A zsidó királyság kezdete: Saul, Dávid és Salamon.     A filiszteusok uralma alkalmasint egy félszázadig tartott. A hagyomány később rövidebbnek akarta feltüntetni az elnyomás ez idejét, vagy legalább a zsidóság egynéhány győzelmét csempészte bele. Sámuelt, Elkána fiát, Jahvéh tiszteletének szentelte anyja, az ájtatos Hanna. Már gyermekségében Silóhba küldték; ruhája gyolcs efód és egy kis palást volt, melyet anyja hozott neki minden esztendőben. Éli előtt szolgált az Úrnak egész addig, mikor egyszerre isteni sugallat lepte meg. Attól fogva «Jahveh vala ő vele, ugyannyira, hogy semmi beszédét a földre nem hagyja vala esni. És eszébe vevé az egész Izráel népe, Dántól fogva egész Bersebáig, hogy Sámuel Jahvehnak hűséges prófétája volna.» (1. Sám. 3, 19. 20.) Éli halála után húsz évvel Sámuel elérkezettnek vélte az időt, hogy Izráel lerázhassa az igát. Intette a népet, hogy mondjon le a bálványozásról és Miczpáhba hívta össze vezekleni bűneiért. A filiszteusok e gyülekezés láttára, mely uralmokat fenyegette, «reá indulának az Izráelre, melyet mikor meghallottak volna az Izráel fiai, igen megrémülének a filiszteusoktól. Hoza azért Sámuel egy gyermekded bárányt és azt épen megáldozá Jahvehnak; és felkiálta Sámuel Jahvehez Izráelért és meghallgatá őtet Jahveh.» Az Isten mennydörgéssel ijesztett a filiszteusokra, úgy hogy alig hogy vissza tudtak menekülni földjükre. «Felvőn pedig Sámuel egy követ és felállítá Miczpáh és Sén kőszikla között és nevezé azt a helyet ily névvel: Ebenézer és monda: «Mindeddig segítséggel volt nékünk Jahveh.» Sietett felhasználni a győzedelmet, megverte a tyrusiakat, az amorreusokat és visszahódította az elveszett városokat. Ennekutána visszatért szülővárosába Rámába és oltárt emelt Jahvehnak. «Elmegyen vala pedig esztendőnként és bejárja Béthélt, Gibeát és Miczpáht, gyűlést tartott és minden helyeken törvényt szolgáltat vala Izraelnek.» (1. Sám. 7, 15. és köv.) Igy beszél a papi hagyomány; egy más, az igazsághoz közelebb járó hagyomány, kevésbé fényes szinekkel festi Izráel helyzetét. E szerint a győzedelmes filiszteusok lefegyverezték a meghódított népet. «Nem találnak vala kovácsot az egész Izráel földén; mert azt mondják vala a filiszteusok:     «Nem akarjuk, hogy a zsidók valamiképen szablyát és dárdát csináljanak. Ugyannyira, hogy mind az Izráel népének a filiszteusokhoz kellene menniök az ő szántóvasok, kapájok, fejszéjök élesítésére. És reszelőjök vala a szántóvasaknak, kapáknak, háromágú villáknak, fejszéknek és ösztönnek megélesítésére.» (Sám. 1. 11, 13, 19–21.) A bajuk akkor kezdett jóra fordulni, mikor már nem válhatott rosszabbá. Először az ammóniták betörése okozta Jerubbáal és Abimelek múlékony birodalmának felállítását. A filiszteusok járma alatt görnyedő Izráel attól remélte szabadulását, ha összes egyesített erőit egy ember kezébe teszi le; most a nagy veszély közepett, az igyekezet nagy volt és az eredmény méltó hozzá. Abimelek csak két vagy három törzsön uralkodott, Saul az egész nemzeten.     Benjámin, a legkisebb és legvitézebb nemzetség, csak előőrs volt Efraim déli határán. Birtokában alig volt egynéhány kisebb helység: Ráma, Mikhmas, Gibea, Anatót, Nób, melyeket Jebúsz, a nagy kanaáni város választott el Júdától, sőt Gibea és Mikhmas Eli halála után a filiszteusok hatalmába kerültek. A vallásos élet mindazáltal igen eleven volt Izráel e véghelyén. A silóhi templom papsága Nóbba menekült az áfeki katasztrófa után. Ráma Sámuel székhelye volt; innen indult a jós minden esztendőben Béthélbe, Gibeába, Miczpáhba és mindazon helységekbe, melyek őt uralták. A hagyomány szerint itt került össze Saullal is. Saul és fia Jónathán egy kisebb beniaminita család fejei voltak. Egy számra kevés, de jó fegyverforgató csapat élén meglepték a filiszteusokat Gibeában és fogságba hurczolták mikhmasi helyőrségöket is. Benjámin visszanyerte függetlenségét és a vezér, ki oly derekasan vezette, nagy becsületre tett szert Izráelben; «és valakit lát vala Saul, hogy erős ember volna és hogy vitéz volna, azt magához választja vala. (Sámuel 1. 