A XXVI. dynastia. A kháldeai birodalom és a keleti világ a gargamisi csatától a méd birodalom bukásáig     A Herodotostól összegyűjtött hagyományok szerint Deiokes utódja bizonyos Phraortes volt (655–633), kinek neve: Pirruvartis, méd hangzású, de története ép oly kevéssé hiteles, mint állítólagos elődjéé. Egy Herodotostól följegyzett hagyomány szerint Ninive ellen viselt háborúban veszett el; az öreg Assúrbanipal, vagy utódja, Assuredililani, szembeszállt a betörőkkel és legyőzte őket. Phraortes elesett a csatában; fia, Kyaxares, a sereg maradványaival visszavonult Média fensíkjára, hogy új támadásra készüljön.     Kyaxares (Khvakhsathra, Kastaritu) lett a nagy méd birodalom igazi megalapítója. A szenvedett vereség sugallta beléje azt a gondolatot, hogy hadi erőit az assyriai rendezett csapatok módjára szervezze: elkülönítette a lándzsásokat, az ijászokat és a lovasokat, kik addig egy csomóban szoktak harczolni. Rendes hadsereget alkotva, ismét háborúskodni kezdett Assyriával, midőn egyszerre váratlan ellenség választotta el a két vetélkedő hatalmasságot. Messze, észak felé, Örményország folyóin és a Kaukázus hegyein túl, az európai száraz föld nagy pusztáin vad törzsek éltek, a Gimirrik, kiket a görögök kimmeriak (kimerrioi) néven ismertek. A VIII. század közepe felé a kimmeriakat elköltözésre kényszerítette számos, Európába érkező új nép. A skolotok, kiket a massagéták elűzték az Iaxartes rónáiól, átmentek a Volgán, aztán a Donon; egynehány kimmeri család Chersonesosba menekült és ott még sokáig megmaradt; mások átkelvén a Dunán és a Balkánon, útközben thrák törzsekkel egyesültek és Ázsiába költöztek. Gyorsan terjedtek el Mysiában, Troasban, Bithyniában, Paphlagoniában; Antandros egy évszázadig kezök közt volt, Sinope, hol a milétosiak gyarmatot akartak alapítani, egyik fővárosuk lett és az egész félsziget hatalmukba került. Phrygiának ők vetették végét; az utolsó király, Midas, Gordias fia, bikavérrel mérgezte meg magát, hogy ne kerüljön kezükbe. Gyges, Lydia királya, elesett egy csatában, Sardes pedig a győzők prédájává lett. 633 felé fölégették Magnesiát, azután Ephesos megostromlására indultak. Az Artemis templomában felhalmozott kincs vonzotta őket; az istennő azonban meggátolta a rablást. Azok a törzsek, melyek kelet felé fordultak, kevésbbé voltak szerencsések; assyriai hadak állták útjokat és első összeütközésük is már kudarcz lett. Asarhaddon 678 felé Kappadocziában megverte Teuspát, egyik királyukat, és a kimmeriak okultak ezen a leczkén: egyelőre tartottak Assyriától. Második vállalkozásuk, 50 esztendő mulva, szintén nem sikerült: Lygdamis, ugyanaz, a kit Ephesos alól elüztek, nyomorultul veszett Kilikiában. A kimmeriak mindazonáltal folyton rettegtették szomszédjaikat, míg végre új népek betódulása végét vetette száguldozásaiknak és néhány év alatt megváltoztatta Ázsia képét.     Ha hihetünk Herodotosnak, a skythák, kik a kimmeriakat kiűzték, ellenségeiknek üldözése közben a Kaukázustól keletre kerültek és véletlenül bukkantak Médiára. A Tigris medenczéjébe érve, két hadsereget találtak ott. Kyaxares épen megverte volt az assyriaiakat és királyukat fővárosába szorította. A betörés hirére abbahagyta az ostromot és a jövevények ellen vonult. Serege fegyverzet és fegyelem dolgában különb volt a skythákénál, de katonáit mégis legyőzte az ellenség nagy sokasága. Maktyes, Protothyes fia, a barbárok fejedelme győzött és Kyaxaresre évi adót vetett. Így beszéli ezt Herodotos. [106 Herodotos. I. 103. IV. 1. 