|
A NAGY TENGERI NÉPVÁNDORLÁS ÉS A HUSZADIK DYNASTIA.
A sidoni gyarmatosítás, Kis-Ázsia és a khitik.
Syria népei közül a phoeniciaiaknak volt legtöbb hasznok Egyiptom hódításaiból. Kívül esvén a hadseregek rendes útjain, nem szenvedtek annyit az átvonulások alkalmával, mint Kanaán többi népei, s a küzdelemnek is csak a széle érte őket. Arád és Simyra lakói, III. Thutmosz idejében a rutonu lázadókhoz csatlakoztak, de oly keményen bünhődtek, hogy elment a kedvök a lázadás ismétlésétől. Gebel és Béruth, Sidon és Tyros hivek maradtak uraikhoz I. Thutmosz idejétől egészen II. Ramszeszig. Ők intézték és látták el mint bizományosok a külföld és Egyiptom kölcsönös kereskedelmi érdekeit, ők szolgálták és intézték a közlekedést is. E kiváltság mellett Sidon kifejlesztette tengerészetét s a gazdagság és dicsőség legmagasabb fokára jutott.
A phoeniciaiak a külfölddel vizen és szárazon közlekedtek, ott hajók, itt karavánok segítségével. Sidonban és Tyrosban találkoztak és végződtek mindazon útak, a melyek a szélső kelet fő kereskedelmi helyeiről, Indiából, Baktriából, Khaldeából, Arábiából, a Kaukazus vidékéről nyugot felé irányultak. Azonban nem valószinű, hogy a phoeniciai kereskedők magok mentek volna az Altai hegyek aranyáért és a Ganges tájának terményeiért; megelégedtek azzal, hogy ezen árúkat Arábia és Khaldea közvetítő kereskedelmi táraiból vegyék. De teljesen bizonyos, hogy a nagy közlekedési útakon elmentek, a mennyire csak mehettek, s elfoglalták azoknak nevezetesebb pontjait a folyók gázlóinál és a hegyszorosoknál. Lais, a Jordán forrása mellett, nem messze azon helytől, a hol az Egyiptomból Assyriába vezető út déli Syriából átmegy Coele-Syriába, sidoni gyarmat volt. Sidoni alapításból származóknak vallották magukat: Hamáth az Orontes völgyében, Thapsakos az Euphrates gázlójánál, Nisibis a Tigris forrásai táján. Ezek a városok s még mások, a melyeknek nevét nem őrizte meg a történelem, megannyi irányjelzők voltak, a melyeket sidoni kereskedők állították fel a karavánok útjain. Ezek szolgáltak lerakóhelyekül a körülfekvő vidékekből összegyűjtött termények számára, hogy alkalmas időben libanoni tárházaikba szállítsák.
Azonban Hamáth, Thapsakos, Nisibis oly messze benn estek a belvidéken, hogy nem is lehettek sidoni birtokok; inkább a szomszédos fejedelmektől vagy törzsektől, de semmi esetre sem az anyavárostól függő kereskedelmi állomások voltak. Ellenben a Földközi-tenger népeivel űzött tengeri kereskedelem valóságos gyarmatállamot teremtett. E gyarmatosítás keletkezését és fejlődését csak hézagosan ismerjük; a tyrosi és sidoni okirattárak idevonatkozó okiratai elvesztek, valamint azok a művek is, a melyeket, ezek alapján, a görög-római kor irói szerkesztettek. Csaknem összes értesüléseink mythos alakjában jutottak hozzánk. E szerint Melkárth, a tyrosi Herakles, tetemes hadsereget és hajóhadat gyűjtött, azzal a szándékkal, hogy meghódítsa Ibériát, a hol Khrysaor, Geryon fia uralkodott. Útközben meghódította Afrikát, meghonosította ott a földművelést és Hekatompylai mesés városát alapította, átment a tengerszoroson, a mely róla nyerte nevét, építette Gadest és legyőzte Spanyolországot. Miután Geryon mesés ökreit elvitte, Gallián, Italián, Sardinián és Sicilián keresztül tért vissza Ázsiába. Ezen egységes hagyomány körül, a mely meglehetősen egyesíti a phoeniciai gyarmatosítás történetének főbb vonásait, számtalan helyi hagyomány képződött. Ilyen volt a Kinyrasról szóló, ki városokat alapított Kyprosban és Melosban; az Europáról szóló, kit elrabolt Zeüs; a Kadmosról szóló, ki, mikor atyja Agenorot nővére keresésére küldötte, bolyongása közben meglátogatta Kyprost, Rhodost, a Kykladokat, építette a boiotiai Thebait és Illyriába ment meghalni. A hová csak a phoeniciaiak betették lábokat, vállalataik nagysága és merészsége mindenütt kitörölhetetlen nyomokat hagyott a nép emlékezetében. Nevök, isteneik, uralkodásuk emlékezete mondákba öltöztek, s épen e mesékkel vegyes mondáknak köszönhetjük, hogy felfedezéseik elveszett történetét legalább részben összeállíthatjuk.
A gibliták voltak az elsők, a kik a határos partokra gyarmatokat küldöttek. Azonban Byblos inkább templomok városa és búcsújáróhely volt, mint kereskedő város. A sidoniak folytatták és messzebbre terjesztették kutatásaikat: elfoglalták Kyprost, a hol Byblosnak csak jelentéktelen alapításai voltak. Kypros, a régiek véleménye szerint, az akkor ismert világ egyetlen szigeténél sem állott hátrább. Körülbelül hatvan mértföld hosszú és átlag husz mértföld széles; északra keskeny félszigetet bocsát ki magából, a mely meglehetősen hasonlít az Orontes torkolata felé mutató ujjhoz. Két mérsékelt magasságú hegyláncz vonul rajta végig keletről nyugotra, majdnem párhuzamosan. A kettő közt végig nyuló völgy még ma is bámulatba ejti az utasokat termékenységével. A fekete föld lerakodásából keletkezett termő réteg épen oly értékes, mint az egyiptomi, s meg is újul minden esztendőben a Pediaiosnak és mellékfolyóinak áradása folytán. Hajdan a hegyeket erdőségek borították, s tengeri hatalomnak kimeríthetetlen segélyforrást nyujtottak. A római császárok alatt a kyprosiak azzal dicsekedtek, hogy meg tudnak építni és fel tudnak szerelni egy nagy hajót a gerincztől az árbocztetőig, a nélkül, hogy bármit is kölcsönöznének idegenből. A talaj általában termékeny, bőven megtermi a lakosok táplálására szükséges gabonát, s alkalmas a szőlőművelésre és olajfatenyésztésre. Azonban gazdagságának fő forrása a bányákban van. Találnak ott még ma is vasat, timsót, kőlent, agátot és drágaköveket. Tamassos halmai egykor annyi rezet rejtettek magokban, hogy a rómaiaknál cyprium lett a réz közönséges neve, s ez a szó attól fogva majd minden európai nyelvbe átment. De nem tudjuk sem azt, hogy mi volt a nevök a sziget első lakóinak, sem azt, hogy miféle emberfajhoz tartoztak. Az egyiptomi kutfők, a mint látszik, Ászi néven ismerik Kyprost; azonban a tizennyolczadik dynastia óta phoeniciai birtok volt. Byblos alapította a paphosi nagy szentélyt a nyugoti oldalon; Golgos, Lapethos, Kurion, Karpasia, Soli, Tamassos, egymástól független királyoktól kormányzott apró államok voltak. Ezek a királyságok kezdetben Byblos befolyása alá kerültek, azután Sidon fenhatósága alatt sorakoztak. Sidoni gyarmatosok települtek közéjök, a kik a hódoltságot biztosították az anyaváros számára s befejezték a szigetnek sémi országgá alakítását.
Dél felé a phoeniciaiak nem tudtak tartós alapításokat létesítni. Erődített állomásaik voltak Syria déli oldalán Dórban, Joppéban, a Kasios hegyén, Egyiptom határán. A Kaisos hegyén túl megszünt a hatalmok: a fárao sohasem engedte meg az idegeneknek, hogy az ő területén, az ő folyójának torkolatánál erődített helyeket foglaljanak el. Meg kellett elégedniök azzal, hogy a Delta nagy városaiban, Tanisban, Bubastisban, Mendesben, Saisban, Ramszesz-Anakhtuban egyiptomi fenhatóság alatt álló lerakóhelyeik legyenek. Memphis Ankhtoúi nevű negyedében épített tárházaik nagyra fejlődtek és valóságos városokká váltak. Egyiptomból hajóik nyugot felé nyomultak, de nem nagy eredménynyel: Marmarica barátságtalan partjai ezen az oldalon egyidőre megállították gyarmatosításuk tovább haladását.
