A XXII. és XXIII. dynastia; az aethiopiaiak Egyiptomban; Pionkhi és Sabaku. Izráel királyságának bukása.     Tiglathfalaszár halálával forradalom tört ki az Euphratesen túli tartományokban. Fegyvert ragadt egész Izráel és Phoenicia. V. Salmanaszar gyorsan előtoppant. A kitibeliek lázadása Tyrus ellen megkönnyítette győzelmét: Phoenicia megadta magát, az egyedül maradt Izráel pedig nem mert többé ellentállani. Hósea ismét adót fizetett és gyors meghódolása egy időre még tartóztatta a Samaria felől fenyegető veszélyt.     Egy időre, de nem sokáig. Hósea nem volt se gonoszabb, se megvetendőbb ember az előtte való királyoknál; sőt talán sokuknál többet is ért, mert a nemzeti hagyományok, megitélvén Izráel fejedelmeit, azt mondják róla, hogy «gonoszul cselekedék Jahveh szemei előtt; mindazáltal nem annyira, mint az előtte való izráelbeli királyok» (2. Kir. 17., 2.). De királysága nem állhatott meg többé; a Jordánon túli tartományok, az északi törzsek földje és Galilea elvesztek; közeledett a nap, mikor semmi sem mentheti meg többé Efrajimot. Ezt mindenki tudta, mindenki hirdette és mindenki készült a végső catastrophára. A próféták mindebben jobban látták isten szándékát, mint valaha. «Elpusztíttatik Samaria», mondta Hóseás, «megkeserítette az ő istenét, fegyver miatt hullanak el az ő lakosai, oszlopokhoz verik az ő apró gyermekeiket, és az ő terhes asszonyaik ketté vágattatnak» (Hós. 14., 1.). Júdából Ésaiás szava csatlakozott az izráelbeli próféták igéjéhez: «Jaj a kevélység koronájának, az Efrajim részeginek, és az ő dicsőséges ékességének elhulló virágának, a kövér völgy Fejedelminek, kik a bor miatt tántorganak! Ímé egy erős és hatalmas jő Jahvehtől, hasonlatos a sűrű kőesőhöz, a veszedelmes forgószélhez, az erős kiáradott vizeknek áradásához, ki mindeneket a földhöz ver csak egy kezével. Lábbal tapodtatnak meg a kevélység koronája és az Efrajim részegesei. És úgy lészen dolga az ő dicsőséges ékességének elhulló virágának, mely vagyon a kövér völgynek tetején, mint az idején megért gyümölcsnek, az őszi gyümölcs előtt» (És. 28., 1–4.). Hósea legalább küzdött, a mennyire birt, hiába hallatszottak a sötét jóslatok. Babylon és Élam, Assyriának ez örök ellenségei oly messze estek, hogy a rossz közlekedés e korában nem lehetett támogatásukra számítni; Júda, a filiszteusok, Tyrus és Phoenicia pedig sokkal gyöngébbek voltak, semhogy szivesen avatkozzanak merész vállalkozásba. Izráelt egyszerre cserbe hagyták régi szövetségesei, tehát újakat keresett.     I. Sesonk plaesztinai hadjárata a XXII. dynastia történetében csak dicsőséges episód, de tartós következmények nélkül való volt. Az történt akkor Egyiptommal, a mi megvénült népekkel gyakran megesik: egy tevékeny és vitéz király mintha megelevenítené régi erejét. A jól és bátran vezérlett egyiptomi hadak, még az akkoriak is, könnyen bántak el a syriai rendetlen csapatokkal; Jeruzsálem meghódolt előttük, a judeai városok martalékukká lettek. A siker azonban nem lehetett tartós, mihelyt gyönge tehetségű fárao lépett a trónra. Ezt bebizonyították a következő századok is. Sesonk utódai még azzal sem tudtak boldogulni, a mit a kezökbe kaptak; lemondtak a hódításokról és nem törődtek semmivel, a mi kívül történt. Önkéntes foglyok gyanánt zárkózva országuk határai közé, békében éltek minden szomszédjukkal, már mint azokkal a szomszédokkal, a kik hajlandók voltak békén hagyni őket. E csendes éveket különben közhasznú munkákra fordították. Építkeztek Alsó-Egyiptom nagy városaiban, Bubastisban, rendes székhelyökön, Taniszban, Memphisben. A