|
EGYIPTOM HÓDÍTÁSAI.
Syria és a khaldeai birodalom a kanaáni betöréstől az egyiptomi háborúkig.
Thutmosz, Amenhotpu fia és utóda volt az első, a ki az egyiptomiakat ázsiai hódításra vezette.
Az az ország, a melyet a földszoroson túl találtak, már Syria nevét viselte. Ennek természetes határai: északon a Tauros hegység utolsó lejtői, keleten az Euphrates és a puszta, délen a Vörös-tenger, nyugoton a Közép-tenger. Délről északra két párhuzamosan haladó hegyláncz, a Libanon és Antilibanon huzódik végig rajta. A kettő között széles völgy terül el, a melynek egész hosszát a Nazana (Litany) és Orontes szelik át. Az Orontes az Antilibanonból ered, és számos apró folyóból és hegyi patakból gyűl össze. Először északnyugotnak veszi folyását, de a mint a síkföldre ér, azonnal keletre fordul, áthalad egy körülbelül három mértföld hosszú és egy mértföld széles tavon, aztán északra kanyarodik és a tengerrel csaknem párhuzamosan folyik egész a 36-dik szélességi fokig. Itt hirtelen nyugotra, majd délre vág, és mintegy hatvan mértföld hosszú rendkívüli sebes pályafutás után a tengerbe szakad. Ugyanazon hegységből ered a Nazana is, néhány kilométernyire az Orontestől, és dél-délnyugotnak veszi útját. Minél jobban távolodik forrásától, annál inkább szűkül a völgye, s összébb-összébb szorítja a folyam medrét is, míg végre több mint háromszáz méter mélységű, meredek és annyira szűk hegyszorossá válik, hogy a hegyoldalról leszakadt sziklatömegek, az ellenkező oldalra támaszkodva, természetes hidat alkotnak a völgy felett. A mint a Nazana ezt a hegyszorost elhagyja, azonnal a tengerbe szakad, körülbelül harmincz mértföldre főforrásától. A két folyó közös medenczéje mintegy nyolczvan mértföld hosszú völgy, a melyet csak a folyók eredete körül tör meg egy csekély magasságú halomlánczolat. Kevés országa volt az ó-világnak, a mely termékenységben Syriának ezzel a völgyteknőjével vetekedhetett volna. Délen a gabonavetések és szőlőskertek, mint zöld szőnyeg lepik el a völgy mélyét s emelkednek fel a hegyoldalokra, a meddig az ember lába eljuthat. Északon az Orontes iszaplerakodásai mindenféle gabona- és gyümölcsfajt gazdagon termő fekete talajt alkottak. És a teknős Syria (Coelesyria), miután rendbe táplálta az egyiptomi, assyriai, persa, makedon hódítókat, a kik rajta uralkodtak, a rómaiak kezében utoljára a világ egyik éléstárává lett.
Ezen boldog ország körül, a mely az egész Syriának, úgyszólva magvát képezi, északra, délre, keletre, nyugotra, minden irányban más-más természetű és szinezetű vidékek terülnek el. Az a vidék, a mely az Orontes és Euphrates között északon a Taurosig, nyugoton a Khamanuig (Amanos) terjed, száraz és szegény. Ebből a két hegységből fokozatosan lankásodó s krétás vagy sziklás fensíkokká laposodó előhegyek nyúlnak ki. A fensíkokat kerek és csupasz halmok borítják, az Euphratesre, Orontesre és a pusztára nyiló szűk és kanyargós völgyek szaggatják meg. Ezekre alacsony és csupasz dombsorokkal bordázott rengeteg síkságok következnek. Talajuk száraz és köves, növényzetök satnya, vizhálózatuk gyér és csekély tömegű. Legjelentékenyebb folyójuk az aleppói, Xenophon Khalosa, lomhán folydogál északról délre, s a puszta szélén egy szigetecskékkel teleszórt sekélyes vizű kis sóstóban vész el. A Khalos és Euphrates között, a kettőtől csaknem egyenlő távolságra van egy más, elég nagy kiterjedésű sós tó is, de kifolyás nélkül. A gabonafélék, a szőlő, az olajfa, a pisztáczia alig-alig tengődnek ezeken a kiégett síkokon; csupán a hegység elég gazdag arra, hogy lakóit kellően táplálja.
Az Antilibanontól keletre a damaskusi Syria terül el. Ez valóságos kert, hátterében a Hermon havas csucsaival, a honnan két folyó ered, az Abána és Farfar, a melyek a pusztával szemben gyönyörű és buja növényzetet táplálnak. Ellenben a Libanontól nyugotra fekvő ország csak keskeny földszalag, a melynek szélessége sehol sem haladja meg a nyolcz-tiz mértföldet. A Nazana torkolatától az Orontesig meredek s számos öböllel csipkézett tengerpart nyúlik el, redőkbe vont hosszú szalagként; itt is ott is sziklatömbök szaggatják meg; egyes meredek sziklafokok elég mélyen nyúlnak a tengerbe, hogy kisebb-nagyobb, jó vagy kevésbbé alkalmas kikötőhelyeket alkossanak. A dombozatok szélein és a hegynyilásokban gyönyörűen diszlik az olajfa, szőlő és gabona. A hegység magasabb részeit valaha roppant tölgy-, fenyő-, cziprus- és czedrus-erdőségek borították. Nagyobb folyói nincsenek, de vannak rendkívül sebes hegyi patakjai: a Leon, a Lykos (Nahr-el-Kelb), a melyek a Libanonról majdnem egyetlen ugrással rohannak a tengerbe.
A Hermon nyugoti oldalán, az Antilibanon déli végénél, a világ egyetlen más völgyéhez sem hasonlítható völgy kezdődik. Ez vulkánikus erők hatása alatt, a föld felszinének meghasadása folytán keletkezett. A századok kezdetén támadott széles nyilás soha többé be nem zárult. A Jordán folyik rajta végig, s eredetétől néhány mértföldnyire a Meróm tavát alkotja, a melynek szine egy vonalban áll a Közép-tenger szinével. Ettől kezdve a völgy mind mélyebbre száll, s úgyszólva a földbe furódik; a folyó a Meróm tavából a Geneszareth tavába folyik le s onnan a Holt-tengerbe. Itt éri el a talaj alászállása legnagyobb mélységét, négyszáztizenkilencz métert a közép-tenger szine alatt. Maga a Holt-tenger is egyike a legérdekesebb természeti jelenségeknek. Vizében semmiféle hal vagy kagyló meg nem él, mivel a legnagyobb mértékben tele van feloldott ásványrészekkel. Délnyugoti öble fölött, Uszdum mellett, emelkedik az a sóoszlopzat vagy sóbálvány, a melylyé, a monda szerint, Lót felesége változott, a mikor az elsülyedt Sodomára és Gomorára visszatekintett. A Holt-tengertől délre a völgy megszűkül s mielőtt a Vörös-tengerbe szakad, ötszáz méternyi magasságra emelkedik.
Nincs különbözőbb két dolog, mint a Jordántól keletre és nyugotra fekvő területek szinezete. Kelet felől a talaj egyszerre mintegy ezer méter magasságra emelkedik, mint valami magas falazat, azután szétterül s enyhén dombozott, fákkal, legelőkkel tarkázott roppant térséggé alakul, a melyen a Jordán és Holt-tenger mellékvizei, a Jarmúk, a Jabbók és az Arnón folynak keresztül. A nyugoti oldalon összekúszált dombtömegekből áll a vidék; a dombok oldalain, a vékony és sovány termőréteg daczára is tenyészik a gabona, olaj- és fügefa. A Geneszareth-tavától egy kissé délre, a főhegyláncztól külön álló hegytörzs, a Karmel emelkedik, s északnyugoti irányban egyenesen a tengernek huzódik. A Karmel északi alján fekvő föld, Galilea, bővelkedett friss vizben és zöld mezőkben: «a nagy paraszt-telkek, szőlőültetvények és fügefák árnyékában terültek el; a kertekben az alma-, dió- és gránátalmafák valóságos sűrűségeket alkottak. A bor is kitünő volt, a mennyiben ezt abból következtethetjük, a melyet a zsidók ma szűrnek Szafedben.» A Karmeltől délre a vidék természetszerűen három párhuzamos zónára oszlik. Az első fövenyes helyekkel és mocsarakkal váltakozó partvidék; erre nagyobb kiterjedésű, helyenkint erdős és nádasokkal borított folyóktól öntözött terület következik; azután a hegység. A homokvidék alkalmas a művelésre; a rajta levő városokat Gázát, Joppét, Asdodot gyümölcsös kertek és ligetek veszik körül. A síkság minden évben bő aratást nyujt, trágyázás és csaknem munka nélkül. A helyenkint eléggé erdős hegyek, dél felé haladva, mind kopárabbá válnak. Itt a völgyek viztelenek; a száraz és kiaszott talaj mindinkább veszti termékenységét és észrevétlenül olvad össze a pusztasággal. Innen kezdve egész a Vörös-tengerig csupa homoksivatag az egész terület; csak itt-ott szeli át egy-egy hegyi patak kiszáradt medre, s emelkedik belőle egy pár vulkánikus hegytömeg, keleten a Széir, délen a Sinai. A tavaszi esők egynéhány hétig tartó gyors tenyészetet támasztanak rajta, épen annyit, a mennyi a nomád törzsek és nyájaik szükségletét fedezi.