Annál tágabb terök nyilt tengerészeiknek a kutatásra és kalandos vállalatokra az északi országokban. Valamivel az Orontesen túl a tengerpart nyugotra fordul és ezt az irányt jó messzire megtartja; Syria véget ér s kezdődik Kis-Ázsia. Nagy kiterjedésű és egységes felföld alakjában jelenik meg, a melyet minden oldalon hatalmas hegylánczok szegélyeznek és barázdálnak; olyan «mint egy kis Irán, a mely három tenger öbléből emelkedik ki», a Földközi-, az Aegei- és a Fekete-tengerből. Délen a fensík a Taurosra támaszkodik; északon a Kaukazusból szakadt s kevésbbé magas hegyláncz határolja, a mely párhuzamosan halad a Fekete-tengerrel és a mysiai Olymposban végződik, Nikaia és Dorylaion között. A Taurost az Olympossal közép magasságú halomsorozat köti össze, a mely délkeletről északnyugotra vonul; keleten az Euphratesre és az arméniai magas hegytömegre támaszkodik a félsziget. Az ország belsejébe, a központ felé ereszkedő vizek nem érik el mindannyian a tengert. Csak a Pyramos és Saros délen, az Iris, Halys és Sangarios északon, elég erősek arra, hogy a tenger előtt álló korlátokon keresztül útat vágjanak magoknak. A többi folyók a völgymélyedésekben végződnek, a hol az irániakhoz és tatárföldiekhez hasonló határozatlan partú mocsarakat és tavakat alkotnak. A legnagyobbnak, a Tatta-tónak vize sós, és kiterjedése évszakok szerint változik.
«Sehol sincs oly feltünő különbség a belföld és a partvidék közt, mint Kis-Ázsiában. A part melléke olyan, mintha egészen más törvények szerint alakult s teljesen más föld volna, mint az ország belseje.» A nyugoti részen nyugotra nyiló széles és mély völgyek vannak. Ezeket szünetlenül munkás folyók: a Kaikos, Hermos, Kaystros, Maiandros öntözik, a melyeknek iszaplerakodása minden évben tovább-tovább nyomul a tengerbe; vizök, legalább az ős hajdankorban, gazdag aranytartalommal folyt. Hegylánczok választják el egymástól, a melyek oly hirtelen emelkednek ki a síkföldből, mint a szigetek az Oceán tükréből. Ilyenek: a Messogis (Kasztaneh-dágh), a Maiandros és Kaistros között; a Tmolos (Kizilia-Músza-dágh), a Kaystros és Hermos között. Az erősen csipkézett parttal szemben nagy és termékeny szigetek feküsznek, u. m. Lesbos, Khios, Samos, Kos, Rhodos, nagyobb részben elég közel a szárazhoz, hogy annak kijáratain uralkodhassanak és elég távol, hogy rögtöni támadásoktól biztosítva legyenek. Kis-Ázsia nyugoti területe, mint gabonában, szőlőben, olajfában, márványban és fémekben gazdag, nagy és biztos kikötőkkel ellátott föld egyesítette a földmívelő és kereskedést üző ország minden előnyét, s e sajátsága alapján okvetetlen oly népek lakóhelyévé kellett válnia, a melyek egyszerre mezőgazdák és tengerészek, őstermelők és kereskedők voltak. Két hegycsoport közé szorult, a melyek csak laza összefüggésben állottak a központi felfölddel: északi oldalán volt az erdővel borított, fémekben nyájakban gazdag Ida; délen Lykia vulkánikus csucsai emelkedtek, a hol a hagyomány szerint, a lángot okádó Khimaira tanyázott. Lykiától keletre s a Taurostól délre meredek part nyúlik el, melyet sebes hegyi patakok torkolatai szaggatnak meg. Ezek, a mint a hegytetőkről lerohannak, megannyi apró s egymással párhuzamos völgyecskét vájnak. Ennek a partnak keleti végén, ott, a hol Kilikia és Syria összetalálkozik és szögletet alkot, a Pyramos és Saros egyesült ereje nagy kiterjedésű televény lapályt alkotott, a melyet a régi földrajzirók lapályos Kilikiának (Cilicia campestris) neveztek a Tauros köves vidékeinek (Cilicia trachaea) ellentétéül.
Kis-Ázsiában, a mint látszik, az ó-világ összes népfajai találkoztak. Északnyugoton, hihetőleg Média, Élám és Khaldea legrégibb népeivel rokon népek telepedtek meg: a Kaukázus lábainál, a Phasis partjain, az iberek, kaskik vagy kolkhisiak; odább a Fekete-tenger partján, a szászpirek és khálybok. Az utóbbiak jobbadán bányászattal foglalkoztak s a keleti világ legtöbb népének ők szállították az ónt, rezet, vasat, sőt az ezüstöt és aranyat is. Délebbre a muskik és tabalok, a biblia meshekhjei és tubáljai uralkodtak. A tabalok az Iris medenczéjét foglalták el s a Fekete-tengerig terjedtek; a muskik lovas nemzet voltak a felső Euphrates partjain s a Halysig terjesztették ki hatalmokat. A klasszikus korbeli Kappadokia két főhelye közül az egyik, Mazaka az Argeion hegye mellett, megőrizte nevöket; a másik, Kumánu (Comana), szintén az ő alapításuk volt s hozzájok is tartozott hosszú időn keresztül. Csak századokig tartó küzdelemmel lehetett őket kiszorítani atyáik örökéből s visszanyomni a Kaukázus felé.
Innen délre, a Tauros vadregényes vidékein, éltek a khitik és több velök szövetséges nép, a melyek közül némelyek sémi eredetűek voltak. Az akkori néprajzi állapotokat tekintve, eléggé valószinű, hogy a sémiták betörésök első idejében nem szorítkoztak csupán Syria és az Euphrates partjainak gyarmatosítására, hanem nyugotra is bocsátottak rajokat, Kilikiába s meglehet, hogy a Pontos-Euxeinos és az Aegei tenger felé is. Szerencsétlenségünkre e tényt mindez ideig nem tudjuk történeti bizonyítékkal igazolni. A kis-ázsiai régi nyelvekből maradt szavak nagy része ária eredetre vall; az egyes népek vallása és mythosai inkább Görögország mythosaival rokonok, mint a sémi vallásokkal. Ludot, Sem fiát, azonosították ugyan a lydokkal, de ez magának a népnek eredetére nézve, még akkor sem bizonyítna semmit, ha az azonosság valónak bizonyulna. Ha egy pár sémi törzs behatolt Kis-Ázsiába, azt a népesség többi része nemsokára visszanyomta, megsemmisítette vagy magába olvasztotta.
A szoros értelemben vett félsziget tehát ária népfaj kezében volt. A Hellespontos és Bosporos sohasem képeztek néprajzi határt: az a két szárazföld, a melyek között elnyulnak, ezen a helyen nem egyéb, mint ugyanazon medencze két partja s ugyanazon viz alá temetett völgy két oldala. Azok a népek, a melyek a Balkán félszigetre telepedtek s Thrákiát gyarmatosították, ősrégi időkben átkeltek a két tengerszoroson Ázsiába s átvitték a már európai hazájokban meggyökerezett nevek nagy részét is. Dárdánok voltak Makedoniában, az Axios partján, s voltak Troásban, az Ida hegye körül; Kebrenek a Balkán tövében s Kebrené városa Ilion mellett. A brygek, bebrykek, phrygek előkelő nemzete, tömegének egy részét a Strymon medenczéjében, Makedonia északi felén hagyván, átment Ázsiába. A kiköltözöttek zöme az ázsiai fensík nyugoti szélén, azon a vidéken tömörült, a melyet északon a Sangarios, délen a Maiandros öntöznek. Új hazájokat Phrygiának nevezték, s az minden időben híres volt földjeinek termékenységéről és kövér legelőiről; elég meleg is volt, hogy a szőlőt megteremje, s elég mérsékelt, hogy lakóinak velök született erejét megőrizze. E tulajdonságainál fogva az ó-kor egyik hatalmas királyságának és edzett, munkás népfajának lőn székhelyévé. A phrygiai nyelv talán még közelebbi rokonságban áll a göröggel, mint a góth nyelv a közép felnémettel. Ejtegetése és igehajlítása olyan volt, mint a görög s legalább részben ugyanazon hangtani törvényeket is követte. Minthogy a tengertől velök egy családhoz tartozó népek választották el, korán elszigetelték magokat, s így művelődésök is egészen sajátszerű irányt vett. Főistenök volt Bagaios, a kit a görögök az ő Zeüsökkel zavartak össze. E mellett imádták a holdistent, Mint vagy Menest, és Ammát, az istenanyát, a ki azon hegységek szerint, a melyekben szentélyei voltak, Kybélé, Agdistis, Dindyméné, Idaea neveken fordult elé. Kybélé szerelmei Atysszal, Manes fiával, az ifjú isten elgyöngülése, halála és feltámadása, az istennő gyásza, a papok fanatizmusa és barbár szertartásai a phrygiai istentiszteletet hiressé tették az ó-korban. A népességnek legkedvesebb foglalkozása volt a mezőgazdaság. Egyik régi törvényök halállal büntette azt, a ki egy ökröt megölt, vagy valami gazdasági eszközt megsemmisített. A monda szerint első királyuk, Gordios, egyszerű földmivelő volt, kinek nem volt egyebe, csak két pár ökre.
