A kanaáni betörés és a pásztornépek Egyiptomban.     Kháldea meghódítását több önkéntes vagy erőszakolt kivándorlás előzte meg. Egyik Assur felé vette útját és megállapodott a Tigris középső medenczéjénél, a másik eljutott Syriáig. Nem lehet tudni, vajjon ezeket a népmozgalmakat egyidőben történt, vagy inkább egymásra következő betöréseknek tekintsük-e. Mindenesetre egy és ugyanazon okból látszanak származni. Ez nem lehetett más, mint új népek megjelenése Ázsia nyugoti részén. A történetirók, a kik az ázsiai hagyományok zavaros utóhangjait később összegyüjtötték, a skytháknak tulajdonították ezt a betörést. Egy skytha király, a kit csekély valószinűséggel Indathyrsésnek neveztek, diadalmasan járta végig egész Ázsiát s még Egyiptomba is betört. Egyiptom meghódítása tulajdonképen utolsó hullámvetése egy népáradatnak, hasonló ahhoz, a mely időszámításunk negyedik és ötödik századában a római birodalom bukásához vezetett.     Már elmondottuk, hogy a sémi törzsek jó nagy része, még a legrégibb ó-korban, a Persa-öböl nyugati és déli partjain verődött össze. A kedvező helyi viszonyok folytán megtanulták a hajózás mesterségét, s kereskedés útján meggazdagodtak. Karavánjaik, Arábia pusztáin keresztül, elmentek egészen a Vörös-tenger partjaiig s onnan be Afrikába. Kétségtelenül innen van, hogy egyik ilyen törzs nemzeti nevét, a Punt, Poeni, Puni nevet az egyiptomiak Arábiára és Szomáli országra ruházták. Egy előbbi népvándorlással a Kús népfaj került a Nilus medenczéjébe; egy második a punti embereket vitte Egyiptom északi részébe. A klasszikus hagyomány heves földrengéseknek tulajdonította kiköltözésöket; én úgy látom, hogy az elámiak betörése Khaldeába okozati kapcsolatban állott ezzel az eseménynyel. A mint hazájokat elhagyták, nyugotra fordultak, és vonulásuk folyamán elseperték az útjokba esett népeket. A hagyomány egyik változata szerint az Euphrates mentében vonultak lefelé, megpihentek Babylon környékén, az asszyriai nagy tó partján, s észak felől nyomultak Syria felé. Az arab történetirók szerint az Euphrates torkolatától, az Arab félsziget nyakán keresztül vonultak a Jordán völgyébe. Megérkezésök után a Rephaim, Nefilim, Zamzummim nevű félbarbár népekkel, a melyeket a hagyomány útjokba teszen, minden nehézség nélkül elbántak, az Euphrates partjaitól a szuezi szorosig minden földet hatalmokba kerítettek. Előre nyomulásukban még itt sem állottak meg. Több törzsük, kétségtelenül Egyiptom gazdagságának hirétől csábítva, átment az Afrika és Ázsia határát képező sivatagon és a Nilus völgyére vetette magát.     A körülmények rendkívül kedveztek a betörésnek. Egyiptom akkor, a miként történetének minden zavaros korszakában, apró fejedelemségekre oszlott, a melyek egymással állandó harczot folytattak, a törvényes uralkodóval szemben állandó lázadásban állottak. A Khoisba, a Delta közepére szorult tizennegyedik dynastia épen akkor mult ki zavar és polgárháborúk között. A mi fegyveres hatalom volt, azt a hódítók gyorsan tönkretették. «Ellenünk jött egy Timaios nevű király. Ezen király alatt, én nem tudom miért, az isten kedvezőtlen szelet fújt reánk; és kelet vidékeiről, minden hihetőség ellenére, egész váratlanul nemtelen fajtájú emberek jöttek, megrohanták az országot s könnyűszerrel, harcz nélkül leigázták azt.» Mintha sáskaraj csapott volna Egyiptomra. A városokat, templomokat elpusztították, kirabolták, fölperzselték. A férfi lakosság egy részét leölték, a megmaradottakat asszonyostól, gyermekestől rabszolgaságra hurczolták. Memphis bevétele és a Delta teljes meghódítása után a barbárok királylyá választották Salati (Salatis, Saites) nevű törzsfőjöket. Salati rendszeres kormányzást alapított közöttök, Memphist székvárosává tette s egyiptomi alattvalóit adóval sujtotta.     