Ramesszidák bukása óta Thébé jelentősége folytonosan csökkent. A királyok ott lakásától és a nagy kereskedéstől oda vonzott nép ez új időben lassankint eltávolodott, egyes helyekről egészen eltünt, de még mindig olyan sűrű volt a főbb templomok körül, hogy annyi községet és falvat alkotott, a hány nagy épülete volt a régi városnak. A fáraók, kiket eredetök és a politikai szükség a Deltához fűzött, nem állották útját e pusztulásnak. Thébé nemcsak Egyiptom fővárosa volt, hanem a világé is az időben, mikor a világ egyiptomi volt; a világbirodalomhoz illett, de a királyság nem birta el nagyságát, tehát nem maradhatott fönn. Hogy mégis ki-kijavították műemlékeit, sőt újakat is emeltek, nem hozta vissza az egyre jobban tünő életet; Thébé már nem is volt város, hanem afféle muzeum, melyben a dicső dynastiák Egyiptomának emléke él.     A Bubastiták már száz év óta uralkodtak; látszólag nem történt semmi változás az ország állapotában, mindazáltal az actiók és reactiók, melyek természetét már ismerjük, Egyiptomot ismét alább és alább taszították a romlás felé vivő lejtőn. Sesonk és utódai, okulva Ámon főpapjainak visszaélésein, ezentúl a legfőbb hivatalokat csakis a királyi család tagjainak adták. Az uralkodó fárao egy fia, többnyire az elsőszülött, Amon főpapja és Théba kormányzója volt; a többiek a Delta és Felső-Egyiptom nagy városaiban helytartóskodtak. Mindenik több zászlóalj libyai katonával rendelkezett. E csapatok voltak akkor Egyiptom hadi ereje és hűségükben bizni lehetett. E méltóságok csakhamar örökölhetőkké váltak és a nomosok fejeinek régi feudalitása visszatért a királyi család javára. A fáraó ezentúl is Memphisben vagy Bubastisban lakott, szedte az adót, lehetőleg vezette a központi kormányzást és élén állott a nagy vallásos szertartásoknak, minő pl. egy-egy ápisz fölavatása vagy eltemetése volt; de Egyiptom mégis fejedelemségekre oszlott. E fejedelemségek némelye alig egynehány városból állott, mások viszont több szomszédos nomosra is terjedtek. E fejedelemségek urai idővel úgy neki bátorodtak, hogy ellene szegűltek még a fáraó felsőségének is; libyai zsoldosokra támaszkodva nemcsak a királyi hatalmat, de még a czímet is bitorolták, úgy hogy a Delta egy sarkába szorult törvényes dynastia már csak árnyék lett. Egyiptom e felbomlása már I. Sesonk halálával kezdődött, de bizonyos jelét II. Takeloth uralkodása előtt nem találni. E király elsőszülött fia, Oszorkon, Ámon főpapja, Thébé és a déli vidék kormányzója a birodalom épségét csak folytonos háborúkkal tudta fentartani. II. Takeloth utódai: III. Sesonk, Pimi és IV. Sesonk alatt a fölkelések egyre komolyabbakká lettek. Mikor IV. Sesonk 37 évi uralkodása után meghalt, a Bubastiták tekintélye úgy meggyöngült, hogy a hatalom egy taniszi eredetű család kezébe került. A tanita dynastia rövid ideig fényt vetett az egymást érő forradalmak e századára; alapítója Petszibaszti, ki IV. Sesonk örökösének tolta föl magát, egész Thébáig hatolt és a fejedelmeken kétes jelentőségű fenhatóságot gyakorolt, melyet III. Oszorkon és Pszimut nagy nehezen föntartottak még vagy egy félszázadig. Uralkodásuk idejében Egyiptom úgy megoszlott, hogy közel husz fejedelemség volt benne és ezek közül négy a királyi jelvényeket követelte magának.     