Egyiptom a történeti idők előtt: az istenek és az isten dynastiák.     Az emlékek azt tanusítják, hogy az első dynastiákon kezdve, minden nomosnak meg volt a maga külön istene, a kiknek nagy részét még hiányosan ismerjük. A vizesések vidékén Khnumut, Thinisben Anhurit, Heliopolisban Rát, Mendesben Osirist imádták. Semmi adatunk nincs arra, hogy megmondhassuk, milyenek voltak ezek az istenségek kezdetben, ha vajjon ős hazájokból hozták-e őket az egyiptomiak, vagy sokan csak a Nilus partján születtek-e? Abban az időpontban, a mikor először találkozunk velök, alakjok már teljesen módosult a századok hosszú során s már nem mutatja eredeti természetök összes vonásait. Csupán annyit tudunk biztosan megállapítani, hogy három különböző eredetű csoportból állottak: a halottak, az elemek és a nap isteneiből. Szokari, Osiris és Isis, Anubis, Nephthys első sorban halottvédő istenségek. Az elemek istenségei a föld Szib, az ég Nut, az ősviz Nu, a Nilus, Hápi és valószínüleg mások is, mint pl. Szovku, Szit-Typhon, Haro?ri, Ftáh, kiknek történetét kevéssé ismerjük. A nap-istenek között első helyen említendő Rá, a nap, Aton, a naptányér, aztán Su, Anhuri, Ámon. Az istenek nagy részéről a ránk maradt legrégibb vallásos szövegekben sem lehet már tiszta képet alkotni; voltaképen nem egyebek, mint egymásnak politikai és földrajzi kettőzései. Szokari a halottak istene volt Memphisben, épen mint Osiris más helyeken, s nem igen különböztek egymástól egyébben, mint a helyi istentisztelet árnyalataiban. A hol a napot Rá néven imádták, ott előbb Su néven is tisztelték. Ennek a három csoportnak eredetileg tisztán körvonalozott tulajdonságai és képességei voltak: egymást kiegészítették, de nem zavarodtak össze. Ugyanazon nomosnak meglehettek a maga napistenei, elemi és halotti istenei, de nem voltak olyan istenségei, a kikben a nap és elemek eszméje a halál eszméjével vegyült volna.     Semmi jel sem mutat arra, hogy az egyes nomosok főistenének eredetileg szükségképen férfi-alakja volt. Több helyen istennőké volt az elsőség. Ilyen volt Háthor Dendráhban, Nít Saisban, Nekhab El-Kábban. Más helyeken az isten nem volt egy személy, hanem két ikerszemélyre oszlott; vagy kettős férfiszemély volt, mint Anhur-Su Thiniben, vagy férfi és nő, mint Su-Tafnuit Heliopolisban. Egyébiránt ezeknek az isteneknek semmi hajlandóságuk sem volt az egyedüliségre. Családokká egyesültek olyképen, mint az a földön történt. Mindenik tetszése szerint házasodott; volt egy fia, s ezzel a háromság megalakult. Ftáh és Szokhit istennő házasságából született Imhotpu, Osiristől és Isistől Harpokrates, a gyermek – Horus; a város másodrendü istenei pedig a háromságok körül csoportosultak. Azonban minden háromság megtartotta az alkotó istenség jellegét: a hol istennő vett maga mellé férjet, tehát ő alkotta a háromságot, ott ő is maradt a fő személyiség; a hol Isten vett feleségül valamely istennőt, ott az övé volt a vezérszerep. Háthor férje, Denderáhban, nem volt egyéb, mint társának viszatükröződése vagy talán toldaléka; Thébében Mut, Ámon felesége, nem lehetett egyéb, mint az Ámont kiegészítő női rész. Ez alapon, a fejlődés természetes rendjén, arra a gondolatra jöttek, hogy a fiu, mint az atya és anya származéka, azonos szüleivel s ennélfogva atya, anya és gyermek nem lehet három külön istenség, hanem csak egy istenség három alakja. Minden nomosnak egy istene volt három személyben, kinek létezéséről a legrégibb emlékek tesznek bizonyságot, s az Isten, az egy Isten, az egyedüli Isten néven említik. Azonban ez az isten sohasem volt csak úgy magában az Isten. Az egyiptomiak istene épen úgy egyedüli isten Ftáh vagy Osiris, mint Ámon személyében; e mellett olyan lény, a kinek személyisége, neve, egyéni sajátságai, sajátszerű öltözéke, emberi tagjai, családja vannak; egy szóval, ember, aki végetlenül tökéletesebb, mint az emberek. Külső megjelenésében olyan, mint a földi királyok: hatalmát, épen mint ezekét, korlátozza a szomszéd királyok hatalma. Az egységéről alkotott képzet tehát épen annyira, vagy talán még inkább alapul földrajzi és politikai, mint vallási tekinteteken. Pl. Rá, Heliopolis egy istene, nem az, a ki Ámon, Thébae egyistene. A thébaei egyiptomiak Ámon egységét Rá kizárásával, a heliopolisiak Rá egységét viszont Ámon kizárásával hirdették. Azonban ezen egyedüli istenségek külön egysége, a mellett, hogy a maga területén korlátlan főhatalom volt, nem zárta ki más istenek lehetőségét. Heliopolis lakója előtt Rá volt ugyan a leghatalmasabb isten, de azért Ámon hatalmát is szivesen elismerte s vallásos tudatában neki is juttatott bizonyos tiszteletet. Ezen felfogás alapján egy isten sem egyéb, mint a nomos vagy a város egy istene, nutir nutti, s nem lehet országosan elismert nemzeti isten.     