Két veszedelem fenyegette. Délen a thebei fejedelmek, a khoisiak bukása után, kezökbe ragadván az ügyek intézését, megtagadták a hűségeskü letételét és szervezték az ellenállást. Északon a Syriában maradt kanaáni törzsek kapzsiságával és Khaldea elámi hódítóinak nagyravágyásával kellett megküzdenie. Salati azonnal átlátta, mit kell tennie. A viszálykodásban meggyengült s szerencsétlenségökben megtört egyiptomiak egyelőre nem voltak félelmesek. Ez oldalon elégnek tartotta megerősíteni a völgy hadászati pontjait; ezeknek birtoka biztosította számára a körülfekvő nomosok engedelmességét és erejének főrészét a földszoros alkotta határ megvédésére fordította. Az oly gyakori békés beköltözések, különösen a tizenkettedik dynastia idején, a Delta keleti részét már előbb ázsiai népességgel töltötték meg. Ezen nép közé, egy régi város, Háváru (Avaris) romjain, a melyet a monda Osiris és Typhon mythosával hozott kapcsolatba, nagy elsánczolt tábort épített kétszáznegyvenezer katona számára. Minden év nyarán elment oda, hogy jelen legyen a katonai gyakorlatokon, kifizesse a zsoldot és kioszsza az élelmiszereket. Ez az állandó helyőrség biztosította az új királyságot a betörések ellen és Salati utódainak, mint valami kimeríthetetlen csemeteiskola, a legderekabb katonákat nevelte, a kikkel aztán befejezték Egyiptom meghódítását. Thebae fejedelmeinek leverésére kétszáz évnél több idő kellett. Öt király: Bnon, Apakhnász, I. Apopi, Iannas és Aszész, életök feladatává tették «örökös háborút folytatni, hogy Egyiptomnak gyökerét is kitépjék». Végre Aszész megdöntötte a tizenötödik dynastiát és egyedüli ura maradt Egyiptomnak.     Az egyiptomiak Syria nomád törzseinek susz, saszu, rablók, tolvajok, nevet adtak; a mi akkor is, ma is illett a pusztai beduinokra. Most ázsiai legyőzőiket nevezték így. A kanaániak királya az ő szájokban a saszuk királya, hik-saszu volt. Ebből a görögöknél hykussos, hyksos lett. Magát a népet majd mentiunak, pásztoroknak, majd szitżu-nak, ijászoknak nevezték. Kegyetlenségök hosszú ideig elevenen élt az egyiptomiak emlékezetében, s a történetiró Manethot még húsz század mulva is felháborította. A nép gyűlölete gyalázó melléknevekkel halmozta el őket, s csak úgy emlegette, mint átkozottakat, fertelmeseket, bélpoklosokat. De gőgjök hamar alább szállott. Mert ha katonai és politikai tekintetben magasabban is állottak egyiptomi alattvalóiknál, de viszont érezniök kellett, hogy erkölcseikben és szellemi műveltségben jóval alább állanak, mint azok. Királyaik hamar átlátták, hogy az országot jobb kihasználni mint kifosztani, s mivel a bonyolult államkincstári ügyekben a betörők közül senki sem tudott eligazodni, a kincstári szolgálatban és közigazgatásban egyiptomi irástudókat alkalmaztak. A mint egyszer Egyiptom iskolájába kerültek, a polgárosult életbe is hamar belejöttek. A pásztorkirályok körül újra megjelent a fáraók udvartartása teljes