14, 52.) Mikor királylyá választották, tovább is csak megmaradt Gibeában, a törzszsel, melynek sejkje volt; de elismerték uralmát kelet felé Gileádon, délfelé Júdán. A szomszéd nemzetek régtől fogva szorongatták és nyomták Izráelt, most maguk szenvedtek vereséget és kerültek elnyomás alá. «Saul azért mindenfelé hadakozék, minden ellenségei ellen, a móábiták ellen, az Ammón fiai ellen, az Edóm népe ellen és Czóba királyai ellen és a filiszteusok ellen és valamely felé megyen vala, emberül forgolódik vala. Sereget gyűjte pedig és megveré az amalekitákat és megszabadítá az Izráelt az ő kóborlóiknak kezekből.» (Sám. I. 13–14, 48.)     A megszokott elszigeteltség sokkal inkább vérévé vált már a zsidóknak, semhogy az új királyság ne találkozzék erős ellentállással, legalább egynehány törzsben. Júdának addig még nem volt nemzeti élete. A Kánaánbeliek között szinte elvesző héber faj nem birta magába olvasztani a nép idegen elemeit. Filiszteus hódoltság alá kerülvén, szolgaságban maradt, hiába vívott ki szép győzelmeket a Benjámin nemzetsége. Mégis számos törzsfő alája vetette magát Saulnak. Az ily módon Gibeába került kalandorok egyike volt Dávid, Isai fia, ki Betlehemben született. Dávid az első júdeai hős, Júda királyságának igazi megalapítója. A papi hagyományok képzelme szabadon csapong körülötte. E mondák szerint az öreg Sámuel, neheztelvén Saulra, Betlehembe ment az alatt az ürügy alatt, hogy ott áldozni fog, de valójában azért, hogy titokban fölkenje Dávidot. A fiatal Dávidot az udvarhoz hivták, hogy elűzze a király búbánatát; itt Saul kedveltje és Jónáthán legbensőbb barátja lett. A filiszteusok ellen viselt háborúban tanúsított bátorsága csakhamar magára vonta a nép figyelmét is. «Mikor Dávid megtért volna a filiszteusok megveréséből, kimenének énekszóval az asszonynépek Izráelnek minden városaiból és sereggel mennek vala Saul elibe, dobbal, vigasság szerző eszközökkel, énekekkel. Azok az asszonyi állatok pedig vigadván egymásután ezt éneklik vala, mondván: «Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tizezerét.» (1. Sám, 18, 6–7.) Saul legott irigykedni kezdett. Dühében Dávidra rohant, át akarta szúrni dárdájával, de aztán megemberelve magát, eltávolítja őt magától. A fiatal hősre bízta egy csapat katona vezérlését és feleségül adta hozzá második leányát, Mikált. Dávid, miután felesége, sógora Jónáthán és Akhimelek, a főpap, többször megmentette őt, végre kénytelen volt Ákhishoz, Gáth királyához menekülni. Ebben az elbeszélésben csak az az egy bizonyos, hogy Dávid, miután kalandos életet élt Benjámin nemzetségének szolgálatában, a filiszteusok hűbérese lett és tőlük Cziklag városát kapta.     A filiszteusok valóban nem mondtak le egykönnyen az uralomról; minden áron vissza akarták azt szerezni. Júda és a déli törzsek engedelmességében bizván, megtámadták az ország szivében lakó nemzetségeket és kezökbe akarták keríteni a karaván-utat, mely mióta Thábor a zsidók hatalmába jutott, nem volt már szabad rendelkezésökre. Saul, ki Jezreél sikságán Gilbóa hegyének lábánál várta be a filiszteusokat, vereségeket szenvedett és fiával Jónáthánnal együtt elesett; a győzők levágták fejét és törzsét kiszegezték Béthseán falára, honnan Jábés lakói vitték el, hogy végső tisztességet tegyenek neki. A legenda nem akar belenyugodni abba, hogy Izráel első királya természetes okokból bukott el. A Sámueltől megátkozott Saul komor balsejtelmekkel indúlt a háborúba. A végzetes nap előtt titkon tanácsot kért egy endori boszorkánytól