Azok a népségek, a melyek ezt a roppant területet az ó-egyiptomi birodalom idejében lakták, csaknem teljesen eltüntek a világ szinteréről arra az időre, a mikor I. Thutmosz nehézkes csapatai először lépték át a földszorost és a pusztát. A nagy kanaáni betörés meglepte s részint megsemmisítette, részint a hódítók közé olvasztotta őket. Alig egy-két ős néptörzs tudta megőrizni önállóságát. A héber hódítás a rephaim nevű törzset még a Jordán keleti partján találta. «Egy nagy és erős testalkatú nép», az Anákim, a melyről ez a szólás járta: «Kicsoda állhat meg Anak fiai előtt?» a Holt-tengert szegélyező hegyek közt szétszórva élt; egyik mesés törzsfőjök ott alapította Kiriath-Arbá városát, a melyből később Hebrón lett. A puszta szélein, a Széír hegy táján laktak a horim-ok, és a Gázától délre fekvő síkon az avvim-ok. Kétségtelenül más törzsek is kikerülték az első veszedelmet s egy ideig fenntartották magokat a nagy terület különböző pontjain, de utoljára ezek is tönkrementek; nevök elenyészett, emlékezetök kihalt vagy a mondák homályába veszett. Az ország régi urait döngő és zavaros hangú (zamzummim) óriásoknak (repháun), irtózatos szörnyetegeknek (émim) képzelték, a kik mellett a többi népek csak sáskáknak látszottak. Syria népessége, az egymást követő betörések folytán, egészen kicserélődött; egész területe három nagy népfaj között oszlott meg. Északon voltak a khitik, a part hosszában, az ország szivében és délvidékein, az Orontes, a Nazana és Jordán völgyeiben a kanaániak, a Holt-tengertől délre és keletre, az arab sivatag szélén a terákhiták.
A khitik és törzsrokonaik a tabalok és muskik, hihetőleg a kaukazusi népfajokhoz tartoztak. Előbb Kappadokia fensíkjain tanyáztak; innen a Tauros szorosain kimentek Syria északi részébe és Kilikiába. Néhány törzsüket magával sodorta a hyksosok áramlata, de kiváltak a zagyva tömegből és a Jordán közép folyásánál, meg a Holt-tenger környékén állapodtak meg, majd Hebrón körül verődtek össze, a hol a területi nehézségek hosszasan védték szomszédaik támadásai ellen. A nemzet zöme a két folyó országát, Naharannát foglalta el, a Balikh és Orontes között megszállotta az Amanos lejtőit és Kilikia sikjának egy részét. A khitik birodalma az ó-világ két fő állama, Khaldea és Egyiptom közé eső fekvésénél fogva csakhamar kelet egyik leggazdagabb kereskedelmi területévé lett. A karavánok, a helyett, hogy egyenesen neki vágjanak a pusztának és a Holt-tenger meg a Jordán partjaitól egyenes irányban menjenek az Euphrates és Persa-öböl partjaihoz, fölmentek a Nazana és Orontes völgyén, hogy az Euphrates középső folyását érjék el s onnan szálljanak le Babylonba. A khitik erősséget építettek minden átjáróhoz vagy gázlóhoz, a mely a syriai partról a mesopotámiaira vezetett. Így épült Turmeda vagy Thapsakos a legdélibb átjárónál, Gárgámis a központi átjárónál. A kedveltebb átjáró, a karavánok lerakóhelye, az utóbbi volt; a mit érthetőve tesz az a körülmény, hogy Gárgámis nagy, czivilizált vidék közepére esett s egyik elsőrendű, ha nem épen fővárosa volt egy olyan birodalomnak, a mely délre az Orontes forrásáig, északra Kis-Ázsia közepéig terjedett. Mindaz, a mit máig a khitikről tudunk, részben Egyiptomból, részben Asszyriából ered. Ránk hagyott emlékeik nagyon csekély számuak és kevéssé ismeretesek; felirataik az egyiptomiakétól nagyon különböző hieroglyphus irásrendszerben vannak szerkesztve s még eddigelé daczolnak minden megfejtési kisérlettel. Való az, hogy igen előhaladott műveltségök, virágzó iparuk és irodalmok is volt. Vallásuk meglehetősen hasonlított a kanaáni népekéhez. Minden városnak megvolt a maga istene, kit Szutkhunak neveztek, mint a pásztorok nemzeti istenét, és istennője, kinek közös neve Asztarte volt. Ez az isteni hűbérrendszer valóságos földi hűbérrendszernek felelt meg. Minden várost egy-egy fejedelem kormányzott, a ki Khiti nagy fejedelmétől függött és annak katonai szolgálattal tartozott. Ilyen városok voltak Tunipu (ma Tinnab), Khisszapa, Szárszu, Urima és igen sok más, a melyeknek fekvésük nincs megállapítva. Gárgámistól délnyugotra, néhány mértföldnyi távolságban, feküdt Patina (a klasszikusoknál Batnai) és Khaluppu (Aleppo). Khaluppu, kevésbbé kedvező fekvése miatt, sohasem tudott olyan jelentőségre emelkedni, mint szomszédja Gárgámis; de mégis elég tekintélyes és messze Egyiptomig híres város volt «szomjas mezőinek» terményeiről.
A kanaániak mindjárt a betörés után két részre oszoltak. Egyik rész a belső vidékek völgyeiben, az Amanostól Széirig és a Karmeltől délre fekvő síkokon telepedett meg, egész a pusztáig és Egyiptom határáig. A többiek a tengerpart hosszában a Libanon, Palesztina hegységei és a tenger között helyezkedtek el. A külön telepedés ezen egy családhoz tartozó két ág között szokásokban és jellemben is különbséget idézett elő. A belvidéken lakó kanaániak, a helyi viszonyok szerint, földmívelőkké vagy pásztorokká váltak és számos külön törzsre oszoltak, a melyek szüntelenül harczban állottak egymással. A hegység és tenger közé szorult partvidékiekből tengerész és kereskedő nép lett. A klasszikus ó-kor ezeket phoeniciaiaknak nevezte el. Ezt a nevet, bizonyos görög hagyományok szerint, Phoinixről, Agenor fiáról és a nemzet alapítójáról kapták. Mások szerint Phoinikes egyszerűen annyit jelentett, mint «vörös nép», emlékeztetve a Vörös- (erythraei) tengerre, a melynek partjain oly hosszasan laktak, vagy talán arczszinökre czélozva. A legáltalánosabban elfogadott vélemény a Phoinix-ben a pálmafa nevét és Phoiniké-ben a Pálma-ország nevet látja. Phoinix a valóságban szélesebb értelmű alakja a Phun (Poeni, Puni) szónak, annak a régi népnévnek, a melyet a kanaániak már ős hazájokban viseltek, s a mely őket költözködésök alatt is kisérte. A legrégibb egyiptomi emlékek Arábia keleti vidékeit Punt országgal azonosítják. A Persa-öböl mellett kanaániak a Phoenicia nevet magokkal vitték Syriába, a syriabeli phoeniciaiak átvitték Afrikába, és az afrikabeli phoeniciaiak (Poeni) elvitték legmesszebb eső gyarmataikba is.
«Phoenicia tulajdonképen nem volt ország; inkább meglehetősen korlátolt határú kikötők sorozatából állott.» [23 E. Renan, Mission de Phoenicie. 836. l.] A felette emelkedő Libanont állandóan rablóbandák háborgatták; az egymástól alig tiz-tizenkét mértföldre fekvő pohoeniciai városok csak vizi úton tudtak biztosan közlekedni. Meglehetősen korán három egymástól független és különböző jellemü csoporttá alakultak. Északon, azon a részen, a melyet az egyiptomiak Zahi-nak neveztek, Arád és Zimyra nevű két nagy városban nyugtalan és harczias nép lakott, mindig készen rátámadni a szomszédokra, fellázadni idegen, egyiptomi, asszyriai vagy perzsa urai ellen. Arád egy kis szigeten épült, a száraztól mintegy három kilométernyire.
«Ez köröskörül tengermosta szikla, körülbelül hét stadion kerülettel. A lakosok teljesen elborítják s annyira népes még ma is, hogy a házaknak sok emeletök van. A lakosok medenczékben gyűjtött esővizet isznak, azonkívül, a mit a szárazról hoznak.» Volt egy édes vízű forrásuk magában a tengerszorosban, a sziget és száraz között. Ez a tenger fenekén bugyogott fel s háború idején ellátta a várost vízzel. Búvárok szállottak le ólomharanggal, a melynek felső részébe hosszú bőrtömlőt illesztettek s oda szorították a forrás szájához. Az ily módon beszorított víz, a hydrostatika törvényei szerint, felemelkedett a tömlőn és tisztán érkezett a felszínre, a hol felfogták és összegyűjtötték. Aráddal szemben, három-négy mértföldnyi szakadatlan vonalban, mint valami városokból, falukból alakult szegélyzet nyúltak el a parton Marath, Kárne, Antarados, «a hol elterjedhetett mindaz, a mi a szigeten meg nem fért». Az árváditák hatalma jó messzire terjedett a part mentén s a vidék belsejében. Északon birtokukban volt Gabala és Paltosz; délen hatalmuk alá hajtották Simyra városát és törzsét; keleten egy ideig nekik engedelmeskedett Harmáth az Orontes mellett.