fényében, a nagyobb és kisebb udvari hivatalosok egész személyzetével; a Kheops és Amenemhátok királyi czímtárát ráillesztették Iannesz és Apopi idegen hangzású nevére. Az egyiptomi vallást, ha nem is fogadták el hivatalosan, de megtürték; sőt a kanaáni vallás is szenvedett némi módosulást, hogy Osiris imádóinak érzékenységét ne sértse túlságosan. Szutkhu, a harczos, a hódítók nemzeti istene, azonosult az egyiptomi Szittel. Tánis az ország fővárosává lett; templomai újra megnyiltak, palotái szaporodtak. A romjai közt talált sphinxek és szobrok mutatják, hogy milyen fokon állott a szobrászat a pásztorkirályok idejében. «A szemek kicsinyek, az orr erős és lapossága mellett is hajlott, az arcz vastag és mégis csontos, az áll előre ugrik, a szájnak jellemző sajátsága, hogy szélein lefelé görbül. Az arczulat a maga egészében is a részek durvaságát tükrözi vissza. A bozontos üstök, melyben a fej szintúgy eltünni látszik, még sajátságosabb jelleget kölcsönöz a szobornak.» [22 Mariette, Lettre ŕ M. le Vicomte de Rougé, sur les fouilles de Tanis. 9. l. Lenormant Rómában egy egyiptomi szobor töredékeire talált, mely szerinte ugyanazon typust mutatja.] Ez a félig egyiptomi, félig sémi jellegű új műveltség a pásztorkirályok második dynastiája alatt fejlődött ki. Ezt utoljára, bár kelletlenül, maguk a nemzeti történetirók is elfogadták és a tizenhatodik dynastia czimén iktatták nemzeti dynastiáik közé.     Ha Syria népei már a fáraók idejében is egész tömegekben özönlöttek Egyiptom földjére, abba az országba, a mely velök úgy bánt, mint alattvalóival, esetleg mint rabszolgáival, mennyivel nagyobb kellett, hogy legyen a beköltözési hajlam, s következőleg a beköltözöttek tömege a pásztorkirályok idejében. Az ujanjöttek, a Nilus partjain, velök egyfajú embereket találtak, a kik egyiptomiakká váltak ugyan, de nem annyira, hogy nyelvök és eredetök minden emlékét elvesztették volna. A hódítók már csak azért is készséggel fogadták be őket, mert az ellenséges nép között érezték az erősödés szükségét. A királyi palota nem egyszer nyilt meg ázsiai tanácsadók és kegyeltnők előtt; a havarui elsánczolt táborban gyakran voltak syriai vagy arab ujonczok. Ha valahol a közeli vagy távolabbi szomszédságban betörés, éhinség vagy polgárháboru volt, annak mind Egyiptom adta meg az árát. Mindez már nem is egyenkint, hanem egész családokban, sőt nemzettömegekben zúdította rá a beköltözőket. A biblia beszéli, hogy egy sémi eredetű család odahagyta Urt Khaldeában, a mesés Therakh vezérlete alatt, és a folyam bal partján, Kharrán mellett, Mezopotamiában ütött tanyát. Nem sokkal azután átkelt az Euphratesen Abrám vagy Ábrahám vezetése mellett és északról délre végig vonult Syriának egész hosszán. Ábrahám emberei, némi kalandozás után, Kiriath-Arbá körül telepedtek meg s onnan Kanaán földjére származtak át. Egy részök átment a Jordánon és a Moáb és Ammón törzseket alapította; mások a déli pusztába hatoltak, s ott összekeveredtek az edómitákkal. A maradék fölvette az «Izrael fiai» nevet és miután hosszú időn keresztül költöztette sátrait egyik helyről a másikra, Kanaán síkjain és hegyein, leszállott Egyiptomba a törzs minden javával együtt.     