E nyughatatlan és kapzsi kis királyok között végre megjelent egy család, mely politikai erejével és tagjainak érdemével könnyen kerekedhetett felül. Voltak ügyes és dicsőségre vágyó emberek Taniszban, Khninszuban és Bubastisban is; de sem a városok, sem a fejedelmek nem vergődtek olyan jelentőségre, mint Sais és urai. A tevékeny, harczos kedvű és mindenbe beleavatkozó saiták eleve egy czélra egyesítették minden erejöket. Az volt a szándékuk, hogy megsemmisítik az apró fejedelmeket és a kis dynastiák romjain új királyságot alapítanak, melynek hatalma kiterjed egész Egyiptomra. E kor története e törekvéseknek és a vele járó kudarczoknak krónikája. Az ellenök egyesülő kis fejedelmek az idegenből hivnak segítséget és feláldozzák a haza érdekét saját érdekeiknek. Innen következtek az aethiopiai betörések; a kusita dynastia egy ideig útját állja a saita-család törekvéseinek, de nem verheti le, sőt még csak nem is csüggesztheti el. Az assyr interventio nekik csak arra való, hogy bénítsák az aethiopiai hatalmat. Mikor az aethiopiaiak vereséget szenvedtek, az assyriaiaknak pedig Ázsiában van dolguk, Pszamitik felülkerekedik. Egynehány év alatt hatalmába keríti az egész országot és trónra lépteti a XXVI. dynastiát, melynek idejében Egyiptom még dicső és boldog napokat látott.     Tafnakht az első saita, kit az emlékek révén ismerünk. Homályos eredetű volt, és eleinte csakis a Kanopos mellett fekvő kis Nutir városon uralkodott. Tőszomszédjai ellen viselt háborúi annyira felbátorították, hogy szélesebb körben is mert mozogni. Hadjáratai főkép várak ostromlásában állottak. A kis fejedelmek mind csak fegyverrel tudták magokat fentartani; ellenségek közé levén ékelve, városaikat meg kellett erősíteni. Alig egy század alatt Egyiptom földje csupa fellegvár lett; erődítések voltak a völgy stratégiai pontjain, a Nilus partján emelkedő halmokon, a folyam szigetein és a hajós csatornák csomópontjainál. A városaikba zárkózott és zsoldosaikkal körülvett fejedelmek makacsul állottak ellent a támadónak. De Tafnakht győzedelmeskedett rajtuk. Elfoglalta a folyam főágától nyugotnak fekvő nomosokat. A Delta keleti vidékét, hol a tániszi fejedelmek uralkodtak, nem bántotta; de fölment a Niluson és felsősége alá vetette Mitumot, Fajumot, Khninszut, s királyát Pefaábasztit, Khmunut s királyát Oszorkont. Aztán átlépett a jobb partra, Ón és Pnibtepáhe hódolatát fogadni. Győzelmei egymást érték és adó alá vetette már az Uob nomost is, mikor a Delta és Felső-Egyiptom meg nem hódolt törzsfői ahhoz az egyetlen hatalomhoz folyamodott, a ki még birhatott a győzővel: Aethiopiához. Ámon-Rá király-főpapjainak utódai, kiket a XXII. dynastia fáraói Nubiába száműztek, a kétezer évvel azelőtt az Uszirteszenektől meghódított tartományokból ott egy független királyságot alapítottak, melynek fővárosa Napata volt. Ez a város egy domb lábánál épült. A dombot az ájtatos emberek szent hegynek nevezték és sokáig Aethiopia egyiptomi tartomány fővárosának tekintették. Napata az új fejedelmek kezében az egyiptomi Théba képére és hasonlatosságára alkotott aethiopiai Théba volt. Ámon-Rá, az istenek királya, ott trónolt Mút és Khonszu társaságában. A templom a karnakinak mása volt; a szertartások ugyancsak a thébaiak. A főpap-királyok országának határa korszakok szerint változott, de többnyire az abyssiniai hegyektől a Nilus második eséséig terjedt. A völgyben Syenetől a Takazzé torkolatáig főkép egyiptomi gyarmatosok laktak; a felső Nilus rónaságán különböző fajbeli népek. Némelyikök szerecsen volt, mások a himjarita néppel álltak összeköttetésben, Arábia déli részéből kerültek és sémi nyelvet beszéltek; voltak olyanok is, a kiket alkatuk és nyelvük az egyiptomiakhoz és a berberekhez fűzött. Kezdetben az egyiptomi elem vezérelte a politikát. A napatai főpap-királyokat eredetök emlékezete és vallásos hagyományaik Théba felé vonzották, ezért szerették volna kezökbe keríteni legalább Egyiptom déli részét. Ez a XXIII. dynastia közepén sikerült is nekik: határuk Abydosig terjedt.     