Az első csoportról a másodikra átmenő előtt mintha más világ tárult volna fel. Gebel vagy Gebón, a melyet a görögök Byblosnak neveztek, azzal dicsekedett, hogy a világ legrégibb városa. Él isten építtette az idők kezdetén, de nem oda, a hol később állott; akkor egy néhány mértfölddel beljebb, a Nahr-el-Kelb északi partján emelkedett. Később odahagyták, népe a tengerpartra telepedett s az Adonis folyó mellé uj várost alapított ugyanazon néven. Azon a dombon, a mely ma a romok felett emelkedik és a tengerre néz, nagy templom épült, a hová tömegesen tódultak a zarándokok egész Syriából. És Gebelt meg a folyójától öntözött völgyet úgy is tekintették «mint Adonis szent földjét, a mely tele volt az ő tiszteletének szentelt emlékművekkel». Masnakában volt az istennek egyik sírja. Ghinehben ölte meg egy vadkan s ott siratta meg Baáltisz, az ő isteni kedvese. Leghíresebb szentélye Aphaka mellett, épen a folyó eredeténél volt. «Az egész hely olyan mint magasba nyuló sziklatornyoktól övezett roppant circus, melynek, az a tölcsérszerű mélyedés, a honnan a folyó kijön, mintegy középpontját képezi. Az üdítő friss víz, a fűszeres levegő, a növényzet szépsége valami édes érzéssel töltenek el. Az a bűbájos és csodálatos természeti kép, mely a magaslatokon széttárul, önkéntelenűl arra indította az embert, hogy ebben a fantasztikus világban szabad folyást engedjen álmodozásainak.» [24 E. Renan, Mission de Phoenicie. 295. l.] Beruth osztozott Gebellel abban a dicsőségben, hogy Él isten alapította. Ez jól védett kikötőhely volt Phoenicia egyik legtermékenyebb lapályának szélén. Úgy látszik, hogy ez a két város nagy politikai szerepet játszott a phoeniciaiak ide érkezése után való időben, s bár nem sokáig maradtak felszínen, jelentőségök nem csökkent. A syriai vallások egyik legszívósabb alakjának székhelye a pogányság utolsó idejéig ezekben a városokban volt.
Béruthtól délre, nehány mértföldnyi távolban uralkodott Sidon, «Kánaán első szülöttje». E büszke czím daczára, kezdetben csak egyszerű halászfalucska vala, melyet, a monda szerint, Bél, a görögök Agenorja, alapított egy délnyugotra rugó kis hegyfok északi lejtőjén. A hajdankorban annyira híres kikötőt alacsony sziklalánczolat veszi körül, a mely a félsziget északi végétől indúl és néhány száz méternyi hosszúságban, a parttal párhuzamosan halad. A körülfekvő lapályt a «kedves Bosztrén» (Nahr-el-Avály) öntözi. Viruló kertjei messze földön híresek voltak; szépségök a «virágos Sidon» nevet szerezte meg a városnak. Birtokterülete északon a Tamurig nyúlt, délen a Nazana torkolatáig; azon túl a tyrosiak birtoka kezdődött. A világ ős korában, a mikor az istenek az emberek között éltek, Számemrum kijelelte náddal egy város tervét a szárazföldön; ezzel szemben az ő fivére, Hyszóos, az első tengerész, elfoglalt egy néhány kis szigetet s azokra szent oszlopokat állított. Ez volt Tyros kezdete.
Aztán jött Melkárth, a tyrosi Herákles. Ezen isten papjai Herodotosnak, a történetirónak azt beszélték, hogy «a templom épen abban az időben épült, a mikor a város: ők pedig már kétezerháromszáz éve lakták a várost.» A tyrosi papok számítása minket a kétezerhétszázötvenedik év tájára vezet vissza, vagyis a pásztorok és a kanaáni betörés idejére. Tyros szigeteken épült részének nem volt tengeralatti forrása, mint Arádnak; lakói csak az esőfogó medenczék vizét vagy azt itták, a mit a szárazról sajkákon hoztak át. A sidoniak fennhatósága alatt, a Nazána torkolatától a Karmel déli oldaláig, az egész tengerpart az övék volt. Az egyiptomiak Sidon és Tyros együttes területét Kaftinak nevezték.
A belső vidéken lakó kanaániak, a kik az Amanostól a Holttenger déli pontjáig terjedtek, nem képeztek olyan egységes tömeget, mint a parvidékiek. Törzseik legnagyobb része kisebb-nagyobb töredékekre szakadt s szétszóródott a terület különböző pontjain. A Jordántól keletre nyúló lapályon tömörült ámorrhaeusoknak két királyságuk volt: az északi a Hermón és Jabbók között, Edrei fővárossal; a déli a Jabbók és Arnón között, Khesbón fővárossal. Egyik törzsük egész az Orontes völgyéig nyomult elő s a híres Kodsúra (Kádes) támaszkodott; egy másik a tenger partján, Ekrón és Joppé között, helyezkedett el; a harmadik, a mely a Moriáh hegy mellett, Jebúszban telepedett meg, Jebúszita nevet vett fel; mások Sikhem környékén és Hebrontól délre választottak lakást, elegendő számban ahhoz, hogy a Holttenger hosszában elnyuló hegységeket rólok az «amorrhaeusok hegyeinek» nevezzék. A hivviták Sidontól keletre laktak, a felső Jordán és a Nazána völgyeiben; telepeik északon Hámáthig, délen Edóm országáig nyultak. A girgásiak, ez a legutolsó és a leghomályosabb törzs a nagy kanaáni népfajok között, a mint látszik, részben a Jordántól keletre, részben Syria északi felében, az északi hittitektől nem messze, tanyáztak.
A terákhita törzseknek az időben csak másodrendű jelentőségök volt. Izrael fiai Egyiptomban voltak s ott is kellett maradniok még több száz évig, mielőtt visszatérhettek atyáik bölcsőjéhez. Az ammóniták az amorrhaeusokkal küzdöttek az Arnóntól északra eső vidékek birtokáért. Az Arnóntól délre laktak a moábiták, a kik csak nagy nehezen tudták fenntartani magokat a Vöröstenger partjain. A Széír hegye körül csoportosult edomiták északra a moábitákkal voltak szomszédságban, délen a Vöröstenger felé terjedtek. Ezek folytonos harczban állottak a pusztai arab törzsekkel, az ámálekitákkal és másokkal, a kiket az egyiptomiak közös néven saszúknak (rablóknak) neveztek. Ezek a saszúk a szuezi földszorostól egész az Euphrátesig elbarangoltak mindenütt a művelt vidékek szélein, s szüntelenül háborgatták Syria összes népeit. Állandó rémei voltak mind a déli, mind az északi vidékeknek; betöréseiktől nem volt biztos Coele-Syria s Phoenicia sem, s az utas még a Libanon szorosaiban, a Damaskus felé vezető úton is találkozott velök.
Damaskus a puszta és a művelt vidék összetalálkozásánál fekszik, nyugoton az Antilibanon védi a kanaániak támadásai ellen; általán egyike azon szerencsés fekvésű helyeknek, a melyeket maga a természet jelölt ki nagy városok alapítására. A hébereknél fennmaradt monda Úsznak, Árám fiának tulajdonítja alapítását. Hosszan terül el a síkon, minden oldalon kertek között, a melyek falai közé is benyulnak; az Abana folyó két nem egyenlő részre osztja. Ebből minden irányban csatornák ágaznak szét s állandó üdeségben tartják a várost és környékét. Látása még ma is bámulat kiáltását csalja ki az utazóból, a mint az Antilibanon szurdokaiból kilép. «Előtte áll a város, melynek egyes épületei körvonalaikban már kicsillannak a fák közül; mögötte a Hermón fenséges kúpja hóbarázdáival, mintha őszbe borult aggastyán feje volna; jobbján a Haurán, a párhuzamosan haladó két kis hegyláncz, a melyek összeszorítják a Farfar alsó folyását és a tavak vidékének sírhalmait; balján az Antilibanon utolsó magaslatai, a mint a Hermónnal egyesülnek. A gazdagon művelt mezők, a barázdákkal elválasztott s a legszebb gyümölcsökkel dúsan megrakott gyönyörű kertek az édes megnyugvás és boldogság érzetét ébresztik a szemlélőben. … Damascus környékén alig képzeli el az ember, hogy keleten van, különösen Gaulonitis és Iturea zord és forró vidékeiről kijövet; az az öröm tölt el, a melyet akkor érzünk, mikor ujra feltaláljuk az ember munkáit és az ég áldásait. Az az egész környezet, a mely Damascusra üdeséget és jóllétet áraszt, a legősibb ókortól mind e mái napig, csak egyetlen nevet sugalmazott, csak egyetlen álmot varázsolt az ember szívébe: az «Isten paradicsomát». [25 Renan, Az apostolok. II. 177–178. l.] Damascus hatalma kiterjedett a síkságon fekvő városokra és a Hermón szűk völgyeiben levő összes falvakra. Ezek közt volt Abila, Khelbón, a borváros, és egy szomszéd államocska, Rohob, Maakha, Gesúr, a Jordán felső völgyében. Damascusnak ebben a korban még nem volt az a túlnyomó szerepe a melyet később játszott. Nem esett a karavánok útjába, hanem a hadseregek vonalán kívül. Zavargó szomszédai ellen védte az Antilibanon, s szintúgy szunynyadozott szőlőinek és fügefáinak árnyékában.