A hagyomány szerint Jákob patriarchának tizenkét fia volt. A legkisebbet, Józsefet testvérei gyűlölték, mert atyjok jobban szerette, mint őket. Eladták egy Egyiptomba menő kereskedő-karavánnak, s atyjokkal elhitették, hogy forrón szeretett fiát vadállat falta fel. Ám az Örökkévaló Józseffel volt és megsegítette őt. Potifár, a kinek eladták, egyik főfő udvari méltóság vala. Ennek csakhamar főfelügyelőjévé, majd a fáraónak első miniszterévé lőn. Egy év mulva testvérei, éhségtől kényszerítve, Egyiptomba jöttek gabonát vásárolni; ő felfedezte magát nekik s a király elébe vezeté őket. Akkor fáraó így szólt Józsefnek: «Mondd testvéreidnek: Eképen cselekedjetek: Rakjátok meg a ti barmaitokat, menjetek vissza Kanaán földjére; vegyétek fel a ti atyátokat és minden cselédeteket és jöjjetek vissza én hozzám; én nektek adom Egyiptom földjének legjavát, és ti a földnek zsirját eszitek.» Elindult hát Izrael minden felkelhető vagyonával, «és elvivék Izrael fiai Jákobot, az ő atyjokat, gyermekeiket és feleségeiket a szekereken, melyeket fáraó küldött vala ő érettök. És elvivék az ő nyájaikat és minden marhájokat, melyeket Kanaán földjén gyüjtöttek vala és jutának Egyiptomba Jákob és minden ő magva». Oda telepedtek a Nilus sebennytosi ága és a puszta közé, Gósen földjére, a hol határtalanul megszaporodtak. A hagyomány Egyiptomba költözésöket egyik pásztorkirály idejére teszi, a kit Aphobisnek nevez. Ez nyilván egyik Apopi, talán épen az, a ki Tánist megszépítette, s kinek emlékeit Mariette fölfedezte.     Egyiptom az idegen királyok alatt épen úgy megtartotta a hűbéri kormányzatot, mint a hazai királyok idejében. A pásztoroknak teljesen birtokukban volt a Delta Memphissel, Haváruval és Tánissal. Memphisen felül legföllebb a Fajumig uralkodtak teljes hatalommal. Felső-Egyiptom és Nubia hozzátartozó része akkor is, évi adóra kényszerített, helyi uralkodók kormányzása alatt állott, mint a tizenegyedik dynastia idejében. Thebae, a mely I. Amanemhát óta mindig megtartotta irányadó befolyását, most is bizonyos hegemonia-félét gyakorolt felettök, s ez a körülmény az ő urait a deltai államfők természetes vetélytársaivá tette. A tizenhatodik dynastia tartama alatt a thebaeiek tényleg több izben megkisérlették az iga lerázását, de sikertelenül. Csak kétszáz évi hűbéreskedés után tört ki a döntő lázadás. Tánisban akkor Apopi uralkodott; Thebae ura, I. Szoknunri Tiváa, a ki később király lett (szuton), még csak a déli tartományok fejedelme (hik) volt. A forradalom okait nem ismerjük, s úgy látszik, hogy e tekintetben magok az egyiptomiak sem sokkal jobban voltak értesülve, mint mi. Később a nép képzelő ereje kerítette hatalmába az eseményt s a maga módja szerint idomította át, tisztán mystikus elemekkel kevervén. A tizenkilenczedik dynastia idején kezdve állandóan úgy beszélték, hogy a háború indító oka vallási viszály volt. «Ime Apopi király Szutkhut választá urának és nem szolgált egyetlen más istennek sem, a ki a szent földön vala, Szutkhun kívül, és palotájának kapuja előtt templomot épített, gyönyörű és örökidőre szóló munkával és fölkele mindennap, hogy mindennapi áldozatot nyujtson Szutkhunak, és ott valának a király hűbéresei, virágkoszorúval kezökben, épen úgy, a mint Fra-Harmakhis templománál tették.» A templom befejezése után arra gondolt, hogy az ő istenének tiszteletét a thebei fejedelmekkel is elfogadtassa, de erőszak helyett ravaszsághoz folyamodott. Hivatá irástudóit s azok neki ezt a tanácsot adták: «Menjen küldött