12.] De sokkal okosabb azt hinnünk, hogy az Oxus melléki ős hazából kiköltözött szakák jutottak a Kaspi-tenger déli részére és győzték le a médeket. Ez különben nem volt a szakák első kalandja: már egy évszázaddal azelőtt több csapatjuk egész Örményországig hatolt, és ott megtelepedett a Felső-Araxesnél, abban a tartományban, melyet utánuk Szakasénének neveztek; 660 felé Assúrbanipal támadt rájuk és megölte két fejedelmüket, Saratit és Paritkhiát, Gog fiait. Madyes inváziója volt mégis a leghosszabb és legvéresebb. Média legyőzése után a barbárok az Euphrates, a Pontus Euxinus és a Földközi-tenger környékét rohanták meg. Assyria, melyet akaratlanul megmentettek, első áldozatukká lett. Az Élam, Kháldea és a médek ellen viselt hosszú háborúkban kimerülve, nem birt többé védekezni; a barbárok teljesen elpusztították, és ha Ninive kikerülte is ezt a sorsot, a többi királyi város: Kalakh, Assúr végkép elpusztultak. Valamint tíz század mulva a hunnok, a szakák sem kiméltek sem kort, sem nemet. Elpusztították a vetéseket, leölték vagy elhajtották a nyájakat, felperzselték a falvakat csupa kedvtelésből, vagy azért, hogy félelmet gerjeszszenek; azok a lakók, a kiknek nem sikerült a hegységbe, vagy a fellegvárakba menekülni, részint kardélre, részint rabszíjra jutottak. A szakák nem értettek annyira a hadi mesterséghez, hogy egy-egy várat annak rendje és módja szerint megostromolhassanak; az erősségeket tehát egy kis adó fejében többnyire békén hagyták. Ha egy-egy városban dús zsákmányt sejtettek, éhséggel kényszerítették a lakosságot megadásra. Sok kincses régi várost, termékeny és népes vidéket elpusztítottak. Urarti királysága eltünt e dulás közepett. Az assyriaiak fegyverével nyolcz évszázadon át daczoló muskhik és tabalok is csak kevesen menekülhettek meg a romlás elől. [107 Ezékiel XXXIII. 26. 27. A kimmerik és skythák betörése nagyon foglalkoztatta a prófétákat. Deuteronomium XXVIII. és Ezékiel XXVIII. 1–9. És XXXIII. 26. 27. A Gog és Magog-féle népekről szóló mondák, melyek a középkorban a magyar történetben is nagy szerepet játszanak, e forrásra vezethetők vissza.]     Menekülő maradványaik a Pontus Euxinus melléki hegyekbe menekültek, hol utódaikat később a görögök mósxoi és tabarhnoi néven ismerték. A kimmeriak, bár néha sikerekkel dicsekedhettek, mint pl. Zela mellett, szintén szomszédaik sorsára jutottak. Királyukat, Koobost, kit a régi hagyomány mint hódítót egy sorban említ Sesostrissal, legyőzte Madyes. A skytha hordákba bekebelezett kimmeriak ezután részt vettek e barbár népek száguldozásaiban, és Ázsia civilizált népei, kik már régóta rettegtek tőlök, uraikat nevezte az ő nevökön; például Babylonban a szakákat gimirrainak hívták. [108 Ez hasonlítható ahhoz, hogy a mongolokat nálunk és egész Európában tatároknak nevezték, pedig a tatár csak alávetett népe volt a mongolnak.] A skythák és kimmeriak tartományból tartományba száguldottak, Mesopotámiából Észak-Syriába és Phoeniciába, Észak-Syriából Palesztinába és Damaskusba. Ez időben Józsiás volt Jeruzsálem ura, és a próféták az addig ismeretlen ellenségek érkeztében az Úrnak új intését látták. «Imé», mondja Jeremiás 626 táján, «én hozok ti reátok messze földről való pogányt, óh Izráelnek háza, azt mondja az Úr, kegyetlen nemzetséget, régi nemzetséget, oly nemzetséget, melynek nyelvén nem értesz, meg sem érted mit szól! Az ő tegze mint a megnyilt koporsó, mindnyájan erősek lésznek. És megemészti a te veteményidet, és a te kenyeredet, melyet a te fijaid és leányid ettek volna meg: megeszi juhodat és ökrödet, megeszi szőlődet és figédet, szegénységre juttatja fegyver által a te erős városidat, melyekben bizol vala» (Jer., 5, 15 és köv.). Úgy látszik, a hegységek megóvták Judát a támadások elől, de a rémület oly nagy volt, hogy nyoma még negyven esztendő mulva sem tünt el egészen és Ezékiel prófétának e szavakat adja szájába; «Imé