Az Euphratesen túl, ha nem is a khaldeai birodalom, de mindenesetre olyan terület kezdődött, a mely többé-kevésbé egyenesen Khaldea urainak befolyása alatt állott. Az elámi hódítás a Tigris és Euphrates alsó medenczéjén alakult királyságokat nem törülte el, hanem csak adófizetőivé tette. Kudur-Nakhunta, az első elámi uralkodó, Susából uralkodott fölöttük, s utódai épen úgy tettek, mint ő. Talán közülök való volt az a Kudur-Lagamer, a ki hűbéreseivel: Amrafellal, Sineár királyával, Ariokhal, Elásszar királyával és Thargallal, Gutim királyával Syriába tört; megverte dél Syria szövetkezett fejedelmeit s egyhuzamban tizenkét évig adóztatta őket. A tizenharmadik évben általános felkelés tört ki; ő oda sietett, leverte a lázadókat a Sziddim völgyében s kifosztotta városaikat. A héber hagyomány átvette ezt az eseményt s elég ügyetlenül, belékeverte a zsidó fajnak egyik mesés törzsfőjét, Ábrahámot, a ki a győzőt, visszatérő útjában meglepte, s talán némi veszteséget is okozott volna neki. Egy más, ugyanazon dynastiához tartozó fejedelem, Kudur-Mabuk, még betört egy párszor Syriába; de utána az elámiak hatalma fokozatosan és következetesen hanyatlott. Dél-Kháldea, különösen Lárszám és Nippur királyai függetleneknek nyilvánították magokat; északon Agádé fejedelmei tolták ki birodalmok határait; egy tizenegy fejedelemből álló dynastia, a mely háromszáznégy évig tartott, az egész Kháldeát Babylon főhatósága alatt egyesítette. Ennek ötödik uralkodóját, Khammurábit, számos feliratból ismerjük. Tevékenységét főleg a béke műveire irányozta. Uj csatornákat ásatott, a régieket kitisztította, az Euphrates folyását szabályozta, elődeinek műemlékeit helyreállította. A megnagyobbított Babylon Sumir és Akkád fővárosává lőn. A Tigristől keletre eső hegyes vidékek rabló törzsei közül, különösen a Kassu nevű, szakadatlan támadásai miatt, immár türhetetlenné vált. Egyre terjeszkedvén az elámi uralkodók rovására, sikerült hatalmába kerítenie egész Kháldeát s abban uj dynastiát alapítania, a mely több századig uralkodott ugyan, de, a mint látszik, minden nagyobb dicsőség nélkül. Ha e korszak évkönyvei teljes tartalmukban előttünk állanának, egyebet sem találnánk bennök, mint a központi hatalom ellen irányult lázadásokat, közbe-közbe egy-egy csatával az elámiak vagy barbarok ellen, egy pár templom alapításának vagy kijavításának említését, csatornák tisztítását vagy ujra ásását. A magába zárkozott Kháldea elvesztette Sargina, Naramszin és Kudur-Lagamer távoli hódításait.
Azonban Babylontól északra és azokon a földeken, a melyeket addig a gutimok tartottak hatalmokban, uj város és uj állam kezdett alakulni: Elásszár és Asszur királysága. Elásszár (ma Kaláh Sergát) a Tigris balpartján épült, mintegy hatvan kilométerre az alsó Zábbal való egyesülésén felül. A folyónak ugyanazon partján, de sokkal fennebb a forrás felé, a felső Zábon túl, emelkedett Ninivé vára. Assur ország kezdetben főpapok kormányzása alatt állott és Kháldeától függött. Első ismert fejedelmei: Bilkapkapu, I. Samsiráman, Ismidágán, II. Samsiráman ránk nézve csak puszta nevek; 1800 és 1600 között éltek időszámításunk előtt és kortársai voltak a tizennyolczadik dynastiának. Utódaikra, vagy talán épen rájok mérte a sors, hogy mihamar érezzék a thebaei hatalom súlyát.
A tizennyolczadik dynastia.
Érdekes volna tudni, hogy milyen hatással volt ez az uj világ az első egyiptomiakra, kik oda be merték tenni lábokat. Szerencsétlenségünkre, I. Thutmosz hadjáratainak történetéről semmi tudósítás sem jutott el hozzánk. Csak annyit tudunk, hogy már uralkodásának első évében előnyomult egészen Észak-Syriáig s a győzelméről szóló stélákat az Euphrates partjain állitotta fel, valószínűleg Gárgámis táján. Ez a hadjárat, vagy inkább fölfedezési út, megjelelte az útirányt, a melyet az egyiptomi hadseregeknek ezután minden háborújokban s csaknem minden eltérés nélkül, követniök kellett. Egyiptomból való kilépésük után Ráphiának, Syria legdélibb városának vették utjokat, onnan Gáza, Aszkalon, Jerza és Júhmu felé vonultak. Ez a karavánok rendes útja volt; egyenesen északnak vezetett, egy kissé balra hagyván Joppé megerősített kikötőjét és gyönyörű kertjeit, jobbra az amorrheusok hegyei. Aruna mellett a Karmel szorosaiba hatolt, azután ujra előtűnt a síkon, valamivel északra Tánakutól a kanaániak egyik királyi városától s nehány mértfölddel odább elérte Mágidit (Megiddó). Ámde ez az út, a mely a kereskedőkre nézve legegyenesebb és legkényelmesebb vala, a hadseregre könnyen veszélyt hozhatott. A Karmel szorosai oly szűkek voltak, hogy némely helyeken a katonák csak egyenkint csúszhattak át; néhány elszánt ember ott egész tömegekkel daczolhatott. Egy más, hosszabb, de kevésbé veszélyes úton meg lehetett kerülni ezt a veszedelmes átjárót. Ez a mai Kákon mezőváros táján, jobbfelől ágazott ki az elsőből; az amorrheusi hegyeken át Jezreel síkjára vezetett s Zafiti (valószinüleg a mai Zebed község) irányában a Magiditől északra elterülő lapályig terjedett. Mágidi a Kina patak mellett, a Libanon útjainak torkában feküdt s tetszése szerint nyithatta meg vagy zárhatta el az útat az Euphratesnek tartó hadseregek előtt. Éppen ezért, a mint látni fogjuk, elsőrendű szerepet játszott az egyiptomiak minden ázsiai hadjáratában, mint a kanaáni haderők találkozási helye, mint az északi népek előőrse a délről jövő támadások ellen. Egy vesztett csata, falai alatt, az egész Palesztinát a győző kezébe szolgáltatta s megnyitotta előtte az útat Coele-Syriába.
Az egyiptomiak, ha Mágidi kezökben volt, átmentek a Thábor hegyén, keresztül hatoltak azokon a hegyes vidékeken, a melyek a phoeniciai partot a Jordán felső folyásától elválasztják, s a mai Ghazze mezővárostól nem messze, a Názána völgyébe jutottak. Itt fölmentek a Nazána forrásához, Tibekhát (Baalbek) közelében, és leszállottak az Orontes völgyén egész Hámáthig. Az útjukban talált városok között legnevezetesebb volt Kodsú (Kádes) a Nagy, az amorrhaeusok területén, az Orontes egyik kanyarulatánál. Ez a khitik hatalmába került, s egyik főhelyökké, hatalmok egyik védbástyájává lett a fáraó ellen. A Mágidi alatt megvert syriai törzsfők rendesen ide vonultak vissza s ennek falai alatt vívták a második ütközetet. Ha itt is elvesztették a csatát, nem volt más hátra, mint szétszóródniok és váraikba zárkózniok. Az üldözésökre indúlt egyiptomiak hosszába vették az Orontest, elfoglalták Hámáthot; azután, körülbelül Antiochiával egy vonalban jobbra fordúltak s elérték Khaluput és Patinát (Batnai). Innen Gárgámis már csak néhány óra járásnyira volt.