a déli város urához és mondja meg neki: Apopi király küld hozzád azzal az izenettel: Hogy (a thebaei) tavon vadászszák ki az ország csatornáiban tanyázó vizilovakat, hogy ne zavarják álmát éjjel-nappal.» Ő erre nem válaszolhat sem jól, sem rosszul; akkor te más követet küldesz hozzá (hogy mondja neki): «Apopi király azt izeni neked: Ha a délvidék kormányzója nem tud válaszolni az én izenetemre, úgy ne szolgáljon más istennek, mint Szutkhunak! De ha válaszol és megteszi, a mit én mondok neki, akkor én tőle semmit sem veszek el, és nem fogok mást imádni Egyiptom istenei közül, mint Ámon-Rát, az istenek királyát és a thebaeiek nemzeti istenét.» Az izenetet mi különösnek találjuk, de a keleti hagyomány más királyok szájába is ad ehhez hasonlókat. Így pl. Nektanebos fáraó ezt izente követétől Lykerosnak, Babylon királyának: «Nekem olyan kanczáim vannak Egyiptomban, a melyek a Babylon táján levő mének nyerítésétől vemhesek lesznek.» A babyloninak, hogy adós ne maradjon, volt egy olyan macskája, a mely (este) elment, hogy megfojtsa a memphisi kakasokat s reggelre már otthon volt. A thebei tó vizilovai, a melyeket ki kell vadászni, hogy Tánis királyának álmát ne zavarják, közeli rokonságban állanak azokkal a ménekkel, a melyeknek nyerítésök Babylonból Egyiptomba elhat, meg azzal a macskával, a mely egy éj alatt menet-jövet megtette az útat Egyiptomba. Nagy kár, hogy az elbeszélés csonka, s így csak annyit tudhatunk, hogy Szoknunri épen és egészségesen került ki a kisértésből, és Apopi saját kelepczéjébe esvén, kénytelen volt lemondani Szutkhuról, hogy ő maga fogadja el az Ámon-Rá tiszteletét. Nagy valószinűséggel nem igen vetette alá magát a maga alkotta törvénynek s hadat izent szerencsés vetélytársának.     A háboru, a mint egyszer megkezdődött, szakadatlanul folyt egy századnál tovább. I. Tiváa királynak kiáltatta ki magát s megalapította a tizenhetedik (diospolisi) dynastiát. Egyiptom főurai melléje állottak a nemzeti ellenség ellen, s egyesítették csapataikat az ő seregével. A pásztorokat kiverték Közép-Egyiptomban foglalt állásaikból s Memphis alá szorították. Véres küzdelem után, egy király, a kit Manetho Alisphragmuthósisnak nevez, felszabadította Memphist. A Delta nyugoti részéből kiűzött barbarok utoljára havaui elsánczolt táborukba szorultak. Itt még hosszasan daczoltak a thebaeiek minden erőfeszítésével. III. Szoknunri Tiuáken, Kamosz és hűbéreseik véres vereséggel tértek vissza a pásztorok erősségétől. Nagyobb ügyességgel és szerencsével folytatta az ostromot I. Ahmosz, Kamosz utóda. Uralkodásának ötödik évében sikerült bevenni Havarut. A levert hadsereg maradványai Syriába vonultak vissza. Az egyiptomiak ide is követték és Saruhana mellett, Ahmosz uralkodásának hatodik évében, még egyszer megverték. Hat évszáznál hosszabb idegen uralom után Egyiptom szabad vala, a vizeséstől a Középtengerig.     A függetlenségi harcz tovább tartott százötven évnél; Egyiptomot teljesen felforgatta, az ország földjét romokkal borította. Ahmosznak első feladata volt rendbe hozni a kormányzási ügyeket. A kis fejedelmeknek, a kik őt harczaiban segítették, vissza kellett térniök a nomosok örökös kormányzói minőségére; vigasztalásul megtarthatták a királyi czímet és méltóságot, a minthogy azt többen meg is követelték s halálukig viselték. Nubia, legalább névleg, szünetlenül a birodalom alkotó részét képezte; de fejedelmei kezdetben nem igen nyugodtak bele a fáraó közetlen fennhatóságába. Ázsiai hadjáratából visszajövet Ahmoszt Khonthonnofri törzseinek lázadása délre szólította.     