Az isteneket leggyakrabban ember-alakban, emberi ruházatban ábrázolták, kezökben hatalmok jelvényeivel. Némelyek osztoztak az ember szépségében: Ftáh és Háthor szép arczuak voltak. Mások valóságos szörnyetegek s a természet eltorzult alakjaiban jelennek meg. Ftáh olykor satnya gyermek, Bisu undok törpe. Ezen emberalakú istenek mellett, az emlékeken ökrök, keselyük, ibisek, kigyók s más állatok alakjában is látjuk az isteneket; s ezek talán még nagyobb tiszteletben részesültek mint amazok. A régi Egyiptom tényleg tiszteletben részesítette az állatokat. Az emberalakú isten mellett minden nomosban volt állatalaku istenség is. Thot ebfejü majom (pávián) volt, Horus karvaly, Szovku krokodil, Harmakhis oroszlántestü s emberfejü sphynx, Ámon szépnövésü lud, Anubis sakál. Mindezeket először csak állati minőségben tisztelték, még pedig némelyiket, mint pl. az oroszlánt, a sphynxet, a krokodilt, azért, mert féltek tőlök s nagyobb erőt, bátorságot, ügyességet láttak bennök, mint az emberekben; másokat, mint pl. az ökröt, ludat, kost, azért, mert az embereknek hasznos szolgálatokat tettek, életét megkönnyítették. Később az eredeti felfogás, legalább a theologusok között, módosult s az állat többé nem volt maga az isten, hanem az az élő tanya, az a test, a melyben az istenek istenségöknek, úgyszólva, elhelyezték egy parányi részét. A karvaly Horusnak csak megtestesülése (incarnatiója) s nem maga Horus. Épen ilyen viszony volt a sakál és Anubis, az ökör és Ftáh között. Olykor az alakra nem is ügyeltek; közönyösen ábrázolták az isteneket, majd állati, majd emberi alakjokban, gyakran vegyített alakban, az emberi és állati elemek egyeztetésével, különböző arányok szerint. Horus pl. majd ember, majd keselyü, majd emberfejü keselyü, majd ember keselyüfejjel, s e négy alak bármelyikében egyaránt megnyilatkozhatik. Némelykor az ember-isten csupán a szavak rokon hangzása alapján öltött állat-alakot, Szit-Typhont azért ábrázolták a viziló alakjában, mert egyiptomi nyelven Typhont Tobhu-nak, a vizilovat Tobu-nak mondották.     Egyik-másik állat-isten azon ember-istenek sorsát követte, akikkel társult; így imádták országszerte Ftáh scarabaeusát, Thot ibiszét és ebfejü majmát, Horus karvalyát, Anubis sakálját. Némelyeket egyik nomos imádott, a többiek számüztek. Az elephántinéi embeek a krokodilt megölték. Ellenben Thébae és Sodu papjai «kiválasztottak egy szép példányt s azt jól tartották, kezes állattá szelidítették; füleibe arany, vagy zománczos kőkarikákat akasztottak, első lábára karpereczeket tettek. Vendégünk… kalácsot, pörkölt halat s utána tejjel készült italt kapott, aztán velünk együtt a tó partjához jött. A szörnyeteg ott feküdt a parton, a papok melléje mentek, kettő kinyitotta a száját, a harmadik előbb kalácsokat, azután sültet dobott belé, utoljára itallal tartotta jól. Erre a krokodil bement a vizbe s a másik partra telepedett. Ha valaki idegen hasonló áldozattal jött oda, a papok elvették, megkerülték a tavat s mikor a krokodilhoz jutottak, ezt is beadták neki az előbbi módon.» Az állatok tisztelete ép oly költséges volt, mint az ember-alakú isteneké.     Nem volt ritkaság, hogy egy-egy gazdag magánzó vagyonának egy részét áldozta az elhalt állat fényes temetési szertartására. Halála az egész nomosra, sőt néha egész Egyiptomra is általános gyászt hozott; megölőjét halállal büntették. Ha valamely külföldi vagy más vidéki ember vigyázatlanságból talált megölni vagy egyet, a papok néha megmentették a tömeg dühétől, nagy vezeklést szabva a bűnösre; de legtöbbször az ő közbelépésük sem menthette meg. Azidőben, a mikor Diodoros, a történetiró, Egyiptomot beutazta, a Krisztus előtti első század közepe táján, egy Alexandriába telepedett római véletlenségből megölt egy macskát. A nép azonnal körülfogta s megölte. Nem segített rajta sem római polgár volta, sem a király kérése, ki Rómától függött és koronáját féltette.     A legünnepeltebb szent állatok voltak a Mnévis ökör, a Bonu madár, a Phoenix, Heliopololisban; a kecskebak Mendesben és a Hápi ökör Memphisben. A mendesi kecskebak «Osiris lelke» volt, a Mnévis ökör Memphisben. A mendesi kecskebak «Osiris lelke» volt, a Mnévis ökör» «Rá lelke». A Phoenix, a mint a gőrőgők beszélik, minden ötszázadik évben megjött nyugotról és leszállott Rá templomába. Némelyek szerint atyjának myrrhába takart testét is magával hozta. Mások azt állították, hogy myrrhából és illatos fákból rakott máglyán égette meg önmagát, hogy saját hamvaiból ujjá születvén, nyílsebesen repüljön vissza keleti hazájába. A Bonu valóságban a bibicznek egy faja volt, fején két hosszú lobogó tollal. Úgy tekintették, mint Osiris megtestesülését, hasonlóan az ibishez, melyben Thot istennek, és a karvalyhoz, melyben Horusnak megtestesülését képzelték.     Az egyiptomiak szemében az istenségnek legteljesebb állati megtestesülése volt a Hápi (Apis) ökör. Két isten is lakozott benne: Osiris és Ftáh. Úgy is hívták, hogy «Ftáh második élete» és «Osiris lelke». Atyja nem is volt, hanem égből jött sugár termékenyítette meg az üszőt, a mely hordozta, s a melynek több magzatja nem lehetett. Feketének kellett lennie, homlokán háromszögű fehér foltot, hátán kiterjesztett szárnyú keselyűnek vagy sasnak alakját, nyelvén scarabaeus képét viselnie; farka kétágú szőrcsomóban végződött. A scarabaeus, a keselyű és a többi jegyek a valóságban nem voltak meg. Azokat kétségtelenül csak az Apis mysteriumaiba avatott papok ismerték fel, csak ők láthatták meg bennök az isteni állat elengedhetetlen jeleit, körülbelől olyanformán, mint a hogy a csillagászok látják a csillagok bizonyos helyzetében a sárkány, a lant vagy a medve alakját. «Memphisben, a Ftáh nagy templomához tartozó kápolnában élt s fogadta a papoktól az istentiszteletet. Jóslatokat is adott az oda sereglő híveknek s profétai őrjöngést birt önteni a hozzá közeledő gyermekekbe.     