és fölidéztette vele Sámuel lelkét. A próféta megjelent, palástjába takart arczczal és újra megátkozta Sault. (1. Sám. 28, 17.) «Elszalasztá Jahveh az országot a te kezedből és adta azt a te szolgádnak Dávidnak. Mert mivelhogy nem engedél Jahveh szavának és nem teljesítéd meg az ő felbúsult haragját Amálék ellen, azért cselekszi Jahveh veled ezt a mai napon. És Jahveh veled egyetembe az Izráelt is a Filiszteusok kezébe adja; és te, s a te fijad holnap velem lésztek, és bizonyára az Izráel táborát is Jahveh a Filiszteusok kezébe adja.» (1. Sám. 28, 17–19.) Dávid zokogott, mikor meghallotta a szerencsétlenség hirét és költő lévén, egy szép elégiában fejezte ki fájdalmát. «Óh Izráelnek ékessége, a te hegyeiden megsebesíttetvén miképen hullottak el a hatalmasok. Meg ne mondjátok ezt Gáthban és meg ne jelentsétek az Askalon utczáiban, hogy valamiképen ne örvendjenek a Filiszteusoknak leányai, hogy valami módon ezen ne tapsoljanak a körülmetéletleneknek leányai. Ti Gilbóa hegyei, se harmat, se eső ti reátok ne szálljon, és mezőtök ne teremjen semmi áldozatra valót; mert ott hányatott el az erős vitézeknek paizsok, Saulnak is paizsa, szintén úgy, mintha meg nem kenettetett volna olajjal. A megöletteknek vérektől és az erős vitézeknek kövér testektől soha a Jónáthán kézíve meg nem tért, és a Saul fegyvere hijába nem járt. Saul és Jónáthán szerelmetesek, és életekben egymás szeretők, halálokban is nem választattak el egymástól; a saskeselyüknél könnyebbek voltak, és oroszlánoknál erősebbek. Izráelnek leányai sírjatok Saulon, a ki titeket selyemruhával ruház vala, és minden gyönyörűséggel, és a ki a ti ruhátokat aranynyal ékesíti vala. Miképen hullottak el az erősek a harczon? te Jónáthán a te hegyeiden ölettettél meg. Nagy keserűségben vagyok éretted édes atyámfia Jónáthán, felette igen kedves voltál nálam: nagyobb volt hozzád való szerelmem az asszonyhoz való szerelemnél. Miképen hullának el az erősek, és elveszének a hadi szerszámok.» (2. Sám. 1, 19–27.)     A filiszteusok sikere teljes volt: a Jordántól nyugatnak az egész Izráel elismerte hatalmokat. A hadsereg maradványa Abner vezérlete alatt Gileád földjére menekült és felajánlotta a királyságot Isbaálnak, Saul fiának. Benjámin és Gibea az ellenség kezében levén, Isbaál Makhanajimot, a nemzet egyik legrégibb szent helyét választotta székhelyéül. Saul fiának királylyá választása felingerlette a többi törzs irigységét; Júda és a szomszéd törzsek Dávidot tették meg királynak. A két trónkövetelő között az ellenségeskedés a gibeoni eldöntetlen csatával kezdődött és állítólag hét évig tartott, hol az egyik, hol a másik fél győzelmével. Ezek a harczok alkalmasint Dávid vereségével végződtek volna, ha Abner el nem pártol urától, ki súlyos sértést követett el rajta. Isbaált aztán nemsokára meggyilkolta két embere, és Dávid maga maradt; a Saul dynastiáját támogató nemzetségek összegyültek Sikhemben és királynak kiáltották ki. Ezzel a régi megoszlásnak vége lett; a törzsek most már egy testet alkottak. A későbbi krónikások, kik tapasztalásból tudták, mily hasznos az, ha a nemzet egész ereje egy király kezében van, saját érzelmeiket tulajdonították a Dávid korabeli népnek és azt képzelték, hogy a királyság végleges megalapítása nagyszerű szertartások között ment véghez. Azt irják, hogy Izráelnek összes nemzetségei fegyveresen jelentek meg Hebrónban, Júda fővárosában. «Fejenként ezek hadakozó férfiak, harczrendelésnek tudói, tiszta szívvel mentek vala Hebrónba, hogy Dávidot az egész Izráel népén királylyá választanák, sőt ezeken kívül is, az egész Izráel fiai egy szívvel valának, hogy Dávidot királyságra választanák. És lőnek ott Dáviddal harmadnapig és esznek s isznak vala: mert az ő atyafiai készítettek vala nékik élést. Sőt azok is, a kik ott szomszédságban laknak vala, Isszakhárig, Zebulonig és Nafthaliig, hoznak vala kenyereket szamarakon, tevéken, öszvéreken és ökrökön, eleséget, lisztet, figét, asszuszőlőt, bort, olajt, vágóbarmokat, juhokat, számtalan sokat: mert az Izráelben nagy öröm vala.» (1. Krón. 12, 38–40.)     