Pionkhi-Miamun, a kihez az egyiptomi királyok fordultak, már húsz esztendeje uralkodott, mikor Egyiptom meghódítását ajánlották neki. Régtől óta kedves gondolata volt egy uralom alá egyesíteni a Nilus völgyét és Thebaisban levő csapatait legott útnak indította, maga pedig Napatában gyűjtötte össze erőit és harczra készült. A háboru győzelemmel kezdődött; az aethiopiai hajóhad Abydostól északra találkozott Tafnakht hajóhadával, mely Théba felé törekedett katonákkal és hadiszerekkel megterhelve. Az aethiopiaiak ezt a hajóhadat részint megsemmisítették, részint visszaverték. Egy más hajóhad, mely három király és Tafnakht hűbéreseinek vitézeit vitte, szintén vereséget szenvedett és az aethiopiaiak az Un nomosig hatoltak. Közeledésök oly lassú volt, hogy Namrut király Khmunuba siethetett és azt hadi lábra helyezhette; az aethiopiai csapatok egy része őrködő helyzetben maradt előtte, a többi pedig tovább haladt észak felé. Namrut király nem remélhetett többé segedelmet sem szövetségeseitől, sem suzerainjától; de azért makacsul ellentállott és sakkban tartotta a betörőket. Csak maga a számos csapattal érkező Pionkhi birhatott vele. Pionkhi Khmunu körülzárását annak rendje és módja szerint való ostrommá változtatta, töltéseket emeltetett a falak mellett és tornyokat rakatott meg ijjászokkal, parittyásokkal. A város három nap mulva megadta magát és királya feleségével és háremének asszonyaival kéretett a győzőtől kegyelmet. Pionkhi kegyelmesen fogadta őket, a nép örömrivalgása között vonult be a városba, Thot templomában hálaadó imádságot mondott és a zsákmányt ünnepiesen vette birtokába thébéi Ámon nevében. Khmunu bukásával járt az egész Közép-Egyiptom meghódolása. Pionkhi úgyszólván kardcsapás nélkül érkezett Memphis kapuihoz.     Legott megfenyegette a várost. «Ne zárjátok be kapuitokat; ne harczoljatok a belső ország ellen (Khonu, Felső-Egyiptom és Aethiopia). Su, a teremtés istene jő ide, mikor én jövök; ő távozik, mikor én távozom; tehát támadásomnak nem lehet ellentállani. Én csak áldozni akarok Ftáhnak és a memphisi nomos isteneinek; tisztelni akarom Szokarit az ő templomában és látni Riszánbuf istent, aztán békességgel visszatérek. Ha átadjátok nekem Memphist, megkimélem, nem fog benne sírni még egy kis gyermek sem. Látjátok, mint volt a déli nomosokban: ott nem gyilkoltak meg senkit, kivéve az istenkáromló gonoszokat. Ezeket a megátalkodottakat kivégezték.» Pionkhi e szavainak egy csapat ijjászszal, hajósokkal és építő katonákkal adott súlyt. E kis seregnek el kellett volna foglalnia Memphis kikötőjét. A város őrsége azonban résen volt, visszaverte és megtizedelte a jövevényeket. Tafnakht egy sötét éjjel nemsokára beosont a városba vagy nyolczezer emberével, megerősítette a falakat, aztán észak felé vonult, új hadsereget toborzani. Hosszú ellentállásra számított, de az aethiopiai hajóhad kijátszva az ostromlottak éberségét, belopódzott a kikötőbe és elfoglalta a saiták hajóit; egy csapat építő és ijjász pedig a part mentén hatolt be a városba. Két napos utczai harcz után a memphisi őrség letette fegyverét. Pionkhi elfoglalta a közeli erősségeket is és csak Heliopolisban állt meg egy kis időre bemutatni áldozatát. «Fölment a lépcsőn, mely a legszentebb helyre visz, hogy szinről-szinre lássa a Hábenbonban lakozó istent. Félre tolta a závárt, kitárta a szárnyas ajtókat, megnézte atyját, Rát, Hábenbonban, feldiszítette