Azok a népek, a melyek ezen katonai úttól jobbra és balra laktak, elismerték a fáraók fennhatóságát s birodalmok egyik részét alkották. Némelyek, mint pl. a phoeniciaiak majdnem harcz nélkül vették fel az igát; de a többieket csak hosszú háborúk és véres csaták árán lehetett meghódítani. Nem is lehet az egyiptomi uralmat valami olyannak képzelni, mint a milyen később a római uralom volt. Syria, Arábia, Aethiopia sohasem váltak az egyiptomi nomosokhoz hasonlóan szervezett tartományokká s még kormányzóik sem az egyiptomi fajból kerültek. Megtartották régi törvényeiket, vallásukat, szokásaikat, saját dynastiáikat; szóval azok maradtak, a mik a hódítás előtt voltak. Valami olyan hűbéruralomféle volt ez, a melynek feje volt a fáraó, nagy hűbérurai a syriai vagy néger törzsfők. A hűbérurak hódolni tartoznak az államfőnek, adót fizettek neki, területeiken szabad átvonulást engedtek seregeinek, míg ugyanezt ellenségeitől megtagadták. Minden egyébben a magok urai voltak: hadakozhattak, békét köthettek egymással, szövetségeseket kereshettek, tetszésök és szokásaik szerint rendezhették belügyeiket, a nélkül, hogy az államfőnek eszébe is jutott volna őket mindezekben akadályozni.
Az eképen szervezett állam nem igen lehetett valami tartós és szilárd. A míg a főhatalom erélyes fejedelem kezében volt, vagyis inkább, a míg a vereség emlékezete elég elevenen élt a legyőzöttek lelkében, hogy elfojtsa bennök a függetlenségi hajlamokat: a syriai törzsfők hívek maradtak hűbéri kötelmeikhez s megfizették az adót. Azonban az uralkodó fejedelem halála, a trónváltozás, valamelyik egyiptomi vezérnek egy kis kudarcza vagy annak csak híre, egy szóval a legcsekélyebb esemény is elég volt arra, hogy általános lázadás törjön ki. Mindnyájan megtagadták adójok kifizetését, királyságok és városok függetleneknek nyilvánították magukat; Egyiptom egynéhány nap alatt ismét csak saját területére szorult. Akkor aztán mindent elül kellett kezdeni. Rendesen szövetség alakult az egyes fejedelmek között s a szövetséges csapatok Mágidi vagy Kodsú alatt várták be a támadást. Erőfeszítésök egy-két ütközettel véget ért; akkor a szövetségesek szétváltak s rohant mindenik haza, hogy a maga városát erősítse és védje. Az egyiptomiak ezentúl nem találtak magok előtt nagy hadseregeket; egyik fejedelmet a másik után kellett üldözőbe venniök, s hódolatra kényszerítésök előtt még váraikat kellett hosszasan ostromolniok. A lázadás egy nap alatt felforgatta a külső birodalmat; több évig, s néha egész hosszú uralkodáson keresztül is, eltartott a harcz, a míg az előbbi helyzet visszaállott. A győző hiában alkalmazta a legszigorúbb rendszabályokat, hiában tarolta le a földeket, hajtotta el a nyájakat, rombolta le az erősségeket, pusztította tűzzel-vassal a városokat, hiában tette le vagy végeztette ki a fejedelmeket, hajtott rabszolgaságra egész törzseket: semmi sem használt. Ha egyik uralkodó alatt meghódították, a másiknak trónralépésekor ismét elvesztették az országot, hogy újra meghódítsák s megint elveszítsék, a nélkül, hogy egyszer is sikerült volna állandó helyzetet teremteniök.
I. Thutmosznak, törvényes feleségétől, Ahmostól született, gyermekei közül csak egy leány élt, Hatsopszitu. Ezt kevéssel halála előtt uralkodó társává tette s feleségül adta fiához, II. Thutmoszhoz, a ki egyik háremhölgyétől született. II. Thutmosz uralkodása alig néhány évig tartott és semmi nevezetes eseménynyel nem tünt ki. Egy pár hadjárat, Syria és a négerek ellen, biztosította számára a fenhatóságot Ázsiában és Aethiopiában. Úgy látszik, hogy a nubiai törzsek, a melyek I. Ahmosz óta soha sem tették le a fegyvert, végre belenyugodtak szabadságuk elvesztésébe. Országuk olyan szervezetet nyert, mint maga Egyiptom: nomosokra oszlott és alkirálysággá változott, a mely az aethiopiai népségek rovására nagyobbodott s az első vizeséstől az abyssiniai hegyekig terjedett. Kormányzását kezdetben főfő udvari méltóságokra bizták. Ámde az csakhamar oly nagy fontosságú államhivatallá vált, hogy a király magára a koronaörökösre ruházta, Kus herczege czímmel. Ez aztán rendes szokássá vált az udvarnál. Olykor azonban csak puszta tiszteletbeli czím volt az egész; az ifjú herczeg atyja mellett maradt s valamelyik magas tisztviselő kormányzott helyette. De sokszor ő maga látta el hivatalát s a Nilus felső vidékein szerezte meg az előgyakorlatot királyi hivatásához. Maga Horus, az Osiris fia is ott kezdte az uralkodást, mielőtt atyjáért megindította a boszuló hadjáratot Szit ellen. Egyiptom jövő uralkodója, ha úgy kezdte mint Horus, ha megtámadta s meg is verte az első ellenséget, egygyel több bizonyítékát adta isteni származásának.
Hatsopszitu királynénak, anyja Ahmosz és nagyanyja Nofritari révén, sokkal nagyobb jogigényei voltak a trónhoz, mint akár atyjának, akár férjének. A nemzet szemében ő volt a trón törvényes örököse és a régi dynastiák egyenes képviselője. Abban az elhatározásban, a melylyel I. Thutmosz élete utolsó napjaiban leányát uralkodó társává tette, az állam érdekének legalább is akkora része volt, mint az atyai szeretetnek. A királyné tekintélye, melyet maga a családfő szentesített, nőttön-nőtt már II. Thutmosz életében, s mikor ez fiörökös nélkül halt meg, tetőpontjára jutott. Hatsopszitu ifjabb öcscsét emelte a trónra, a kinek anyja, Iszit nevű, egyszerű háremhölgy volt, s összeházasította leányával, Hatsopszitu-Miririvel, II. Thutmosztól maradt egyetlen élő gyermekével. III. Thutmosz hosszú ideig csak czímleg volt király, s a hatalom teljességét nénje gyakorolta helyette. Ez építette és avatta fel a templomokat, végezte a király áldozati szertartásait, döntött a béke és háboru kérdésében; sőt odáig ment, hogy férfinak ábrázoltatta magát, álszakállal, mint a többi uralkodók. Egyébiránt sértetlenül megtartotta az egyiptomi korona fenhatóságát a déli és északi tartományokban, bevette az adót Syriából, miként atyja; újra megkezdte a bányák művelését Sinai hegyén; és felkutatta a Tonutirt, a hova addig egyetlen egyiptomi sem tette be a lábát. A Tonutir határos volt Punt-tal és magában foglalta az Egyiptomtól délkeletre eső összes ismeretlen vidékeket, a többi között Arábiát. Ennek déli része, Jemen, az ó-világ két nagy kereskedelmi területe, India és a sémi Ázsia közé esett, s ennélfogva gyorsan világkereskedelmi jelentőségre emelkedett. A keleti nemzetek, mint valami közös vásártéren, századok óta itt adtak találkát egymásnak. Dekkán népei ide szállították árúikat; az arabok és aramaeusok tovább vitték azokat Babylonba, Assyriába, Naharannába, Phoeniciába, sőt a Vöröstenger egyiptomi partjaira is, a hol a koptosi kereskedők vették át. Hatsopszitu, mint Syria és Aethiopia úrnője elhatározta «hogy megismeri Punt földjét egész Tonutir végéig», s hogy egyenesen a tengeren keresztül kutatja fel azokat a fényűzési czélokra használt fákat, a gummit, a fűszereket, az aranyat, az ezüstöt, a lazurkövet, a drágaköveket és mindazt a sok értékes portékát, a mikre az egyiptomiaknak isteni tiszteletökhöz és iparukhoz szükségük volt. Öt hajóból álló hajórajt bocsátott a Vörös-tengerre. Ez szerencsés hajózás után a tömjén lépcsőjénél, a fűszerek hazájának partján, csekély távolságra a Guardafui foktól kötött ki. Az egyiptomiak, a mint szárazra léptek, sátrat emeltek s abban halomra rakták a magukkal hozott portékákat, hogy cserébe adják az ország terményeiért. Az idegen föld lakói ugyanazon fajhoz tartoztak, mint déli Arábia és Nubia kusita népei; nagy és nyulánk termetűek; testszinök a téglavörös és a majdnem fekete-barna között váltakozott. Parihu nevű fejedelmöknek kezében hajítódárda, övében tőr, nyakán üveg nyakék volt; jobb lábszárát sárga fémből, valószinűleg aranyból készült széles karikák borították. Felesége Ati és leánya sajátságos képet mutattak. Az anya szertelenül elhizott, rengő hústömeg volt, a leány már kezdett anyjához hasonlítni. A mi izlésünk szerint az ilyen alakok egy cseppet sem kedves, sőt majdnem visszataszító jelenségek, de a tonutiri emberek azok közé tartoztak, a kiknek szemében a duzzadó kövérség képezi a női szépség eszményét. A cserevásár főfeltételeit hihetőleg díszlakomán állapitották meg, a hol a barbaroknak alkalmok nyilt megismerkedni az egyiptomi konyha összes csemegéivel. A küldöttek más becses dolgok között kaptak tőlök harminczkét darab, földdel töltött, kosarakba ültetett fűszercserjét. Ezeket otthon Hatsopszitu thebaei kertjébe ültették. Tudomásom és meggyőződésem szerint ez az első növényhonosítási kisérlet.