A Júda közepén fekvő Hebrón a törzsnek természet szerint fővárosa volt, de nem az olyan királyságé, mely kiterjed egész Izráelre; Dávid tehát északibb várost keresett és Jebúsz kanaáni erősséget választotta, mely addig akadálya volt annak, hogy a déli vidéken lakó zsidóság közvetlenül érintkezhessék József fiaival. Jóáb merész támadással megvette a várost, melynek ettől kezdve Jeruzsálem lett a neve. Dávid sietett azt megerősíteni; Móriát átengedve a népnek, Siont magának tartotta meg és Millót megerősítette, de e három pontot nem vette körül szakadatlan fallal. Később, mikor az első diadalok révén, egy kis nyugalomhoz jutott, tyrusi munkásokkal czédrusfából és faragott kőből palotát építtetett magának. De mindjárt elment Kirjath-Jeárimba, hol egy hires szövetség ládája volt, állítólag az, melyet a filiszteusok az apheki csatában elragadtak és elvitte magával Sion hegyére. Valóban szükséges volt, hogy székhelye a keleti szokás szerint az országnak ne csak politikai, hanem vallási tekintetben is fővárosa legyen.     Jeruzsálem fekvése igen kedvező vala. Magaslaton állott, keleten, délen, nyugaton a Kedron pataka és a Hinnóm völgye határolta, északon pedig egy kis horpadás. Ép a Joppéból a Jordánhoz és a pusztából Sytiába vivő út kereszteződésében levén, uralkodott a zsidók lakta föld nagyobb részén. Dávid királyi várából lemehetett a Jordán völgyén Jerikóba és onnan Gileádba, vagy Bethhóronon át a tengerpart felé és Galileába. Zabulon, Áser és Naftáli még mindig kelleténél távolabb voltak tőle, de ezek a törzsek úgy sem voltak fontosak. Hogy uralkodhassék, keze ügyében kellett lenni Efráimnak és Judának, erre pedig Jeruzsálemnél alkalmasabb hely nem lehetett.     Az Izráelben dúló trónviszály idejében a filiszteusok békében élhettek, a tizenkét törzs egyesülése azonban nagy aggodalmakat keltett bennök. Elhatározták, hogy megtámadják az új királyt, mielőtt helyreállíthatná a rendet s hadsereget gyüjthetne. Az ellenség csakhamar betört Júdába, fenyegette Jeruzsálemet, ostromolta Bethlehemet, de hiába. Dávid kétszer is megverte a filiszteusokat, Gabaontól Gezerig űzte őket és visszaszorította saját földjükre. Az egész határon Gáthtól Ekronig, keletkezett harcz sokáig tartott, minden eredmény nélkül; éveken át egymást érték az örökös portyázások, csetepaték mind a két részről. Dávid épenséggel nem kimélte magát, ember volt a gáton. Egyszer úgy belekeveredett a csatába, hogy Abisaj alig tudta megmenteni; társai ettől fogva megtiltották neki, hogy részt vegyen a harczokban. Mindig hatszáz vitéz (gibbórim) volt körülte, zsidó és idegen kalandorok, filiszteusok, krétaiak, kanaániak és hittiták; ez volt seregének magva és a hadnagyok, Jóab és Abisaj, Eleázár, Dódo fia, betlehemi Elkhánan, Jónáthán, Benája soká népszerűek maradtak Izráelben. Halálok után még soká mesélték, hogyan terített le Jásábám, Hakmóni fia, egy nap háromszáz embert és hogyan cselekedett nagy tetteket. «Benája a Jójada fija, erős férfiúnak fia és vala Kábczeélbeli: ő ölte vala meg a két erős Móábitákat, ugyanez ment vala alá és megölte vala az oroszlánt a veremben havas időn. Ugyanez ölé meg a Egyiptombeli férjfiat, kinek magassága öt sing vala és oly dárda vala az Egyiptombeli férjfiúnak kezében, mint a szövő zúgoly. Szembe szállott vala pedig vele egy pálczával, s kiragadá az Egyiptombeli ember kezéből a dárdát és az ő maga dárdájával általveré.» (1. Krón. 11, 22–23.) A filiszteusok beleunva a sok kudarczba, végre békét kértek. Gáth és a környékebeli városok a zsidók hatalmában maradtak, de a többi négy várost még rendes adófizetésre sem kényszerítették. A zsidóknak ez oldalról többé nem kellett semmi hirtelen megrohanástól tartaniok; a filiszteusok katonai hatalma nem sokkal élte túl ezt a vereséget és csaknem olyan hirtelen enyészett el, mint a hogy született.     