Az assyriai birodalom pillanatnyi sülyedése; Izráel prófétái; II. Jeroboám; II. Tugultipalesarra; Damaskus bukása.     Utána egy darabig még megmaradt Assyria katonai felsősége. IV. Samsiramán (824–812) ismételt hadjáratokban leverte Nairi törzseit és meghódította Médiát egész Parszuáig az Urumijé tó partjáig. Mardukbalatszuikbi, az északi Kháldeán uralkodó fejedelmek leghatalmasbika nem birt ellentállani az assyriaiaknak, hiába támogatta Élam és az araméusok; a dabani csatában (819) hétezer embert, kétszáz hadiszekeret, királyi zászlajával együtt és minden málháját elvesztette. Ez a győzelem nem volt döntő, valamint a 812 és 811-ben Babylon ellen viselt háborúk sem. De legalább egyengette az utját III. Ramánnirarinak (812–784), a ki leigázta Kháldea királyait. III. Ramánnirari ép oly tevékeny volt, mint atyja és nagyatyja. Uralkodásának minden esztendejét győzelmes háború teszi nevezetessé. Hétszer nyomult Médiába, kétszer szállotta meg Manna országát (mely Van és Parszua között volt), háromszor Syriát. Mariah, Damaskus királya, III. Benhadad egyik utóda föllázadt; Ramánnirari megostromolta és foglyul ejtette. A gyors megfenyítés láttára a szomszéd királyok nem merték követni Mariah példáját; Phoenicia, Izráel, Edóm és a Filiszteusok nem is moczczantak. [61 Ramánnirari egyik nejének Szamurramit volt a neve. Ebben a Szamurramitban keresik sokan Herodotos babyloni Semiramis-ának eredetijét. De ezt a föltevést általánosan nem fogadták el.] Az assyriai birodalom ekkor kiterjedt Elő-Ázsiának legnagyobb részére; hűbéres országai érintették a perzsa öblöt, az Élamot, a Vörös tengert és Egyiptomot. Keleten birtokában voltak azok a hegyes vidékek, a hol a Tigrisbe ömlő folyók erednek. Örményországban kevés hódítás történt I. Tugultipalesarra óta; mégis elfoglalták az országot a Van tó mellékétől a Tigris forrásáig, de azon túl a hegyes vidék és a lakók hősiessége lehetetlenné tette az állandóbb hódítást. Mesopotamia, Kháldea, Észak-Syria elismerték Assur fenhatóságát; sőt Salmanaszar és utódai átmentek a Tauroson és az Amanoson; Kilikia rónái, a tubalok, Kappadokia lakói mind neki engedelmeskedtek. A syriai tengerpart az Orontes torkolatától Gázáig és az összes belső királyságok a tenger és a puszta között Ninivétől függtek. Assyria királyára már ráillettek a zsidó próféta igéi: «olyan vala, mint a czédrusfa a Libanon erdején, mely nagy, magas és felméne az ő magassága minden mezei fák felett. Az ő ágain csinálnak vala fészket minden madarak és az ő ágai alatt fiadznak minden mezei vadak és az ő árnyékában laktak minden nagy nemzetségek.» (Ezékiel, 31, 3–6.)     A birodalom, elérve a dicsőségnek és hatalomnak e fokát, egyszerre gyöngülni kezdett. IV. Salmanaszar (784–773) sikertelenül küzdött Örményország és Média ellen és Damaskus ellen 772-ben viselt háborúja után kénytelen volt lemondani Syriáról. II. Assúrdán alatt (773–756) nemcsak az ujabb hűbéresek kezdenek lázongani, hanem kitört a forradalom Ninive kapui előtt is, Arrapkha tartományban és Gózan városában. A katonai szellem hanyatlóban volt; az uralkodók már nem vezérlették maguk a seregeket és gyakran lemondtak a háborúról. Assurnazirpal, III. Salmanaszar, Samsiráman, Ramánnirari minden esztendőben győzelmes háborúkat viseltek, II. Assúrdán pedig uralkodásának tizennyolcz esztendejéből kilenczet békében töltött. II. Assúrnirari idejében (752–745) még rosszabbra fordultak a dolgok: nyolcz esztendő alatt csak két háború volt, mind a kettő a fővárostól alig néhány napnyi járó földre fekvő Namri ellen. A classicus hagyományok e korszakba helyezték Ninive első elpusztulását. Nem ismerték az előbbi század nagy uralkodóinak neveit és helyökbe egy csomó Ninostól és Semiramistól származó árnyékkirályt tettek. Legutolsójuk, Sardanapal, háremben élt, asszonyok között, női ruhában járt és nőies kézimunkákkal foglalkozott. Két hűbérese, a médiai Arbakés és a babyloni Belesys látván foglalkozását, feltámadtak ellene. A fenyegető veszély fölébresztette Sardanapalban fajának vitézségét. A hadsereg élére állt, megverte a lázadókat és már megsemmisítette volna őket, mikor a Baktriából segítségére érkezett csapatok átpártoltak az ellenséghez. Sardanapal bezárkózott Ninivébe és két évig ellentállott minden támadásnak; de a harmadik esztendőben az esőktől megdagadt Tigris áradása húsz stadium hosszában ledöntötte a város falait. Sardanapalnak most eszébe jutott egy jóslat, mely azt mondta neki, hogy mindaddig győzedelmeskedni fog, mig a folyam nem fordul ellene. Nem akart elevenen kerülni alattvalóinak kezébe, hát megégette magát palotájában kincseivel és asszonyaival együtt. [62 Sardanapal legendáját elbeszélik: Ktesias, Didot kiadása 39–41. l. Diodoros II. 23–28. És Athéneios XII. 7.] Ninive ez első elpusztulása monda, de az emlékek kétségtelenül bizonyítják, hogy harmincz év alatt, II. Ramánnirari és II. Tugultipalesarra között Assyria hatalma csaknem oly gyorsan csökkent, mint a hogy emelkedett.     