Ellenben Midás, Gordios és Kybélé istennő fia, gazdag és harczias fejedelem hirére tett szert. Két város Prymnesos és Midaion alapító hősüket tisztelték benne. A Midán után következő királyok alatt, kik mindnyájan ősük dicső nevét viselték, a kezdetben szűk területre szorult phrygiai királyság fölemelkedett és nagy kiterjedést nyert. Századunk elején Leake angol utazó, a Sangarios forrásaihoz közel, régi sirokkal borított völgyet fedezett fel. «Ezek ismeretlen, de a görög és római uralmat jóval megelőző korból származnak; teljesen idegen jellegök a régi phrygek építészeti stiljét ismerteti meg velünk. A feliratok nyelve is tisztán phrygiai s a csekély számú maradványokon található, de még teljesen meg nem fejtett ábéczével együtt, a Midás dynastiáját uraló királyság területére szorítkozik.
Római korhoz tartozó emléket azon az egész területen, a hol ezen idegen nép tiszteletreméltó maradványait találták, csak elszórtan és nagyon csekély számban lehet látni. Úgy látszik, hogy a vidék egymást követő hódítói figyelmen kívül hagyták ezeket a magányos völgyeket, a hol később keresztyén családok kerestek menedéket a pogányság s talán a muzulmán betörés ellen. Néhány sír, egy pár féldombormű, a melyeken meglátszik a hittita művészek befolyása s talán keze is, mindaz, a mi ránk maradt ezen phrygiai királyokról, a kik a görög történelem kezdetén annyira hiresek voltak gazdagságukról, drága lovak kedveléséről és arról a rajongó imádatról, a melylyel az istenek anyját és Dionysost környezték. Midás királyi szekere és gordiusi csomója hosszas ideig épen maradtak, a régi phrygiai fenhatóság diadaljeleként; Sándor kardja kellett a csomó ketté vágásához, és a görög betörés a régi nemzeti királyok elfeledtetéséhez.
Phrygiától északra néhány csekély népességű ária törzs széledett el a Pontos-Euxeinost szegélyező erdőségek között. Ezekből alakult a Billaios és Halys között a paphlagonok igénytelen népe. Balra a bithynek, bebrykek neve alá foglalt ászkánok és thrákok uralkodtak a Bosporos két partján. Még odább balra a Rhyndakos és Kaikos völgyét, az Ida hegytömegét és a Propontis, Hellespontos és Aegaeumi-tenger közt kinyuló félszigetet a mysiaiak nagy népe meg a velök egy eredetű népségek, a teukrok, kebrének, dárdánok borították el. A monda szerint Dardanos alapította Dardania városát, az idai Zeüs védelme alatt, s ő volt a dárdánok ősatyja. Gyermekeinek egy része leszállt a hegységből a Skamandros partjaihoz és ott egy meredek dombon, a mely messzire uralkodik a síkságon és tengeren, erősséget emelt magának. «Ezt a halmot keleten a folyó övezi tágas kanyarulatban, nyugaton lankásan száll alá. A lankás oldalon felbuggyanó források egyesülnek s két patakot alkotnak, a melyek vizbőségökkel és az év minden szakában egyenlő hőmérsékletökkel tűnnek ki. Ez a két forráspatak az a változhatatlan ismertető jel, a melynek alapján ebben a büszke fellegvárban Ilion várára ismerhetünk. Ma is olyanok, mint akkor, a mikor a trójai nők a skaiai kapukon át vizért szállottak le melléjök vagy fehérneműjöket mosták bennök; ma is a régi medenczefalak fogják fel és gyüjtik össze vizöket.» [30 E. Curtius, Griechische Geschichte. I. 66.]
Schliemann a régi Trója helyén (a mai Hisszárlik mellett) ismételten ásatásokat rendezett s ott több, egymás fölébe épült, széles földréteggel borított, város romjaira akadtak. A legrégibb város romjai őseredeti művelődésről tanuskodnak, a melyben hiába keressük az egyiptomi vagy assyr befolyás nyomait. Az eszközök nagy része faragott kőből vagy csontból van, de létök nem zárja ki az érczek használatát. Ismerték és használták a rezet, aranyat, ezüstöt, az elektront és az ólmot. A bronzból tálakat és fegyvereket készítettek; azonban az ón olyan kis mennyiségben volt benne, hogy a vegyüléknek nem lehetett meg a kivánt keménysége. Látszik, hogy az első trójaiak megkisérlették a külföldről kapott bronz tárgyak utánzását, de a vegyitésben még nem voltak eléggé jártasok, s így meg kellett elégedniök annak megközelítésével. Ellenben az aranyat nagy ügyességgel dolgozták fel; az urnákban talált ékszereknek, nyaklánczoknak, serlegeknek igen csinos és formás alakjok van. A cserépedényeket kézzel, korong nélkül, alakították és se meg nem festették, sem mázzal be nem vonták, hanem csak simára csiszolták, valami kőből készült csiszoló eszközzel. Az első Trója tüzvésztől pusztult el; hihetőleg az ellene szövetkezett szomszédok gyujtották fel; de nemsokára kikelt hamvaiból. «A hegység lankás oldalán terült el maga a város; fölötte, meredek szikla tetején emelkedett Pergamos vára, a melynek magas partazatáról egész terjedelmében be lehetett látni a tengerig terjedő sikságot, a melyen kanyarogva keveri folyását a Simois és Skamandros; a sikságon túl a roppant tengert, attól a ponttól, a hol a Hellespontos hatalmas árjai az Aegaeumi tengerbe rohannak, egészen Tenedosig. Az óvilág egyetlen királyi városának sem volt szerencsésebb fekvése, mint ennek a trójai várnak: fedett és biztos helyzete mellett, látta mindazt, a mi körülvette s uralkodott rajta. Mögötte voltak a hegység erdős és nyájakban gazdag lejtői; lábainál terült el a termékeny sikság; előtte a széles szigettenger, melynek kebeléből Samothrákének, Poseidon őrállomásának, távoli hegyormai emelkednek ki, az Idával átellenben, a hol Zeüs lakozik az ő dicsőségének fényében.» [31 Troas történetét nagy gonddal megirta Meyer Eduárd, Geschichte von Troas. 1877. V. ö. Schliemann Ilios czímű művét.]
Troastól és Mysiától délre a lydok, lelegek, lykiaiak és károk határozatlan népcsoportja lakott. A lydok a Hermos, Kaystros és Maiandros gazdag völgyeiben tömörültek. Legrégibb hagyományaikban hatalmas állam emlékezete maradt fenn, a mely valaha a Sipylos hegy lejtőin, a Hermos völgyei és a smyrnai öböl között fejlődött ki. Fővárosa volt Magnesia, a legrégibb város, ezen vidékek műveltségének ős fészke, Tantalosnak, az istenek barátjának, Niobe és a Pelopidák atyjának székhelye. A lelegek minden ponton egyszerre tünnek fel; nevök előfordul Görögország és Kisázsia legrégibb visszaemlékezéseiben, ott látjuk őket Lykiában, Kariában és Troasban, a Maiandros partjain és az Ida lejtőin. A trójai parton Antandros, Gargara, s meglehet mások is, egykor az övéik lehettek. Pedasos, a Satnioeis mellett, az ő gyarmatuk volt és ezenkivül több Pedasos szerteszét Kisázsia nyugati oldalán; amiből hozzávetőleg meg lehet állapítani költözködéseik területét. Kariában, Strabo idejében még mutogattak félig romban levő sírokat és rombadőlt városokat, a melyeket Lelegia néven neveztek. A lelegek mellett uralkodtak a károk a partvidéken és az Aegaeumi tenger szigetén; a lykiaiak a károk szomszédságában laktak s azokkal olykor össze is vegyültek. Egyik legnépesebb törzsük, a tremileké, nem jött ki abból a hegyes félszigetből, a melyet a görögök Lykia néven különböztettek meg; a többiek elszéledtek a belsőbb vidékeken, egész a Halys és Euphrates partjáig, a hol assyr emlékek tanusítják egykori ottlétöket. Lykiának hivták Troasnak egy részét, az Idától délre; volt Lykia Attikában, voltak lykiaiak Krétában. Ez a három nemzet, a károk, lykiaiak, lelegek, már kezdettől fogva, annyira összekeveredett, hogy lehetetlen pontosan megállapítni uralmok határait, és gyakran kénytelenek vagyunk mindháromra alkalmazni azt, a mit csak az egyikről állítunk határozottan.