E hosszú háboru szerencsés vége megerősítette Dávid királyságát. Birodalma a keleti monarchiák gyors fejlődésének sebességével kezdett nőni. Elsőnek Móáb hódolt be; a nép kétharmad része kardélre került, a többi megadta magát. Északon a hébereknek sokkal hatalmasabb ellenséggel kellett megmérkőzniök. Syria, mint az egyiptomi hódoltság idejében, most is vetélkedő királyságokból állott. Ez apró birodalmak Damaskus, Maakha, Rehob, Czóba és Hamath voltak. Czóba fejedelme, Hadadézer, Rehob fia, egymásután meghódította az országokat. Dávid természetesen nem nézhette jó szemmel, hogy az Orontes völgyében egy nagy állam alakuljon; mikor Hadadézer «már az Euphrates folyóig akarta kiterjeszteni a határt», Aramczóbára támadt és jelentékeny győzelmet aratott. A hagyomány szerint meg Damaskust is elfoglalta, és a szomszéd kis királyok meghódoltak előtte; ez azonban nem bebizonyított dolog. Hadadézer vereségének nemcsak a zsidók örvendettek, de azok a syriai fejedelmek is, kiket ez az uralkodó gyakran zaklatott; Thó?, Hamath királya, Dávidhoz küldte fiát, Jórámot, hogy köszöntse a győzelemért. E hódítással járt a többi. Czóba meghódítása végett a déli tartományokból elvonták a csapatokat és az idumeabelik éltek az alkalommal, hogy rátámadjanak Júdára. Dávid hirtelen oda küldte a syriai határon harczoló hadak egy részét. Jóáb és Abisaj megsemmisítették Edóm csapatait a só völgyében, a Holt-tenger déli részén. Maga a király is elesett és fia Hadad, Egyiptomba menekült egynéhány hű szolgájával. Jóáb leölette az összes férfiakat és megszállotta Edóm területét; zsidó helyőrségeket rendelt Elátba és Eczjongeberbe a Vörös-tenger keleti csúcsánál. Dávid Jahvehnak szentelte a hadi zsákmányt és Jahveh «segíté őt, valahová megyen vala».     Az ügyes politika egynehány év alatt hódító néppé tette a zsidókat. Hatalmukat mindenütt tisztelték az Orontestől a Vörös-tengerig. Móáb, Edóm, Ammón az ő tisztjeiket uralták, a filiszteusok buzával és olajjal látták el a királyi asztalt; Phoenicia a zsidók barátságát keresve, drágalátos fákat ajándékozott nekik és jeles kézműveseket küldött hozzájuk; Czóba, Hamath és Aram országai adót fizettek. Dávid birodalma valóságos keleti birodalom volt, az egyiptominak és kháldeainak mása, csakhogy nem olyan nagy és nem olyan tartós. A hűbéresek, valamint a fáraók idejében, most sem mondtak le a szabadság kivánásáról; szivökben gyűlölték Izráél hatalmát és csak vártak az alkalomra, hogy ismét fegyveresen szállhassanak síkra. Mikor Nahas, az ammóniták királya meghalt, Dávid, kit ő egykor Saul üldözései ellen megvédett, követséggel üdvözölte trónra lépő fiát, Hánunt. Hánun azt gyanította, hogy a követek kémek és titkon ki akarják fürkészni a királyi várost; «fogadá azért Hánun a Dávid szolgáit és szakáloknak felét elnyireté, és ruháikat félben elmetszeté, tudniilik mind alfelekig és elbocsátá őket.» Ebből természetesen háboru lett. Az ammóniták szövetkeztek Hadadézerrel és feltámasztották egész Syriát; Rohob, Maakha, Tób és Czóba segítségökre siettek. A Dávid távollétében vezérkedő Jóáb az ammóniták és szövetségeseik közé szorult. Joáb ekkor seregét két tagra osztotta; maga annak az élére állt, mely a syriaiakkal szemben volt, a másikat öcscsére, Abisajra bizta. A syriaiak veresége után az ammóniták futásnak eredtek, de Jóáb nem vélte tanácsosnak egész városukig üldözni őket. Hadadézer nem tartotta magát legyőzöttnek; összegyűjtötte minden katonáját és segítséget