A nyugati sémiták: Phoenicia; Judea.     A szargonidák az apró királyságok romjain egy nagy semita birodalmat alapítottak. Araméusok, zsidók, phoeniciaiak, assyrok, sőt egynehány arab törzs is, szóval mindenek, a kik sémi nyelven beszéltek a szuezi szoros és az Euphrates torkolata között, most egy fejedelmet uraltak és először kerültek azon egy uralom alá. Az egykori hódító népek: az egyiptomiak, az élamiták, a kháldeai törzsek egymás után buktak meg. De a sémita faj győzelme az ó-világ e művelt fajain nehéz volt. Láttuk, mi volt Babylon és a keleti araméusok sorsa az utolsó háborúkban; a nyugati sémiták a hódítás révén még többet szenvedtek, mint mesopotámiai és kháldeai rokonaik. Az egykor oly gazdag és népes Syria folyton sülyedt; Kodsu már csak az egyiptomi történetírók zavaros emlékezetében élt. Gargamis, Damaskus, Hámáth, napról-napra vesztette politikai és kereskedelmi fontosságát. Az ezer éves háborúkban tönkrejutott Coelesyriával könnyen bánhatott el bármely ellenség. Móáb, Ammón és a filiszteusok félig megsemmisültek; Izráel eltünt; csak a phoeniciaiak és a zsidók őrizték még meg az élet némi látszatát.     A phoeniciaiak benső története I. Ithobaaltól Assúrbanipal trónraléptéig egynéhány szóban sommázható. Sidon után Tyrusra szállott a nemzet hegemoniája. Ez a város állott a confoederatio élén. Csak az egy Arád folytatott még független életet. E confoederatio tagjai azonban mindig irigyelték Tyrus fensőségét, szerettek volna szabadúlni alóla és minden alkalommal elárulták ellenséges voltukat. A sidoni eredetű aristokratia szakadatlanul nyilt küzdelmet folytatott a néppel. Ithobaal hosszú uralkodása alatt békében tartotta a pártokat, de halála után kiütöttek a nagy zavarok. Fia, Balezor, csak nyolcz évig uralkodott. Utána az uralom egy gyermekre, Muttonra szállt, kinek fiatalságát fölhasználták a nép vezetői. A mi keveset tudunk róla, Karthagó alapításának regéibe vész. Örököse állítólag egy Elisszár nevű leány volt, nagybátyja, Szikharbal, Melkart főpapjának felesége, meg egy kis fiú: Pygmalion. Szikharbalt maga Mutton jelölte ki kormányzónak a törvényes örökös kiskorúságának idejére. A nép pártja csakhamar megbuktatta őt, öcscse pedig egynehány év mulva meggyilkolta. Elisszár meg akarta boszúlni férje halálát és az egész aristokratiával összeesküdött. Mikor az összeesküvés kiderült, Elisszár meglepés révén hatalmába kerített egy ép indulásra kész hajóhadat, reá rakta párthíveit és Afrika felé vitorlázott. Zeugitánában kötött ki azon a helyen, a hol több századdal azelőtt a sidonbeliek megépítették Kambé városát, földet vásárolt a liby-phoeniciaiak királyától és a régi város omladékain új várost alapított, Kart-Khadast-ot, melynek nevéből a görögök Karchedont, a rómaiak Carthagot csináltak. Vergilius geniusa népszerűvé tette Dido nevét az egész világon; a történetírás nem ismeri el hitelesnek se az ő elbeszélését, se a nagy pún város alapításáról szóló többi gyártott legendát. [90 A Karthágó alapítására vonatkozó mondák kritikájára nézve lásd Otto Meltzer, Geschichte der Karthager. I. 90–141. l.]     I. Ithobaal uralkodása alatt jelentek meg először az assyrok Phoeniciában; Assurnazirpal áthágott a Libánonon és egész a tengerig jutott. A tyrusiak ugyanazt a politikát követték vele szemben, mint a sidoniak az egyiptomiakkal szemben. Ugy gondolkoztak, hasznosabb lesz küzdelem nélkül megadni magukat, mint szembeszállani a szertelen nagy erővel és megvásárolták a békét. Északi Phoenicia, Arád és Simyra nem követte ezt a példát és kemény leczkét kapott; Arád a damaskusi királylyal szövetkezve Salmanaszar ellen, többször lett az ellenség prédájává. Midőn Samsiramán után az assyriaiak hatalma