Ez az időleges sülyedés a maguk urává tette Syria népeit; szabadságukat azonban csak arra használták, hogy egymást tépjék és mind jobban belemerüljenek a polgárháborukba. Athalja meg akarta semmisíteni Jozsafát házát és országossá szerette volna tenni Báal tiszteletét Júdában. Egyik szándéka sem sikerült. Jehójáda főpap a mészárlás elől megmentette Akhazja egyik kis fiát, Jóást, és titkon táplálta a templomban. A papi párt ez időben már nagyot haladt. Ásza és Jozsafát tisztességekkel halmozta el, utódaik megerősítették vagy legalább türték birtokaikban, a nép bizalma az övé volt és bele kezdett avatkozni a politikába. Jehójáda a maga pártjára édesgette a királyi testőrség tisztjeit és a többi vezéreket, tudatta velök, hogy Jóás él és királylyá kiáltatta ki a fiut. Athalját és Mattant, Báal főpapját megölték. Jehójáda az alig hét éves uralkodó gyámjának tolta föl magát: kezdődött a papok uralma. A papok magokhoz ragadták a templom birtokainak kezelését és minden lelkifurdalás nélkül zsebredugták a szent jövedelem egy részét; e visszaélésen olyan nagy lett a megbotránkozás, hogy Jóás kénytelen volt megvonni Jehójádától és a többi paptól a javakkal való rendelkezés jogát. Izráel még rosszabb helyzetbe került, mint Júda; Jéhu, a gyönge hadvezér és még gyöngébb politikus türte, hogy Khazáel korlátlan ur módjára vonuljon végig Samarián. A syriai egész Gáthig, a filiszteus határig nyomult, «azután megfordult, hogy felmenne Jeruzsálem ellen». Jóás pénzen vásárolta meg a békét: «vevé mind a megszentelt ajándékokat, melyeket szenteltek vala istennek az ő atyjai, Jórám és Akhazja, és minden aranyat, mely találtaték mind Jahveh házának, mind pedig a király házának kincsei között és küldé Khazáelnek, ki elméne Jeruzsálem alól». A nyomorúság tetőpontját érte el Jéhu fia alatt: «Jóakház gonoszul cselekedék Jahveh szemei előtt és felgerjede Jahveh haragja Izráel ellen és adá őket Khazáelnek, a Syriabeli királynak kezébe és Benhadadnak a Khazáel fiának kezébe, az ő életének minden idejében» (2. Kir. 12.) Jóás megszabadulva a syriaiaktól és Jehójáda halálával a nyomasztó gyámkodástól, végkép ki akarta magát vonni a papok hatalma alól, de maga ellen zúdította őket, meggyilkolták őt ágyában. Fia, Amáczja, a királyok sírjába temette el őt és a gyilkosok kivégzésével állt érette bosszut; de az időben ritka nagylelkűséggel «a gyilkosok fiait meg nem ölé, miképen meg vagyon irva a Mózes-törvények könyvében.» Két év mulva Jóakház meghalt és kiürült kincstárt, tehetetlen hadsereget, felényire fogyott országot hagyott hátra.     Ennyi egymásra következő szerencsétlenség erősen megrázta a lelkeket. Csakhamar más bajok is következtek: éhség, szárazság, döghalál; és a kétségbeesést betetőzni megjelentek az assyriaiak. A királyság megalapítása óta a zsidók saját kis világukban éltek, melyben apró államok, ép oly gyöngék, mint ők magok. Móáb, Ammón, Gáza, Tyrus, sőt Damaskus is egyremásra viselték a kis háborúkat jelentéktelen városkák és félig puszta földdarabok miatt. Csak egyszer Sesonk idejében érezték egy nagy birodalom sulyos kezét, de azt is csak rövid ideig. Mikor aztán egy még Egyiptomnál is kegyetlenebb és harcziasabb nemzet támadt rájuk, érezni kezdték gyöngeségüket és összehasonlították nemzeti isteneiket legyőzőik isteneivel. A babonás hit ez idejében természetesen nem lehetett szó a teljes kétségről és minden istenség tagadásáról; de sokan mégis tünődni kezdtek: valóban olyan hatalmas-e az a Jahveh, mint a minőnek addig hitték. Damaskus és Assúr istenei, kik összezúzták Gathot, Kalnét, Hámáthot, a tyrusi és sidóni istenek, kik a phoeniciaiak kezébe adták a világkereskedést, sőt még Móáb és Ammón istenei is sokkal különbeknek látszottak annál az istennél, a ki ugyan mindig igérget, de mindig vereséget szenved. Izráel eddig példátlan hévvel hódolt meg az idegen isteneknek; leborult az összes égi seregek előtt, imádta Kévánt, az Él csillagát; és tolongott az istenek királyának sátraiban. Jahveh semmit sem veszített ez uj istenségek révén, sőt a nép kegyelete megkettőződött iránta és a királyok követték a nép példáját. Bethelbe, Gilgálba, Miczpahba, Pnúélbe, Bersebába többet zarándokoltak, mint valaha. Minden reggel felhozták áldozataikat és bőségesen adták be a dézsmát. De a nemzeti isten tiszteletébe belevegyítették a többi istenek kultuszának szokásait; azt hitték, hogy Jahvehnak ez kedves. Ákház a jeruzsálemi templomban olyan oltárt épített, mint a minőket Damaskusban látott. A böjtölés, a nyilvános bűnbánat és az égő áldozatok megsokasodtak. A syriai istenek kedvelték az elsőszülött fiu feláldozását; Ákház tehát ahhoz az eszközhöz folyamodott, melyet Mésa olyan hasznosnak tapasztalt, mikor Izráel ellen harczolt: megégette fiát Jahveh tiszteletére. A gyermekek megégetése oly általános lett Jeruzsálemben, hogy