Életének tartalmát a vallási törvények bizonyos évszámban szabták meg; ezen túl nem kellett terjednie. Ha a huszonöt évet betöltötte, a papok a Napnak szentelt kútba fulasztották. Ez a római korban érvényes szabály a fáraók korában még nem volt meg, vagy nem alkalmazták szigoruan, mert a XXII. dynastia idejében volt két olyan Hápi, a mely a huszonhat évet meghaladta. Az elhalt Hápi Osiris-szé lett és az Osor-Hápi nevet vette fel; ebből képezték a görögök az ő Serapis istenök nevét. Kezdetben minden szent állatnak külön sirja volt a memphisi nekropolis azon részében, a melyet a görögök Serapeionnak neveztek. Ez féldomborművekkel diszített épületecske volt, mely alá lapos mennyezetű, négyszögű termet készítettek. II. Ramszesz uralkodásának közepe felé külön temetkező helyet rendeltek a Hápik számára, egészen elkülönített közös sirban. Mintegy száz méternyi hosszú csarnokot vájtak az élő sziklába; ebből rendre, mindkét oldalon keresztirányú, eléggé durva üregeket vágtak, összesen tizennégyet; később a csarnokok és oldalüregek száma, a szükség szerint, szaporodott. Amint a Hápi mumiáját elhelyezték, az üreg nyilását azonnal befalazták, azonban a látogatók vagy a hivők szokásba vették, hogy akár az üreget elzáró falazatba, akár a sziklával szomszédos helyekre, nevökkel és a holt Hápihoz intézett könyörgéssel ellátott feliratos kőlapokat helyezzenek. A Hápitisztelet, a melyet a II. dynastia második királya állapított meg törvényes alakban. Ó-Egyptom utolsó napjáig tartott. Akkor, a papok elszéledése után, a sirokat előbb feltörték, azután elhagyták. Hatalmába kerítette a sivatag, s néhány év alatt elborította a homok. Mariette szerencséje és érdeme, hogy tizennégy évszáz multán és a teljes elfeledés után 1851-ben ujra megtalálta azokat.     A milyennek az egyptomi vallást ma ismerjük, abban az istenek három csoportjának nem volt egyenlő jelentősége. Az elemek istenei, Szib, Nut, Tonen, a vallásos gyakorlatban alig jöttek számításba; szerepök, ha volt is valaha, nagyon korán lejárhatott a napistenek tisztelete előtt. A nap lett Egyiptom minden egy istenének typusává, annak élete és halála életök és halálok közös képévé. Pályájának minden fordulatát, a mint reggel megszületett keleten, diadalmasan, dicsőségének teljes fényében ragyogott délben, minden este eltünt nyugat éjjelében, vetélkedve tanulmányozták, elemezték; minden nomos innen alkotta meg a maga főistenségének képet, történetét. Heliopolisban imádták Rát, a nap testét, Áton-t, a naptányért és Atumu-t, a felkelése előtti napot. Anhuri, a ki az eget vonja maga után, Su, a világító, Khopri, a szűletőnap, Harpokrates, a gyermeknap, különböző nomosok uralkodó istenei voltak s mint ilyenek, a politikai hűbéruralom mellett, az isteni hűbérualomnak egy nemét alkották meg. A templomokkal kapcsolatos iskolák papjai, bár mindent elkövettek istenségök egyéniségének kidomborítására, felsőbbségének kiemelésére, mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy sok vonásában hasonlít más templomok isteneihez. Az istenség elszórt alakjai is kezdettek egyesülni. Abban az időpontban, a mikor ránk nézve Egyiptom története kezdődik, az egyesülés már messze túl volt a kezdeten; az istenek egyénisége még teljesen meg van, de mythosaik összevegyűltek, s családjaik annyira egymásba fonódtak, hogy többé nem lehet elválasztani egymástól. Su már a Rá fia, Ftáh Szokári és Osiri összezavarodtak; már egy testet, egy lényt alkotnak Ftáh-Szokári, Szokár-Osiri, Ftáh-Szokar-Osiri néven. A háromságokból uj háromságok származnak s kilenczes istenkörökké (paut nutiru) változnak. A kilenczes körök ismét tovább fejődnek, megkettőződnek, megháromszorozódnak. Huszonhét istent is látunk, már a legrégibb idők óta, egy csoportban, egy személyként működni a világ teremtésében, rendezésében. Az alkotó kezekből kikerült embernek nem volt semmi ügyessége, ismerete, a mivel életét megkönnyíthetné; még beszélni sem tudott s kénytelen volt az állatok ordítását utánozni. Az istenek vállalkoztak kiművelésére s egymásután jelentek meg a földön. Sok ezer évig uralkodtak az egymást követő istendynastiák során, melyeknek számuk és rendjök az idők és helyek szerint más meg más volt. Heliopolisban Atumu áll a sorozat kezdetén. Utána jöttek:     Rá, élet, erő, egészség, Felső- és Alsó-Egyiptom királya;     Su, Rá fia, é. e. e., Felső- és Alsó-Egyiptom királya;     Szibu, é. e. e., Felső- és Alsó-Egyiptom királya;     Osiris-Unnofri, é. e. e., Felső- és Alsó-Egyiptom királya;     Szit, é. e. e., Felső- és Alsó-Egyiptom királya;     Hor, é. e. e., Felső- és Alsó-Egyiptom királya; [6 Ezen isteni királyok neve görög alakjában: Qgo – Az é. e. e. betük az élet, egészség, erő szavakből álló formula rövidítései. Ez a formula állandó járulék gyanánt kiséri a királyok nevét az egyiptomi szövegekben.]     Memphisben Ftáh volt az első helyen. Thébében Atumu és Ftáh Amon-Rá-nak, az istenek királyának, az eleitől fogva létező isten-nek engedték át az elsőséget. Ennek az istendynastiának uralkodását az egyiptomiak, a későbbi korszakban úgy tekintették mint valami aranykort és mindig sohajtva gondoltak rá, mint mikor mi mondjuk, hogy: «elteltek a régi boldog idők.» Ha valami olyant akartak mondani, a mi minden képzeletet meghalad, így szólottak: «soha ehez fogható dolog nem történt a Rá isten ideje óta.» [7 A következőkre nézve lásd: Naville, La Destruction des hommes par les dieux – (Transactions of the Society of Biblical Archaeology IV. 1875. 1–19.).]     