csökkenni kezdett, Tyrus nem ismerte el többé főuralmukat és megtagadta a félszázadig fizetett adót. De ötven év múlva II. Tiglatfalaszar rendeletére megint csak igába hajtotta fejét és királyát, II. Hirom 742-ben, Arpádba ment, megvinni a váltságdíjat. Időközben Sidon elfoglalta Arádot és 751 táján gyarmatosította; Tyrus Phoenicián való uralma veszni kezdett és Sidon kerekedett felül. II. Mutton, Hirom utódja Rezonnal szövetkezve ki akarta vivni függetlenségét, de vereséget szenvedett és bukásának hirére Kypros szigetén lázadás ütött ki. E lázadást Eluli (Lulija) elnyomta, de mikor Assyria ellen küzdött, a többi városok elhagyták és hajóikat V. Salmanaszar rendelkezésére bocsátották. A magára maradt Eluli nem birt többé ellentállani; kivonult hát Tyrusból és bezárkózott a tengeri városba, hol daczolni tudott ellenségeivel. A phoeniciai hajókon jövő assyriaiak kudarczot vallottak. Erre az ostrom körülzárássá változott, de se Salmanaszar, se Szargon nem bírt a makacs tyrusiakkal; Szargon végre 715-ben, tiz évi hiábavaló hadakozás után abbahagyta az ostromot. Kudarczát azzal boszszulta meg, hogy 708-ban meghódította Kyprost. Fia, Szennakherib végre megtörte a büszke várost és az öreg Eluli helyébe II. Ithobaalt, hűbéresét ültette. (700.) Ez a vereség teljesen végét vetette Tyrus szárazföldi uralmának. Ismét Sidon lett a szövetség fővárosa, de csak rövid ideig. Királya Abdimilkut, 680 táján föltámadt Aszarhaddon ellen, de hiába. A győző ledöntötte Sidon falait és a lakosság egy részét Assyriába hurczolta. Tyrus mintha ismét felülkerekedett volna, de királya, Baal 666 felé az aethiopiai Urdamanival szövetkezett Assúrbanipal ellen, ki csakhamar véget vetett e függetlenségre törekvéseknek. Baal kegyelmet kért és nyert. Jakinlu, Arád királya, ki makacsul megmaradt a fölkelésben, trónját vesztette. Phoenicia, katonák híján, aztán nem is mocczant többé Ninive bukásáig.     A gyarmatbirodalom ép oly viszontagságokat látott, mint az anyahaza. Egész I. Ithobaalig folyton növekedett, sőt még e király idejében is. A phoeniciaiak nyugati kereskedelmének nem volt többé végső pontja Mauritania és Dél-Spanyolország, melyeknek egy részét a sémita érintkezésekből eredő és a benszülött törzsekkel keveredett népek szállották meg. A tyrusi tengernagyok a marokkói partot messze dél felé is bejárták, gyarmatokat alapítva Gadir és a Szenegal között; fölmentek Spanyolország mellett is, és a galliai tengeren át a Fehér-ón-szigetekig, sőt talán Nagy-Britanniáig eljutottak. Tyrus valóban az egész világ kereskedelmének fővárosa volt. Az I. Ithobaal halálára következett zavarok félbeszakították e gyarapodást és gyengítették az ország erejét, ép az időben, mikor egyszerre hatalmas ellenségek emelkedtek a Földközi-tenger több pontján. Az etruszk tengerészet útját állta Tyrus haladásának Itáliában és Galliában; a görög hajóhadak pedig, miután megsemmisítettek mindent, a mi a sidoni gyarmatokból az Aegeumi-tengeren maradt, hadi erővel rakták meg Kis-Ázsia déli partjait, megvetették a lábukat Kyproson, sőt Siciliáig merészkedtek. 734-ben alapították Naxost és Megarát; 733-ban a korinthosiak és a korfuiak megerősítették Syrakusait; egynehány év mulva a helléneké lett Siciliának egész keleti és déli partja. A mit ők kezdtek, Karthago befejezte. Az Afrikában megtelepedett tyrusi aristokratia ugyanazt a tevékenységet fejtette ki, melynek révén Tyrus századokon át nagy volt. Az új város elhomályosította Uticat, Adrumetumot, Leptist és csakhamar vetélkedni kezdett az anyahaza érdekeivel. A Siciliában levő phoeniciaiak, kiket a görögök Zizbe (Panormos), Motyába és Kepherbe szorítottak, továbbá a spanyol és az afrikai parton élő phoeniciaiak, kiket