én te reád megyek Góg, Mések, és Túbál Fejedelme és feje. És megrontlak téged, és vetek horgot te szádba, és kivonszlak téged és minden te seregedet, lovakat és lovagokat, kik mindnyájan felöltöztek mindenféle fegyverekben, nagy sokaságot, kik paizsosok és kopjások, és mindnyájan fegyverviselők lésznek. … Gómer, és minden ő seregei: a Togárma háza, mely észak felé lakik, és minden ő seregei, sok népek te veled. … És reá mégy, úgy mégy mintegy szélvész, és lészesz mint a felleg, hogy a földet béborítsad te és minden te seregid, és a sok nép, mely te veled lészen» (Ezék., 28, 1–9).     Az invázió áradata Egyiptom határán ért véget: I. Pszamitik dús ajándékokkal birta távozásra a skythákat. A barbárok visszafordultak és most a filiszteusok országát pusztították el. «Puszta lészen Gáza», mondta ez időben Sophoniás próféta, «Askalon is elpusztíttatik, Asdódat a napvilágnál rabságra viszik, és Akkaron elrontatik. Jaj a tenger mellett lakozóknak, a Kereteusok nemzetségeknek: az Úrnak beszéde vagyon ti ellenetek Kanaán, Filiszteusoknak földök, és elpusztítlak tégedet, annyira, hogy lakos ne legyen rajtad. És lészen a tenger mellett való tartomány pásztorok aklának hajléka, és barmoknak istállójok» (Sof., 2, 4–6). A barbár hordák útközben kifosztották Derkéta templomát Askalon mellett. Hatalmuk azonban ettőlfogva mindig alább szállott és a következő nemzedékek bukásukban a kifosztott istennő büntetését látta, holott gyöngülésük magyarázatául nem volt szükség természetfölötti okokat kitalálni. Minden évben új és új háborúba keveredve, nehezen tudták pótolni, a mit győzelmeik közepett katonák dolgában vesztettek; mindenféle kicsapongások is megtizedelték őket és hatalmuk ép oly gyorsan omlott össze, mint a hogy emelkedett. Nem is igen tudni, mi lett belőlük Syriában és Kis-Ázsiában. A hagyomány szerint a médek mérték reájuk a halálos csapást. Herodotos azt beszéli, hogy Kyaxares király lakomára hívta meg a skythák fejedelmét és vezéreit; miután leitatta őket, sorra öldöstette valamennyit és másnap reá támadt az ellenségre. A barbár hordák, noha az árulás megfosztotta őket hadnagyaiktól, derekasan védekeztek, és csak hosszú, véres harczok után sikerült őket kiűzni az országból. Knidosi Ktesias, szokása szerint, mindenféle csodálatos és regényes kalandokat elegyít az eseménybe. Szerinte a parthusokkal egyesült skythákat Zarinaea királyné vezérlette, ki a médeket többször megverte és végre tisztes békét kötött velük, minekutána visszavonult fővárosába, Roxanakéba és ott végezte életét. Az az egy bizonyos, hogy a skythákat Médiából Kyaxares király űzte ki; hogy aztán mi lett belőlük, senki sem tudja. Herodotos azt állítja, hogy visszatértek Európába a Kaukázuson át és huszonnyolcz évig uralkodtak, első győzelmöktől a médek fölkeléséig. Ez a szám igen nagy; uralmuk alig hét-nyolcz évig tartott, 634–627-ig. [109 F. de Saulcy, Chronologie des empires de Ninive, de Babylone et d'Ecbatane. 69. l. Fr. Lenormant, Lettres assírologiques, 1. série. I. 74–83.]     Ez a rövid idő azonban meg tudta változtatni az ázsiai világ képét. A régi államok, melyek addig főszerepet játszottak a történetben, feldulattak vagy ép megsemmisültek. Az Assúrbanipal idejében még oly hatalmas Assyria hiába akart ismét erőhöz jutni Assuredililani idejében. Ez a király ősei kalakhi pompás palotáinak helyén hirtelen egy durván összetákolt és még durvábban diszített házat épített. Csupa kis szobából áll, melyeknek nyerstégla falait vagy egy méter magasra borítják alig kinagyolt mészkőlapok, faragványok és feliratok nélkül; följebb már csak gipsz vakolat a fal takarója. A tartományok forradalmai még attól a kevéstől is megfosztották Assyriát, a