Az isten-királyok korának épen úgy meg voltak a maga eseményei, mint a fáraókénak. Ennek történetéből csak egy pár töredék maradt ránk, de ez a kevés is becsületére válik az egyiptomiak képzelő erejének. Rának, öreg napjaira, az emberek hálátlanságával kellett küzdenie. Ő megteremtette, kiművelte őket, azok pedig összeesküdtek ellene s lemondását követelték. Kénytelen volt titokban összehívni az isteneket On nagy templomába, hogy önvédelméről tanácskozzék velök. «Ime lássátok az embereket, az én tulajdon szülötteimet: szidalmaznak, fenyegetnek engem. Mondjátok meg, mit tennétek velök, mert ime én vártam s nem akartam megölni őket a ti véleményetek kikérése nélkül.» Az istenek elhatározták a bűnös faj kiirtását s az oroszlánfejű Tafnut istennőre bizták az itélet végrehajtását. Ez leszállott az emberek közé, ölni kezdte őket s «lábait több éjszakán keresztül vérökben fürösztötte, fel egészen Khninsza városáig.» Az összegyüjtött és különböző anyagokkal kevert vért hétezer korsóban vitték Rá-nak, a ki ettől az áldozattól kiengesztelődvén, megesküdt, hogy többé nem bántja az emberi nemet; azonban már belefáradott a földi életbe; fölrepült hát az égbe s az uralkodást fiára, Su-ra bizta.     Osiris volt a legnépszerűbb isten-király. Az ő alakjában és személyében egyesült legteljesebb mértékben mindaz, a mit az egyptomiak képzelő ereje a világban müködő és érvényesülő «jó elv»-ről kigondolt. Ezt az eszmét mythosa is teljesebben, részletesebben fejezi ki, mint más hasonló tartalmú mythosok. Osiris, mint a jóság eszménye, Unnofri, szakadatlan harczban áll Szit-Typhonnal, az átkozottal; Osiris, mint napisten és Rá-nak egyik alakja, örök ellensége Szit-nek, a sötétség és éj istenének. «A nappalnak királya, az éjszakának ura,» Rá «a ki megállás nélkül halad, soha el nem fárad,» pályáját akkor sem szakította meg, a mikor az ég nyugoti felén eltünt. Haladott a nyugoti táj titokzatos utján, keresztűl a pokol sötétségén, «a honnan egyetlen élő sem tért vissza soha»; tizenkét óráig kellett mennie, hogy ismét elérje a keletet és a világosságot. A napnak ezen napról-napra, végnélkül ismétlődő születése és halála sugalmazta az egyiptomiaknak az Osiris mythosát. Osiris miként az összes istenek, maga a nap, a ki Rá alakjában, a nappal tizenkét óráján keresztül, az égen ragyog, mint Osiris Unnofri a földet kormányozza. A mint Rá-t minden este megtámadja, legyőzi az éjtszaka, a mely őt látszólag elnyeli, épen úgy Osirist is elhurczolja, darabokra vágja Szit s darabjait szétszórja, hogy ujjászületését megakadályozza. Azonban az eltünés csak ideiglenes. Sem Osiris, sem Rá nem halottak. Osiris Khont-Amenti, a másvilági Osiris, az éjtszaka napja, épen úgy ujjászületett, mint reggel a nap, Harpechrud, a gyermek-Horus, a görögök Harpokratese nevén. Harpokrates, a ki a harczoló Osirist személyesíti, megtámadja és leveri Szit-et, miként szétszórja a felkelő nap az éj sötét árnyait; megboszúlja atyját, de nem semmisíti meg ellenségét. Ez a küzdelem, mely minden nap ujra kezdődött és az isteni életet jelképezte, egyszersmind az emberi életnek is jelképe volt.     Az élet voltaképen nem végződött be a földön. A világra született lény már élt egyszer, élnie kellett máshol; földi életének egyes mozzanatai csak annak az életnek voltak egyes jelenései, megnyilatkozásai (khopriu), a melynek ő sem kezdetét sem végét nem ismerte. Ennek a létnek minden időpontja, s tehát az emberi élet is, a nap és Osiris életéből egy napnak felelt meg. Az ember születése a nap felkelése volt keleten; halála, a nap eltünése nyugaton. Halála után az ember Osirissé lett és eltünt az éjben azon pillanatig, a mikor uj életre kelt, mint Hór-Osiris uj napra.     Az egyiptomiak felfogása szerint az ember összetétele nem az volt, a mi nálunk. Nem volt teste s lelke, hanem egy teste s egy képmása (ká). A képmás a testnek mintegy második példánya volt, kevésbbé sűrű anyagból, mint az; az egyénnek szinezett, de légnemű alakja, a mely az eredetinek szakasztott mása volt, akár gyermek, akár férfi vagy asszony volt az. Később, az eszmék fejlődésével, ez a felfogás is finomult. Az ember nemesebb alkotó része nem volt olyan durva, mint a képmás, de még mindig nem volt ment az anyagi tulajdonságoktól. Majd úgy képzelték, mint az emberi természet legjavát, lényegét, madár (Bi, Bai) alakjában, majd mint láng- vagy tűzszikrát, a melyet Khu-nak (fényárasztónak) hivtak. Az így képzelt lelkek mindenikének más tulajdonságai, tartózkodási helye és életfeltételei voltak. A képmás a sírban élt s ezt sohasem hagyta el; a Bai elrepült a «más föld»-re, mint bóbitás darú, vagy emberfejjel és karokkal ellátott karvaly; a sírt tetszése szerint hagyhatta el vagy kereshette fel ujra. A Khu, miután itt alant megszerzett minden emberi bölcseséget, birtokába jutott a természetfölötti veszélyek legyőzésére szükséges minden talizmánnak, örökre elhagyta a mi világunkat és a világosság isteneinek kiséretéhez csatlakozott. És ezek a különböző és ellenmondó meghatározások nem döntötték meg egymást, mert az egyptomiak az ujabb és tökéletesebb felfogás mellett, a régitől sem tudtak megválni. Így történt, hogy a Baď és Khu mellett, a képmás létezésében is hittek, úgy hogy egy és ugyanazon embernek már nem is egy, a legutolsó felfogásnak megfelelő, lelke volt, hanem annyi, a hányat a képzelet kezdettől fogva alkotott.     A lélek eszméjének változásával a jövő élet eszméje is mindannyiszor változott. Azok, a kiknél a képmás volt az ember tovább élő része, megelégedtek azzal a hittel, hogy a halottak a föld alatt is folytatják az életet, és ezért a halottat a földi jóllét és boldogság minden feltételével el akarták látni. A képmás, magára hagyatva, éhezett és szomjuhozott; szörnyű állatok üldözték és második halállal, azaz teljes megsemmisítéssel fenyegették. A hátramaradottak ügyesen szerkesztett könyörgéseinek meg volt az a hatásuk, hogy ellássák élelmi szerekkel, lakással, szolgákkal és őrökkel, a kik megvédték ellenségei ellen. Földi cselekvényeinek nem volt semmi befolyásuk arra a sorsra, a mely halála után várt reá. Akár jó, akár gonosz, akár igazságos, akár igazságtalan volt: attól a pillanattól fogva, hogy a szertartásokat elvégezték, a könyörgéseket szabályszerűen elmondották fölötte, gazdag és boldog volt sírjában.     