a barbárság szüntelenül zaklatott, valamint mindazok a népek és gyarmatok, melyeket az assyriai háborúkba keveredett Tyrus nem tudott megvédelmezni, mind Karthagó pártfogása alá helyezkedtek. A régi Poeni nemzetnév, mely eleinte a Perzsa öböl partjain hallatszott, bejárta a Földközi-tengert, az Atlanti Oczeánt és a nyugaton a phoeniciai birodalom helyébe a puni birodalom lépett. Assúrbanipal uralkodásának vége felé Phoeniciának már egy gyarmata sem volt, mely fensőségét elismerte volna. Ez azonban nem ártott sem gazdagságának, se kereskedelmének; mégis csak az ő kezén ment át a világ minden áruczikke. Ereje azonban megtört; ázsiai birtokánál nem maradt egyebe, tehát nem lehetett elég hatalma, hogy sokat nyomhasson Syria sorsának eldöntésében.     Szennakherib kudarcza Palaestinában nagy diadala volt a zsidó prófétáknak. Ezsaiás és a próféták őt környező kis köre, sőt Ezékiás is a maga híveivel, csodának tulajdonították a felszabadulást és vallásos buzgóságukban megerősítette őket a hadsereg hirtelen megsemmisülése. Az Úr hatalma bebizonyosodott, és az is meglátszott, hogy Jahveh gyűlöl minden bálványozást és az idegennel való szövetkezést. Samaria, mely megmaradt régi szokása mellett, hiába intette Ezsaiás, a fáraótól kért segedelmet, megbukott, a föltámadás reménye nélkül. Jeruzsálem még idején megtért és az istenre bizta magát; csodaszerűen meg is menekült az assyriai király haragja elől és Szennakheriben betellett, hogy «megutált téged, megcsúfolt téged a Sionnak szűz leánya, te rajtad hajtogatja fejét a Jeruzsálemnek leánya» (Ézs. 37, 22). Ezékiás nem mulasztott el semmit, hogy ne kedvezzen az Úrnak, ki őt ilyen jól segítette ki a bajból; leromboltatta a szent helyeket és a bálványokat, melyekkel még a jeruzsálemi templom is tele volt; sőt összetörette a betegeket gyógyító érczkigyót is. Először ismerték el hivatalosan, hogy Jahveh nemcsak a nemzet istene, de az egyetlen isten, a kin kívül nincsenek más istenek. A veszedelemből való szabadulás öröme azonban még sem volt akkora, hogy feledtesse a királylyal és tanácsosaival, milyen nagy hatalma van Assyriának. Ezékiás nemcsak nem akart többé Mardukbaliddinával szövetkezni, de minden arra mutat, hogy haláláig bölcs óvatosságot tanusított, és ügyelt rá, hogy valami meggondolatlansággal ne csődítse megint magára az assyriaiakat. Betömette a réseket, melyeket az ellenség a messze fellegvár falain ütött, megerősítette Jeruzsálemet és hogy segítsen a víz híján, melyet a háború alatt érzett, megépítette a hosszú, földalatti vízvezetéket, mely a Gihón vizeit a Silóah tavába ontja.     Ezt az óvatos bölcseséget, melyet a világi politika tanácsolt Judeának, Ezsaiás és a többi próféták szüntelenül isten nevében is ajánlották. Jahveh mindenható és ha azt igéri, hogy letiporja népének ellenségeit, «úgy lészen a mint gondoltam, és úgy megyen véghez, a mint én elvégeztem; hogy megrontsam az Assyriust az én földemen és megtapodjam őtet az én hegyeimen, hogy annak igája elvétessék az én népemtől, és annak terhétől megmenekedjék ezeknek vállok.» (Ézs. 14, 24–25.) De a nép még nem érett az igazságra és az ideális vallásra. Szive mélyéből sajnálja a szent helyeket, a titkos értelmű erdőket, az égő áldozatok pompáját, az egykori ünnepek zaját és gyönyörűségét; mielőtt teljesen méltóvá lenne sorsára, csaknem egészen el kell vesznie, és a büntetés, mely hűtlenségére vár, Ezsaiás lelkét gyászos látásokkal tölti el. «Ti meggondolatlan asszonyok keljetek fel, halljátok meg az én beszédemet! Ti nagy bátorságban élő leányzók, vegyétek füleitekbe az én beszédemet! Nagyon sok esztendőkben megháborodtok ti bátorságban élők; mert elfogyatkozik a szüret, a takarás