mit a barbár betörés meghagyott. Mikor az öreg Assúrbanipal 626-ban meghalt, utódja, Assuredililáni meghallotta, hogy egy roppant nagy hadsereg közeledik, nem tudni honnan, és Kháldea tengeri tartományait fenyegeti. A király legott Babylonba küldte fővezérét, Nabupaluszurt, hogy verje vissza az ellenséget. Nabupaluszur azonban a helyett, hogy teljesítette volna kötelességét, Babylon királyának kiáltatta ki magát (625) s támadó és védő szövetséggel kinálta meg Kyaxarest. A méd elfogadta az ajánlatot és a szerződést, mint mondják, azzal pecsételte meg, hogy leányát, Amytist összeházasította Nabukuduruszszal, új barátjának fiával. A keleti és déli határán megtámadott Assyria húsz évig vitézül állott ellent. Nem tudjuk, mikor és hogyan halt meg Assuredililani; a dráma megoldása II. Assurakhiddin (a classikus hagyománybeli Sarakos) idejében következett el. A legújabban fölfedezett emlékek szerint ez a fejedelem sokat hadakozott Kastarituval (Kyaxares), a karukassik városának királyával és a médekkel. Kastaritu összegyűjtötte hűbéreseit és a sereggel megtámadta Assyriát. Assurakhiddin Samas isten oltalmát kérte népe számára és mielőtt a háborúba indult volna, száz napos, száz éjszakás nyilvános imádságokat rendelt el. «Kastaritu saját katonáival, a kimmériak katonáival, a médek katonái, a mannai katonák és még mások, mint folyton növekvő áradat leptek el mindent.» Meghódították Kissasutai, Khartam, Kissaszu városokat és a hozzájuk tartozó falvakat, «részint hadi szerszámokkal, részint éhséggel, részint árulással.» Assurakhiddin hiába hívta segítségül Assyria isteneit; süket fülekre talált, mert elérkezett az az idő, mikor ez isteneknek is arra a sorsra kellett jutniok, melyre annyiszor kárhoztatták más nemzetek isteneit. «Ímé én te ellened megyek, ezt mondja a Seregeknek Ura, hogy megégetvén füstbe bocsássam a te szekereidet, és a te oroszlánkölykeidet a szablya emészsze meg: és végét vetem e földön a te prédálásodnak, és nem hallattatik többé a te követidnek szavok… Te is menekülni fogsz ellenségeid elől. Minden te erősségeid olyak lésznek, mint a megért figék, melyeket ha megmozdítnak, az embernek szájába esnek. Ímé a te néped te benned olyan lészen, mint az asszonynépek; a te földednek kapui megnyittatnak a te ellenségidnek, a tűz emészti meg a te zárjaidat» (Náh., 2, 14 és 3, 12). II. Assurakhiddin, mikor minden szerencse elhagyta, Ninivébe vonult és ott addig védekezett, a meddig csak lehetett; aztán felgyujtotta maga fölött a palotát, hogy elevenen ne kerüljön az ellenség kezébe (608, 600 ?).     Ninive elpusztulása után az assyriai birodalomnak vége lett. Egynehány esztendő mulva már legendássá kezdett válni és alig telt el két század, már azt sem tudták bizonyosan, hol volt a fővárosa. Dicsőségük napjaiban a kelet többi nagy nemzete: Egyiptom és Kháldea sem kimélték a legyőzötteket. A thébai dynastiák fáraói sarujokkal tiporták Afrikát, Ázsiát és egész népeket hurczoltak szolgaságra. De a bosszu tombolása közepett művelő munkát is végeztek. Az ó-korban Egyiptomból és Kháldeából került elő a tudomány és a művészet. Egyiptomról és Kháldeáról maradt reánk a csillagászat, az orvoslás, a geometria, a physika és a természetleirás első komoly ismerete. Ha Kháldea épület-emlékei végkép elpusztultak is, Egyiptom monumentumai még megvannak és bizonyságot tesznek előttünk, mily magasra emelte az építőművészetet a legrégibb nemzet. És ha most azt kérdezzük, mije volt Assyriának hóditásain kívül, kiderül, hogy mindenét szomszédaitól kölcsönözte. Tudományát Kháldeából, művészetét ugyanonnan és egyrészt Egyiptomból is, betüvetését Kháldeából, tudományos és vallásos irodalmát Kháldeából; a mi csakugyan az övé, az