Rá és Su bárkáit, aztán bezárta az ajtót, pecsétföldet tett rá és belenyomta királyi pecsétjét.» Bubastisi Oszorkon elismerte az új fáraót; az aethiopiaiak egy hadi mozdulatára a Delta többi fejedelmei is követték példáját. A hűbéreseitől elhagyott Tafnakht békét kért és Pionkhi megadta neki. Miután pedig Athribistől nem messze, Alsó-Egyiptom szivében, alattvalóinak hódolatát fogadta, visszatért Napatába, dicsőséggel és zsákmánynyal: «aranynyal, ezüsttel, bronzzal, drágalátos ruhákkal, az északi ország minden jeles termékeivel és Syriának, Arábiának minden fűszereivel.»     Kétszáz év után ismét helyre állott a fáraók birodalma a Kék Nilus forrásaitól a folyam torkolatáig, de nem Egyiptom hasznára. Most az oly soká hűbéres Aethiópia uralkodott; Théba és Memphis helyett Napata lett a főváros. Nem tudjuk, meddig tartott ez a hódoltság; talán Pionkhi haláláig, talán addig sem. Az aethiopiaiak győzelme nem irtotta ki az országban a visszavonás csiráit. A kis királyok nem adták meg magokat föltétlenül; meg akarták tartani függetlenségüket és hódolás szine alatt meg is tartották. Tafnakht vereséget szenvedett, de nem vált egészen tehetetlenné, sőt bukása idején is elismerték hatalmát. Nem volt többé csupán szerencsés kalandor, katonai fejedelem, ki csak győzedelmeivel dicsekedhetik és egyetlen joga az: a ki birja, az marja. Pionkhi, mikor megkegyelmezett neki, egyben hivatalosan elismerte őt és családját. Tafnakht tehát ettől fogva époly törvényes fejedelem lett, mint a többi. Aethiopia meszsze esett, a tanita dynastiának nem volt se ereje, se tekintélye; a kalandor királyra tehát jelentős szerep várt.     Az események kedveztek mind neki, mind fiának. Pionkhi Egyiptomból való visszaérkezése után csakhamar meghalt és helyét bizonyos Kasto foglalta el, kinek neve az Ámon főpapjainak családjától idegen eredetre vall. Kasto azon a réven lett király, hogy feleségül vett egy thébai családbeli herczegasszonyt, talán Pionkhi valamelyik leányát. Trónra lépése és a dynastiaváltozás úgy látszik zavarokat okozott, és Kasto kénytelen volt Közép- és Alsó-Egyiptomban levő csapatait hazahivni. Bokenranf, Tafnakht fia és utóda, meg akarta valósítani atyjának terveit, s minthogy az aethiopiaiak nem állták többé útját, boldogult is. Sikere nagy volt, személye is kiváló; halála után a nép még sokáig csodálatos regéket mesélt róla. Gyönge testű, kis termetű ember volt, de testének hitványsága eltünt jeles lelkitehetségei mellett; egyszerű életű, bölcs törvényhozó és igazságos fejedelemnek mondják a görög történetirók is. A korából maradt kevés műemlék hallgat tetteiről; de a mit Tafnakht életéről tudunk, világot vet fiára is. Bokenranf folytonosan harczolt a fejedelmek ellen, elsőben hogy meghódítsa a Deltát és Közép-Egyiptomot, aztán hogy megerősítse szüntelenül fenyegetett uralmát. Az egykorúak nem biztak a dynastia tartósságában, sőt az istenek maguk is fenyegető jóslatokkal hirdették bukását. Ilyen rossz jel volt egy kétfejű, nyolczlábú, emberi hangon szóló kos. Kasto meghalván, örökségét fiára, Sabaku-ra és leányára Ameniritisre hagyta. Sabaku tevékeny, erős fejedelem volt, kinek a saiták lázadása és egy vetélkedő dynastia megerősödése nem tetszhetett. Egyiptom meghódítására indult hát, és bizonyosan támogatták a nomosok összes fejedelmei. Bokenranf hét évi uralkodás után fogságba került Saisban és a győző, mínt lázadót elevenen megégettette. A saisi dynastia ezúttal oly vereséget szenvedett, hogy örökre megsemmisültnek látszott. Bokenranf rangjától és birtokától megfosztott családja a Delta morotvái közé menekült. Kóborlásuk története sokáig forgott a nép ajkán. Belőle keletkezett a vak Anysis legendája, ki a Menzaleh-tónak egy kis szigetén bujdosik és ötven esztendeig várja az aethiopiaiak távozását.     