Ez a felfedezési út III. Thutmosz hivatalos kormányzásának IX. évére esett; a kormányzást tényleg gyakorló királyné a XX. év táján halt meg. Emlékezete ellen azonnal heves visszahatás tört ki. Az embereknek szintúgy kedvök telt abban, hogy bitorlónak bélyegezzék azt az asszonyt, a kinek élete annyi dicsőséget szerzett Egyiptomnak. A tonutiri vállalat történetéről szóló feliratait levájták, névgyűrűit kitörölték, czímét mindenütt a fivérei czímével cserélték ki.
Addig III. Thutmosz a királyi hatalomnak csak czímeivel és külső fényével birt; alig hogy a tényleges hatalom birtokába jutott, rohamosan kezdte meg a hódító hadjáratokat s távol vidékek ellen intézett vállalatait. Fegyvereinek hatalmát először Syriával éreztette. «A rutonuk földjén már évek óta dühöngött a belviszály: kisebb- nagyobb törzsek szakadatlan harczot folytattak egymás ellen», s a folytonos forradalmak között Egyiptom fenhatósága elvesztette súlyát. III. Thutmosz összegyüjtötte seregét, elhagyta Zárut, a Delta határán, Farmuti hó 25. napján. Gázában, a hová Pakhonsz havának harmadikán érkezett, pihenőt tartott, hogy megülje koronázásának évfordulóját s hogy fényes ünnepiségekkel avassa fel uralkodásának huszonharmadik évét. A következő napokon lassan nyomult előre; a 16-dik napon még csak Juhmunál volt, mintegy husz mérföldre Gázától északra. Itt várta meg előörseinek jelentéseit, hogy azok alapján véglegesen megállapítsa hadi tervét. Kevés idő mulva értesült, hogy a kodsúi fejedelem, a lázadók segédcsapataival bevonult Magidibe és ott megerősítette magát. Azonnal összehivta a haditanácsot s közölte vezéreivel a vett híreket. Némelyek közűlök, visszariadván az Aruna melletti szorosoknál fenyegető veszélyektől, úgy nyilatkoztak, hogy meg kellene kerülni ezt a helyet és a Zafiti felé vezető útra térni. Thutmosz boszusan utasította vissza javaslatukat, mert gyávaságot látott benne. «Életemre, Rának hozzám való szeretetére, arra a kegyre mondom, a melyben engem Ámon atyám részesített, hogy én az arunai úton fogok menni, akár akad köztetek olyan, a kinek jobban tetszik más útakon menni, a mint az elébb mondtátok, akár lesznek, a kik készséggel követnek engem. Majd mondogatnák ezek közt a silány ellenségek közt, a kiket Rá átka sujt: Ugy-e, hogy fárao a másik úton megy? Bezzeg kikerül minket féltében; ezt fognák mondani.» Erre így feleltek a királynak: «Atyád Ámon védelmez téged. Mi követünk bárhová, amerre méssz, a mint illik is, hogy a szolgák kövessék urokat.» Három napi gyors menetben Aruna mezővároshoz érkezett. A 20-dik napon korán reggel szerencsésen túl volt a szoroson, a nélkül, hogy a terület nehézségein kívül, más akadálylyal küzdenie kellett volna; a hegység északi lejtőjén egy pillanatra megállt, hogy megvárja az elkésett hátvédet, s a hetedik óra táján a síkföldre ért. Minthogy az nap már késő lett volna valamihez kezdeni, tábort ütött a Kina partján, az ellenség táborával szemben.
A 21-dik napon, kora hajnalban csatarendbe állott az egyiptomi sereg. Jobb szárnya a patakra támaszkodott, balszárnya a síkságon, Magiditől északnyugotra nyult ki, kétségtelenül azért, hogy az ellenséget túlszárnyalja s a város falai alá vesse vissza; a király a csatarend közepén állott. Az egyiptomiak rövid tusa után áttörték az ellenség csatarendjét; a syriaiakat páni félelem lepte meg. Ott hagyták szekereiket, lovaikat s Mágidi felé rohantak; a mint azonban hanyatt-homlok futottak az erősség felé, az őrség megijedt, hogy nyomukon majd az egyiptomiak is behatolnak a falak közé s bezárta előttök a kapukat. Csupán abba egyeztek belé, hogy a vezéreket huzzák fel a falakra, kötelek segítségével. «Vajha ne tetszett volna az istennek, hogy ő felsége katonáit elcsábítsa a silány ellenségtől maradt zsákmány! bizonyosan bemehettek volna Mágidibe abban a pillanatban.» Az egyiptomiak állhatatlansága mentette meg a legyőzötteket; mindössze nyolczvanhárom halott és száznegyven fogoly volt. De a csatatéren összegyüjtöttek kétezerszázharminczhét lovat, kilenczszázkilenczvennégy szekeret és minden hadi készletet, a mit az ázsiaiak a rendetlen futásban ott hagytak. Estefelé a győzelmes hadsereg elvonult III. Thutmosz előtt s eléje rakta a zsákmányt. Ő erre a hódolatra szemrehányó beszédben válaszolt: «Ha nyomban bevettétek volna Mágidit, az lett volna igazán nagy kegy az én atyámtól Rától a mai napon; hiszen az ország minden fejedelme falai közt van; Mágidit bevenni annyi, mint ezer más várost elfoglalni.» A haladéktalanul ostrom alá fogott erősség néhány nap mulva megadta magát s elestével a hadjárat sorsa is eldőlt. Syria és Mesopotamia fejedelmei, s első sorban az assuri, egymásután siettek megfizetni az adót s letenni a hűségesküt a győző előtt.
Három egymásután következő hadjárattal, a XXIV. évtől a XXVIII-ig, teljesen be volt fejezve Syria és déli Phoenicia meghódítása. A XXXIX. évben III. Thutmosz a Naharanna szivében volt, az Euphrates és Orontes között. Tuniput, Gárgámist és a Khaluputól nyugotra eső vidékeket, a thebaei Ámon nagyobb dicsőségére kirabolták. Arany, ezüst, lazurkő és mindaz, a mit a hittita fejedelmek kincstára magában foglalt, ez úton szekrényeibe vándorolt. A király visszaindult Egyiptomba; «szivét örömérzet fogta el», mikor eszébe jutott, hogy a nagy katonai útak vonalán kívül eső Zahi mily könnyű és mégis mily gazdag zsákmány; a pinczék tömve voltak borral, a magtárak gabonával, még az évi gabonatermés is lábán volt, s a fák még gyümölcseik terhe alatt görnyedtek. Nyugotra fordult s váratlanul Arád területére csapott. Ez inkább rablókaland, mint rendes hadjárat vala. A várost ugyan nem vették be, de termését elpusztították, gyümölcsös kertjeit letarolták, barmait elhajtották, s egész Zahit kényök-kedvök szerint fosztogatták. A győző táborában oly nagy volt a bőség, hogy a katonák mindennap torkig lakhattak az olajfa olajával, holott Egyiptomban csak ünnepnapokon engedhették meg magoknak ezt a fényűzést. A következő évben épen olyan sikerrel folytatták a háborút. Kodsú, Symira, Arád, Arrotu a Niszrona partjain, egymásután estek el s a fejedelmek kénytelenek voltak oda adni fiaikat kezesekül. A háboru elhúzódott egész a XXXI. évig, és a Pakhonsz 3-dik napján a király az ellenségtől elvett zsákmány felsorolásával ünnepelte meg trónralépésének évfordulóját. A rutonuk törzsfőinek az adófizetésen kívül, kötelezniök kellett magokat, hogy minden állomásra eleséget szállítanak, a hová a király és hadserege érkezik. Két évvel később a Naharannára került a sor. A hittiták fejedelme szilárdan megállotta helyét az ütközetben, de a hadi szerencse nem kedvezett neki: III. Thutmosz szétverte és hosszasan üldözte katonáit, a kik oly vad futásban menekültek, «hogy még hátra nézni sem mert egy sem; nem gondoltak egyébre, mint a futásra s úgy ugráltak, mint egy csapat vadkecske». Ezen győzelmének megörökítése végett a király két emléktáblát állíttatott, valószinűleg Gárgámis mellett; egyiket a folyótól keletre, a másikat azon emléktábla mellé, a melyet atyja I. Thutmosz majdnem félszázaddal előbb állíttatott. Visszatérőben elfoglalta Niit, s fejedelmétől behajtotta az adót. E városban tartózkodását érdekes eset tette nevezetessé. Az egyiptomi királyoknak szokásuk, sőt kötelességük volt a vadállatok pusztítása. Ismerünk köztök olyant, pl. III. Amenhotput, a ki azzal dicsekedett, hogy uralkodásának tiz első évében százkét oroszlánt ölt meg saját kezével. III. Tutmosz elefántokra vadászott és százhuszat ölt le belőlök. Syria összes népeinek meg kellett hajolniok a fárao ellenállhatatlan hatalma előtt. Egymásután hódoltak meg a limnánuk, a khitik, a Szingara törzs, az ásziban lakó népek. Ismételt lázadásuk csak súlyosabbá tette az igát. Ilyen makacs lázadókból alakult a XXXVII. évben az a szövetség, a melynek szerzője és vezére Naharanna fejedelme volt. Egy véres csata, nem messze az Alunától, hamar felbontotta és szétugrasztotta az egészet. Egy évvel azután Ono-Gászu városára került a sor. A XLI. évben Coele-Syriának kellett éreznie a háboru minden csapását. Végre a XLII. évben Kodsút ostromolták. Királya a védelem közben még cselhez is folyamodott; a mi különben az akkori hadviselés szabályaival épen nem ellenkezett. Kibocsátott a városból egy kanczát és egyenesen az egyiptomi sereg soraiba kergette, abban a reményben, hogy azt majd rendetlenségbe hozza. A fárao egyik lovásza, Amenemháb a bőszült állat elébe rohant, egy kardcsapással leütötte s farkát, mint győzelmi jelt, III. Thutmoszhoz vitte, a ki aztán Kodsút rohammal vette be s átengedte katonái dühének.