Amig az áriák költözködése északnyugatról délkeletre áramlott, más eredetű népek épen ellenkező irányból, velök szembe nyomultak. A tizennyolczadik dynastia vége felé a khitik benyomultak a félsziget közepébe s meglehet, hogy egész az Aegaeumi tengerig hatoltak. Hódításaik emlékezete teljesen elenyészett s a későbbi nemzedékek lelkében csak bizonytalan nyomokat hagyott. A Homérikus költők még úgy homályosan tudták, hogy a trójaiak segitségére jött harczosok között kéteiek (xhteioi) is voltak, s fejedelmöket Neoptolemos ölte meg. Azonban a khitiket mégis rendesen ellenfeleikkel, Egyiptommal vagy Assyriával tévesztették össze s az utóbbiakhoz kapcsoltak olyan mondákat, a melyek talán épen az előbbiek útján keletkeztek. Sesostrisnak tulajdonították Kisázsia és Thrákia egyik meghódítását, s a Priámos utolsó szövetségesét a görögök ellen, Memnont, Auróra fiát Susa királyává változtatták. Krónikák hiányában a khitik győzelmeik emlékeit hagyták ránk. Ezek azon az utvonalon, a melyet berohanásaikban rendesen követni szoktak, úgy állottak, mint valami irányjelzők, Kilikia hegyeitől az Aegaeumi tenger partjáig. Ibrizben, a Tauros hegyszorosainak nyilásánál van egy felirásos dombormű: egy király imádja a napistent, a ki kezében buzakalászokat és szőlőfürtöket tart. Ikonionban egy katona alakja látható egy szikladarabon, mintha őrt állana. Phrygiában, Kappadokiában és Lydiában, ahol fontos hadászati állomás, megőrizni való hegyszoros, figyelemreméltó utvonal, megtartandó erősség volt, a khitik mindenütt bevésték a körüllevő sziklákba királyaik, isteneik alakját s itt-ott feliratokkal is ellátták. Legnagyobb emlékeik Kappadokiában maradtak meg. Legérdekesebb valamennyi között az a kép, a mely khiti férfiak és nők vallásos körmenetét tünteti fel. Ott, ahol ma Bogház-kői nevű község fekszik, a tenger színe felett 960 méter magasságban, sziklás hegylejtőkön terült el hajdan Pteria városa, a melyet Kroisos romboltatott le a perzsák közeledésének hirére. Romjai között még ma is felismerhető egy hatalmas épület (talán fejedelmi palota) alapterve. Az egészben mintegy harmincz szobát lehet megkülönböztetni. A legnagyobb terem 23 méter széles és 27 méter hosszú; előtte kettős kapucsarnok van három kapuval. Ettől körülbelül 40 percznyi távolságban természetes sziklatermek láthatók, nyilásukkal a régi város felé. Mai nevök Jazili-Kája (iratos szikla). A helyiséget övező függőleges sziklák 30–50 méter magasak. Legszélesebb a hely mindjárt a bejárásnál. A kisimított sziklalapokon, nehány lábnyira a talaj felett 65 domborművü alak van, melyek közül a legnagyobbak, a főszemélyeket ábrázolók 157, kisérőik 109, a többiek mintegy 78 cm. magasak. Az egész kép, a melynél sajátszerübbet alig lehet képzelni, sárgás gipszvakolattal volt bevonva. Két menetet ábrázol, melyek a bejárattól jobbra és balra haladva, a háttérben összetalálkoznak.
A jobb oldali menet nőkből áll, kik mindnyájan hosszú és középen övvel szorított ruhát, fülbevalót, s hátul hosszan lecsüngő hajokon magas falkoronát viselnek. Csak egy férfi alak van köztük; a legelül álló nő, a terem hátterében, nőstény oroszlánon áll, mint Istar és Atergatis, mig oldalán ugró gazella vagy zerge eleje látszik. Előre nyujtott baljában növényszerű diszítést tart, a mely, a khitita feliratok szerint, nevének képirása (ideogramm) vagy hieroglyphája. Lábain görbe orrú czipők vannak, miként a lanuviumi Junónak (calceoli repandi). Utána valami isten következik, a ki leopárdon (?) áll, mint a hogy tarsosi pénzeken a kilikiai Sandont oroszlánon ábrázolták. Az isten, miként majdnem az összes férfi alakok, magas, hegyes és redős süveget hord, a mely valami alacsony sisakféléből emelkedik ki. Ezt Kappadokia és a Kommagene későbbi fejedelmei is viselték. Ruházata ennek és a többi férfi alaknak is rövid kabátból (vagy talán inkább kötényből) áll; baljában, keresztben végződő kettős csatabárdot tart, jobbjában, alul begörbült pálczát. Oldalán kilátszik a rövid khitita kard markolata. Nevének hieroglyphája előtte áll. Két nő következik utána, kik alatt a kétfejű sas lebeg. Az azután következő nők közül is néhányan kezükben tartják nevök tábláját, a többiek görbe botot tartanak lefelé. A bejárathoz legközelebb, a szegletben, azaz a női menet végén, a lefelé tartott lituusról vagy görbe pálczáról ismerhető pap áll. A görbe pálcza és sok egyéb előfordult Kisázsiának más részeiben is, különösen Lydia közelében, megvolt az etruriai és római auguroknál; a mi a Kisázsia és Etruria közti kapcsolatra vall. Alsó ruhája felett vállára vetett köpenyt és ezzel összefüggő sapkát visel, miként a khitik az egyiptomi véseteken. Hegytetőn áll s jobbjában sajátszerü jelképet tart, a mely alighanem méltóságának vagy hivatalának hieroglyphája. Ez, hogy úgy mondjuk, valami megrövidített templom – vagy szekrényféle, melynek fedelét khitita stilben készült szárnyas korong alkotja, tetején egy másikkal; a tartó oszlopok mindkét oldalon megvannak; a csigás oszlopfej világosan felismerhető rajtok. Ezen szélső oszlopokon belül két magas tárgy van, a melyeket talán karyátideknek lehet tartani; a középen, karok helyett szárnyakkal ellátott istennő képe látszik. Ez a kép ismételten előfordul, de még rövidítettebb alakban. A pappal szemben, a férfi menet végén, szintén pap alakja látszik, feje fölött a szárnyas koronggal, jobbjában a lituusszal, baljában valamelyik istenség hieroglyphájával. A férfiak sora változatosabb, mint a másik. Az alakok arczélben ábrázolvák, de mellök és vállok, a karok szabadabb érvényesítése végett, egészen előre áll. A nők egész testökkel oldalt állanak, úgy hogy karjaik közül csak a fölemelt és mellhez szorított balkar látszik, a jobbkarból csak a kéz. A legelül álló férfi, a ki tehát a háttérben az istennővel találkozik, két lábával két rabszolgán áll, szakálla van, s jobbjában buzogányt tart. A baljában tartott hieroglypha azt mutatja, hogy isten; mellette szarvas állat ugrik elé. A két utána következő, sziklán álló alak is szakállas, szintúgy az utolsó alak, a pap előtt, a melynek e mellett még szárnya is van, mig süvege vagy magas sisakja felső részén kúpalakú csucs van, olyan, mint a Sairetána az egyiptomi szoborműveken.
Egy tizenhárom ifjúból álló futó vagy tánczoló csapat feltünően emlékeztet azokra a csoportokra, a melyek az egyiptomi ülő kolosszusok szállítását kisérik. A sziklateremtől jókora távolságra, egy sziklamélyedésben, két kutya- és oroszlánfejű, s a mint látszik szárnyas emberi alak látható, talán azzal a rendeltetéssel, hogy a rossz szellemeket elriaszszák a menettől. Egy délkeletről iderugó sziklakamrában tizenkét fegyveres harczos van s velök szemben különös alkotású Mylitta: fején a magas süveg, vállai oroszlánfejekből állanak, oldalait és hasát két kinyult oroszlán alkotja, lefelé álló fejjel, teste úgy végződik, mint a görög Hermesszobrok. Ez elébe valami istenség válláig érő papot vezet, kit balkarjával magához ölel, mig előre nyujtott jobbjában nagy fejű gyermekhez hasonló hieroglyphát tart. A csoport felett, jobbról, a szárnyas korong lebeg. Az ábrázolt istenségek nevét nehéz megállapítni.
Az Astartéval rokon istennő, talán Kodsu istennője, Anát volt; az isten lehetett Resef vagyis a phoeniciaiak és khititák közös hadistene, a ki a khititák és egyiptomiak ismert békeszerződésében Baál-Szutku néven fordul elő. Érdekesek a Gyaur-Kalesziben, a Kappadokiából Pessinus és Sardes-felé vezető ut mellett látható kyklops-falak s az ezek alján fekvő sziklákon két Khitita harczos képe. [32 Texier, Description de l'Asie mineur. Paris, 1839. 74-ik tábla.]
Ezek s más emlékek eléggé tanuskodnak a khitik eredeti műveltségének nem közönséges fejlettségéről. Azonban a helyi hagyomány itt is elfeledte nevöket s másoknak tulajdonította ez emlékek érdemét s a többi között egy istennő szobrát, a melyet a Sipylos hegy egyik sziklájába vágtak, Magnesia közelében, a Niobe szobrává változtatta; a karabeli két hódító, némelyek szemében Sesostrist, mások szerint Memnont ábrázolja.
