukott el, a hogy ők remélték s a hogy prófétáik jósolták; Nabukodonozor városa nem tünt el a föld szinéről, mint a Szargoné és a Szennakheribé, és Jeruzsálem megbosszulása nem volt olyan teljes, mint a Samariáe. De ha ebben csalódtak is, érezték, hogy a szabadulás közel van, és egyik legnagyobb költőjük, kinek műveit Ézsaiás irásai közé sorolták, már hirdette is fenséges szavakkal: «Örüljetek Egek: mert Jahveh mívelte ezeket: örvendezzetek földnek alsó részei, hegyek énekeljetek, erdők, és azoknak minden fái: mert megváltotta Jahveh Jákobot, és Izráelben megdicsőíttetik! Ezt mondja Jahveh, a te Megváltód, és ki téged anyád méhétől fogva formált: Én vagyok Jahveh, ki mindeneket cselekeszem: az Egeket egyedül kiterjesztem, a földet elszélesítem az én erőmmel! A jövendőmondóknak jeleit az Isten elfordítja, megbolondítja a varázslókat: a bölcseket megszégyeníti, és azoknak bölcseségeket megbolondítja.     Az ő szolgájának beszédét megteljesíti és az ő követeinek tanácsokat véghezviszi, ki azt mondja Jérusálemnek: Te benned jövendőre laknak! és a Júda városiról: Megépíttetek, és az ő pusztáit felépítem. Ki azt mondja e mélységnek: Száradj meg, és a te folyóvizeidet megszáraztom. Ki Koresusnak azt mondja: Én pásztorom! és minden akaratomat véghezviszi, és Jérusálemnek ezt mondja: Megépíttetel! és a templomnak: Megfundáltatol!» (Ézs., 44. 23–28.) Kyros már babyloni uralkodásának első esztendejében kiadta a rendeletet, melyben megengedi a zsidóknak, hogy visszatérjenek apáik hazájába. Nem mind éltek ezzel a szabadsággal; ha hihetünk a hagyománynak, negyvenkétezerháromszázhatvanan távoztak a fogság földjéről, a Dávid vérségbeli Zerubábel vezetése alatt. Zerubábel unokája volt Semája főpapnak, kit Nabukodonozor Jeruzsálem pusztulása után megöletett (536). [131 II. Krón. XXXVI. 22–23. Ezra. I–III.]     Ama fejedelmek közül, a kik Perzsia ellen szövetkeztek, még csak az egy Ahmasz kerülte ki a büntetést. Az Egyiptom ellen viselendő háború tehát kikerülhetetlennek látszott; Kyros habozott egy darabig, aztán a kelet felé indult és rejtelmes módon eltünt (529). Xenophon szerint ágyában halt meg, gyermekeitől környezve, és mindenkinek épülésére szolgálva utolsó perczeiben tanusított emberfölötti bölcseségével; ez a tudosítás nem hitelesebb Xenophon egyéb tudosításainál. Ktesias azt beszéli, hogy Kyros megsebesült a derbikek, egy baktriai félvad nép ellen viselt harczban és három nap mulva meghalt. Egy sokkal későbbi legenda szerint Kyros száz esztendős korában látni akarta összes jó barátait. Kérésére azt válaszolták, hogy fia, Kambyses, valamennyit megölette; fia kegyetlenségén való bujában aztán csakhamar az öreg is meghalt. Herodotos azt irja, hogy Kyros megkérette Tomyrist, a massagéták királynőjét, de kosarat kapott. Bosszuságában átkelt az Araxes (Jaxartes?) folyón, megverte a massagétákat és elfogta a királynő fiát, Spargapisest, ki aztán megölte magát kétségbeesésében. «Tomyris összegyüjtve erőit, a perzsákra támadt. Azt hiszem, a barbárok vivta összes csaták között ez volt a legvéresebb, legalább hallomás után itélve. Az ellenségek elsőben igen közelről nyilaztak egymásra, és mikor tegzeik kiürültek, lándzsával, karddal folytatták a csatát. Sokáig hadakoztak, de egyik fél sem akart megfutni; végre a massagéták kerekedtek felül. A perzsa hadsereg legnagyobb része a csatatéren maradt; maga Kyros is ott veszett, huszonkilencz éves uralkodás után. Tomyris megtöltött egy kecskebőrtömlőt embervérrel és megparancsolta, hogy a halottak között keressék meg Kyros testét; mikor megtalálták, a királynő a fejet belefojtotta a vérbe és szidalmakkal halmozta el: «Bár élek és győztem, te elvesztettél, mert csalárdság révén elragadtad a fiamat; most hát jól lakasztalak vérrel» (Herodotos, 1, 204–214). A perzsáknak sikerült visszaszerezniök királyuk holttestét, és elszállították Pasargadaeba, hol nagy pompával temették el a királyi palota kertjébe.     A népköltés, mely Kyros életét elferdítette és tettei igaz történetének helyébe meséket csempészett be, alakjából a keleti fejedelem ideálját alkotta meg; Kyros a legendában a leghősebb, a legkedvesebb, sőt a legszebb ember is. Valójában úgy látszik, megvolt benne a hadvezér minden tulajdonsága: a tettre-készség, az erő, a merészség, a furfang és a kétszínűség, melyre Ázsiában a hódítónak szüksége van; az idegen vallások iránt bőkezűnek és türelmesnek mutatkozott, de kormányzó tehetség nem adatott neki és nem igyekezett az uralma alá került népeket egységes testté tömöríteni. Csak Lydiába és Kháldeába küldött perzsa helytartót; másutt mindenütt beérte az engedelmesség igéretével és a kormányzást benszülöttekre bizta. Egyiptom kivételével meghódította az ó világ összes országait és megalapította a perzsa birodalmat; a birodalom szervezésének gondját utódaira hagyta.