Aethiopiában alig volt év, hogy az alkirálynak az uauaitukkal valami baja ne legyen. Azonban a baj, a milyen gyorsan jött, olyan hamar el is mult, mert a felső Nilus mellett lakó törzseknek már régóta szokásukká vált rettegni a fáraótól, s a legcsekélyebb zajra is eliramodtak a pusztába, a hegységbe, vagy a mocsárok közé. Ekkor aztán az egyiptomiak elfoglalták az elhagyott falukat, kirabolták és felperzselték a kunyhókat, kerítettek egynéhány foglyot, összegyüjtötték a baromcsordákat és értékes tárgyakat: díszítésnek való fadarabokat, aranyport és aranyrudakat, zománczozott vagy vésett művű érczedényeket, strucztollakat, a miket a szegény embereknek nem volt idejök elrejteni vagy magokkal vinni. Erre, nehány hétig tartó hadjárat és könnyü győzelmek után, diadalmasan tértek vissza Egyiptomba.
III. Thutmosz hosszú uralkodása, délen és északon nem volt egyéb, mint a szerencsés háborúk szakadatlan sorozata. Minden háborujából győzelmesen tért meg, s ez okon méltán ruházták rá a «Nagy» nevet. Szünetlenül útban volt, birodalmának egyik végétől a másikig; egyik évben Gargamis falai alatt, a másikban Aethiopia legszélén, s az egyiptomi világot akkora kiterjedésben hagyta utódaira, a mekkora soha sem volt sem előtte sem utána. Lehet-e hát csodálkozni, ha nagy tettei méltó lelkesedéssel töltötték el az udvarába gyűlt költőket!? Egyik, Karnakban talált stélán így szólt hozzá Ámon isten:
«Megjöttem, itt vagyok, megengedem, hogy semmivé tedd Zahi fejedelmeit; lábaid elébe vetem őket országukon keresztül; – hadd lássák a te felségedet, mint a világosság urát, a mikor az én képmásomként tündökölsz fejök felett.
«Im itt vagyok, megengedem neked, hogy semmivé tedd Ázsia barbárjait, hogy fogságra hurczold Rutonu népeinek fejedelmeit; – hadd lássák a te felséges személyedet, teljes hadi ékességében, fegyverrel kezében a harczi szekéren.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord keletnek földjét; tőled remeg Kafti és Ászi; – hadd lássák a te felségedet, mint valami fiatal bikát, bátorsággal szivében, szarvaival fegyverzetten; a kinek ember ellen nem állhat.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, kik az ő kikötőikben lakoznak és Mádon vidékei reszketnek tőled féltökben; – hadd nézzenek a te felségedre, mint a vizilóra, a rémület urára, a vizeken, a kihez közel menni nem lehet.
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, a melyek szigeteiken lakoznak; ordításod elhat azokhoz, a kik a tenger kebelén élnek; – hadd álljon szemök előtt a te felséged, mint boszúálló, ki áldozatának hátára hág.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a tahonukat; a danaok szigetei a te szellemed hatalmában állanak; – hadd lássák a te felségedet olyannak, mint egy dühös oroszlán, a ki holttestökre fekszik völgyeik hosszában.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy semmivé tedd a tenger környékeit; a vizek nagy övének egész kerülete markodra fűződik; – hadd lássák a te felségedet olyannak, mint a szárny urát, (a karvalyt,) a ki egy szempillantásra megragadja azt, a mi neki tetszik.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord a népeket, a melyek mocsáraik között tanyáznak, hogy rablánczra fűzd a homok urait (hirusa?tu); – hadd lássák a te felségedet hasonlónak a dél sakáljához, a gyorsaság urához, a gyors futóhoz, ki bejárja a két vidéket.»
«Im itt vagyok, megadom neked, hogy letipord Nubia barbárjait; egész a Put népéig minden kezedben van; – hadd lássák a te felségedet hasonlónak két testvéredhez, Horushoz és Szithez, kiknek karjait egyesítettem a te hatalmad biztosítására.» [26 Mariette, Revue general de l'Architecture. 1860. XVIII. kötet, 57–60. l. Ez a szép hymnus Egyiptomban classikus hirnek örvendett. Több századdal később I. Széti átvette egy részét és III. Ramszesz is lemásolta több phrasisát tettei dicsőitésére.]
Ennyi siker a nép képzeletére is eleven erővel hatott: III. Thutmosz csakhamar regényhőssé vált, mint az öreg Kheops vagy I. Uszirtezen. Az ezeregy monda közül, mely néhány századdal utána vele foglalkozik, csak egy maradt reánk. Joppé fejedelme fellázadott és erősen tartotta magát. Fárao, nagyságának tudatában, nem méltatta arra, hogy személyesen menjen a lázadó ellen; tehát egyik legderekabb vezérét, Tutiit küldötte segítségül. Tutii táborába csalja a fejedelmet, azon ürügy alatt, hogy megmutatja neki az egyiptomi király varázsvesszőjét, és megöli. De azzal, hogy a fejedelemtől megmenekültek, még nem volt vége a dolognak; a várossal is le kellett számolniok. Tutii ötszáz katonát nagy korsókba bujtat, elszállíttatja a falak alá és ott a fejedelem lovászmesterével kikiáltatja, hogy az egyiptomiakat megverték s fogva hozzák vezéröket. Hitelt adnak szavának, kinyitják a kapukat, a katonák kibujnak börtönükből s hatalmokba kerítik a várost. Ez az Ali-Baba és a negyven rabló története, egyiptomi köntösben. Különben már a XX. dynastia óta III. Thutmosz volt az a király, a kinek tulajdonították mind azokat a háborukat, győzelmeket és tetteket, a melyek Egyiptomot nagygyá tették. Később az ő hire elhalványult a II. Ramszeszé mellett; neve úgy eltünt az emberek emlékezetéből, hogy nem is ismerték volna, ha kortársaink ki nem fejtik a romokból.
Meghalt uralkodásának LV. évében, Famenot havának utolsó napján. Thebaeben temették el fia II. Amenhotpu intézkedése mellett. Syria fejedelmei elérkezettnek hitték az időt lánczaik széttörésére s lázadással üdvözölték az új király trónralépését. A büntetés rögtönös és teljes volt. Amenhotpu elpusztította a felső Jordán vidékeit «mint rettentő oroszlán, a mely menekülésre kényszeríti az országokat.» Tybi havának 26-dikán átkelt az Aroszátin és előre nyomult, hogy földerítse Anáto környékét; «néhány ázsiai lovon jött elébe, hogy tovább haladásában megakadályozza, de ő magára vette harczi fegyverzetét és vitézsége olyan volt, mint a Szit titokzatos hatalma a maga idejében; a barbárok rögtön hátráltak, a mint ő felsége egyikökre rátekintett és futásnak eredtek.» Epifi 10-dikén Nii előtt állott. A város harcz nélkül megadta magát: «a lakosok, férfiak és nők, a falakon állottak, ő felsége tiszteletére.» Más helyek, mint pl. Akiti, hosszú ostromot állottak ki, mielőtt megadták magokat. A III. évben a lázadás teljesen el volt fojtva. Fáraó, egyéb haditettei között, leverte és saját kezével fogta el Tákhisz ország hét törzsfőjét. Ezeket, Thebaeig tartó diadalmas hazatérő útjában, bárkája elejéhez kötöztette. Hatot közülök ünnepiesen feláldozott Ámon előtt; fejöket és kezüket a karnaki templom falaira tétette; a hetediket Napatába hurczoltatta s épen így bánt
el vele, hogy elrettentő például szolgáljon az apró aethiopiai fejedelmeknek s megtanítsa őket a fáraó hatalmának tiszteletben tartására. Az Egyiptomtól keletre eső pusztán és oázisokon tanyázó törzsek fölkelését Amenemhábi nyomta el, a ki II. Amenhotpu mellett ugyanazt az állást töltötte be, a melyet III. Thutmosz alatt viselt. A birodalom jó kezekben vala. Amenhotpu fia, IV. Thutmosz, szerencsés hadjárataival meg tudta őrizni Egyiptom tekintélyét az idegen népek előtt, Syriában és Aethiopiában. III. Amenhotpu alatt, a ki IV. Thutmosz után következett, az egyiptomi uralom határait, északon az Euphratessel, délen a gallák országával jelölték meg. Az egykor annyira nyugtalan syriai fejedelmek belenyugodtak sorsukba s átadták leányaikat a fáraónak, hogy háremében szolgáljanak. A hódítás befejezettnek látszott; a háborúk már csak rablókalandok, rabszolgavadászatok, a munkás nép szaporítását czélzó vállalatok voltak, hogy kellő mennyiségü munkáskezet nyerjenek a Nilus völgyében emelt épületek elkészítéséhez.