ép a templom lábánál külön helyet tartottak fent e szörnyű áldozatok számára. A papság hatalma csak növekedett a buzgóság e föllendülésének révén. Láttuk, mily fontos része volt Jehójádának az Athalja ellen való összeesküvésben és forradalomban; pedig akkor a főpap még csak a király alázatos szolgája volt és megfeledkeztek róla, mikor védettje Jóás férfikort ért. Az ország északi részében a papság nem vergődhetett állandó hatalomra; a palotaforradalmak, a külső háborúk, a bitorlások és főképen a hiresség dolgában egyenlő fokon álló több szent hely miatt. A kisebb és kevesebb támadásnak kitett déli vidéken azonban a papság csakhamar igen megerősödött. Mint minden hatalmas osztály, kezdett elzárkozni; már csak azokat bocsátották bele, a kik régi papi családból származtak, abból a törzsből, a melyet a legenda Izráel többi tizenkét törzse mellett emleget és a mely azt állítja, hogy egyenesen Lévitől, Jákób fiától származik. Izráel tiltakozott az isteni tisztelet e központosítása és a vele járó egy szenthely ellen; a kilenczedik század végén bocsátották ki a szövetség könyve nevén ismeretes kis codexet. Az Exodus az istennek Mózeshez a Sinai hegyen intézett beszéde gyanánt adja. A benne levő erkölcsi és egyéb szabályok ugy látszik nem egyebek az akkor már érvényben levő törvények sommázásánál; de a bevezető versek egyenesen a jeruzsálemi templom eszméjére czéloznak és elitélik. «Földből csinálj nekem oltárt és azon áldozzad a te égő és hálaadó áldozatodat, a te juhaidot és ökreidet; és valamely helyen parancsolom, hogy az én nevemről megemlékezzetek, te hozzád megyek és megáldalak tégedet. Hogyha kőből csinálsz nékem oltárt, ne csináljad nékem faragott kőből, mert mihelyt a te kőfaragó vasadat arra vetönded, megfertőzed azt. Garádicson is ne menj az oltárra, hogy a te szemérmed fel ne fedeztessék annál» (2. Móz. 20, 24–26). A pátriarkák és a faj ősei szabad ég alatt imádták az istent, egyszerű alacsony oltároknál; ezeket kell követni, nem a Júdabeli papokat. Különben is, ha a szent helyek száma nő, növekszik a kötelékek száma is, melyek Jahveht gyermekeihez füzik.     A nemzet szerencsétlenségén azonban nem változtatott se az idegen istenek imádása, se a nemzeti vallás föllendülése, se a júdeai papság megerősödése. Damaskus és Assúr folyton győzedelmeskedett és virágzott, Izráel és Juda pedig vereséget vereségre szenvedett és gyöngült. A próféták egész máskép nézték ezt az állandó szerencsétlenséget, mint a papok; Jahveh nagyságának uj bizonyságát látták benne és egygyel több lett az ok, hogy csakis őt imádják. A nép elismeri Izráel istenét, de hisz az idegen istenekben is: ezért haragszik Jahveh. A nemzeti istenek nem istenek és nemcsak tehetetlenek és nevetségesek, hanem csupán az emberek képzeletében élnek. Jahvéh az egyetlen isten; ő van; nincs más, mint ő; ő teremtette a mindenséget semmiből, ő tartja fönn. Ha akarta volna, különös pártfogásában részesíthette volna a földön levő számos népcsalád valamelyikét: «Avagy nem hasonlók vagytok-e én előttem a szerecseneknek fiaikhoz, óh Izraelnek fiai? Avagy nem én hoztam-e ki Izráelt Egyiptom földéből, mint a filiszteusokat Kaftórból és Syriabelieket Kírből». (Ámosz 9, 7). De nem akart megjelenni minden népnek; különös kegyelemből, melyet akár meg sem adhatott volna, Izráelt választotta népének és megigérte neki Kánaán birását, valamig Izráel hű marad. Izráel vétkezett, Izráel hamis isteneket követett; sok szerencsétlensége bűnének igazságos büntetése. Az így képzelt Jahveh nem egy faj istene többé, hanem általános isten, és ez általános isten képében ábrázolják őt az első próféták, kiknek műveit ismerjük.     A legrégibb próféta, Ámosz, Tekóa városkában született Júda földén, de működése mégis főkép Izráelbe esik. A politikai élet ez időben csaknem teljesen az ország északi részén központosult és a próféta itt vitte véghez nagy tetteit. Ámosz fölébe emelkedett a szűk formáknak, melyekben a törzs-patriotismus működik és dorgálja azokat, «kik Sionban nagy bátorságban élnek, és a kik a Samaria hegyén elbizakodnak,» és azt gondolják, hogy nekik minden szabad, mert ők isten népéből valók. «Menjetek által Kálné városba és nézzétek meg; és menjetek onnét a nagy Hámáth városba; aztán menjetek alá a filiszteusok Gáth nevű városába: avagy jobbak-é azok ez országnál? avagy szélesb-é azoknak határa a ti határotoknál?» (Amos, 6, 2.). Jahveh, ki nem kimélte e hatalmas városokat, nem fogja kimélni a zsidókat sem. Valamint megfenyítette Damaskust, Gázát, a filiszteusokat, Edómot, Ammónt, Móábot: «tüzet vet Judába, mely megemészti Jeruzsálemnek palotáit, Izráelnek három és négy gonoszságáért». Az idegen népeket hivja föl tanunak, hogy milyen bűnös az ő népe: «Tegyetek hirt Asdód palotáiban és Egyiptom földén való palotákban s mondjátok ezt: Gyüljetek öszve Samariának hegyein és nézzétek ő benne a sok inséget és a nyomorultakat