hadvezéreinek vad kegyetlensége és vitézeinek bátorsága. Mióta feltünt a történetben, mindig csak a háborúért és a hóditásért élt; attól fogva, hogy népességének fogyása miatt nem birt többé a csatatéren boldogulni, létoka megszünt. Kyaxares Assyriát és tartományait tartotta meg magának, Nabupaluszur Babylon birtokához Mesopotamia, Syria és Palesztina suzerainitását csatolta, sőt azzal kérkedett, hogy uralma a szuezi szoroson is túl terjed és Egyiptom királyait Kháldea hűbéreseinek tekintette. Két nagy birodalom emelkedett ki egyszerre a romokból: a kháldeai, azokon a vidékeken, a hol addig a művelt kelet egész története lejátszódott, és a méd, észak és kelet szinte ismeretlen tájain, oly népek között, a melyekről még alig tudott a világ. A két birodalom között teljes fél századig nem történt semmi surlódás.     Kyaxares, Ninive legyőzője, nem érte be az első sikerrel. A skytháktól félig tönkretett alaródik ép úgy nem birtak neki ellentállani, mint a muskik és tabalok maradványai és a király nehézség nélkül hatolt Kis-Ázsia szivébe. Csak egy olyan népre akadt, mely szembeszállhatott vele: a lydiaiakra. Lydia a tursák és a «tengeri népek» kiköltözése óta kétszer változtatott dynastiát. A nemzeti hagyomány szerint az atyádák után a heraklidák családja következett, melynek alapítója, Agron mesés származásu. Herkulestől és egy jardanosi rabszolgálótól ered; ős atyái Alkaios, Belos és Ninos. Vajon nem a hittita uralom emléke rejlik ez assyriai nevekben? Agronnak huszonegy király utóda volt, mindenik atyját követte a trónon és valamenynyiök uralma mintegy ötszáz éves korszakot tölt be. E királyok legtöbbjének neve elveszett; a mit egynehányukról tudni, puszta mese. Kamblest egy éjszaka, álmában oly éhség gyötörte, hogy fölfalta a királynét; Meles felesége oroszlánt szült. Az az elbeszélés, mely szerint egy lydiai hadvezér Alkimos királysága alatt Palesztinában járt és megalapította Askalont, alkalmasint a tyrrheni költözések elmosódott emléke és arra vall, hogy a lydiaiak még sokkal a tengeri népek után is portyáztak Egyiptom és Syria partjain. 700 felé a heraklidák dinasztiája is megbukott. [110 Rendesen 724-re teszik a heraklidák bukását. De az assyr emlékek azt bizonyítják, hogy Gyges 666–660 közt még élt, és így későbbre kell tennünk ez eseményt.]     Lydia, mint a tabalok és muskik országa is, valóságos feudális állam volt. A Sardesben székelő király alatt hűbéresek és fejedelmek sokasága élt, többnyire rokonságban az uralkodó családdal és különös kiváltsággal dicsekedve. Thyessos, Kelainai, Daskylion, Tirrha apró és mindig lázongó dynastiák székhelye volt. A heraklidák már ide s tova egy század óta csak látszólag birták a hatalmat; két királyi vérségű család, a tylonidák és a mermnádok vetélkedtek a király kisérőjének hivataláért, mely méltóság magában egyesített minden hatalmat. Bizonyos Gygest, az első ismeretes mermnádot, e méltóságra az öreg Kadys emelte, és fia követte őt Ardys uralkodása alatt. Egy öszszeesküvés, melynek élén Alyattes, a trónörökös állott, egy időre előtérbe helyezte a tylonidák befolyását. Sadyattes, az utolsó heraklida, úgy akarta kielégíteni a két vetélkedő családot, hogy megosztotta közöttük a legfelsőbb méltóságokat; mialatt a király társa egy tylonida volt és e czimen kétélű fejszét viselt a legfelső hatalom jeléül, Gyges, Tirrha fejedelme major domus lett. Nem érve be ennyivel, nyiltan föllázadt, megölte Sadyattest és a maga fejére tette a koronát. [111 E monda forrása damaszkusi Nikolaus, ki valószínűleg a lydiai Xanthosból merített. (Fragm. Hist. Graec. III. 380–386.) Gelzer munkája (Das Zeitalter des Gyges. Rheinisches Museum. XXXV. 518–528. l.) szolgál az előadás