nem lészen. Rettenjetek meg, ti gazdag asszonyok! mozduljatok meg ti bátorságban élők! vessétek le ruháitokat, és mezitelenítsétek meg magatokat, és övedzétek bé derekaitokat gyászruhával; sírjatok a csecsért, a szép mezőkért, a termő szőlőtővekért. Az én népemnek földjén tövis és csipke nevekedik, sőt minden örömnek házaiban, az örvendező városban: mert a nagy paloták elhagyatnak, a városnak sokasága elpusztíttatik, a tornyok és bástyák barlangok lésznek mind örökké, a vadaknak örömökre és a barmoknak legeltetésekre.» (Ézs. 32,9–14.) A Damaskust és Samariát, Judea e két örök ellenségét nem rég ért szerencsétlenségek eléggé mutatták, mely sors vár a tizenkét törzsre, ha a ninivei király végre megunja az isten népének felkeléseit és komoly bosszúra gondol. Mészárlás, számkivetés, messze országokba való hurczolás volt akkor a keleti politika szokott eljárása. Júda sokkal többször látta szomszédjain, semhogy ne féljen a naptól, mikor magára is reá kerül a sor.     De Izráel még sem lehet egészen rossz, mert különben hogyan választotta volna népévé az Úr? «Szent mag» van benne, mely csak a számkivetésben, lelkifurdalás és gyötrelem közepett fog kicsirázni. Ha Jeruzsálemet föl is égetik, ha a templomot le is döntik, és ha Júda fogságba is kerül, ez mind csak muló megpróbáltatás; Isten meg akarja tisztítani Siont, fájdalom és vér által. Mikor betelik az itélet, mely minden nemzetet, az erőseket és a gyöngéket egyaránt fog érni; mikor Júdából eltűnik a bűnös, a gonosztévő, a bálványimádó és a hamis próféta; mikor «Jahveh elmosandja a Sion leányinak undokságokat és a Jeruzsálem vérét kimosandja ő belőlök» (Ezs. 4,3.); mikor «a maradék megtér, Jákob maradéka, az erős, hatalmas istenhez» (Ezs. 10, 21.), a bűnös Jeruzsálem romjaiból fel fog emelkedni a tökéletes Jeruzsálem és királyának dicsősége elterjed mindenüvé. «Lészen az az utolsó időkben, hogy minekutánna Jahveh házának hegye minden hegyeknek felette helyheztetik, és magasabb lészen minden halmoknál: minden pogányok arra gyüljenek. És sok népek elmenjenek, ezt mondván: Jertek el, menjünk fel Jahvehnek hegyére, a Jákób Istenének házába, hogy megtanítson minket az ő útaira, és járjunk az ő útaiban: mert Sionból megyen ki a törvény, és Jahveh beszéde Jérusálemből. Ki a Pogányok között itéletet tészen, és sok népeket megfedd; hogy az ő szablyájokból kapákat, és az ő dárdájokból sarlókat csináljanak, és egy nép más nép ellen fegyvert ne vonjon, se pedig több hadakozást ne tanuljanak. Jákóbnak háza, no, járjunk Jahveh világosságában!» (Ezs. 2, 2–16.) Így szólt egy ismeretlen próféta, és az Ezékiást környező emberek közül alkalmasint nem egy osztozott érzelmeiben, mert Ezsaiás és Mikeás belevették szavait saját jóslataik közé. Nem volt már úgy, mint Ámósz idejében, mikor azt kiáltották, hogy «jaj azoknak, kik kivánják Jahveh napját… setétségnek, nem világosságnak napja az» (Ám. 5, 18.). Az örök boldogság, az új Júda bizonyos reménye szinte elviselhetővé tette a jelen nyomorúságainak látását. [91 Kuenen, Religion nationale et religion universelle. 98–99. 111. l.]     Ezékiás reformja, sokkal gyorsabb és teljesebb volt, semhogy tartós lehetett volna. Mikor a tizenkét éves Manasse lépett trónra, a régi eszmék hivei jutottak vele hatalomra és visszaállították Jahveh kultuszát, ép olyannak, a minő Akház idejében volt. Mohón igyekeztek elrontani Ezékiás alkotásait és újra gyakorolni kezdték mindazt, a mit ő már megsemmisítettnek vélt. Ismét megnyitották a szent helyek kis templomait, felállították a bálványokat, újraültették az elpusztított berkeket, «építettek oltárokat az egész mennyei seregnek, az Úr házának mind a két pitvarában». Baalt és phoeniciai Astartét