ő benne.» (Ámosz 3, 9.) Jahveh irtózik a nagyok igazságtalanságától és feslettségétől; haragszik, hogy kemények a gyöngék irányában, hogy babonásak és képmutatók. «Gyűlöltem, megvetettem a ti Innepiteket, és nem szagolom a ti Innepiteken való jóillatitokat. Hogyha egészen égőáldozatokkal és minkhákkal áldoztok is, nem kedvellem; és a ti háláadásra való kövér áldozatotokra nem tekintek. Vedd el én előlem a te sok éneklésidet, a hegedűidnek énekléseket is nem hallgatom meg; Hanem folyjon mint a viz az itélet, és az igazság mint a sebes patak!» (Ám., 2, 21–24.) Jahveh tehát általános erkölcsi formulába foglalja, a mit népétől vár, s mivel ez a nép makacsúl elhalmozza ezzel a félig pogány imádással, mely neki nem kell, a fenyítés nem fog késni: «Utálom én Jákóbnak kevélységét, és gyűlölöm az ő palotáit; azokáért kezedbe adom a várost minden gazdagságival. És ha tiz emberek maradnának is egy házban: meghalnak. És mikor valakit az ő barátja felveszen, vagy a temető, hogy kivigye annak tetemit a házból; ha annak azt mondandja annak a háznak szomszédja: Vagyon-é még valaki több a te házadban? azt feleli az: nincs; annakfelette ezt mondja: Hallgass, mert ezek az Ur nevét nem említették!» (Ámosz, 6, 8–10). Az isten haragja mindenütt üldözni fogja a bűnösöket: «Ha a földnek gyomrába ásnák is bé magokat, az én kezem onnan is kihozza őket; és ha az égbe hágnának is fel, onnan is levonszolom őket. És ha a Kármel tetején rejteznének is el, onnan is előkeresvén kivonnám őket; és ha az én szemeim elől a tenger fenekébe rejteznének is, parancsolok ott is a kigyónak, és megmarja őket. És ha az ő ellenségeik előtt őket fogságra viszik is, ott is parancsolok a fegyvernek, hogy megölje őket: és fordítom ellenek az én szemeimet veszedelmekre, és nem javokra,» (Ámosz, 9, 2–4). Most történt először, hogy próféta a romlást és számkivetést hirdette; Ámoszban az isten általánosságának fogalma már elhomályosította a hazafiságát, de nem annyira, hogy a próféta ne kivánja és ne jósolja fajának szebb jövendőjét. Jahveh el fogja rontani Jákob házát, de nem irtja ki egészen; a bűnösök kard által halnak meg, de a hivek meglátják Dávid országának virágzását. «Imé napok jőnek, ezt mondja Jahveh, és a szántóember az aratóval, és a bornyomó azzal, a ki magot viszen vetni, egybe találkozik, és a hegyek musttal csepegnek, és minden halmok mintegy megolvadnak. És haza hozom a fogságból az én népemet az Izráelt, kik megépítik az elpusztult városokat, hogy azokban lakozzanak, és szőlőket plántálnak, hogy azoknak borokat igyák, és kerteket csinálnak, hogy azoknak gyümölcsöket egyék. És elplántálom őket az ő földökben, és többé ki nem szaggattatnak az ő földökből, melyet nékik adandok, ezt mondja a te Urad Istened.» (Ám., 9, 13–45.) [63 Ámosz szerepét szépen rajzolja Kuenen, Religion nationale et Religion universelle czímű művében.]     Mikor Jóás Izrael és Amáczja Júda trónjára került, a zsidók mintha egy kis erőhöz jutottak volna. Jóás megverte III. Benhadadot Aphek mellett, és még más három csatában, de nem üzte ki teljesen a syriaiakat. Azt mesélték, hogy a háború előtt tanácsot kért az öreg haldokló Elizeustól. A próféta azt mondta neki, hogy fogja ijját és lőjjön a föld felé. «A király lövé a földet háromszor, azután elhagyá. Akkor megharaguvék az isten embere, és mondá: Ötször vagy hatszor is kellett volna lőnöd és így megverted volna a syriabelieket, mig mind megemészthetted volna; de immár csak háromszor vered meg.» (2 Kir. 13, 14–19.) Amáczja az edomitákat győzte meg a Só völgyében, Dávid régi csataterén, és elpusztította a fővárost, Szelát. A győzelemtől ittas király már azt hitte, hogy visszaállíthatja Salamon birodalmát és kihivta Jóást, ezt üzenvén neki: «Szálljunk szembe egymással!!» Izráel királya ezt a választ küldte: «A bogácskóró, mely a Libánuson vagyon, küldött a Libánuson való czédrusfához, ezt izenvén: «adjad a te leányodat az én fiamnak feleségül.» Általméne pedig a mezei vad, mely a Libanuson vagyon és eltapodá a bogáncskórót. Megverék az Edómbelieket, azért fuvalkodtál fel szívedben. Ámbátor dicsekedjél, csak légy veszteséggel házadban. Miért elegyíted magadat veszedelembe, hogy mind te elessél, mind a Júda veled egybe.» (2. Kir. 14, 9–10.) Az összeütközés Bethsemesnél a filiszteus határon történt meg. Amáczja vereséget szenvedett és fogságba került. Jóás ellentállás nélkül vonult be Jeruzsálembe, lerontotta a város falát négyszáz singnyire, kifosztotta a templomot, mintha nem is Jahvéhé, hanem valami pogány istené volna, és a kezesül adott emberekkel egyetemben visszatért Samariába, hol csakhamar meghalt. II. Jeroboám véghez vitte, a mit atyja alig hogy elkezdett; sőt mint Dávid és Salamon, uralma alá egyesítette az összes törzseket, legalább királyságának első tizenöt évében, és éreztette hatalmát egy nehány szomszéd nemzettel is. Ezek a nemzetek most ép oly gyöngék