kért az arameusoktól, az Euphratesen túlról. Most Dávid maga szállt síkra, átkelve a Jordánon, egész Hélamig hatolt, hol Sóbak, Hadadézer vezére megütközött vele. A syriaiak ismét kudarczot vallottak; Szobak elesett és a szövetségeseitől elhagyott Hadadézer megadta magát. A következő évben Joáb ostrom alá fogta Rabbát, Ammón fővárosát. Mikor a főváros már esendőben volt, a vezér a táborba hivta a királyt, hogy a hódítás dicsősége az övé legyen. Az ammóniták ép oly kemény elbánásban részesültek, mint móábita testvéreik; Dávid «némelyet fürészszel fürészelteté, némelyet vasborona alá, némelyet fejsze alá vettete, némelyeket mészkemenczébe hányata». (2. Sám. 12., 31.) A könyörület épenséggel nem tartozott Dávid jó tulajdonságai közé.     Syria tehát urára talált. Assúrrabamar veresége után a Tigrisig hátraszorult assyriaiaknak esze ágában sem volt, hogy e tájékot háborgassák, Egyiptom pedig polgárháborúkban fogyasztotta kevés maradék erejét. Az alkalom kedvező lett volna egy országgá és egy néppé egyesíteni az Euphrates és a Vörös-tenger között levő nemzeteket. A zsidó királyság megalkotása azonban nem adta meg Syriának azt az egységet, melyre szüksége lett volna, hogy független maradhasson és némi szerencsével szállhasson szembe a hatalmas szomszédokkal. A zsidóság voltaképen nem volt hadi nép. Indult ugyan néha egy-egy merész vezér után és vivott is ki olyan pillanatnyi sikereket, melyek fölrázták apathiájából; de csakhamar megint felülkerekedett benne ősi természete, visszatért földmives vagy nomád életéhez, a törzsek folytatták örökös surlódásaikat; a mily alkalmas volt ez a nép portyázásokra, hirtelen betörésekre, ép úgy nem szerette az Egyiptom és Assyria erős katonai szervezetét kivánó hosszú háborúkat. Zsákmány, nyájak és rabszolgák megkerítésén kívül tehát alig jártak valami sikerrel Dávid e vállalkozásai, melyek különben inkább hadnagyának, Jóábnak harczai voltak, mert a király maga már meglehetős ritkán jelent meg az idegenekkel vívott csatákban. A legyőzött adót igért és fizette is a meddig a vereség okozta félelme tartott az első alkalommal, aztán hallani sem akart többé az adózásról és nem is engedett, míg új fenyítéstől nem kellett tartania. Nagyítás tehát zsidó birodalomnak nevezni Dávid és utódainak királyságát, mert mely méltó nevet adhassunk akkor az egyiptomiak vagy az assyriaiak uralmának?     Dávidnak utolsó diadala után csakhamar meg kellett volna halnia. Mint a keleti fejedelmek rendesen, ő is kelleténél tovább élt, és igen nyavalyásan töltötte el hosszú uralkodásának legvégső szakát. Az udvari szokás azt kivánta, hogy valahányszor az ország növekszik, a szolgák és asszonyok száma is növekedjék. Dávid sem vonta ki magát e törvény alól; két felesége mellé, kik már cziklagi számkivetésében is megvoltak, elvette Máakhát, Gessur király leányát, Khaggitot, Abitalt, Eglát és még sokakat. Rabba ostroma alatt elcsábította Bathsebát, a hittita Urija feleségét és a férjét eltette láb alól; mikor Náthán próféta ezért keményen megdorgálta, szánta-bánta bűnét és megtartotta az asszonyt. Az ennyi anyától származott gyermekek között egymást érték a surlódások. Az Akhinoámtól született Amnón erőszakot követett el saját hugán, Támáron, Mákha leányán. Absalom, Támár bátyja úgy állott bosszút, hogy meggyikolta a bűnöst. Alig nyert atyjától kegyelmet, fellázadt és magával ragadta a népet. A döntő pillanatban tétovázott a lázadó és Dávidnak ekközben módjában volt a Jordánon túlra menekülni; a kis királyi sereg könnyen szétszórta a fegyelmetlen sokaságot és a menekülő Absalom Jóáb kezétől esett el. A vezér halála után a polgárháborúnak nem volt többé czélja; de a törzsek egy darabig még nehezteltek Judára. Ez az agyarkodás csak akkor ért véget, mikor Czíba, a benjaminita, elesett Ábel-béth-Makha falai alatt. Dávidnak nem kellett többé felkelésektől tartania; de utódjának megválasztása nagyon bonyodalmas nehézségekbe keverte. A természetes rend szerint a trónnak negyedik fiára, a Khaggitól született Adonijára kellett volna szállni; Bathseba azonban rávette az öreg királyt, hogy kiáltassa ki királylyá Jeruzsálemben az ő zsenge korú fiát, Salamont, és még életében adja át neki a hatalmat. Dávid alig egynéhány hónappal élte túl lemondását és hetvenegy éves korában, uralkodásának negyvenegyedik évében, meghalt.     