imádták Sion hegyén; Hinnóm völgyében, hol Akház már föláldozta egy gyermekét, újra meggyuladt a máglya. «Manasse általvivé az ő fiját is a tűzön, és válogatást tőn az idők közt, és madárszó után jövendőle, és mind nézőt, mind varázslókat szerze; és sok gonosz dolgokat cselekedék Jahveh szemei előtt, hogy őtet haragra indítaná» (2 Kir. 21, 1–9). Új dolgok voltak ezek Izráelben; de a régi kultusz hiveinek legalább is oly törvényeseknek kellett tekinteniök, mint a milyenek Ezékiásnak Ezsaiás sugallatára véghez vitt reformjai. A nép legnagyobb része pártolta az újítást; csakhamar annyi isten lett, a hány város, és mikor növelték a szent helyek számát, azt hitték a régi dogma értelmében, hogy növelik a kötelékek számát is, melyek Jahveht az ő népükhöz fűzik. Ha Szennakherib idejében az egész ország elpusztult és csak Jeruzsálem maradt meg, ennek az volt az oka, hogy Ezékiás a vidéki szent helyeket megszüntette, és csak a templom állott egymaga. Jahveh mindenütt őrködött a népen, a hol oltára volt; de oltalma nem terjedt ki azon helyekre, a hol nem áldoztak neki. A reakczió a próféták és hiveik részéről némi ellentállásra talált «Sok ártatlan vért is onta ki Manasse, annyira, hogy Jeruzsálem mindenfelé megtelnék vele» (2 Kir. 21, 16). Rabbinikus hagyományok szerint az öreg Ezsaiás az üldözés alatt veszett el: a király megunva tanácsait és átkait, kivájt fatörzsbe dugatta és ketté fűrészeltette. A vallásos dolgokba merült fejedelem nem sok gondot okozott Assyriának; Szennakherib nagy ellenségének fia világ életében Assúrbanipal alázatos hűbérese maradt és ezért békén halhatott meg trónján (640). [92 A krónikák könyve (II. XXXIII. 11–13.) szól ugyan Manasse assyriai fogságáról, de azt az egykorú emlékek nem említik meg.]     Ámon uralkodása csak folytatása volt Manasse uralkodásának. Bűntettel végződött: Ámont 638-ban meggyilkolták és utóda egy nyolcz éves gyermek, Józsiás lett. A reformpárt kerítette hatalmába. A próféták eddig is még mindig szabadon hirdették Ezsaiás tanításait, ha nem is annyi tehetséggel. Akár ismert húrokat pengettek, mint Zophoniás, Júda romlását, Sion új dicsőségét és az örök békét prédikálva, akár diadalmasan jósolták Ninive pusztulását, mint Náhum, szavaiknak és irataiknak mindig csak az a czélja volt, hogy mélyen véssék a nép lelkébe Jahveh eszméjét és csak őt imádtassák. «Boszuálló Jahveh, boszuálló, Jahveh és buzgó haragú; boszút áll Jahveh az ő ellenségin, és megtartja haragját az ő ellenségei ellen. Jahveh nagy tűrhető és nagy hatalmú, ki a bűnt büntetés nélkül semmiképen nem hagyja: Jahveh úta nagy szélvészben és forgószélben vagyon, és a felhők az ő lábainak porok. Ki a tengert megfeddi és megszárasztja azt és minden folyóvizeket megszáraszt, a Básán és a Kármel megerőtelenül, és a Libánusnak virága meghervad. A hegyek megrendülnek ő előtte, és a halmok megszakadoznak; a föld ég az ő színe előtt, e földnek kereksége is, és mindazok, kik azon laknak. Az ő haragja előtt ki állhat meg? és kicsoda állhatja meg az ő haragjának búsulását? Az ő búsulása kiomol, mint a tűz, a kősziklák megrepedeznek ő előtte» (Náh. 1–6). A makacsság, melylyel a próféták ugyanazon fenyegetéseket nemzedékről-nemzedékre ismételték, legjobban mutatja, minő sikertelen volt tanításuk. Az Úr félelme nem tartotta vissza se Manassét, se Ámont; az istenek Jahvehval együtt részesültek a nép és a nagyok hódolatában, sőt őket talán nagyobb tisztelet környezte. A hol a prédikáczió és prófétaság nem használt, Józsiás papjai megkisértették: hátha az istenitisztelet megújítása foganatosabb lesz.     