voltak, mint a milyen erős lett a zsidóság. Assyria királyainak kezéből kisiklott Arám és Phoenicia. A III. Salmanaszar ellen viselt háborúban tönkre ment és a saját királya, Mariah vereségei révén is sokat szenvedett Damaskus nem birt többé ellentállani semmi komoly támadásnak. Ha igaz, a mit a Királyok könyve mond, Jeroboám visszahódította északon és keleten a Dávid és Salamon birta területeket, Móábot, Ammónt, Coelesyriat, Damaskust, sőt Hámáthot is. A nyomorúság hosszú esztendei után, melyekben «a Syriabeliek vas boronákkal boronálták meg Gileádot», II. Jeroboám uralkodása a béke és bátorság korszakának látszott; a Phoeniciával és Egyiptommal való kereskedés ujra virágzott, «és laknak vala az Izráel fiai az ő sátoraikban, mint szinte ezelőtt». Működött a költők képzelete is; mint egykor a haldokló Jákobnak fiaira vonatkozó jóslatokat adtak szájába, most azt mondták, hogy Mózes halála előtt megáldotta a törzseket. Simeón már elveszett és nincs többé szó róla; Júda és Benjamin dicséretekben részesülnek, melyek talán őszinték, de meglehetős szűkmarkúak. József szerepe még jelentős, de a főérdeklődés Lévi felé fordul. Mózes nem átkozza meg mint Jákób, hanem magasztalja és egész Izráel elé például állítja. Ez is mutatja, mily hatalomra vergődött egy század óta a papság.     II. Jeroboám uralkodása nemcsak politika tekintetében volt nagy; igen valószinű, hogy egyike a vallásos irodalom legtermékenyebb korszakainak. A törzsek központosítása arra birta a zsidókat, hogy kutassák eredetöket és gyűjtsék a régi nemzeti énekeket, a törvények töredékeit, a jóslatokat, a közmondásokat, a szerelmi dalokat és főkép a hagyományokat, melyek a népben és az irástudók között szájról-szájra jártak a teremtésről, a patriarkhákról, az egyiptomi szolgaságról, a pusztai vándorlásról, a hódításról és a Birákról, kik védték a népet, mielőtt királyok lettek volna. Körülbelül egy századdal Salamon halála után, 840 felé, egy Júdabeli pap történetet irt, melyben elmondja, a maga módja szerint, milyen volt az emberi nem őskora, hogyan keletkeztek a régi szent helyek: Hebrón, Pnúél, Sikhem, Béthél; micsoda szerződéseket kötött a törvényhozó Mózes Sinai-hegyén istennel, és mi minden történt azóta. Munkájából, melynek csak töredékei maradtak ránk, nem érzik ki semmi theologiai czélzat. Elbeszélésének még népies íze van. Jahveh nála a Kamós és Melkart fajtájából való isten. Mikor kedvezni akar szolgájának, Ábrahámnak, ember formájában jelenik meg előtte és eszik-iszik vele. Sodoma és Gomorra oly ocsmány bűnöket követett el, hogy «kiáltása megsokasodott és az ő vétke igen megnehezedett»; isten, mielőtt megbüntetné e városokat, leszáll, hogy saját szemével győződjék meg, csakugyan úgy cselekedtek-e, mint a hír mondja, vagy «ha nem, hogy megtudja.» (1. Móz. 18.) Másutt egy-egy egész éjszaka tusakodik Jákobbal és rárohan Mózesre, hogy megölje. A szent dolgoknak ilyen együgyű feltüntetése már nem elégíthette ki a lelkeket oly időben, mikor Ámosz az isten egységét hirdette; egy Efrajimbeli pap, alkalmasint Jeroboám kortársa, a prófétaságtól áthatva, kezébe vette a tárgyat és új eseményeket csatolt hozzá. A mit az első Júda nagyobb dicsőségére beszélt el, az utód természetesen Izráel nagyobb dicsőségére fordítja; nem ismeri el azt sem, hogy Jákob fiai között Júda az első szülött; ezt a jogot Rúbénnek adja. Elődétől azonban főkép az isten fogalmának dolgában különbözik. Az ő szemében isten alakja már nem teljesen anyagi. Nem mutatkozik többé mindenkor és mindenütt, csak éjtszaka és álomban; sőt már nem is igen akar közvetlenül érintkezni az emberekkel; angyalokat használ küldöttekül és csak fokonkint tűnik elő. A patriarkhák, Elóhim, az istenek, néven imádták őt, és csak Mózesnek mondja meg igazi nevét, mely Jahveh. Ettől fogva a történet egész érdeke Jahveh, az ő papjai és prófétái körül központosul. Mózes nem egyetlen fölszabadítója többé a népnek; mellette megjelenik Áron és a főpap: Eleázár. Papi méltósághoz már nem juthat mindenki, mert egy törzs kiváltsága lett, a Lévi törzsé. Kánaán meghódítása egyszerre, isten parancsára történt, de a földet már sorsvetés révén osztották el, a vallásos hatóság szentesítésével. [64 A tudósok az első irót jahvistának, a másodikat elóhistának nevezik. A Genesisre nézve Kautzsch oly kiadást rendezett, melyben a különböző szövegek meg vannak különböztetve.] A Sámuelre, Dávidra, Salamonra és Éli prófétára vonatkozó legendák kétségkívül az időben nyerték első alakjukat, mikor ez az elohista történetiró dolgozott. A bölcsesség szájába adott erkölcsi parancsolatok, melyeket később összetévesztettek a Példabeszédekkel, az Énekek Énekében összegyűjtött szerelmi dalok, több zsoltár és még több más darab, talán egykorú költők műve; de, sajnos, az átalakítás folytán, melyen a zsidó irodalom a számkivetésből való visszatérés után átesett, nem mindig könnyű felismerni, mi tartozik