A hárembeli ármány, mely Salamont királylyá tette, vérengzéssel végződött. Leölték mindazokat, a kikről azt gyanították, hogy az új királynak ellenségei és maga Jóáb is áldozata lett a mészárlásnak. Helyét nem töltötték be, mert Salamon épenséggel nem volt harczos kedvű ember és nem is őrizte meg, a mit atyja annyi fáradtsággal meghódított. Hogy meghódíthassa Gezert, melynek kanaáni eredetű lakosai mindaddig megtartották függetlenségöket, kénytelen volt az egyiptomiakhoz folyamodni. Feleségül vette a fáraó, II. Pszinakhes vagy Pszuszennesz leányát és apósától kért segedelmet; az egyiptomiak könnyen elbántak a várossal és átadták a királynak, mint felesége hozományát. Salamon máshol mindenütt kudarczot vallott. Hadad, a Dávid alatt megölt edómi király fia, visszatért Egyiptomból, hol sokáig rejtőzött és fellázította Idumeát a zsidók ellen. Rezón, Czóba egyik fejedelmi embere elfoglalta Damaskust és az északi határon katonai államot alkotott, mely nem egyszer fenyegette Izráel létét. Móáb és Ammón szerencsére nem mozdultak és Tyrus, mely sikeresen szállhatott volna szembe Salamonnal, a király szövetségét kereste. Sidon eleste óta Tyrus volt Phoenicia fővárosa. Miután egy darabig két suffet kormányzása alatt volt, Abibaal király alattvalója lett, körülbelől ép az időben, mikor a zsidók királylyá kiáltották ki Dávidot. I. Hirom, Abibaal fia, mindig barátságban élt júdeai szomszédjával; a királyi palota építéséhez fát és phoeniciai mesterembereket bocsátott rendelkezésére. Ugyanezt a politikát folytatta Salamon idejében is és ez ügyes viselete révén a gyarmatokra fordíthatta hadi erejét.     Salamon, ha nem is volt hadvezéri tehetség, legalább jól értett a közigazgatáshoz; Mageddo és Hazor falait felépíttette; Gezert, a két Bethhóront, Támárt megerősítette a déli határ védelmére. Egy meglehetős késő hagyomány szerint, melyet Josephus Flavius jegyzett fel, básáni fekete bazalttal köveztette ki a Jeruzsálembe vivő útakat. Jeruzsálemet magát is falakkal vette körül. Épített palotákat, egyet magának, egyet a fáraó leányának, továbbá halastavakat és csarnokokat. Minthogy nem volt többé hadi zsákmány, melyből erre a fényűzésre teljék, a népnek kellett viselnie a költségeket. Salamon adókat vetett a kanaániak maradékaira, sőt magoknak a zsidóknak is tizedet kellett fizetniök a királyi udvar fentartására. A Földközi-tenger, a Vörös-tenger és a puszta között fekvő Izráel fekvésénél fogva csomópontja volt az egyiptomi és kháldeai vásárosok közlekedésének. Nemcsak a karavánokat vámolták meg, mint mindig, hanem Salamon saját monopoliumává tett némely egyiptomi árút, így a fonalat, a szekereket és a lovakat. Az egyiptomi fonalat, melyhez fogható finomságú alig volt az ó-korban, erősen vásárolták a babyloni kelmefestők és himzők. Fontos kereskedelmi czikkek     voltak ez időben, mikor a hadi szekereket mindenütt használták, a könnyű és mégis erős szekerek is. A lovak, melyeket a pásztorok vittek a Nilus völgyébe, a fáraók és a nemesség gondozása révén hozzászoktak az egyiptomi égaljhoz és gyarapodtak. Közép- és Felső-Egyiptom legtöbb városában, így Khmunuban, Khninszuban és másutt, híres ménesek voltak, melyekből a syriai fejedelmek ellátták magukat paripával. Salamon eltökélte