A közép birodalom társadalmi rendje a belső és külső háborúk folyamán teljesen megsemmisűlt, a hűbérnemesség, a maga nagybirtokaival csaknem országszerte eltünt. A régi rendnek csupán a legdélibb részekben maradt némi nyoma. Itt Nekháb és Ánit (Elkáb és Eszne) ura még a régi módon kormányozza nomosát, sőt még a régi czimeket is viseli. Paher, miként a közép birodalom nomárchái, dicséri igazságos kormányzását s azzal dicsekszik, hogy ő nemes ember gyermeke. Sírjában még egyszer, és Egyiptom történetében utoljára, találkozunk a nagy vidéki nemesség birtokain folyó mozgalmas élet képével.
A tizennyolczadik dynastia első királyainak, I. Ahmosznak és Amenhotpunak elég dolgot adott a pásztorok kiüzése és Egyiptom ujjászervezése. Be kellett érniök azzal, hogy ujra megnyitották a Memphisszel szomszédos kőbányákat és helyreállították a betörés meg a függetlenségi háború alatt legtöbbet szenvedett emlékműveket. I. Thutmosz, ázsiai hadjáratából való visszatérése után, a magával hozott számos foglyot használta kőmüvesekül s nagy művekbe fogott, a melyeket utódai megszakítás nélkül folytattak. Az egész Nilusvölgy megtelt emlékművekkel, a negyedik vizeséstől a tengerig. Napatában III. Amenhotpu templomot épített, a melyhez sphinx módjára ülő kosokkal szegélyezett útak vezettek; kicsinosította azt az építményt, a melyet III. Thutmosz emelt Szolebben, a második és harmadik vizesés között. III. Thutmosz helyreállította, saját nevében, azt a szentélyt, a melyet a tizenkettedik dynastia nagy hódítója, III. Uszirteszen emelt és avatott fel Szemnehben, és Amada közelében Rának épített templomot. Ebben a kornak egy pár igen érdekes történeti szövege maradt fenn számunkra. Elephantinében, Ombosban, Esnehben, Eileithiyiában, Koptosban, Denderában, Abydosban, Memphisben, Heliopolisban, egyszóval a szűkebb értelemben vett Egyiptom minden nagy városában fel lehet ismerni még ma is a tizennyolczadik dynasztiabeli fáraók tevékenységének nyomait. Egyedül Tánist, a pásztorkirályok székvárosát és a Szutkhu-tisztelet központját hanyagolták el. Ahmosz leromboltatta, utódai következetesen megfeledkeztek róla.
Thebae a memphisi királyok idejében egyszerű tartományi város volt, a Nilus jobb partján, egyetlen számbavehető emlékművel, az Ámon, Mut és Khonszu háromságának szentelt imaházzal. A másik parton, Dráh-Abu'l-Neggáhban voltak a helyi fejedelmek sir-pyrámisai és alattvalóik sírjai. A tizenkettedik dynastia királyai legjobb tehetségök szerint igyekeztek szépíteni székvárosukat. I. Amenemhát Aszaszifra fordította fő figyelmét és tevékenységét; I. Uszirteszen egy nagy templom építésébe fogott Karnakban, gránitból és homokkőből, a melyen II. és III. Amenemhát is dolgoztatott. Ennek alapterve később, egy pár oszlop és falrészlet megváltoztatásával, módosult. Különben csekély méretekre szabott és beni-haszániakhoz hasonló, sokszögü oszlopokkal ellátott épület volt. A tizennyolczadik dynastia kezdetén, a mikor I. Thutmosz, meggazdagodván az aethiopiai hódításból, megnagyítását vette tervbe, még érintetlenül állott. Az építőmesterek megtartották az új templom magvául, de két gránittermet emeltek elejébe, nagy előudvarokkal; azután, fokozatos egymásutánban, három pylónt, a melyeket két nagy fedett oszlopcsarnokkal (hypostyl) kapcsoltak össze. Egészében olyan képet mutatott, mint egy nagy négyszög, odaállítva egy más, keresztben elnyuló, négyszög mellé. II. Thutmosz és Hatszopsitu nem változtattak ezen a terven; csupán az utóbbi töretett rést egy már készen álló falon, hogy bevigye obeliszkjeit a két pylón közé, és az oda emelt huszonkét oszlop közül tizenhatot ledöntetett. III. Thutmosz bevégezte az elődeitől befejezetlenül hagyott részeket; azután a keleti részen ujraépíttette a régi termeket, a melyek közül a legnagyobb az ünnepi körmenetek alkalmával megálló- és nyugvóhelyül szolgált: körülvette az egészet körfallal; ő ásatta a déli oldalon azt a tavat, a melyre ünnepnapokon a szent bárkákat bocsátották. Ily módon megrontotta az addigi helyes arányt a templom és homlokzat között: a külső kerület igen szélessé vált a pylónhoz képest. Ezen a hibán III. Amenhotpu segített, egy századdal később, a mennyiben a külső pylón előtt új, nagyobb és tömörebb pylónt emeltetett, a mely épen azért sokkal alkalmasabb volt, hogy a megnagyobbított templomnak homlokzatául szolgáljon.
Egy szentély már nem volt elég; még egyet építtetett Karnaktól délre, s azt Ámon tiszteletének szentelte. Romjai a folyó partján, Lukszorban ma is állanak s méltán tekinthetők az egyiptomi építészet egyik remekművének. A Nilus bal partján szabadon nyilvánult a tizennyolczadik dynastia uralkodóinak tevékenysége Aszaszifban, Seik Abd-el-Gurnahban, Medinet-Habuban, Deir-el-Bahariban, a hol Hatsopszitu királyné, festett és vésett képekben, kimerítően megörökítette Arabia ellen intézett vállalatát. III. Amenhotpunak ma már romba dőlt temploma előtt két, egyetlen darab kőből alkotott, óriási ülőszobor emelkedett, s az ó világot hosszas időn keresztül bámulattal töltötte el. Az egyiket széttörte a Kr. e. 27-ben esett nagy földrengés; felső része levált és a földre zuhant; a másik, az első is megsérült, de helyén maradt. Nemsokára azután az a hír terjedt el, hogy a szobor talapzatából, napfelkelésekor, minden reggel olyanszerű hang hallatszott, mint mikor a hárfa vagy lant hurja elpattan. Az utazók tömegesen látogatták; valami csodás monda járt szájról-szájra. A görögök, a zengő szoborban, a thebaei lakosok minden bizonykodása daczára sem akarták III. Amenhotpu fáraó óriás szobrát látni; előttük az az aethiopiai Memnonnak, Tithon és Aurora fiának szobra volt, a ki Hektor halála után, Priamos segítségére ment a görögök ellen és Akhilleüs kezétől esett el. Memnon, mint jól nevelt fiú, minden reggel üdvözölte anyját, tiszta, csengő hangon. Időszámításunk második századának közepe táján Hadrianus császár és Sabina császárné csak azért utaztak Felső-Egyiptomban, hogy hallják ezt a csodás dalt. Memnon imádóinak folyvást növekvő kegyelete végre arra birta a világ urait, hogy helyreállíttassák az isteni szobrot. Septimius abba az állapotba helyezte, amilyen ledőlése előtt volt. Memnon, minden várakozás ellenére elnémult. «Én nem vonom kétségbe a zengő akkordok valóságát, a mikor annyi tanu egyértelemben bizonyítja, hogy hallotta a csodás szobor megzendülését, a mint a nap első sugarai ráestek. Csupán annyit mondhatok, hogy többször ültem hajnalhasadtakor Memnon hatalmas térdein, de soha semmiféle zengemény nem jött ki szájából, hogy elvonja figyelmemet arról a mélabús képről, a mely Thebae síkján tárult szemem elé, a hol a királyi városok ezen elsőszülöttének tetemei hevernek szerteszét.» [27 Champollion, Lettres écrites d'Egypte. 312. l. V. ö. Letronne, La Statue
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