Nem arról volt szó többé, mint Pionkhi idejében, hogy Egyiptomot hűbéressé tegyék: Sabaku egyenesen belekivánkozott a fáraók sorába és egy új, teljesen aethiopiai királyokból álló dynastia feje lett. Derék szándékai voltak: legalább újjá akarta alkotni az országot, melynek élére állott és kormányzásának bölcseségével szerette volna feledtetni gyűlöletes idegen eredetét. A fejedelmeket megbecsülte, de szorosan őriztette és kényszerítette őket, hogy úgy engedelmeskedjenek, mintha csak egyszerű kormányzók volnának. A fejedelmek hatalmának e megcsorbítása és az egész ország egyesítése egy ember kezében megkönnyítette azokat a nagy közös munkákat, melyeket az előbbi századok háborúi lehetetlenekké tettek. Országutakat javítottak, csatornákat tisztítottak és tágítottak, városokat védtek meg vizáradás ellen. Herodotos és Diodoros szerint különösen Bubastis nyert sokat, de a többi városoknak sem volt oka panaszra. A király rendeletére kijavították Memphisnek több immár romladozó templomát; az időtől félig eltörlött feliratokat újra vésték. Théba, mely közvetlenül Ameniritis királyné hatalma alatt volt, különösen sokat nyert az új uralkodók jóakarata révén. Lukszorban megnyitották a két nagy pylon között levő főkaput; Karnakban kijavították Ámon templomát. Hogy elegendő munkás kar legyen, Sabaku a halálbüntetést közmunkára változtatta és ez okos politika még irgalmasság hirét is adta neki. A végre valahára nyugalomhoz jutott ország föl kezdett lélegzeni és magához tért ama hatalmas életerejével, melynek már annyi bizonyságát adta.     Az ilyen váratlan ujjászületésnek természetesen magára kellett vonni az idegenek figyelmét. Ha Izráel és Júda egykor támogatását kérték a delta egy sarkába szorult tániszi kis királynak, mit nem követtek el most, hogy megnyerjék egy oly fejedelem barátságát, kinek uralma Aethiopia mesés földjétől a Földközi-tengerig terjedt, és a kinek oly hatalmas hadserege volt, mint Assyria királyának. A phoeniciaiak, a zsidók és a filiszteusok, szóval mindazok a népek, melyeket Tiglatfalaszár uralomra vágyása nyugtalanított, érezték, hogyha van segítség, csak Egyiptomból jöhet. Hósea ajándékokat küldött Sabakunak és kérte, hogy szövetkezzék vele Salmanaszar ellen. [67 II. kir. 17. 4. A héber textus Szévé, Szova, Szó-nak nevezi azt a fáraót, kit Hósea segítségül hivott; az assyriai emlékek őt Sabé-nak, utódát Sabitku-nak nevezik.] Az aethiópiainak több oka volt kedvezően fogadni ez ajánlatokat. Tudta, hogy egyiptomi elődei birták Palesztinát és egész a Tigris folyóig nyomultak; a mi egykor lehetséges és dicső volt, most még lehetségesebbnek látszott. És még ha az a kivánsága, hogy egy névvel gyarapítsa a hódító fáraók hosszú sorát, nem kedvezett volna is a zsidóknak; az okosság azt tanácsolta neki, hogy ne riassza vissza ezt a népet. Az assyriaiak eleinte lassú közeledése a szuezi szoros felé husz év óta fenyegetően gyors lett és Egyiptomban állandó félelem oka volt. Vagy le kellett győzni Ázsia uj urait és visszaszorítani az Euphratesen túlra, vagy legalább gátat emelni előttük apró királyságokból, mely gáton az assyriai erő eleve megtörik. Sabaku úgy tett, mintha Hósea ajándékait adónak, segélykérését hódolásnak tekintené; Karnak falain, melyre egykor annyi legyőzött nép nevét vésték, most megjelent az, a mit az aethiopiai király hiúsága «Syria adójának» hivott.     