Nagy vereségök és tetemes veszteségök gyorsan engedelmességre térítette őket. Maga Egyiptom sem fogadta vonakodás nélkül az egyedüli uralkodó igáját. A lázadás délen tört ki, s egy Titi-ánu nevű kerületi fejedelem bizonyos ideig szembeszállott a királyi hajórajjal. Legyőzetése és elfogatása után az ellenállás önmagától megszünt; s ettől kezdve Ahmosz a béke művei után láthatott. Az előbbi dynastiák királyai, gyengeségök vagy nagy elfoglaltságuk miatt, nem tudták folytatni Thebaeben a tizenkettedik és tizenharmadik dynastiabeli elődeik alatt megkezdett nagy építményeket. Ő kijavította Ámon szentélyét s több más csekélyebb jelentőségű vallási épületnek is megvetette alapját. Memphis az egyiptomiak és pásztorok közt folyt hosszú harcz és ostrom alatt sokat szenvedett, templomai romba dőltek. Ő uralkodásának XXII. évében újra megnyitotta nagy fénynyel a régi turahi kőbányákat és megkezdette Ftáh templomának helyreállítását. A pásztor és nubiai hadi foglyokat természetesen kényszermunkára kárhoztatták. A szerep megcserélődött: az egyiptomiak, a kik Apopi alatt napszámosok voltak, munkafelügyelőkké lettek, ellenben az ázsiaiak ismét a követ vágták s a téglát vetették, mint a betörés előtt. Manetho szerint a király, hogy a legyőzött hadsereg maradványait lerázza nyakáról, beléegyezett, hogy meghódítás után szabadon vonulhassanak el Syriába. A Nilus keleti ágai és a puszta közt megtelepedett nép zöme többre becsülte a rabszolgaságot Egyiptom gazdag földjén, mint a kiköltözéssel nyerhető szabadság esélyeit. A pásztorok s velök együtt azok a zsidó és syriai törzsek, a melyeket befogadtak volt, helyükön maradtak, de nem mint annak urai. Havárui elsánczolt táborukat széthányták; Zárunál erősséget emeltek, részint az ő fékentartásukra, részint Egyiptom elővédjéül az ázsiai népek újabb támadása ellen. Tánissal, Apopi székvárosával úgy bántak, mint ellenséggel: abban az állapotban hagyták, a melybe a háboru pusztítása juttatá. Néhány század mulva teljesen eltünt a történelemből.     I. Ahmosz, a szabadító, mindig nagy tiszteletben állott az egyiptomiaknál: istennek és új dynastia, a tizennyolcadik, alapítójának kiáltották ki. A koronához való jogait felesége, Nofritári, Kamosz király és Áhhotpu királyné leánya révén szerezte. Ez osztozott vele a ráruházott isteni tiszteletben s azt a hivők lelkébe is átültette. Fiok Ámenhotpu (I. Amenothes) nem tért el atyja politikájától. Nincs tudomásunk olyan háborújáról, a melyet Syria felé viselt volna; de délen megnagyobbította birodalma határait.     Több szerencsés hadjárat az egyiptomi fegyvereket Aethiopia szivébe juttatá s befejezte az ország meghódítását. Ez időtől kezdve a fáraóknak a déli vidékek ellen nem kellett többé nagy háborúkat viselniök; egy pár sebtében megejtett zaklató hadjárat teljesen elég volt arra, hogy a pusztai törzseket olyan félengedelmességben tartsák, s hogy kellő mennyiségű fekete rabszolgával lássák el Egyiptomot. Az egyiptomi polgárosítás nemcsak visszahódította, hanem meg is haladta azt a területet, a melyet a tizennegyedik dynastia óta, a betörés folytán elvesztett vala; felhatolt a Nilus mellett egész Napatáig s talán még felebb; a folyam partjain gyarmatosokat telepített; városokat, templomokat épített mindenütt, a hol a hely természete engedte. A thebaeiek nyelve, erkölcsei, istentisztelete teljesen meggyökereztek az első és negyedik vizesés között; Egyiptom a szó teljes értelmében elborította a Nilus völgyét Szennár síkjától egész a Delta tengerpartjáig.     