alapjául.] Története később a görögöknél regénytárgy lett, melylyel a képzelem kénye-kedve szerint bánt el. E mesében Gyges már nem hűbéres, kit egy szerencsés fölkelés trónra emel, hanem alacsony származású ember. Az időben a káriaiak közül kerültek ki a keleti hadseregek legfegyelmezettebb elemei. A görög gyarmatosoktól nyomott káriaiak örömest vándoroltak ki és többnyire Egyiptomban, Phoeniciában próbáltak szerencsét; Lydiában ők voltak a király testőrei és vezéreik mindig nagy befolyással dicsekedtek. Gyges, Daskyles fia, ilyen káriai kalandor vezér volt lydiai szolgálatban; fokonkint a királyi méltóság bitorlásaig emelkedett, aztán a királynéval egyetértve meggyilkolta Kandaulest, az utolsó heraklidát. Már Herodotos beszéli Archilochos költő nyomán, hogy Kandaules, feleségének szépségével dicsekedve, leplezetlenül mutatta meg Gygesnek a királyné bájait; ez viszont felháborodva a sértésen, arra kényszerítette Gygest, hogy ölje meg a királyt, aztán neki adta kezét és koronáját. Plato elbeszélése még csodálatosabb. A lydiai király egy pásztora szörnyű vihar után rést lát a földben. Lemegy és a mélységben egy kettétört nagy rézlovat lát; a ló belsejében holt óriás van és ujján arany gyűrű. Gyges észreveszi, hogy e gyűrűnek az a tulajdonsága van, hogy láthatatlanná teszi az embert; az udvarhoz megy szerencsét próbálni, elcsábítja a királynét, megöli a királyt és helyére ül. Egy harmadik legenda szerint csak azért követi el a bűnt és azért lép a trónra, hogy egy jóslat beteljék. Mikor Trydo, a mysiai király leánya, még csak a lydiai király jegyese volt, két óriás sas csapott le hálóházának tetejére; a jövendőmondók ebből azt jósolták, hogy egy éjszaka két király felesége lesz; a nászéjen Gyges csakugyan megölte Sadyattest és legott nőül vette a királynét. A dynastiaváltozás nem történt küzdelmek nélkül. A heraklidák párthivei fegyvert ragadtak és a törvényes királyság védelmére készültek. A káriai zsoldosoktól támogatott Gyges a delphii Apollóra bizta a döntést, mely reá nézve kedvező lett. «Mikor már erősen ült a trónuson, dús ajándékokat küldött Delphibe, mint azt a szent helyen letett ezüst tárgyai bizonyítják. Ezen az ezüstön kívül még sok arany edényt is adott, melyek közül legnevezetesebb a hat darab és egyenkint harmincz talentum súlyú serleg, mely a korinthusi kincstárban van.» (Herodotos, 1, 13–14.)     A mermnádok hatalomra jutása Lydiában új korszak kezdete lett. Ez a föld mindig vitéz, harczias ország volt, gazdag katonákban és lovakban; de a heraklidák nem aknázták ki a hódításokra alkalmas erőket. Gyges könnyen ébreszthette föl a nép harczias ösztöneit. A megmászhatatlan bércz alatt épült Sardes, szinte bevehetetlen volt; Gyges zárt táborhelylyé változtatta, hol a lovasság télnek idején megpihent, s a honnan ő csaknem minden tavaszszal új kalandra indúlt. Belső hadjáratairól nem tudunk semmit, legfeljebb azt, hogy birodalmához csatolta Phrygiának egynéhány kerületét. Ez azonban csekélység volt; ő mindenekelőtt a tenger felé akart útat törni. A görög, az aiolisi és ióniai gyarmatok mind uralkodtak Lydia folyóinak torkolatain; Smyrna és Phokaia elzárták a Hermos völgyét és gátat vontak Sardes körül; Kolophon a Kaystros folyó torkolatát tartotta kezében, Miletos pedig a Maiandrosét. Gyges azzal kezdte, hogy délen elfoglalja a káriai partot, északon Troast és Mysiát, az Adramyttion öblétől a Thyndakoson túlig. A görögök eleinte támogatták vállalkozásában, sőt a miletosiak szövetkeztek vele, hogy megalapítsák Abydos gyarmatát a Hellespontoson. Érdekeik azonban sokkal jobban különböztek egymástól, semhogy a jó egyetértés tartós lehetett volna. A háború kitört a lydiaiak és az ióniaiak köztt