bizonyosan II. Jeroboám idejébe. E negyven év Izráelre nézve a béke és dicsőség végső ideje vala. Fél esztendővel Jeroboám halála után, fiát, Zakariást a nép szemeláttára gyilkolta meg Sallúm, Jábes fia és a Jehú háza megszünt uralkodni. Sallúm maga is csak egy hónapig ült a királyi széken; megölték Samariában és helyébe Menákhém, Gadi fia lépett. Tafszak és több más város, mely ellene akart szegülni a bitorlónak, példátlan megfenyítésben részesült. De csakhamar elkövetkezett a büntetés is. Kalakhban 745-ben lázadás támadt, mely Assúrnirarinak életébe került és a hatalom oly ember kezébe került, a ki nem született semmittevő királynak. Nem tudni, honnan származott II. Tugultipalesarra (Tiglatfalaszár); vajjon elődeinek családjából való-e, vagy csak ügyes bitorló. De ha eredete homályos is, személye fényesen ragyog a történetben. Az egykori nagy hódítók képére és hasonlatosságára alkotott ember volt ő, tevékeny, nagyravágyó, harczot kedvelő. A gyöngeség és hanyatlás évei után tűnvén föl, országlása forduló pont Assyria történetében. Ha Assúrnirari utóda követi elődének tévelygéseit, a birodalom teljes romlása bizonyos; II. Tiglatfalaszár (Tugultipalesarra) azonban felköltötte a nemzet erejét, ujra megmutatta az idegenbe vezető utat és a hadsereget oly messze földekre vitte, mint előtte senki. A hadvezér jó tulajdonságaival a kormányzó érdemei is egyesültek benne. Az előtte való királyok úgy fogták föl a hódítást, mint a XVIII. dynastiabeli fáraók: a legyőzött országokat kifosztották és adófizetésre kényszerítették, de nem kebelezték be Assyriába. Tiglatfalaszár rendszere az annexio és a gyarmatosítás volt. Ha hasznosnak itélte, hogy valamely országot megtartson, az illető királyi családot elűzte és messze vidékekről való rab-csapatokkal árasztva el a földet, a kormányzást egyenesen tőle függő assyriai tisztekre bízta. A katonai szolgálatra szorított nép minden évben meghatározott számu vitézt szolgáltatott. A városok adót fizettek, részint érczben, részint természetben; így Ninive harmincz talentumot, melyből tizet a közköltségekre, huszat a hajóraj föntartására fordítottak; Kalakh kilencz talentumot fizetett s ehhez járult még a sok szövet, hadiszekér, ló, gabona s a föld és az ipar egyéb termékei. Ezt a dicsőséggel és fénynyel teljes országlást, sajnos, igen nehéz befoglalni a keleti történetek keretébe; azok az adatok, melyeket Izráelről és Judeáról az emlékek szolgáltatnak, annyira külömböznek a héber elbeszélésektől, hogy a chronologiát hiba és ellentmondás nélkül ma még nem lehet megállapítani. [Tugultipalesarrának három efrajimita királylyal: Ménakhem, Pékakh és Hoseával és két jeruzsálemi királylyal: Azárja és Joakház-zal volt dolga. Ezeknek nevei előfordulnak az ő emlékein. A biblia chronologiája és az ékirások olvasásának nehézségei azon gondolatra vezették Oppert-et (La Chronologie biblique 24–32.), hogy az assyrok Ménakhem-je nem fordul elő a bibliában és Pékakh uralkodása közben szerepel, és hogy a judéai Azrijahu az, a kit Rézon és Pékakh Akhaz helyébe akartak a trónra emelni. Maspero Schrader véleményét fogadja el, ki a biblia számait csökkenti és az említett Azrijahnt azonosítja a bibliai Azáriával vagyis a bélpoklos Uziával.   A biblia szerint Az assyriai emlékek szerint Azárja (Uzia) uralkodik 809–754 745–739 Ménakhem 771–760 738 Pékakh 759–730. 734, sőt 729-ben is. E szerint az elfogadott számítást lényegesen meg kell változtatni. Maspero a biblia Phul-ját és Tiglatfalaszárját azonosnak veszi II. Tugultipalesarrával és feláldozza a bibliai adatokat az egykorú assyriai emlékeknek. Figyelmeztet arra, hogy már sz. Jeromosnak is feltünt a bibliai chronologia zavarossága. Vitalisnak szóló leveleiben ezeket irja: Relege omnes et Veteris et Novi Testamenti libros, et tantam annorum reperies dissonantiam, et numerum inter Judam et Israel, id est, inter regnum utrumque, confosum ut huiuscemodi haerere quaestionibus non tam studiosi quam otiosi hominis esse videatur.]     Tiglatfalaszár 745 ijjar 13-ikán lépett trónra. Első hadjáratának alig volt egyéb czélja, mint megmutatni Assur felsőségét északi Kháldeán. Babylon akkori királya: Nabunászir (Nabonasszár) nem állott ellent és a hódító kezéből nyerte investituráját. Babylon déli részén az ország független fejedelemségekre volt szakadva, melyek egy részét a kháldeaiak, más részét az araméusok bírták. A khaldeaiaktól elfoglalt területek az uralkodófaj, vagyis inkább ház (bít) nevét viselték, pl. Bít-Dakuri, Bít-Amukkáni, Bít-Siláni, Bít-Salli, legkiválóbb volt közöttök Bít-Jákin, a tenger partján, az Euphrates torkolatánál, morotvák és homokpadok között. Az araméusok a Tigris és az Uknu mentén, Élam határán még fennállottak és talán még inkább meg voltak oszolva, mint a khaldeaiak; vagy negyven furcsa nevű apró állam: Ituu, Rubuu, Khamaránisz, Lukhuatu, Nabatu stb. közül két törzs vált ki: Pukúdu és