Józsiás uralkodásának tizennyolczadik évében (623) elküldte Sáfánt, Aczaljahunak, a Mesullam fiának fiát Jahveh házához, hogy Hilkija főpappal számláltassa meg a templom ajtajában gyűjtött és az épület fentartására szolgáló pénzt. Mikor ez megtörtént, Hilkija azt mondta: «a törvénykönyvet megtaláltam Jahveh házában», és odaadta a könyvet Sáfánnak, ki elolvasta azt. Az iródiák visszatérve a királyhoz, jelentést tett neki: «a te szolgáid egybe szedék a pénzt, mely a házban találtatott és adták azt Jahveh házában munkálkodók pallérainak kezébe»; és megmondta a királynak: «Egy könyvet ada nekem Hilkija pap», és elolvasta a király előtt. Mikor Józsiás hallotta a törvény könyvének beszédit, megszakgatta ruháit és elküldte Hilkiát, Sáfánt és más királyi tiszteket, tanácsot kérdeni az Úrtól ő érette és a népért. Hulda próféta asszony, ki Jeruzsálemben lakott a második részen, ezt felelte nekik az Úr nevében: «Ímé én veszedelmet hozok e helyre és e helyen lakozókra, mind a könyvnek beszédei szerint, melyet olvasa a Júda Királya; Azért hogy elhagytak engemet, és idegen isteneknek áldoztak jóillattal, hogy engemet haragra indítanának minden ő kezeknek csinálmányaival: és felgerjedett az én haragom e hely ellen, meg sem oltatik. A Júda Királyának pedig, ki elküldött titeket, hogy tanácsot kérdjetek Jahvehtól, ezt mondjátok: Ezt mondja Jahveh az Izráelnek Istene: Mivelhogy e beszédeket hallottad. És mivelhogy meglágyult a te szived, és megaláztad magadat Jahveh előtt hallván azokat, melyeket szólék e hely ellen és e helyen lakozók ellen, hogy megpusztulna és átokban lenne; és megszakgatád a te ruháidat és sírál előttem: Azért én is meghallgattalak, azt mondja az Úr. Annak okáért ímé én takarítlak téged a te atyáidhoz és a te koporsódba békességgel visznek téged és meg nem látják a te szemeid azt a nagy veszedelmet, melyet én e helyre hozok.» Ekkor a király összehivta Júda és Jeruzsálem sejkjeit, aztán fölment a templomba és vele az egész nép, a papok, a próféták és jelenlétökben fölolvasták a szövetség könyvének igéit (2. Kir. 22–23).     Tudjuk, mit értenek a keletiek azon, mikor azt hallják, hogy valamely könyvet fedeztek fel a templomban; ez a phrasis egyszerűen azt jelenti, hogy a szerző nagyobb tekintélyt adandó művének, azt az istent pártfogás alá helyezte, vagy eredetét felsőbb sugalmazásnak szeretné tulajdoníttatni. Az egyiptomi papok a Halottak könyvének legnagyobb becsben tartott fejezeteit és tudományos irodalmuk legfontosabb műveit mind így kapták. A Törvénykönyv ismeretlen szerzője Izráel messze multjában kereste meg a vezért, kiről a hagyomány azt mondta, hogy a zsidóságot kiszabadította az egyiptomi fogságból; az állította, hogy Mózes, mikor már Gileád kezébe került és érezte halálát, könyvbe foglalta a törvényeket és parancsolatokat, melyeket az Úr a zsidók számára neki mondott. E könyvben a prófétáktól már oly rég hirdetett eszmék hatalmas és élénk nyelven fejeződnek ki. Először is az egy isten eszméje szólal meg: «Én vagyok a Jahveh te Istened; ki kihoztalak téged Egyiptomnak földéből, a szolgálatnak házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak semmi faragott képet, vagy valami hasonlatosságot azok közül, melyek vagy fenn az égben vagynak, vagy a melyek a földön vagynak, vagy a melyek a föld alatt a vizben vagynak. Ne hajtsd meg magadat előttök, és ne tiszteljed azokat: Mert én vagyok Jahveh a te Istened, bosszúálló erős Isten, ki meglátogatom az atyáknak hamisságokat a fiakban, harmad és negyed nemzetségig, azokban, a kik engem gyűlölnek: És ki irgalmasságot cselekeszem ezeriglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják» (5. Móz. 6–10). Ezt az egy istent kell tisztelni. Az idegen isteneknek szentelt templomokat irgalmatlanul le kell rombolni; «ha te közötted jövendőmondó, vagy álomlátó támadand, és jegyet vagy természet ellen való csudát adand néked; hogyha titkon indítand téged a te atyádfia, a te anyádnak fija, vagy fijad, vagy leányod, vagy feleséged, ki a te kebeledben vagyon, vagy barátod, kit nem különben szeretsz mint lelkedet, ezt mondván: Jer, menjünk el és tiszteljünk idegen isteneket, kiket nem esmértél sem te, sem a te atyáid!