A phoeniciaiak a tenger felül jutottak Kisázsiába ugyanakkor, a mikor a khitik annak belsejét száguldozták be. A kilikek vonakodás nélkül befogadták őket városaikba. A Kyprosszal szemben fekvő part tele volt kereskedelmi telepekkel, a milyenek voltak: Kibyra, Masura, Ruskopus, Slion, Mygdale, Phaselis, Sidyma. Ellenben Lykia lakói, a helyett, hogy tárt karokkal fogadták volna azokat a tengerészeket, kik számukra a keleti műveltség terményeit szállították, erőszakkal akadályozták oda településöket s nem engedték, hogy földjökön gyarmatokat alapítsanak. A szent hegyfoktól egész Knidosig csak egy számottevő phoeniciai kereskedelmi telep volt: Astyra Rhodosszal átellenben. A károk már kevésbé vonakodtak. Megengedték a sidoniaknak, hogy Rhodosban kikössenek, kirakják árúikat, visszaszorítsák a hegyekbe a bennszülött lakókat s elfoglaljanak három kikötőt: Jalysost, Lindost a Kamyrost. Sokan közülük az idegenek szolgálatába állottak, házasságra léptek velök s úgy összekeveredtek a phoeniciaiakkal, hogy országukat olykor «Phoiniké» (phoinikok földje) gunynéven nevezték. Az ezen keveredésből származott népnek hosszú időn keresztül, megmérhetetlen hatása és szerepe volt az Aegaeumi tengert környező országok művelődésének fejlesztésében. Messze elterjedett egész Megáráig, Attikáig, ahol több nagy család tőle származtatta magát; aztán elsorvadott anélkül, hogy valami tartós munkát végzett volna; a mint ez a legtöbb korcs népnél történni szokott. A phoeniciaiak odaérkezése és közéje elegyülése átalakította s a polgárosult életre vezette: egyesült velök s hajóikon, oldalukon bejárta a világot; mikor a phoeniciaiak hatalma hanyatlani kezdett, az övé ugyanazon arányban fogyott. Szerepe megszünt, a mint a phoeniciaiak utolsó aegaeumi gyarmata megdőlt a görög civilizáczió hatása alatt.
Rhodoson túl két ut állott nyitva, a hajós előtt. Ha északra fordult és felhaladott Ázsia partjai mellett, a Hellespontos torkához jutott. A phoeniciai hajós csapatok egy része ezt az utat választotta. A szárazföldtől az idegenek (áriák) örökre elzárták őket. Kárpótolták hát magokat úgy, a hogy tudták. Elfoglalták a Sporádok és Kykládok közül azokat, a melyek fekvésökkel vagy természetadta kincseikkel figyelmöket magokra vonták. A károk segítségével gyarmatosították Délost, Rheneiát, Párost és a szomszéd szigetecskéket. Oliáros a sidoniak, Melos a gibliták kezébe kerűlt. Melosban bővön volt kén, timsó, kallóföld; érczbányái oly gazdagok voltak, mint a théraiak és siphnosiak. Nisyrában és Gyarosban biborcsiga-halászatot üztek; Kosban, Amorgosban és Melosban szöveteket gyártottak és festettek. Mindezen szigetek nehezebben támadható s könnyebben védhető őrállomásokká váltak, mint a szárazföldiek. A sidoniak nem állapodtak meg itt, hanem fölmentek a thrák partokhoz és hozzáfogtak a Pangaion hegy aranybányáinak kiaknázásához. Kisérletet tettek Samothrakéban, Lemnosban, Thasosban is, de nem nagy eredménynyel. Tyrosnak jutott feladatul, hogy ujra kezdje és sikerre vezesse azt a munkát, a melyet ők kísérlettek meg először ezeken a vidékeken.
A Kykladoknál, ezen az oldalon, nem állottak meg vállalkozásukban. Mindig ujabb meg ujabb kereskedelmi területek után kutatva, vakmerően benyomultak a Hellespontos szorosába, amig tágas és csendes medenczébe nem jutottak, a melyet délen könnyen meghódítható és megvédhető nagy szigetek határoltak. Miután Lampsakos és Abydos alapításával biztosították magoknak a tengerszoros szabad használatát, Pronektost választották lakóhelyül, az askaniai öböl bejáratánál, azon ezüstbányák közelében, a melyeket a bithynek műveltek hegyeikben. Ezen első beltenger hátterében uj csatornát találtak, a mely inkább hasonlított valami nagy folyó torkolatához, mint tengerszoroshoz. Alig-alig tudtak rajta keresztül menni; folyvást az a veszély fenyegette őket, hogy a tengeráram ereje parthoz vágja és darabokra zuzza hajóikat a szirteken, melyek szintugy közeledni látszottak, hogy szétmorzsolják. [33 V. ö. a Symplegadok mondáját, melyek a Bosporos kijárásánál összecsapódtak, hogy szétzúzzák a hajókat.] Amikor ezen a veszélyen túl voltak, viharos hullámokkal háborgó, roppant tengerben találták magokat; erdőkkel borított partjai keletre és nyugotra a messzeségben vesztek el. A keleti oldal hosszában hajóztak végig; oda vonzotta őket a kaukázusi érczbányák hire. Messzi barangolásaikból visszajövet hoztak tinhalat, ajókát, biborcsigát, ámbrát, aranyat és ezüstöt, ólmot, bronzgyártáshoz szükséges ónt, a miket szárazföldi uton, Armenián és Syrián keresztül is megkaphattak.
Rhodosról, messze délen, látni lehetett a krétai hegyek fehérlő csúcsait. A míg a phoeniciai hajócsapatok egy része a Pontos-Euxeinos felfedezésére indult, egy másik Kreta felé vitorlázott s azt kutatta ki. Ez a sziget délen elzárja az Aegaeumi tenger bejáratát s magában is egy kis szárazföldet alkot, a mely elégséges önmagának; dúsan termő völgyei s erdővel borított hegyei vannak. A sík földről elüzött benszülöttek az Ida rejtett völgyeibe menekültek. A biborcsiga-halászat Itanosba csábította a gyarmatosokat; északon elfoglalták vagy alapították Lappát és Kairatost, délen Phoinikét vagy Arádot, Gortynét, Lebenét. Azután Kytherára került a sor. Kythera a lakoniai öböl bejáratánál fekszik, alig három mértföldre a száraztól; hajdan fő állomáshelyök volt a keletről Itáliába vagy Siciliába menő hajóknak. A Murex brandaris, a melyből a «szigetek biborát» nyerték, ott akkora mennyiségben tenyészett, hogy egy időben a sziget Porphyroessa «a biboros», nevet kapott. A phoeniciaiak ott állandó otthont alkottak magoknak és Astarténak templomot emeltek, valószínűleg az elsőt, a mely valaha Görögországban épült. Innen tovább terjeszkedtek az ioniai szigetekre, aztán Illyriába és Italiába. A mint keleten a Kykladokon, délen Kytherán erős állást foglaltak, maga a szárazföldi Görögország sem kerülte ki látogatásukat. Egymásután kutatják fel a korinthosi Isthmost és az előtte fekvő szigeteket, Aiginát és Salamist, Argolist és Attikát. Egy monda szerint, a melyet az ókorban nagy tiszteletben tartottak, egy phoeniciai ember, Kadmos, Thebe alapítója és a betűk feltalálója, Boiotiában is hatalmas gyarmatot szervezett. Ezen telepítésekből egy sem élte túl a dór betörést; de ott voltak Görögország ős népessége között és a hellen faj jellemére, vallására nagy befolyást gyakoroltak, a melynek ma már kezdik kutatni a nyomait, miután hosszú időn keresztül váltig tagadták.
A kis-ázsiai népek költözködései és az exodus.
Ezen gyarmatosítási kisérletek és betörések, a mint láttuk, sok helyen alig, vagy egyáltalán nem sikerültek, máshol erős visszahatást szűltek. A phrygek és más belvidéki törzsek közt a khitik, a görögök és partvidéki népek közt a phoeniciaiak vállalataival és hódításaival szemben indult meg az ellenáramlat. «Mi Kisázsia tengerész népeit, legalábbis azokat, a kik a phryg-pelasg fajhoz tartoznak, közös néven keleti görögöknek nevezzük. Bármennyire különböző magatartást tanúsítottak egyenkint a phoeniciaiakkal szemben, kivétel nélkül mindnyájan el tudták sajátítani a haladottabb nép műveltségét s ügyesen ellesték annak mesterségeit és művészetét. A tengeri halászatban már rég otthonosak voltak; akkor pedig hajógerinczekkel kezdték ellátni bárkáikat, hogy merészebb hajózásra is alkalmasokká váljanak. A kerek és hasas kereskedelmi hajó mintájára megalkották a «tenger paripáját», a mint ők nevezték; megtanulták a vitorla és evező használatának összekapcsolását. A kormányos, padjáról, már nem a part váltakozó tárgyaira, hanem a csillagképekre szegezte éber tekintetét. A phoeniciaiak felfedezték a sarkon azt a fénytelen csillagot, a melyet éjjeli útjaikon legbiztosabb kalauznak ismertek; a görögök a sokkal ragyogóbb gönczöl-szekeret választották hajós csillagzatukká, s ha ebben nem is tanusítottak oly pontos csillagászati megfigyelést, mint mestereik, minden egyébb tekintetben méltó tanítványaikká és szerencsés vetélytársaikká váltak. Ily módon sikerült teljesen kiszorítaniok a keletieket a görög vizekről; innen van az, hogy az Ioniai tenger partjain, minden előzmény daczára, oly kevés nyomát lehet találni a phoeniciai uralomnak.» [34 Curtius, Griechische Geschichte. I. 37–38.]