Mások ujvilágra helyezték át a lelket s a jövő életben remélhető boldogságot a földi életben elkövetett jó vagy gonosz tettekhez kötötték. A léleknek, mielőtt sorsát megismerte, meg kellett jelennie Osirisnek, Nyugot urának, itélőszéke előtt, a kit a másvilág 42 birája vett körül. Lelkiismerete, vagy a mint az egyiptomiak mondották, szíve, mellette vagy ellene szól, és az életéről tett bizonyság lesújtja vagy fölmenti; cselekedeteit megmérik az igazság csalhatatlan mérlegén, s a másvilági biróság a szerint hozza meg itéletét, a mint azokat súlyosaknak vagy könnyűeknek találta. A bűnös lélek a pokolba hullott, a hol csak undorító anyagokat talál táplálékul, italul, a hol skorpiok és kigyók üldözték, a hol, ezerféle kín és gyötrelem után, a második halál, a teljes megsemmisülés várt reá. Azonban az igaznak talált lélek sem jutott mindjárt a boldogság birtokába. Tudománya, hatalma megnőtt, tetszése szerint ölthet magára bármiféle alakot; de a borzalom és veszély még azután is ezerféle alakban kisértgeti, akadályozza haladásában. A teljes diadalt csak akkor vívja ki, ha Osirissel egyesül, ha Isistől, Nephthystől és a jó istenektől azt a támogatást nyeri, a melyben Osiris részesült. Ezen támogatás mellett áthalad az égi tájakon és elvégzi az A?lu mezőin a titokzatos szántás-vetés szertartásait, azután az istenek csoportjába vegyül és velök megy a Nap imádására.     E boldogság feltételeit az egyiptomiak gyakorlati erkölcstanban foglalták össze a hivők számára. Ennek pontozatai, kisebb-nagyobb terjedelemben, az összes korszakok emlékein előfordulnak, de legteljesebb tartalmuk szerint a Halottak Könyvének CXXV. fejezetében vannak meg.     A Halottak Könyve, melynek egy példányát minden múmia magával vitte, tulajdonképen a halottak számára készült könyörgések és formulák gyüjteménye volt. Az Osiris itélőszéke elé vezetett lélek védi a maga ügyét a másvilági biróság előtt. «Hódolat neked, Igazság és Igazságosság Ura! Hódolat neked, nagy Isten, Igazság és Igazságosság Ura! Eljöttem szined elé, ó uram; itt állok előtted, hogy tökéletességeidet szemléljem! Hiszen én ismerlek téged, ismerem nevedet és a negyvenkét istenség nevét, a kik veled vannak az Igazság és Igazságosság termében s a bűnösök testének maradványait eszik, tele isszák magokat azoknak véréből, azon a napon, a mikor a szavakat mérlegelik Osiris jelenlétében, a kinél az igazság szavának hatalma van: Kettős szellem, az Igazságnak és Igazságosságnak Ura, a te neved. Úgy van, én ismerlek titeket, Igazságnak és Igazságosságnak urai; én az igazságot hoztam előtökbe, én kiírtottam a hazugságot érettetek. Meg nem csaltam soha senkit! Nem sanyargattam az özvegyet! Nem hazudtam a biróság előtt! Nem ismertem a hamis eskűt! Nem cselekedtem semmi tilos dolgot! Nem követeltem a munkavezetőtől egyetlen napon sem több munkát, mint a mennyivel tartozott! … Nem voltam hanyag! Nem henyéltem! Nem lankadtam a munkában! Kitartásom meg nem fogyatkozott! Nem tettem olyat, a mi az istenek előtt utálatos! Nem kevertem bajba a rabszolgát gazdájánál! Nem éheztettem! Nem okoztam könnyeket! Nem öltem! Nem ölettem meg senkit árulásra! Nem követtem el csalást senki ellen! Nem sikkasztottam el a templomok kenyereit! Nem vontam el az istenek áldozati kalácsait! Nem raboltam el a halottak készleteit, kötelékeit! … Nem nyerekedtem csalás utján! Nem hamisítottam a gabona-mérlegeket! Nem csaltam egy ujjnyit sem egy tenyérmértéken! Nem bitoroltam senki földjeit! Nem szereztem csalárd nyereséget a mérlegdeszka súlyainak meghamisításával! Nem hamisítottam meg a mérleg egyensúlyát! Nem vontam el a tejet a csecsemők szájától! Nem vadásztam a szent állatokra legelőjökön! Nem fogdostam hálóval az istenek madarait! Nem halásztam ki a szent halakat tavaikból! Nem gátoltam a vizet, ha idején és helyén volt! Nem vágtam el a csatornát utjából! Nem oltottam el a szent tüzet, a mikor égnie kellett! Nem sértettem meg az istenkört az ő kedvelt áldozataiban! Nem tereltem el az isteni jószágok ökreit! Nem akadályoztam az istent a maga ünnepi menetében! Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok!»     Csaknem szóról-szóra ugyanezen formulákkal ismétlődik a tagadólagos vallomás a fejezet második szakaszában. A különbség csak az, hogy ott minden egyes formula a negyvenkét másvilági biró valamelyikének nevéhez kapcsolódik. A harmadik szakasz is az elsőben foglalt eszméket ismétli, néhol nagyon mystikus alakban: «Üdv nektek, istenek, itt az Igazság és Igazságosság termében, kiknek kebelében nem lakozik hazugság, a kik abból az igazságból éltek, a mely Ón-ban honol s abból tápláljátok sziveteket, a naptányérában lakozó Isten-király szine előtt. Mentsetek meg, ó magas hatóságok, az utolsó itéletnek e napján Typhontól, a ki az ember beleivel táplálkozik; engedjétek magatokhoz a halottat, őt, a ki ártatlan, a ki nem hazudott, nem követett el semmi rosszat soha, nem vétkezett, nem tett hamis tanubizonyságot, a ki nem terhelte magát semmivel, hanem igazságból él és igazságosságból táplálkozik. Csak örömet (okozott mindenütt); tetteiről az emberek beszélnek; azokban az isteneknek is örömük telik. Ő az istennel kibékült a szeretetben; ő kenyeret adott az éhezőnek, vizet a szomjuhozónak, ruhát a meztelennek; hajóval látta el azt, a ki megakadt útjában; áldozatot nyujtott az isteneknek, halotti lakomát az elhunytaknak. Mentsétek meg őt önmagától! Segítségek önmaga ellen (váriáns), ne valljatok ellene a halottak fejedelme előtt, mert az ő szája tiszta és tiszta az ő két keze!»     