Azonban a függetlenségi harcz és az azt követő hadjáratok fölébresztették a nemzetben a katonai szellemet, a fejedelmekben a hódítási vágyat. Némileg a századokig tartó durva és kegyetlen elnyomatással szemben támadott, természetes visszahatás eredményének tekinthetjük azt az ellenállhatatlan feszítő erőt, a mely addig sohasem jelentkezett, s a minek folytán Egyiptom szükségét érezte annak, hogy most már maga legyen az elnyomó. Délen a gyarmatosítás munkája be volt fejezve; de keleten, Ázsiának azon vidékein, a melyeket az első thebaei uralom katonái csak a szélökön érintettek, bőven volt anyag nemcsak hasznos, hanem dicsőséges tettekre is. Az egyiptomi hadtestek nehézkesen jöttek mozgásba, s Ázsiának azt az útját választották, a melyet a pásztorok maradványai nyitottak meg előttök; többé nem is felejtették el. Attól fogva a Kék-Nilus forrásaitól az Euphrates eredetéig, szerteszét egész Aethiopiában és Syriában egyik harcz és rablóhadjárat a másikat követte. Ma az abyssiniai négerek leveretéséről, Kús herczegének ünnepélyes megérkezéséről, zsákmányáról, katonáiról vettek hirt Thebaeben: messze, messze, az útak hosszában, végtelen hosszúra nyuló phantastikus ünnepi menetek vonultak féken vezetett zsiráfokkal, meglánczolt ebfejű majmokkal, szelidített párduczokkal és onkákkal. Másnap a Deltától nyugotra lakó libyaiakon és szövetségeseiken nyert győzelem híre érkezett. Szokatlan látvány tárult az egyiptomiak szeme elébe, a mint észak barbárjai, elvonultak előttük festéssel tarkázott vagy tetovált, naptól barnult nagy fehér testökkel, fejökön sajátszerű sisakkal vagy valamely vadállat tágra nyilt szájával, vállukra csüngő bőrével. Majd a rutonuk elleni vállalat sikere, a syriai kereskedelem lerakóhelyét képező erődített város bevétele következett. Ujra kezdődött a fényes bevonulás, kürtök harsogása, dobok pergése mellett; a fárao diadalmenetét a nép örömrivalgása s a papok éneke üdvözölte mindenütt. A rohamos szerencse ideje vala ez. Az egyszerű felláh fia elment mint közkatona, és mint vezér jött haza. Az egyitomiak harczi kedvének csillapodására ötszáz évig tartott szakadatlan háboru kellett.     Annak a betörésnek, a mely az első khaldeai birodalmat felforgatta, az volt a végeredménye, hogy előbb az ázsiai pásztornépeket vetette Egyiptomra, s aztán, ennek ellenhatásaként, az egyiptomiakat Ázsiára. Az egyiptomiaknak Syriába lépésével a régi népek sorsában új korszak nyilik meg: bevégződik a népek elszigetelt története, megkezdődik a világtörténet.   XI. (Diospolisi) dynastia. ? XII. (Diospolisi) dynastia. I. Sótpabri I. Amenemhát 'AmenemhV . II. Khopirkeri I. Uszirteszen SesógcwsiV . III. Nubkouri II. Amenemhát 'AmmanemhV . IV. Khakhopirri II. Uszirteszen SeswstriV . V. Khakouri III. Uszirteszen DacarhV . VI. Ranmażt III. Amenemhát 'AmerhV. VII. Makhrouri (IV. Amenemhát) 'AmenemhV . VIII. Szovkunofriu     ExemeofriV . XIII. (Diospolisi) dynastia. ? XIV. (Xoisi) dynastia. ?