A sidoniak és károk nem tartózkodtak a tengeri rablástól, s azt az Archipelagos vizein, a hol csak lehetett, széltében üzték. Miként a középkor normannjai, ők is messze elbarangoltak a haszonnal kecsegtető rablókalandok hajhászásában; ott ólálkodtak a partok mentén, kedvező alkalmakra és jó fogásokra lesve. Ha nem érezték magokat elég erőseknek, békésen kikötöttek, kirakták portékáikat, s a legrosszabb esetben megelégedtek a cserevásár útján kapott törvényes haszonnal. Ellenben, mihelyt a siker felől biztosak voltak, mindjárt a rablóösztön kerekedett felül bennök. Felperzselték a vetéseket, feldúlták az elszigetelt mezővárosokat és templomokat, elemeltek mindent, a mi kezök ügyébe esett, főképen a nőket és gyermekeket, a kiket aztán rabszolgákul adtak el kelet piaczain, a hol az emberbaromnak nagyobb értéke volt. A görögök «a kalózkodást épen olyan természetes mesterségnek tartották, mint bármely mást, pl. a vadászatot vagy halászatot, s ha valahol ismeretlen emberek léptek a partra, egész ártatlanul megkérdezték (így állítja Homeros), hogy kereskedők-e, vagy kalózok». Magok is megtámadták a phoeniciaiak hajócsapatait és áruházait, visszahódították a Kykladokat. A sidoniak nemsokára csak egyes nevezetesebb pontokon védték magokat: északon Thasosban, a kykladok között Melosban és Therában, délen Rhodosban és Kytherában. Az etéokretek (Kreta őslakói), kétségtelenül a szárazról került bevándorlók által erősödve, elűzték a kanaániakat; a felszabadult Kreta száz városból álló királysággá alakult; fővárosa Knósos lett. «A régi Görögország első királyi állama szigetekből és partvidékekből állott; első királya, tengeri király,» Minos. Neki tulajdonították azt a dicsőséget, hogy az Archipelagos szigetein kiirtotta a kalózkodást s gátat vetett a phoeniciaiak és károk kalandozásainak. A kretai hatalom megalakulása a sidoni hatalom végét jelenti a görög tengeren. Az a néhány gyarmat is, a mely még imitt-amott megmaradt, csak engedmények és szorgos elővigyázati rendszabályok árán tarthatta fenn magát.
Azon háborúkról, a melyeket a belvidéki népek folytattak a khitik ellen, mit sem tudunk. A thrák törzsek állandó beözönlése nem maradhatott mélyreható befolyás nélkül azon népek viszonyaiban, a melyek addig az Aegaeumi tenger partjait lakták. Az ujan jötteknek hely kellett. A maionok, tyrsenek, troiok és lykiaiak okvetetlenül másfelé bocsátották addigi népességöknek legalább egy részét. A helyi hagyomány szerint Manesnek, Zeus és a föld fiának, gyermeke volt Kotys Kallirhoetől, Okeanos leányától. Kotys nemzette Asiost, azt a hőst, a kiről elnevezték Ázsiát, [Azt hiszem, az Ázsia név egy az Asi névvel, melylyel az egyiptomiak Kypros szigetét jelölték.] és Atyst, a ki az Atyádok dynastiáját alapította Lydiában. Kallithea, Tyllos leánya és Atys felesége, két fiút hozott a világra, kiknek, némelyek szerint Tyrsénos vagy Tyrrhénos és Lydos, mások szerint Torrhébos és Lydos volt a nevök. Ezen leszármazás vizsgálásából kitünik, hogy Kisázsia nyugoti partján, kezdetben közös néven maionoknak nevezett s több törzsből álló nagy nép lakozott. E törzsek voltak: a lydok, tyrsének vagy tyrrhének (tursa), torrhebek, sardanák. Egy-két ilyen törzs, kétségtelenül a kalóz élettől csábítva, elhagyta hazáját és tengerre szállott, hogy idegenben kisértse meg szerencséjét. «Atysnak, Manes fiának uralkodása alatt országszerte nagy éhség volt Lydiában. … A király elhatározta, hogy két részre osztja a nemzetet és sorsot huzat velök: egyik rész az országban marad, a többiek kiköltöznek; ő majd azokon fog uralkodni, a kik, a sors szerint, otthon maradnak; a kiköltözőknek fiát, Tyrsénost jelölte ki vezérökül.
A sorshúzás megtörténtével, azok, a kiknek távozniok kellett, Smyrnába gyűltek, hajókat építettek, ellátták minden szükséges felszereléssel és útravalóval; aztán elindultak bőséget és vendégszerető földet keresni. Miután sok nép mellett elhaladtak, Ombriába érkeztek, a hol városokat építettek s ott laknak mind e mái napig. Letették a lydok nevét s a király fia után, ki őket vezette, tyrsénieknek nevezték magokat.»
Bármit mond Herodotos, ez a kiköltözés nem egyszerre s egy irányban történt, hanem majdnem kétszáz évig, I. Széti korától III. Ramszesz idejéig tartott, s a legkülönbözőbb vidékekre irányult. Tyrrhén pelászgokat találnak Imbrosban, Lemnosban, Samothrakéban és Khalkis félszigetén, a Propontis partjain és szigetein, Kytherában és Lakonia csúcsán. Afrikában szövetkeztek a libyaiakkal s I. Széti uralkodásának vége felé megtámadták Egyiptomot. Ott, a mint láttuk, oly kemény vereséget szenvedtek, hogy II. Ramszesz hosszú uralkodása alatt minden ellenségeskedéstől tartózkodtak. Az ezen alkalommal fogságba került sardanák, mint az egyiptomi seregbe kebelezett katonák, kitüntették magokat a khitik elleni hadjáratban. Szemközt állottak a lykiaiakkal, mysekkel és troiokkal, a kik szárazföldön és a syriaiak segítségével kisértették meg elérni azt, a mi a libyaiakkal egyesült tengeri népeknek nem sikerült. A kodsui vereség a troiok kedvét is elvette a messzeföldi kalandoktól. Az egyiptomi seregek diadalának hatása megérzett az Aegaeumi tenger partjain is, és felbontotta azt a fegyverbarátságot vagy hűbéri viszonyt, a mely ezeket a népeket főhadurukhoz kapcsolta. Az egyiptomi költők nem nagyon túloztak, mikor azzal magasztalták II. Ramszeszt, hogy «örökre megtörte a Khiti hátát».
II. Ramszesz, midőn Khitiszárral megkötötte a békeszerződést, legalább ötven éves volt s ez időből negyven évet a háborúnak szentelt. Érthető hát, hogy nyugalomra vágyott s a királyi hatalom teljességét egyik fiára ruházta. A három első már nem élt, tehát a 30. év táján, a negyediket, Khámo?szt szemelte ki, aki akkor a memphisi papság feje volt. Khámoďsz haláláig uralkodott, s az uralkodói hatalom, az 55. évben, Mineftáhra, a király tizenharmadik fiára szállott. Mineftáh, a kit nagyon fiatal korában jelöltek ki trónörökösnek s ruháztak fel a legmagasabb czímekkel, úgy látszik, épen olyan különös kegyeltje volt Sesostrisnak, mint Bit-Anati herczegnő és Khámo?sz herczeg, a kik mindketten Szinofrit királyné gyermekei voltak, mint ő. Legalább az emlékek többször minősítik «fejedelemnek, a ki fölemelkedett a tömegből, miként Ftáh, hogy jeles törvényeket alkosson a két ország számára». Az 55. évtől a 67-ig, tehát tizenkét évig kormányzó volt s atyja halálával ily czímekkel lett királylyá: Binri-Minutiru, a Nap fia, Mineftáh-hotfimáit.
Mineftáh már nem volt fiatal ember, mikor a trónt elfoglalta. Minthogy semmiesetre sem születhetett később atyja uralkodásának első éveinél, legalább hatvan éves volt, ha nem több. Így hát egyik öregre a másik következett, olyan időben, a mikor Egyiptomnak fiatal és tevékeny fejedelemre volt szüksége. Azonban a kezdet még sem volt kedvezőtlen. Az országon kívül a syriai városok őrségeit nem háborgatták; a khitik, kik között éhinség pusztított, Egyiptomból gabonasegélyt kaptak s hálából nem törték meg a békét. Benn tovább folytak a nagy építkezések Thébében, Abydosban, Memphisben, de különösen a Deltában; Mineftáh is ide helyezte székhelyét, mint elődje. Minden körülmény békés, ha nem is épen dicsőséges országlással kecsegtetett. Ámde a kisázsiai és libyai népeknek, Széti és II. Ramszesz alatt szenvedett vereségeik óta, idejük volt visszanyerni bátorságukat. A míg az agg király ült a trónon, nyugton maradtak; Mineftáh trónraléptével ujabb kisérletre szánták magokat. Egyszerre csak híre kelt, az 5. évben, hogy az Archipelagos hajóhadai tyrzenekből, sardanákból és lykiaiakból alakult kóbor csapatokat szállítottak ki Libya partjain s hogy ezekhez addig ismeretlen segédcsapatok, az akainsák és sakalusák is csatlakoztak. A libyaiak királya, Mirmaďu, Didi fia, maga is melléjök állott a timihukkal, masuásákkal, kehákokkal, s az egész tömeg a Nilusnak vette útját. A betörő sereg csupa válogatott csapatokból állott; minden törzs a legügyesebb s leggyorsabb futóit választotta ki s küldötte el ebbe a seregbe. Azzal a szilárd elhatározással indultak meg, hogy nem csak egyszerű rablóhadjáratra mennek, hanem meghódítják a Deltát és ott állandóan megtelepednek.