Gambúl, melyek mint Bit-Jákim a perzsa öbölhöz közel mocsarak mellett, Élam határán feküdtek. Tiglatfalaszár végigszáguldott az országok e keverékén. Csak egy védekezett: Bít-Siláni; ezt elpusztították és királyát karóba húzták fővárosának kapuja előtt; a többi kis fejedelemség meghódolt és a győző hazatért, miután fölvette Sumir és Akkad királyának czímét. A Zabon túli Namri ország ellen viselt jelentéktelen háboru után (744), Tiglatfalaszár csakhamar bevonult Syriába; átlépve az Euphratesen; [66 Arpád, Kiepert szerint a mai Tell Erfád, két mérföldre Aleppótól, Syriában.] Arpád város mellett összehívta e környékbeli hűbéreseit. Tyrus, Gargamis, Kommagene fejedelmei és még hét más engedelmeskedtek a meghívásnak; azokat, a kik nem akartak előtte megjelenni, azért nem büntethette meg, mert az Örményországban támadt forradalom visszahívta őt országának északi részeibe (743). A következő évben visszatért, küzdeni a liga ellen, mely távollétében az Arpádbeliek ösztönzésére támadt. Hámáth királya, több partvidéki kis király, sőt még az olyan messze lakók is, mint Júdea királya, Azarja volt, egymásután csatlakoztak a szövetséghez, de romlását nem bírták megakadályozni. Arpád három évi ostrom után (742–740) megadta magát; Hámáth is csakhamar elesett és lakosainak egy részét elszállították Uluba és Birtu városaiba, melyeket a király az imént fosztott ki (739). Ezen a példán okultak a pártütők: a tizennyolcz király közt, kiket az assyriai iródeákok felsorolnak, most már ott van samariai Menákhem és damaskusi Rezón is.     Mesopotamia régtől fogva állandóan érintkezett Média népeivel. A Tigris középső folyásának völgyéből három nagy út vitt az Iráni fensíkra: a legjártabb a nagy Zábon áthaladt és az Urumije-tó medenczéjében végződött; a másik a bannéi szoroson át északi Ekbatanáig vezetett; a harmadik a kis Záb mentén kanyargott. Ezen a három úton szállították a karavánok Közép-Ázsiának termékeit Ninivébe. Kereskedelmi czikkek voltak az arany, a vas, a réz, a drágakövek: a karneol, az agát, a lapis lazuli és néha a ritka állatok: az elefánt, az orrszarvú és a kétpúpu teve. A ninivei királyok legtöbbje bírni akarta Namri országát, melyben a nagy kereskedelmi utak kereszteződtek. De mindig útjokat állták a harczias törzsek, melyek erkölcsök és bátorság dolgában hasonlók voltak a mai kurdokhoz, kiken a török meg a perzsa ugyancsak kétes hatalommal uralkodik. Délfelé, Élam és Susiána határán még mindig a sémita elem dominált. Itt voltak Umlijas ország, Bít-Istar fővárossal, Bít-Szangibuti, Bít-Kapszi kerületek, Girgira, Akhsibuna és más városok, melyeknek neve mind eredetökre vall. Másodsorban állottak, de szintén az élami határon Ellibi népei. Ezek mindig visszahúzódhattak a mély, erdős völgyekbe, hol a Tigrisbe és Ulaiba ömlő folyók erednek. Itt nehezen érhették őket utól az assyriaiak hadiszekerei és súlyos fegyverzetű gyalog vitézei. Olykor legyőzhették őket, de meghódításukon hiába fáradoztak az ó-kor összes hódító népei: a perzsák, a makedoniaiak, a párthusok. E barbároktól északra, az alsó Zábtól délre Namri, Ninivétől északkeletnek Bikni egészítette ki az élő sorompót, mely Ninivét az Iráni fensiktól elválasztotta. Több királynak sikerült rést ütni rajta: így II. Ramannirari is egész Médiáig nyomult. Mikor Tiglatfalaszár először fordult erre (738), első czélja Umlijas és a délkeleti vidék volt. A hódító gyorsan végzett; míg ő szanaszét pusztította az országot, vezére Assúrdanináni betört a «hatalmas médekhez, kik napkeleten laknak» és elragadott tőlök 5000 lovat, sok embert, szarvasmarhát és juhot. Mikor a hadjárat véget ért, az assyriaiak erősen megszállották a területükhöz legközelebb eső pontokat. Tiglatfalaszár «újra építette a városokat, a lakókat Assur tiszteletére szorította és előljárókul saját tisztjeit tette meg.» A következő évben zavarok hívták őt másfelé; csakhamar lebirta a lázadókat és a hadsereg zsákmánynyal megterhelve tért vissza Ninivébe. E két háboru foganatja csak egy nehány kerület elfoglalása és gyarmatosítása volt, egy nehányat pedig adófizetésre szorítottak, de hogy aztán pontosan szolgáltatták-e be az adót, az már más kérdés. Maga Média csak embereket és házi állatokat veszített.     