Szit és Osiris küzdelme az előbbinek győzelmével végződött. E győzelem fejében Szit legalább négyszáz évig uralkodott Egyiptomban. Osiris árván született fia volt hivatva atyját megboszúlni. Horusnak Szit ellen viselt háborúját az edfui templom feliratai beszélik el, még pedig oly bő részletességgel, a milyent még a tisztán történeti feliratokban sem találunk. Horus itt a Harmakhis nevet (Harmakhuti) veszi fel; udvartartása, kormánya, hadserege, hajóhada van. A csapatokat elsőszülött fia, Harhudti, a korona kijelőlt örököse, vezeti.     Az első miniszter, Thot, saját mesterségének istene, a tudományok feltalálója, az ő választott tudományait, a földrajzot és szónoki művészetet tőről-hegyre ismerte, különben udvari történetiró volt azzal a királyi megbizásból nyert feladattal, hogy gondoskodjék királya győzelmeinek megörökítéséről, s hogy azok számára hangzatos neveket találjon. Olyan uralkodó, a kit ilyen derék kormány támogatott, nem tűrhette hosszasan a bitorló Szit hatalmát: uralkodásának 363-ik évében el is határozta a háború megindítását. Megindítja a hadjáratot igássaival és szekereivel, hajóra ül és leereszkedik a Niluson, bölcs vezetéssel intézi a hadmozdulatokat, rendszeres csatákat vív, városokat vesz be eladdig, a míg egész Egyiptom lábai elé borul. Azonban győzelme nem oly teljes, hogy a bitorlót megsemmisíthesse. Különböző viszontagságok után, a két istenkirály peres ügye Szibu isten elébe kerül, a ki követeléseiket úgy egyenlíti ki, hogy a Nilus völgyét két ágra osztja, Memphistől egy kissé délre Titoni-nál, jelölvén meg a határt. Ettől kezdve Egyiptom politikai megalakulása bevégzett tény. A két fél közül az egyik, Felső-Egyiptom, a Horus része; a másik, Alsó-Egyptom Szit része. A kettő együtt képezi majd a fáraók királyságát.     Az első király, a ki az egyiptomiak emlékezetében megmaradt, Mini (Menes) nevet viselt. Ennek származási helye Thini, felső-egyiptomi város volt. Addig Ón és az északi városok vitték a főszerepet Egyiptom művelődésében. Azokat a könyörgéseket és hymnuszokat, a melyek később a szent könyvek magvát képezték, Ón városában szerkesztették. Ón istene, Rá, volt az őskép, a melynek mintájára lassankint a többi helyi istenek alakultak. A Thinita király trónra jutása megfosztotta a Nap városát az oly sokáig gyakorolt elsőségtől.     Az a monarchia, a melyet ő alapított, legalább négyezer esztendeig tartott, harmincz egymást követő dynastiával. Ez a legnagyobb történelmi időkör. A szokott felosztás szerint három része van: az Ó-birodalom, az első dynastiától a tizenegyedikig; a Kőzép-birodalom, a tizenegyedik dynastiától a pásztorok betöréséig; az Új-birodalom, a pásztorok betörésétől a persa hódításig. Ennek a felosztásnak az a hibája, hogy nem számol eléggé a történelem menetével. Egyiptom történelmi életében ugyanis három nagy forradalom képezte a fordulópontokat. Az emberi dynastiák kezdetén az ország súlypontja Memphisben van, Memphis a királyok székvárosa és temetkezési helye, uralkodóit elismerteti az ország többi részében, Egyiptom iparának és kereskedelmének központja, legnagyobb árúhelye. A hatodik dynastia idejében a helyzet változik, az ország életének központja Herakleopolis Közép-Egyiptomban, s az is marad (a kilenczedik és tizedik dynastia alatt) mindaddig, amig a tizenegyedik dynastiával teljesen Thebae ragadja magához az elsőséget; ez az ország valódi fővárosa, ez adja annak királyait. A tizenegyedik dynastiától a huszonnegyedikig minden dynastia Thebaeből származik, a tizennegyedikig, a xoisinek kivételével. A mikor a pásztornépek Egyiptomba törnek, Thébais lesz az egyiptomi nemzet menedékévé; fejedelmei százados küzdelmet folytatnak a hódítók ellen, mig végre sikerült az egész Nilusvölgyet megszabadítaniok egy thebaei dynastia, a tizennyolczadik javára, a mely megnyitja a nagy külháboruk korszakát. A tizenkilenczedik dynastia idejében megfordul az áramlat és az ország súlypontját lassankint ismét északra tolja. A huszonegyedik dynastiával, a tánisival, Thebae már elveszti fővárosi rangját s a Delta városai: Tanis, Bubástis, Mendes, Sebennytos és főleg Sais, vetélkednek az elsőségért. Ezentúl az egész politikai élet a tengermelléki nomosokban központosul; Thebae s nomosai, az aethiopok az asszyrok pusztító betörései következtében, elvesztik politikai jelentőségöket; a romba dőlt Thebae falai közt már csak kiváncsi utazók találkoznak. Ezekhez képest Egyiptom történetét úgy kellene három korszakra osztani, hogy mindenik, egy város vagy országrész általános főhatóságának feleljen meg. Volna tehát:     1. Memphisi korszak (I–X. dynastia); Memphis és a memphisi királyok főhatóságával.     2. Thebaei korszak (XI–XX. dynastia); Thebae és a thebaei királyok főhatóságával. – Ezt a korszakot a pásztornépek betörése két részre osztja; van:     a) Ó-thebaei birodalom. XI–XV. dynastia.     b) Uj-thebaei birodalom XVI–XX. dynastia.     3. Saisi korszak. (XXI–XXX. dynastia); Sażsnak és a Delta más városainak főhatóságával. Ezt a korszakot is két részre osztja a persa betörés; van:     a) Első saisi korszak. XXI–XXVI. dynastia.     