… Ne engedj néki, és ne hallgassad őtet; ne kedvezzen a te szemed néki, ne kedvezz néki, és el ne rejtsed őtet; Hanem megölvén megöljed őtet: a te kezed legyen első rajta, hogy megöljed őtet, annakutánna mind az egész népnek keze» (5. Móz. 13, 1–13). És még az isteni tiszteletet sem szabad végezni bárhol, vagy a bálványoknak kedves helyeken, hanem csakis azon a helyen, melyet Jahveh maga választott nevének dicsőségére, vagyis Jeruzsálemben. Az új törvények egy részének az a feladata, hogy rendezze a zsidó község különféle tagjainak egymáshoz való viszonyát. A király lehetőleg emelkedjék a papi méltóság ideálja felé: ne helyezze nagyságát szekerek, lovak és asszonyok birásába, de olvassa mindennap istennek törvényét és elmélkedjék rajta. Háborúban ne vitézeiben és saját bátorságába vesse bizodalmát, hanem Jahveh segítségébe; mindig és mindenütt kérjen tanácsot a paptól, ki közvetítő a földi seregek és a seregek Ura között. A törvény a szegényeket, az özvegyeket, a rabszolgákat az isten oltalma alá helyezi; minden zsidó, ki zsidónak rabszolgájává lett, hat esztendő mulva visszanyeri szabadságát és gazdájától egy kis ellátást kap, melyből elélhet egy darabig. Ehhez járulnak a jó igazságszolgáltatást biztosító és a pörpatvarnak, magán boszúnak elejét vevő szabályok; ezek nem is annyira törvények, mint a becsületes ember kötelességeire buzdító intelmek.     Az isteni tiszteletet illető rendeletek még nem olyan aprólékosok és szőrszálhasogatók, mint a későbbi zsidó törvények. A szabály természetesen ragaszkodik ahhoz, hogy az isteni tisztelet egyetlen egy templomban történjék; de a templomból nem csinál afféle nagy mészárszéket, melyet egy kiváltságos kaszta kezel. Nagy ünnep csak három van; a legfőbbiket, a Husvétot, Abíbban ünnepelték a kalászok havában és megszokták, hogy az Egyiptomból való kivonulás emlékezetének tekintsék; de a másik kettő, a vetések ünnepe és a takarás ünnepe (sátoros ünnep) egyszerűen az évszakokkal függött össze. Az első hat héttel az aratás kezdete előtt volt, a második takarás után. A pap megkapja a maga részét az áldozatokból és az évenkint való vagy harmadéves dézsmából, melyet a törvényhozó a gabonára, a borra és a barmok első vemhére vetett ki, s melyből családi ünnepfélét ültek a szent helyen. A pap tehát egy sorban áll isten szegényeivel, az özvegygyel, az árvával, az idegennel és hatalma alig nagyobb, mint a monarchia legelső korszakában volt. Mind az esetekben, melyekről a törvény nem gondoskodik, a próféta kötelessége a népet vezetni. «Prófétát támasztok nékik az ő atytyokfiai közül mint tégedet, és az én igémet adom annak szájába, és megmond nékik mindeneket, a melyeket parancsolandok néki. És valaki nem hallgatandja az én beszédimet, melyeket az én nevemben szóland, én megkeresem azon! De az a Próféta, a ki kevélyen cselekedendik és szóland oly igét, melyet nem parancsoltam néki az én nevemben szólani, és a ki szóland idegen isteneknek nevében: meghaljon az a Próféta. Ha pedig mondandod a te szívedben: Miképen esmérhetjük meg az igét, melyet Jahveh nem mondott légyen? Mikor szóland a Próféta Jahveh nevében, és bé nem teljesedik, az a dolog, és meg nem lészen; ez a beszéd, melyet Jahveh nem szólott, hanem kevélységből mondotta azt a Próféta: Ne félj azért attól» (5 Móz., 18, 18–22). [93 Az illető fejezetek képezik a Deuteronomium IV. 44., XXVI. és XXVII. fejezeteit. Kuenen, The Religion of Israel. II. 15–17.; Reuss, La Bible; l'Histoire sainte et la Loi. I. 160. l.]     