Alig ért véget Assyria történetének e fényes epizódja, mikor Tiglatfalaszárt sürgős bajok szólították birodalmának déli és nyugoti részébe. Addig elé Judea nem érintkezett Assyriával közvetlenül. A Jóástól megvert Amáczja uralkodásának hátralevő részét arra fordította, hogy kiheverje a csapást. Fia Azarjah vagy Uzzija meghódította Edomot és visszafoglalta a Jozsafát ideje óta elveszett vörös-tengeri Elat kikötőt. Uralkodásának végső éveiben bélpoklosságba esett és maga mellé ültette a trónra fiát, Jóthamot. E két fejedelem energiája hatalmassá és virágzóvá tette Judeát ép akkor, mikor Izráelnek végső reménye is elhalt II. Jeroboámmal. Júdea híre messze földre terjedt, és mikor a Tiglatfalaszártól szorongatott Hámáth támogatást keresett, Azarja segítségét kérte. Ez a szövetkező kisérlet nem volt szerencsés és a zsidókra nézve nagyon veszedelmes következésű lett volna, ha az assyriai uralkodónak nem akad dolga Médiában. Azarja és Jótham békében haltak meg, miután fölvirágoztatták királyságukat. Izráel ellenben egyre sülyedt. Menákhem vad energiája nem védhette meg az assyriaiak ellen: Izráelnek kincsek árán kellett megváltania a visszavonulást. Fiát, Pekakhját, ki utódja lett, egy esztendő mulva meggyilkolta egyik hadvezére, Pekakh, Remalja fia. Pekakh e gyilkosság révén kimerült és mindenfelől fenyegetett országot nyert. Damaskus nem sokáig tűrte meg magában II. Jeroboám katonáit. IV. Benhadad után, kiről nem tudni semmit, II. Rezónra szállott a korona. E király alatt Damaskus végre fölébredt félszázados álmából. Eleinte nem érezte magát elég erősnek, hogy szembeszállhasson Assyriával és meghajolt Tiglatfalaszár előtt; de a délen, az egykor II. Benhadad és Khazáel alá vetett országokban síkra szállott. Pekakh sokkal gyöngébb volt, semhogy ellentállhasson és sokkal szegényebb, semhogy pénzzel távoztassa el az ellenséget; hűbéresnek szegődött hát és a két szövetséges egyesült erővel fordult Júda ellen. Jóthamra egy húsz éves fiatal ember, Ákhaz következett; két ütközetben megverték és nem sokára fogoly zsidókkal voltak tele Syria rabszolga vásárai. Nemsokára az edomiták is feltámadtak, a filiszteusok megtámadták a déli és nyugati városokat, Betsemest, Ajálont Sókót, Timnát. Délen Bezón egész a Veres-tengerig hatolt és elfoglalta Elatot. Minthogy Ákhaz mégis mindig ellentállott, a szövetségesek elhatározták, hogy elűzik őt és trónjára egyik kreaturájukat, Tabél fiát ültetik, kinek hűségében bízhattak. Ákhaz e végső veszélyben amaz egyetlen uralkodó felé fordult, ki elég erős megsegíteni őt és elég hatalomra vágyó, hogy megragadja az alkalmat közbelépni Palesztinában. Kihordatta a templomokból a kincseket és adó gyanánt elküldötte Assyria királyának.     Tiglatfalaszár csakhamar megjelent; de látva, mennyire megnövekedett Rezón ereje távolléte alatt, nem támadta meg Damaskust szemtől-szembe, hanem Izráel ellen fordult. Pekakh nem mérkőzhetett a hatalmas ellenséggel, hát bezárkózott Samariába és a többi részt a hódító kénye-kedvének engedte át. Az északi és keleti törzsek, melyeket már félig tönkre tett a damaskusi háború, vereséget szenvedtek. Tiglatfalaszár «jőve és megvevé Ijónt, Ábel-Béth-Maakhát, Janohát, Kedest, Háczort, Gileádot és Galileát, és Naftali egész földjét és elvive őket fogva Assyriába» (2. Kir. 15, 29). Izráel királysága most már csak Efrajim földjéből és egy néhány szomszéd kis területből állott. Ez a sommás eljárás félelemmel töltötte el Palesztinát és siettette a meghódolást. Hannón, Gáza királya, kinek, mint Ákhaz ellenségének oka volt félni, Egyiptomba menekült; a filiszteusok adófizetőkké lettek (734). Rezón vagy félelemből, vagy igazi gyöngeségből tönkre tenni engedte szövetségesét; nem avatkozott semmibe. Elszigetelten még két évig bírt ellentállani, de aztán fővárosa az ellenség kezébe került, magát pedig megölték. Nyolczezer lakost vittek az assyriai tartománynyá lett örmény Kirbe. Tiglatfalaszár mielőtt hazavonult volna, összehívta hűbéreseit és huszonöt király jelent meg (725). Ákhaz is odament, mint a többiek, megfizetni adóját és köszönetet mondani szabadítójának.     Az assyriaiaknak most már csak Egyiptomra kellett volna tenniök a kezöket, hogy az egész ó-világon uralkodjanak; de a khaldeai események miatt a Földközi-tenger partjáról vissza kellett térni az Euphrates mellé. Nabuusabsi halála óta a Bith-Amukkáni fejedelemség bizonyos hatalomra vergődött a többi kháldeai államok felett; fejedelme, Kinziru daczolt az assyrokkal. Tiglatfalaszár hiába ostromolta őt királyi városában, Sapijában és hiába pusztította el az országot köröskörül: Kinziruval nem birt. Az assyriaiak másutt mindenütt diadalmaskodtak. Kényük kedvük szerint elpusztították Bíth-Silánit, Bíth-Salit és romokkal borították egész Kháldeát. A fejedelmek mind kegyelemre adták meg magukat, még Mardukbaliddin (Meródakh-Baladan) is engedett és Tiglatfalaszár Babylon királyának kiáltotta ki magát. Mielőtt visszatért volna Assyriába, végezni akart Kinziruval; a felsőség egy nemét adta hát neki a szomszéd fejedelmek felett, és trónra ültette Babylonban, mint Assyria hűbéresét. Bíth-Jakin és Bíth-Amukkáni meghódítása után az ország hivatalos határa a tenger lett (731); ez volt az uralom utolsó fontos eseménye. Mikor II. Mutton, a tyrusi király lázadása és Pekakh meggyilkolása közbelépést tett szükségessé Syriában, Hósea lépett áldozatának trónjára és beköszöntő ajándék gyanánt tíz talentum aranyat és ezer talentum ezüstöt küldött a hóditónak. Tiglatfalaszár nemsokára meghalt Kalakhban, tizennyolcz évi dicsőséges uralkodás után (727.).