és szünet nélkül másfél évszázadon át dúlt; a lydiai lovasság betört a görög városok határába, pusztított, fosztogatott, templomokat rombolt. Gyges siker nélkül ostromolta Miletost és Smyrnát, de Kolophont megvette. Itt ismét a legenda elegyedik a történetbe, hogy a király sikereinek a rendkivüliség fényét kölcsönözze. A mesék szerint Gygesnek volt egy Mágnes nevű, csodálatos szépségű fiatal kedveltje, a kinek arczát a Magnesiabeliek úgy elcsúfitották, hogy fölismerhetetlenné lett; Gyges megostromolta városukat és kegyetlenül megfenyítette őket. Semmi sem bizonyítja, hogy más görög város is lett volna valaha a kezében, mint Kolophon. Dynastiája az ő politikájával mindazáltal boldogult. Lydia addig tisztán csak keleti ország volt és igen csekély részt vett a történet általános eseményeiben. Gyges kiragadta a szűk körből és részesévé tette a hellén államok közösségének. Az ióniai kultura behatott a mermnádok udvarába és lassankint eltörülte a hittita és assyriai befolyás minden nyomát.     A régiek sokat vitatkoztak azon, ki találta föl a pénzt: argosi Pheidon-e vagy a lydiai királyok; a mai tudomány az utóbbiak javára döntötte el a kérdést. A legműveltebb népek az egyiptomiak, az assyriaiak, a hittiták, a phoeniciaiak csak cserekereskedést folytattak. A vásárlás a mindennapi szükség vagy a fényűzés tárgyainak egyszerű kicserélése volt; a memphisi korszak egy emléke megőrizte számunkra azt a jelenetet, mikor a gazdasszonyok a bazárba mennek és sarut, főzeléket, italokat vásárolnak legyezőkért, üveg nyakékekért és más apróságokért. De azt már fölfedezték, hogy a nemes érczek, az ezüst, az arany és a nemtelen fémek közül a réz legbiztosabb és legkényelmesebb eszközei a csereberének. Eleinte a nyers érczet használták, por alakjában vagy formátlan darabokban; de csakhamar szabályos formát kezdtek neki adni és rudakba öntötték, az egyes népeknél szokásos súlymérték szerint. Készítettek olyan kis darabokat is, melyek a mindennapi élet legcsekélyebb értékű szükségleteinek feleltek meg. E rudakon nem volt semmi hivatalos bélyeg, mely bizonyítaná a mérték helyességét és az ércz tisztaságát. Ez a csere-eszköz maga is árúczikk volt, melynek minőségét megvizsgálni, súlyát mérni kellett, valahányszor használták. Lydia királyai és közöttük elsőben Gyges kezdtek a rudakra olyan bélyeget nyomni, mely értéköket bizonyította. Nem használtak sem aranyat, sem ezüstöt, hanem az aranynak és az ezüstnek azt a természetes elegyét, melyet a régiek elektronnak hivtak, és a melyet a Paktolos aranymosó helyein, vagy a Tmolos és Sypilos hegyeinek kvarczos rétegeiben találtak. A pénznek ez ős alakja igen különbözik a későbbitől. Tojásdad, oldalt egy kicsit belapított érczdarabok ezek, egyik oldaluk rovátkos, másik oldalukon pedig három bemélyített bélyeg van, melyek egyikén még felismerhető a róka, Apolló Bassareus jelképe. E pénz használata gyorsan terjedt el, és a görögök igen hamar utánozták a lydiaiak példáját. Argosi Pheidon kezdte, az elektront mellőzve, először használni az ezüstöt és Aigina szigetén tekenősbéka formájára verette. Alig két század múlva a pénz használata már elterjedt az egész világon.     Gyges uralma szerencsétlenséggel végződött. A kimmériaktól szorongatva, álmában intést kapott, hogy hódoljon meg Assyria királya, Assurbanipal előtt, kinek diadalairól akkor hallott először a keleti világ. Foglyai közül kiválasztott két fejedelmet és lánczon küldte őket Ninivébe. De mikor a veszedelem elmult, megbánta e lépését és a föllázadt egyiptomiaknak ment segítségére. A kimmeriaiak csakhamar megint rátámadtak és ezúttal nekik kedvezett a szerencse. Gyges elesett, teste temetetlenűl maradt; az egész Lydia elpusztult, Sardest, a fellegvár kivételével, elfoglalták (650). Ardys, Gyges fia, visszaszerezte az elvesztett terület legnagyobb részét és a görög városok rovására növelte országát. Elszigetelte Miletost az ióniai confoederatió többi részétől, elfoglalván Priene megerősített akropolisát. Sadyattes (630–618) kétszer verte tönkre a miletosi gyalogságot a Maiandros sikságán. Alyattes (618–562) nem birván megvenni a várost ostrommal, éhség révén akarta kézrekeríteni.     «Nyaranta, mikor a gyümölcs és a vetés érni kezdett, muzsikaszóval elindult hadseregének élén. Mikor a miletosiak területére ért, elpusztított minden vetést és gyümölcsöt, azzal visszavonult.» A betörő igen gyöngéden bánt el a görögökkel. Lakóházaikat és templomaikat megkimélte; mikor egyszer a felgyujtott vetés lángjai belekaptak Assesos mellett Athéné templomába, saját költségén fölépíttette a leégett templomot. Makacssága azonban megtört a miletosiak kitartásán. Alkudozott velük, aztán más, kevésbbé erős városokra vetette magát, elfoglalta Smyrnát; fenhatósága már a Halys balpartjáig terjedt, mikor a médek egyszerre megjelentek a tulsó parton. Lydia sokkal gazdagabb és sokkal termékenyebb volt, semhogy föl ne keltette volna Kyaxares vágyát. A méd király ürügyet keresett és talált is a betörésre. Egy szolgálatában levő nomád skytha csapat elhagyta őt és Alyatteshez menekült; Kyaxares követelte a szökevények kiadását és mikor nem nyerte meg, hadat üzent. A méd király csakhamar észrevette, hogy az ellenség, melylyel szembeszáll, erősen különbözik Felső-Ázsia többi népeitől. Alyattes serege számra csekélyebb volt a médnél, de vitézei és vezérei sokkal különbek. Kyaxaresnek nem volt a káriai lándzsásokhoz, az ióniai hoplitákhoz és a lydiai nehéz lovassághoz fogható katonasága. A küzdelem hat évig tartott egyenlő sikerrel és a két hadsereg, számos eldöntetlen csata után még egyszer megütközött, mikor az történt, hogy a nap hirtelen elsötétült. Az iráni népek csak napfénynél akartak hadakozni és a lydiaiak, bár Thales, mint mondják, eleve értesítette őket a bekövetkezendő napfogyatkozásról, nem igen voltak bátrabbak ellenfeleiknél; mind a két hadsereg legott visszavonult. A Herodotostól följegyzett hagyomány szerint kilikiai Syennesis, a lydiai király szövetségese és a babyloni Nabunahid (Labynetos), ki Kyaxarest támogatta, fegyverszünetet sürgettek és békülésre birták az ellenséges királyokat. A Halys lett a két királyság hivatalos határa; hogy a szövetség még bensőbb legyen, Alyattes összeházasította leányát Aryenist Astyagessel, Kyaxares fiával. A két fejedelem, miután hűséget esküdött egymásnak, azzal pecsételte meg a szövetséget, hogy karjokat megsebesítve, egynehány csepp vért serlegbe eresztettek és megitták (585). [112 Herodotos. I. 73–74. A napfogyatkozás alapján a legtöbb történetiró a 610. évre teszi ez eseményt. Mások az 597-iki napfogyatkozásra teszik. Úgy látszik azonban, hogy jobban megfelel az 585-ben fennálló viszonyoknak.]     Kyaxares e szövetség után nem sokáig élt: 584-ben dicsősége tetőpontján, mint igen öreg ember, meghalt. Kevés fejedelemnek jutott oly szerencsés sors, mint neki, még a hirtelen boldogulás és fényes győzelmek e századában is. Összefüggetlen, szervezetlen országot örökölt, atyjának veresége után lépett trónra, barbár hordák rohanták meg és ő mégis legyőzött minden akadályt, diadalmaskodott minden veszélyen szívósságával és bátorságával. Szétszórta a skythákat, letiprotta az assyriaiakat, meghódította Kelet-Ázsiát, Örményországot és Kappadócziát. Trónraléptekor Média csak az Iráni fensík egy kis részét foglalta el; halálakor a méd birodalom a Hilmend folyótól, Afganisztában a Halys keleti partjáig terjedt.