Az ugynevezett Mózesi törvénykönyv még megvan, legalább fő részeiben. Később betoldozták abba, a mit ma Deuteronomiumnak hívnak, és melynek törvényhozó részét teszi. Mikor Józsiás elolvasta a könyvet, «megállapodék az oszlop mellett, és kötést tőn Jahveh előtt, hogy ők Jahveht akarnák követni; és az ő parancsolatát, bizonyságtételeit és végezéseit teljes szívből és lélekből megőrizni, és beteljesíteni a szövetségnek beszédeit, melyek meg vagynak irva abban a könyvben». (2 Kir., 23. 3). Az uj törvény szerzője codexének végén még egyszer azon a fenyegető hangon szól, melyet a próféták használtak Júdával szemben. «Ha nem engedendesz Jahveh a te Istened beszédének, hogy megőrizzed és megtartsad minden parancsolatit és rendeléseit, melyeket én parancsolok ma néked: reád jőnek mind ez átkok, és megkörnyékeznek téged. Átkozott lészesz a városban és átkozott a mezőben. Átkozott lészen a te kosarad, és a te kenyeres edényed. Átkozott lészen a te méhednek gyümölcse, és a te földednek gyümölcse, a te teheneidnek fajzások, és a te juhaidnak nyájok. És lesznek a te egeid, melyek vagynak fejed felett, olyanok mint az ércz, és a föld, mely te alattad vagyon, mint a vas. Jahveh az eső helyében a te földedre ád port és hamvat: az égből száll reád mind addig, mig teljességgel elveszendesz. Feleséget jegyzesz magadnak, és más férjfiú hál azzal: házat építesz és nem lakol benne: szőlőt ültetsz, és nem veszed annak hasznát. A te fijaid és leányaid adattatnak más népnek, és a te szemeid látni fogják és megepednek azok miatt egész napon, és nem lészen erősség a te kezedben. És körülvészen téged minden városaidban, miglen leomolnak a te magas és erős kőfalaid, melyekben bizol, minden te földedben; körülvészen, mondom, téged minden városaidban és minden földedben, melyet Jahveh a te Istened adott néked. És megeszed a te méhednek gyümölcsét, a te fijaidnak és leányaidnak husokat, melyeket Jahveh a te Istened adott néked, a megszálláskor és a megszorításkor, melylyel a te ellenséged téged megszorongat… És elhint téged Jahveh minden népek közé a földnek egyik végétől fogva a földnek másik végéig: és tisztelni fogsz ott idegen isteneket, kiket sem te nem esmértél, sem a te atyáid, fát és követ. A pogányok között is nem nyugszol meg, és nem lészen lábad talpának nyugodalma: mert ád ott Jahveh néked rettegő szívet, és szemeidnek fogyatkozását, és lelkednek keserűségét. És lészen a te életed kétséges előtted; és rettegni fogsz éjjel és nappal, és életedet nem hiszed. Reggel azt mondod: Ki tudja, ha estvét érjük? és estve azt mondod: ki tudja, ha reggelt érjük? a te szívednek rettegése miatt, melylyel rettegsz, és a te szemeidnek látása miatt, melyet látándasz» (5 Móz., 28). A kimmériak még nem is oly régi betörése megfélemlítette a lelkeket: a nép megalázkodott, s elkezdődött a pogányok és a régi vallás követőinek üldözése. A bálványokat lerontották, a szent helyeket bemocskolták, Baál papjait saját oltáraik mellett ölték meg. Mikor minden megtörtént, Józsiás megparancsolta a népnek: «Szerezzétek meg a Peszakh-ünnepet Jahvehnek a ti Istenteknek, a mint meg vagyon irva e szövetségnek könyvében. Mert nem szereztetett vala olyan Peszakh a Biráknak idejektől fogva, kik az Izraelt itélték, sem pedig az Izráel és a Júda Királyainak minden idejekben. Jósiás Királynak pedig tizennyolczadik esztendejében szerezteték ez a Peszakh Jahvehnak Jéruzsálemben» (2 Kir., 22–23). [94 II. Krón. XXXIV., XXXV. Jósiás történetét és reformját tárgyalják Kuenen és Reuss idézett művei.]