Közeledésük híre rémületbe ejtette Egyiptomot. A hosszú béke, a melyet II. Ramszesz uralkodásának 21. évétől, fél századon át élveztek, csodálatosan lehűtötte az egyiptomiak harczi hevét. A hadseregnek, leszállított létszáma mellett, nem voltak segédcsapatai; az erősségek elhanyagolása, rossz karban tartása miatt a határ majdnem nyitva állott. A közvetlenül fenyegetett vidékek népe ellenállás nélkül készült megadni magát. Mineftáh a veszedelem helyére sietett, helyreállította a rendet és fegyelmet. Összevonta s ujonczozással kiegészítette a hadsereget, Ázsiából zsoldos csapatokat hívott be s előre küldötte lovasságát azzal a meghagyással, hogy az ellenség legcsekélyebb mozdulatát is jelezzék. Ő maga, haderejének zömével Memphist fedezte és megerősítette a nagy Niluságat, hogy legalább a Delta keleti részét védhesse meg a betöréstől. Alig végezték el az előkészületeket, az ellenség már Pirisopsitnál (Prosopis) mutatkozott, elszéledvén a körülfekvő falvakban, mintha ott le akart volna telepedni. Mineftáh előbb lovasságát és zsoldos csapatait állította vele szembe s megigérte az elősereg vezéreinek, hogy tizennégy nap alatt hozzájok csatlakozik a hadsereg többi részével. Időközben megjelent álmában Ftáh isten és meghagyta neki, hogy ne mutatkozzék a harcztéren. Ez a kellemetlen körülmény, úgy látszik, nem csökkentette az egyiptomiak buzgóságát, mert az Epifi 3-ik napján, hat órai harcz után, a szövetségesek véres vereséggel menekültek vissza. Mirma?u testőrseregét áttörték és megsemmisítették; ő maga is csak úgy menekülhetett, hogy eldobta íját, tegezét, ott hagyta sátrát. Az ellenség tábora a zsákmánynyal együtt az egyiptomiak kezébe került; a barbárokat az egyiptomi lovasság fáradhatatlanul üldözte, úgy hogy többé nem tudták összeszedni magukat és sokkal gyorsabban elhagyták az országot, mint ahogy abba betörtek. Magának a libyai fejedelemnek is alig sikerült ép bőrrel menekülnie. A győzelem híre annyival igazabb lelkesedéssel töltötte el Egyiptomot, mert a veszély valóban nagy volt. A királynak és kiséretének visszatérése Thébébe elejétől végig csupa diadalmenet volt. «Ő nagyon erős, Binri é. e. e.; – igen okosak az ő tervei; szavai jótékonyak, mint Thót; – a mihez ő fog, minden sikerül. – Ha ő vezetőként áll az íjászok élén, szavai áthatnak a falakon. – Igen jó barátai ők annak, a ki meggörbíti hátát – Miámun előtt é. e. e., – vitéz katonái megkimélik azt, a ki megalázza magát – bátorsága és ereje előtt; – rárohannak a libyaiakra, semmivé teszi a syriait. – A sardanák, kiket te kardoddal kerítettél hatalmadba, – foglyokká teszik saját törzseiket. – Igen szerencsés a te visszatérésed Thébébe, – diadalmasan! Szekeredet kézzel huzzák, – a legyőzött törzsfők hátrálva mennek előtted – ha tiszteletreméltó atyád elébe vezeted őket, – Ámon elébe, a ki anyjának férje.»
Ez a győzelem megszabadította az országot a betörőktől; azonban arra, hogy a feliratokban jelzett zsibbadtságból feléleszszék, erősebb kézre volt szükség, mint egy hatvan-hetven éves öregé. Mineftáh gyengesége felbátorította reménységökben azon fejedelmeket, a kik azt hitték, hogy joguk van a koronához; úgy látszik, hogy egyik-másik még halálát sem várta meg, hogy nyiltan fellépjen követelésével. Egy Abydosból származó stélán, a melyet a gizehi muzeumban őriznek, a királynak egyik első minisztere, Ramszeszempirinri, Miriu melléknévvel, neve után ezt a szokatlan formulát irta: a kit Ramszesz Miamun kegyelt, örökre, miként a napot. «Ha eszünkbe jut, hogy II. Ramszeszt istenné avatták, s a Ramszesz Miamun kegyeltje czímet kiegészítjük a tá-ankh (életadó) szavakkal, annál meglepőbbnek találjuk, ha látjuk, hogy magános ember, ha még oly magas méltóságra emelkedett is, oly czímet ragasztott neve után, a melyet rendesen csak a királyoknak tartottak fenn. Bizonyítékok hiányában lehetetlen azt a bitorlást, a melynek nyomát ezen a stélán látjuk, értéke szerint mérlegelnünk». Végtére is, ez a Ramszeszempirinri nem volt bitorló, hanem talán inkább valami alkirály, a kit rendkívüli czímekkel s ugyanazon hatalommal ruháztak fel, mint Mineftáht atyja életében.
Azonban, ha meg is engedjük, hogy ezek a jól-rosszul palástolt bitorlások nem kezdődtek meg Mineftáh uralkodása alatt, azt még sem igen tagadhatjuk, hogy halála után tényleg megtörténtek. Abban a homályban, a mely ezt az időszakot borítja, egyetlenegy, meglehetősen biztos, tény tünik ki: II. Széti, Mineftáh fia, a ki atyja életében már Kus herczege és kijelölt trónörökös volt, nem lépett mindjárt atyja után a trónra. Leszorította valami Amenmosszu nevű herczeg, aki II. Ramszesz valamelyik, atyja előtt elhalt, gyermekének volt fia vagy unokája. Amenmosszu Thébé s valószínűleg egész Egyiptom felett uralkodott, legalább néhány évig. Utóda II. Mineftáh Sziftáh, ministere Bai odaadó hűségének s kétségtelenül Tauszrit királynéval kötött házasságának köszönhette atyja trónján való megerősödését; a királyné neve mindig ott áll az övé mellett. Aethiopiát is kormányozta s azzal dicsekszik, hogy az összes nemzetek küldöttei megjelentek nála. Úgy látszik, hogy az ő párthívei és a Mineftáh fiához ragaszkodók között valami kiegyezésféle jött létre: az a Széti, a ki
mellette mint «Kus herczege, az Ámon tulajdonát képező aranybányák kormányzója, a király jobbján álló legyezőtartó, mint palotafelügyelő és a királyi könyvtár igazgatója» szerepelt, hihetőleg épen maga II. Széti volt. Egyetlen pontos adatunk, melylyel e bitorlók felől rendelkezünk, Sziftáh harmadik évéből származik s a Manetho jegyzékei, a mint látszik, mindnyájuknak együttvéve is legfeljebb tizenkét évet adnak. Az utolsónak halála után végre II. Széti is fejére tette a koronát vagy valami szerencsés forradalom útján, vagy a viszálkodó felek kiegyezése alapján. Egy uralkodása évéből származó felirat idegen népeken vett győzelmeket tulajdonít neki, s a britt muzeum egyik papyrosza ékesen szóló kifejezésekben magasztalja nagyságát. Nem tudom, hogy az efféle adatok mennyire megbízhatók! de azt tudom, hogy a 4. sz. Anastasi-papyrosban foglalt győzelmi ének majdnem szószerint való másolata egy, előbb Mineftáhnak szentelt, diadalmi éneknek, a melyet egyszerűen a nevek kicserélésével irtak át II. Szétire. Egyébiránt több egykoru bizonyíték tanusítja, hogy az ő idejében is fordultak elő afféle zavarok és bitorlások, mint a Mineftáh utolsó éveiben. II. Széti, a mennyiben nem tekintjük atyja öreg korából származó gyermeknek, már annak koronázása alkalmával is előhaladott férfikorban lehetett, s unokatestvéreinek bitor uralma miatt, még atyja halála után is tíz-tizenkét évig kellett várnia a trónra; így hát, a mikor trónra lépett, ő is kész öreg volt, a kiben már alig lehetett annyi tevékeny erő, hogy a zavaros viszonyokkal megbirkózzék. A Louvre-nak egyik szobrocskája guggoló embert ábrázol, a ki lábai között náost tart, a melyen Ftáh-Szokári isten alakja látszik. Vállaira a II. Széti névgyűrűi vannak vésve s megállapítják keletkezésének korát; nevét Aiari-nak olvassuk. «Czímei oly magasak, hogy csak trónörököst illethetnének meg, ha a Mineftáh uralkodását követő mélyreható zavarok azt a gyanút nem keltenék, hogy itt czímbitorlással van dolgunk. A szóban forgó személyiség nem elégszik meg a memphisi főpap rendes czímeivel, a melyeket örökölt jog gyanánt tulajdonít magának, hanem öröklési jogot követel Szívu isten lakásában (Egyiptomban), s úgy tekinti magát, mint a két ország főörökösét. A felirat vége széttört, de mind e magas czímek daczára sincs benne említés semmiféle királyi rokonságról.»