b) Második saisi korszak. XXVII–XXX. dynastia. [8 Az első dynastiák történetének fölvilágosítására azóta igen fontos anyag került napvilágra azon ásatásokból, melyeket Amélineau, Flinders, Patrie és de Morgan Abydos és Negadah vidékén 1896-ban eszközöltek. Ezekből kitünik, hogy Egyiptomban is megelőzte a történeti időket az ú. n. kőkorszak.]   Mini és a thinisi dynastiák.     Ha a hagyománynak hinni lehet, Mini nem tartotta lehetségesnek, hogy uralkodói székhelyét szülőhelyére tegye. Uj birodalomnak uj székváros kell. Alapította hát Memphist a Nilus bal partján, a Delta csúcsától délre, egy pár mértföldnyi távolságban. «Ez a Menes vette körül Memphist töltésekkel, a papok elbeszélése szerint; mert egykor a folyó egészen Libya felől, (Egyiptom nyugoti határszélén), a homokos hegység hosszában folyt. Menes, mintegy száz stadiumnyira Memphisen felül, betöltötte a déli folyamágat, ez által kiszárította a régi medret s arra kényszerítette a folyamot, hogy a két hegységet elválasztó völgy közepén folyjon. Még most is szorgosan ügyelnek a perzsák a folyamnak ezen, külön mederben folyó ágára, s a töltést minden évben megerősítik; mert ha ezt a folyam elronthatná és áttörné, attól lehetne tartani, hogy egész Memphist elárasztja. Miután Menes az első király, a töltések segítségével biztos területet nyert, oda alapította azt a várost, a melyet ma Memphisnek neveznek (mert Memphis is Egyiptom keskenyebb területén fekszik); a városon kivül és körülötte a folyamból táplált tavat ásatott, az északi és nyugoti oldalon, mert kelet felől maga a Nilus határolja.» [9 Herodotos. II. 99.]     Menes töltése most is megvan, s «Koseis töltése» néven, a Felső-Egyiptomból jövő áradat viztartóinak kulcsául szolgál. Az uj várost, mely Mannofri, «a jó hely», nevet nyert, Ftáh istennek szentelték, a ki az ő szent nevét, Hekuptah, «Ftáh lakása», ruházta rá; ebből csinálták a görögök az «Egyiptom» nevet. Alapítása elhatározó befolyással volt a királyság sorsára. Amikor Mini a Delta csúcsára tette székhelyét, az ország életműködését egészen uj, addig minden vallásos hagyománytól ment, városba terelte, Egyiptom szervezetét, talán akarata ellenére, egészen megváltoztatta. Addig a papi testületek s papi városok befolyása volt irányadó az ország sorsának intézésében; ha nem is az istenek, de papjaik vetélytársak nélkül uralkodtak országszerte. Attól fogva a papi tekintély második helyre szorult; a katonák osztálya került felül. Ón a maga napistenségeivel, Sais, Nit istennővel, Abydos Osiris sirjával, Thebai, az isten szülőföldje, Denderáh, Háthor lakása elhanyatlottak s lassankint mély homályba merültek. Ellenben Memphis csakhamar az egyiptomi művelődés központjává lőn. Memphisben fejlődik és virágzik fel az irodalom; Memphisben, a királyok palotáiban művelik az exakt tudományokat a legnagyobb szorgalommal; és végül Memphisben teremtik a képzőművészetek a magok remekeit.     Mini, a mint a hagyomány ismerteti, az egyiptomi uralkodónak legtökéletesebb mintaképe. Ő egyszerre építőművész és törvényhozó; alapítja Ftáh templomát, szabályozza az istenek tiszteletét. Szükség esetén harczos is volt s hadait határain túl vezette. A papi történetirás szigorúan bánik el azzal az emberrel, a ki megdöntötte a papok uralmát: szerencsétlen véget tulajdonít ennek a ragyogó életnek; azt mondja, hogy Mini egy viziló fogai közt halt meg, hatvan, vagy hatvanhét évi uralkodás után.     A legenda hamar nevéhez tapadott. Beszélték, hogy elvesztette egyetlen fiát, élte virágjában. A nép a szomorú esetet Manerosnak nevezett, gyászdalba foglalta, a melynek dallama és szövege századok során fennmaradott. Majd fényüzést kedvelő királyt csináltak belőle, a ki feltalálta a lakomarendezés művészetét s megmutatta alattvalóinak, hogy miként kell pamlagra dőlve enni. Tafnekht, saisi fejedelem, a huszonnegyedik dynastiabeli Bokenránf atyja, meg is átkozta Minit egyik hadjárata alkalmával, a melyet az arabok ellen viselt. Az ország sivársága miatt le kellett mondania a fejedelmi asztal fényéről és csemegéiről, s életében egyszer, néhány napig neki is magánember módjára kellett élnie. Átkát ünnepélyesen kőbe vésette Ámon templomában, Thebaeben. Azonban az első emberi király emlékezete mindemellett is kedves volt az egyiptomiak előtt; neve csaknem az összes királyi névjegyzékek kezdetén előfordul; tisztelete állandóan megmaradt egészen a Ptolemaiosokig.     A három első dynastia királyairól vagy épen semmit sem tudunk vagy nagyon keveset. Emlékeik elvesztek vagy még nincsenek felfedezve, s az a kevés, a mit életökből ismerünk, inkább a mondához, mint a történelemhez tartozik. Manethos babonás gyönyörüséggel sorolja elé azokat a csodadolgokat, a melyek uralkodásukra szomorúságot vagy örömet hoztak. A Mini fiának, Tetinek uralkodása első évében kétfejű darú jelent meg, s ez Egyiptomra nézve hosszú és boldog kor jósjele volt; Uenephesz alatt nagy éhség néptelenítette el az országot. Itt-ott egy pár rövid töredék a királyok építkezéseiről emlékezik. Teti kezdte meg a memphisi nagy palota építését; Uenephesz emelte a Kó-komei pyramisokat a mostani Szakkara község mellett. A hagyomány beszéli, hogy többen ezen ősrégi királyok közül, a kikről még azt is alig tudjuk elképzelni, hogy valaha éltek, irodalmi és tudományos érdemeket is szereztek. Teti a gyógyászatot tanulmányozta és boncztani értekezéseket szerkesztett; a Halottak könyvének LXIV. fejezetét és a berlini orvosi papyrosban foglalt értekezések egyikét, a mint hitték, «Huzapa?tinak, a két Egyiptom királyának, az igazmondónak napjaiban fedezték fel.» Huzapa?ti unokája, Szemempszesz alatt borzasztó döghalál pusztította az országot. Ennek következtében felbomlott minden törvényes rend, nagy bűntetteket követtek el, lázadások törtek ki, a melyek gyorsan megbuktatták az első dynastiát.     