Az alkudozások nem folytak oly titokban, hogy föl ne keltsék az assyriaiak figyelmét. Salmanaszar, megtudva mi történik, maga elé idézte Hóseát, és a megrémült király kénytelen volt suzerainja parancsolatának engedelmeskedni. Ha azt hitte, hogy majd sikerül eljárását igazolni, keservesen csalódott, titkos tömlöczbe dugták és ott is halt meg mindenkitől elfeledten. Az assyriai hadsereg bevonult Izráel földjére és megostromolta Samariát, most utólszor. Efrajim vezére vesztett aristokratiája vitézül állott ellent. Sabaku nem itélte bölcsnek, hogy közbe vesse magát olyan szövetségesekért, kiknek ügye teljesen vesztettnek látszott. A segítség máshonnan jött. Tyrus legyőzte a fölkelőket és királya, Lulija, föllázadt Assyria ellen. Salmanaszar csapatokat hagyva Samaria előtt, hadseregének derekát Phoeniciába vitte; Tyrus szárazföldi birtoka csakhamar hatalmába került, de a tengertől védett város maga daczolt minden erőfeszítésével. Salmanaszar a sidoni, gebeli és az arádi arzenálokban összegyűjtött hatvan hajót, melyekre rárakta csapatait és a sziget ellen támadt. Ezt a hajóhadat tizenkét tyrusi gálya tönkre tette és ötszáz assyriai maradt az ellenség kezében. Salmanaszar ettőlfogva lemondott az egyenes támadásról és a háborút szárazföldi körülzárásra változtatta, abban a reményben, hogy a víz hiánya megadásra készteti Tyrust. Ezzel az erőlködéssel töltötte el életének végső napjait; Tyrus és Samaria ostroma már két év óta tartott, mikor Salmanaszar rejtelmes módon meghalt. Gyermekei nem maradtak. Szarukin (Szargon), a főtisztek egyike követte őt a hadsereg vezérletében és a birodalom kormányzásában (722).     Nem igen tudni, mi jussa volt Szargonnak a koronához; talán valami távoli rokonság fűzte őt a kihaló családhoz; de az is meglehet, hogy minden jogczíme csak személyes bátorsága és érdeme volt. Kezdettől fogva kétfelé kellett figyelmét fordítania: Susianába és Syriába. Syria messze esett Ninivétől, tehát a Földközi-tenger mellett szenvedett kudarcz nem árthatott a birodalomnak; az uj király ezért a fontosabb helyre sietett. Ha a Susianabeliek azt hitték, hogy hasznuk lehet az uralkodó-változáskor jövő zavarokból, nagyon csalódtak. Hiába szövetkeztek a kháldeai hadsereggel, Szargon megverte őket Kalu mezején, aztán sietve fordult Palesztina felé. Tyrus szivóssága és Samaria hosszas ellentállása lázadásra bátorította a fejedelmeket; törekvéseiknek vagy legott utját kellett vágni, vagy számolni azzal, hogy nemsokára az összes syriai népek szövetségével kell szembeszállani. Szargon személyesen jelent meg Samaria alatt; a két éves harczban kifáradt helyőrség csakhamar megadta magát. A várost feldúlták és az egész lakosságot, szám szerint 27,280 lelket, foglyokul hurczoltak el «Kalakhba, Khaburba a Gózán folyó mellé és a médus városokba». A lakosság helyét Kalunál fogságba került kháldeaiak és később Hámáthból jövő gyarmatosok foglalták el. Izráel királyainak palotájában assyriai kormányzó lakott, és pogány istenek templomai emelkedtek ott, a hol egykor Jahveh oltárai állottak. A vidéki nép egy része nem tűrhette az idegen uralmat és kivándorolt; némelyek Judeában telepedtek meg Ezékiás király alatt, mások Egyiptomba menekültek.     Így veszett el Samaria, Samariával Izráel királysága és Izráellel az utolsó gát, mely Egyiptomot elválasztotta Assyriától. Assúrnazirpal törekvése czélt ért: mint egykor az Euphratesnél és a Tigrisnél, két vetélkedő hatalmasság állt egymással szemben Ázsia és Afrika határán, még egyszer mérkőzni a világ uralmáért.