Ezen különböző okok: az elaggott királyok tehetetlensége, a magas udvari méltóságok lázongásai, a mellékdynastiák bitorlásai, a melyek csaknem félszázadig gyötörték Egyiptomot, végre úgy megrontották az ország politikai helyzetét, hogy II. Széti uralkodása alatt vagy közvetlenül halála után bekövetkezett, nem is az egyiptomi birodalomnak, de magának Egyiptomnak teljes felbomlása. «Kímit országban felbomlott minden rend: lakói nem ismertek közös feljebbvalót, még pedig sok éven keresztül, mindaddig, a míg más idők következtek, mert Kímit országa a nomosok urainak kezén volt, a kiknek kicsinyje-nagyja egymást öldöste. Aztán más idők következtek, a semmiség éveiben, a mikor valami Iriszu nevű syriai volt a fő a nomosok fejedelmei között, és az egész országot hódolásra kényszerítette maga előtt. Mindenki szövetkezett a hozzá legközelebb állóval, hogy egymás javait kirabolják s már magokkal az istenekkel is úgy bántak, mint az emberekkel; a templomokba senki sem vitt áldozatot.» Ezek a kifejezések világosak és teljes fejetlenségről tanuskodnak. Mutatják, hogy mily könnyen szétbomolhatott Egyiptomnak, nomosrendszeren alapuló, laza államszerkezete, mihelyt a központi hatalom meggyengült. Sesotris végigjárta Afrikát és Ázsiát diadalmas hadseregei élén; nem telt belé ötven év az ő halála után, s Egyiptom darabokban hullott szét. «A barbarok akkor fognak a külföldről Kímitbe törni, a mikor a puszta síksággá változik és a hegyek elsülyednek», mondotta egy akkori irástudó. Nem volt szükség uj csodákra, hogy a betörés megtörténjék. II. Ramszesz óta a fáraók katonai hatalma és külső uralma rohamosan hanyatlott. Mineftáh még gondosan ápolta a khitita szövetséget s őrségeket tartott déli Syria nagyobb városaiban. Amenmosszu, Sziptáh, sőt II. Széti idejéből is vannak győzelmekről szóló bizonyítékok, de a külföld ellen intézett nagy hadi vállalatoknak semmi nyomuk. A syriai tartományokban elhelyezett csapatokat mindenesetre vissza kellett vonniok, hogy a belháború esélyei ellen kellő számú haderővel rendelkezzenek. Mikor a függetlenségi törekvéseikben addig féken tartott idegen népek ujra megkisértették szerencséjöket, már nagyon lanyha ellenállásra találtak, s legalább ideiglenesen siker koronázta vállalataikat.
Az első viszály és betörés kedvező alkalmát felhasználták az idegen rabszolgák is, a kiket a tizennyolczadik és tizenkilenczedik dynastia fáraói hurczoltak Egyiptomba, s országszerte fellázadtak. «Mondják, hogy Sesóosis Babylonból hozott foglyai fellázadtak a király ellen, mert nem tudták tovább viselni a rájok rótt kényszermunkát. Hatalmokba kerítettek egy nagyon erős helyet a folyó mellett, több ütközetet vívtak az egyiptomiakkal, a körülfekvő vidéket minden irányban elpusztították; végül, mikor biztosították magoknak a büntetlenséget, megtelepedtek azon a helyen s hazájokról Babylonnak nevezték.» Hasonló történetet beszéltek a Trója nevű szomszéd mezővárosról. A kőfejtésre, téglavetésre, csatornák ásására és tisztogatására, templomok, paloták és erősségek építkezésére kárhoztatott rabszolgák élete, a soha nem szünetelő terhes munka mellett annyira kinos volt, hogy csak állandó felügyelettel lehetett őket féken tartani és kötelességök teljesítésére szorítani. A legelső alkalommal felkeltek és szabadulni igyekeztek. Számuk jelentékeny volt, különösen Alsó-Egyiptomban, a hová a fáraók egész törzseket telepítettek át a libyai és sémi fajból. Ilyenek voltak a fonkhu és máziu népek. Köztük voltak Izrael fiai, legalább azok, a kik a pásztorok kiűzetése után, jobbnak tartották Egyiptomban maradni. Akkor állami rabszolgákká lettek, de vajmi hamar visszasovárogtak azon fáraók idejébe, «a kik Józsefet ismerték.» II. Ramszesz valamennyinél kegyetlenebb kellett, hogy legyen irántok. A míg a háború tartott, folytonosan ujabb meg ujabb rabszolgaszállítmánynyal fedezte a nagymérvü munkásszükségletet; a khitikkel kötött béke folytán ez a forrás bedugult, s műemlékeinek építésénél az egyiptomiakat, de főleg a betelepített idegeneket használta fel. A héberek nemzeti hagyományai siralmas képekben rajzolják a nép ez időbeli sanyarú helyzetét. «Az egyiptomiak robotbiztosokat rendeltek a nép nyakára, hogy súlyos szolgálattal terheljék azt; mert Izrael népe erős városokat épített a fáraónak: Pithomot és Ramszeszt. – De minél inkább sanyargatják vala a népet, annál jobban sokasodik és terjeszkedik vala; ezért gyűlölték ők Izrael fiait. – És az egyiptomiak nagy kegyetlenséggel kényszerítik vala szolgálatra Izrael fiait; annyira, hogy megkeserítették életöket a súlyos szolgálattal, vakolatkeveréssel, téglacsinálással és mindennemű mezei munkával; minden szolgálat, a melyet rájuk rónak vala, nagy kegyetlenséggel folyt.» [36 Exodus. I. 11–14.] Miként a többi foglyok, úgy a héberek is csak kedvező alkalomra vártak, hogy uraik kegyetlenségétől szabaduljanak.
A leginkább elterjedt hagyomány a zsidók kivonulását a Mineftáh uralkodásának idejére teszi. Ez a fejedelem volna a biblia fáraója, a ki nem engedte meg a hébereknek, hogy a pusztába menjenek áldozni. Ám, ha az eddig ismert emlékek adataival számot vetünk, úgy találjuk, hogy Mineftáh alatt Egyiptom állapotában még semmi sem mutat oly nagymérvü bomlásra, hogy még kisebb törzs lázadása és szökése is sikerülhetett volna. A tengeri népek támadása a Delta nyugati részén történt és sohasem hatott el Gósen földjéig, a hol a zsidó könyvek tanusága szerint, a héber nép fő telepei voltak. Nem is tartott oly hosszasan, hogy az idegen rabszolgáknak idejök volt volna egyezkedni és megtenni a szabadulásukhoz szükséges előkészületeket. A Mineftáh uralkodása alatt, olyan győzelem után, a mely még egy időre a külföldön is fenntartotta az egyiptomi fegyverek tekintélyét és olyan időben, a mikor Egyiptom egész hadereje készen állott a lázadás elfojtására, a héberek nem valósíthatták volna büntetlenül veszedelmes kivonulásukat. Csak a II. Széti halálát megelőző és követő években találjuk együtt a kivonulásnak kedvező összes feltételeket: az egyiptomi egyeduralom felbomlását és szétdarabolását, az idegen betörést, a betörők elleni háborút, a mely hosszasan tartott és az egész Deltát feldulta. Könnyen el lehet képzelni, hogy az általános rendetlenség közepette, egy idegen törzs, a mely már teljesen kimerült az egyiptomiaktól szenvedett sanyargatásokban, odahagyta lakását s eljuthatott a pusztába a nélkül, hogy egykori urai erélyesen üldözték volna, a mikor saját életöket is sokkal nagyobb veszély fenyegette, semhogy nagyon törődtek volna egy rabszolgacsoport szökésével.
A zsidók nemzeti hagyományainak elbeszélése szerint, a fáraó rossz szemmel nézvén Izrael szaporodását, elrendelte, hogy minden ujszülött figyermeket öljenek meg. Egy asszony a Lévi törzséből fiát három hónapig rejtegette s akkor, fűzfavesszőből fonott bölcsőbe helyezvén, kitette a Nilusra, épen arra a helyre, a hová a fáraó leánya fürödni szokott járni. A herczegnő megszánta az apró áldozatot, elnevezte Mózesnek, a vízből kimentettnek, s maga mellett neveltette Egyiptom minden tudományában. Már negyven éves volt, a mikor egyszer megölt egy egyip
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