magát, hogy ő lesz az egyetlen közvetitő az idegenek és a termelő ország között. A szekereket hatszáz ezüst siklusért, a lovakat másfélszáz ezüst siklusért vette darabonkint és eladta a khitibeli fejedelmeknek, nyilván nem csekély nyereséggel. Ezzel azonban nem érte be; Phoenicia példájára és talán ösztönzésére saját országának természeti gazdagságán kívül a messze országok terményeivel is kereskedett. Hiromtól kapott phoeniciai munkásai és matrózai hajóhadat szereltek fel Eczjongeberben és Óphir felkeresésére indultak. Három év mulva dús kincsekkel tértek haza; a hajókon volt arany, ezüst, elefántcsont, drágakő, nemes fa és mindenféle különös állat; így majom és páva. Ez első út sikere ismétlésre serkentette a zsidókat, kik aztán a királyság korában jó ideig rendes összeköttetést tartottak fent déli Arábia fejedelmeivel. E messze vállalkozások kézzel fogható haszna nem lehetett valami nagy, de a hajósok bátorsága izgatott minden képzelmet, és Salamont olyan legendás hír vette körül, a milyent Dávidnak semmiféle győzelme sem szerzett.     Salamon azonban a politikai ügyességen kívül mással is kivivta a későbbi zsidók bámulatát. A sémita uralkodóknak mindig büszkesége volt, hogy palotájokban, vagy legalább palotájok mellett tőlük függő templom és pap legyen. A zsidó nemzetségek és törzsfők sokszorozták ezt a házi kultuszt. Így Jerubbaál Ofrában a győzelem után egy képet áldozott Istennek. Dávid, Jeruzsálem ura, régtől fogva akart templomot építeni a városban s már ki is választotta a helyet; Salamon aztán végrehajtotta atyjának tervét.     A Mória hegye szabálytalan alakjánál fogva nem volt alkalmas a czélra, melyre szánták; módosították hát körvonalait támasztó pillérekkel, melyek a talaj mineműsége szerint, vagy a hegy menedékét támogatták, vagy lekanyarodtak a völgybe, s a falak között levő térséget aztán feltöltötték földdel és ezen a réven meglett a négyszögletes fensík, melyen az épület állott. Hirom évi olaj- és gabona-adó fejében magára vállalta, hogy munkásokat, építőmestereket és épületfákat szerez. A templom homlokzata kelet felé volt; szélessége húsz sing, magassága harmincz sing, hosszasága hatvan sing. A falak nagy kőkoczkákból voltak, a gerendák és a falburkolat faragott és aranyozott czédrusfából. A belépő egy porticus (ulám) alatt és két bronzoszlop között ment; az oszlopok neve Jakin és Boaz volt. A templom belseje csak két részből állott; az egyik volt a szenthely (hékal), melyben a füstölő szerek oltára, a hétágú gyertyatartók és a kenyerek asztala volt, meg a legszentségesebb hely, hova Salamon az Úr szövetségének ládáját helyeztette két aranyozott fából csinált kerub szárnyai alá. A hajó három oldalán egész a fal magasságának közepéig három sor szekrény volt, melyekben a kincset tartották. A főpap is csak esztendőnkint egyszer lépett a szentek szentjébe. A szent helyre a papok is beléphettek és ott végezték a rendes isteni tiszteletet: illatokat füstöltek és felhalmozták az áldozati kenyereket. A belső tornáczban, szemközt a kapuval volt az égő áldozatok nagy oltára, a bronz-tenger, meg a tiz kisebb medencze, melyekben mosni szokták az áldozati állatok egyes részeit, a medenczéket, a késeket, a bőröket és mindent, a mi az áldozathoz szükséges. Ezt a szent pitvart czédrusfa-korláttal ellátott     alacsony fal választotta el a másik pitvartól, a hová a népnek is szabad volt bármikor belépni. Salamon uralkodása tizenkettedik évében maga ajánlotta a templomot Istennek. Átszállította a szövetség ládáját Sionból a szentek szentébe, és általános öröm és csodálat közepett, áldozatokat mutatott be Jahvehnak. Az építkezés dolgaiban tapasztalatlan zsidók Salamon művét páratlannak itélték, holott Egyiptom és Kháldea nagyszerű műemlékeihez képest csak kis nép kis temploma volt.