A második dynastia is Thiniből származott, s ma még ismeretlen kapcsolatban állott Mini családjával. Alapítója, Buziu (BohJoV) Nutirbiu volt, kiről Manetho csak annyit említ, hogy alatta nagy szerencsétlenség történt: Bubástis mellett örvény támadott és sok embert elnyelt. Azonban Kakou és utódai törvényhozó királyok voltak, kiknek rendeletei gyökeresen megváltoztatták Egyiptom vallási és politikai szervezetét; Kakou isteneknek nyilvánította a memphisi Hápit, a heliopolisi Mnévist és a mendesi kecskebakot. Még királyi nevét is «a férfiak férfia» vagy «bikák bikája» jelzővel látja el; a mivel kétségtelenül a korában uralkodó jelképes eszmékre czéloz: ennek világos bizonyítéka volt a szent állatok istenítése. Utóda, Binutiru (BihJriV), a királyi vérből származó nőkre is kiterjesztette a trónöröklés jogát. Erre nyomós vallási és politikai okok vezethették. Egyiptomban a király nem volt, mint máshol, csupán ember, a kinek az a feladata, hogy a többieket kormányozza, hanem egyenes utódjok és leszármazottjok azoknak az istenségeknek, a kik egykor a Nilus völgyében uralkodtak. Mint ilyen az istennek élő megnyilatkozása és megtestesülése, a Nap fia (sze Rá). Van is gondja fennen hirdetni mindenütt, a hová nevét irja, hogy az ő ereiben az istenek vére foly és biztosítja számára a királyi hatalmat. Kétségtelen, hogy a mig férfiutódokban nem volt hiány, a leányok a női lakosztály korlátai közt maradtak és semmi jogot nem tarthattak a koronára; de mihelyt a férfiág megszakadt, semhogy a királyság emberi család kezére jusson, inkább a leányutódokra ruházták, abban a gondolatban, hogy a nap nemzetségét a leányok is folytathatják. Ennélfogva minden uj dynastia alapítójának az volt első és legfőbb gondja, hogy az isteni családdal összeköttetésbe jöjjön. Feleségül vette hát az előbbi uralkodóház herczegnőit, vagy fiaival házasította őket össze. Ez az egyesülés eltüntette a napdynastiák lánczolatában támadt pillanatnyi szakadást, sőt még a bitorlást is törvényesítette.     A második dynastia többi fejedelmei csak nevöket hagyták ránk. Szondu még a görög korban is tisztelet tárgya volt, de a többiekről csak egy pár nevetséges dolgot tudtak, így pl. Nofirkeri idejében a Nilus tizenegy napig mézzel folyt, Szeszokhrisz óriás termetű ember volt. A memphisi sirvárosban talált némely emlékek, Thothhotpu sirja Szakkarában, Siri nagy stélája a gizehi muzeumban, Szapi szobrai a Louvreban, a mint hiszik, szintén ebből a korból származnak. Bármit mondottak is ezekről, annyi bizonyos, hogy jellegök nem gyermekkorában lévő művészetre vall. Kétségtelen ugyan, hogy a hieroglyphák sorában rendetlenség mutatkozik, az alakok inkább nagyoltak és esetlenek, mint bevégzettek; de ezek a fogyatékosságok egyszerüen azt bizonyítják, hogy a kezünkbe került emlékek nem a leggondosabban készült darabok közül valók. Minden korban vannak gyenge alkotások. Az ásatások véletlenségéből úgy esett, hogy nem a legjavát találtuk meg annak, a mi ez első dynastiák szobrászainak kezéből kikerült. Akármilyen kezdetlegesek is a Szapi szobrai és a Siri stélája, de nem durvábbak, mint a IV. és VI. dynastia egynémely szobra és stélája. Nyelvezet és irásmód dolgában alig ósdibbak és szokatlanabbak, a közönséges memphisi emlékeknél. A személyek ruházatán és viseletén mutatkozó némely különösségek: a paróka alakja, a szem alá vont zöld sávok egyszerüen a divat szeszélyei, és nem egyebek.     A második dynastia utolsó királyával a Mini egyenes ága valószinüleg megszakadt. Öt és fél évszázra terjedő uralkodása sem a dicsőségnek, sem a nehézségeknek nem volt hiával. Mini a Nilusvölgy összes törzseit egyesítette fennhatósága alatt; de egy néppé tömörülésök nem lehetett egyetlen kormány munkája. A nomosok fejedelmei, a kik öröklési joggal felruházott helytartókká lettek, nehezen tudtak kibékülni hűbéri alárendeltségökkel s kegyetlen vagy gyenge uralkodók alatt kétségtelenül mohón ragadtak meg minden alkalmat a lázadásra. Nagyon valószinű, hogy némelyek nemcsak saját függetlenségöket vívták vissza, hanem mellék dynastiákat alapítottak, vetélkedtek a főhatalomért az uralkodó családdal, olykor rövid ideig tartó tehetetlenségre is kárhoztatták azt. A fáraók némely névjegyzékében előforduló s a Manetho jegyzékeiben nem említett királynevek nagy része valószinűleg ezen törvénytelen dynastiákhoz tartozik. A Mini utódai teljesen megtörték ezen ellenállásokat s az egész országgal elismertették főhatalmukat. Az engedelmességre kényszerített nomosok fejedelmeiből lettek a fáraók főudvari méltóságai s a király első tisztviselői: a törzsek összegyültek és összeolvadtak «Abutól Adhuig». Elephantinétől a Deltáig. Mini alapította az egyiptomi királyságot; egyenes utódai a két első dynastia alatt megalakították az egyiptomi nemzetet.     A két első dynastia táblázata, a mennyire azt ez idő szerint meg lehet állapítni.   I. Thinisi dynastia. II. Thinisi dynastia. I. Mini (MhnhV, MneuiV). I. Buziu (BóhqoV). II. Teti (¢AqwqiV a¢). II. Kakou (KaiecwV). III. Athôti (¢AqwqiV b¢). III. Binutiru (BínwqriV). IV. KENKEHS. IV. Uznasz (TlaV). IV. OUENEFHS. V. Szondu (SeqenhV). V. Huszapaiti (OusafaidoV). VI. ? (CairhV). VI. Miribi (MiebidoV). VII. Nofirkeri (NefercerhV). VII. Szemszu (SememyhV). VIII. Nofirkaszokari (SeswcriV). VIII. Kobhu (CoubienhV? BienechV). IX. ? (CenerhV).