Khepera  Khepera (más néven Khepri vagy Kheper) a legősibb egyiptomi istenek egyike. Igen keveset tudunk róla, kultusza nagyon nehezen érhető nyomon az egyiptomi vallásban. Szövegekben és ábrázolásokon találkozhatunk vele, de templomáról se tudunk, és mitológiai szerepe sem tisztázott. Funkciójának két dimenziója szorosan összefügg egymással. Egyfelől ő a teremtés szimbóluma, az önmagából keletkező létező. Neve teljes alakjában (Khepera Kheper-Dzsesef) azt jelenti "Aki Önmagát Teremti", "Aki Önmagából Keletkezik" (a kheper szó jelentése: történni, keletkezni, teremteni, válni valamivé). Legtöbbször szkarabeuszként ábrázolják, vagy szkarabeusz-fejű emberként, esetleg teljesen antropomorf alakban, szkarabeusz-szimbólummal a feje fölött. A szkarabeusz széles körben ismert egyiptomi szimbólum, de jelentésével csak kevesen vannak tisztában. Felmerül a kérdés, hogy mi köti össze a teremtő istent a ganajtúró bogárral. A választ a szkarabeusz szaporodási szokásaiban kell keresnünk. A bogár petéit a görgetett rögbe helyezi és az új egyed teljes fejlődési periódusán keresztül ott is marad. A rögből már a kifejlett bogár bújik elő. Az egyiptomiak ebből annyit láttak, hogy a szkarabeusz élettelen anyagból válik élővé, illetve életet teremt az élettelen anyagból. Így vált szimbólumává az önmagából keletkező életnek, a teremtésnek és a megújulásnak. A megújuláshoz kapcsolódik szerepének másik vonatkozása, mely a naphoz és Ré-hez, a napistenhez köti. Eszerint Khepera a nap égi útjának egyik stádiumát jelképezi, a felkelő napot, a megújult, megfiatalodott, újjáéledt Rét. Erre a szerepére utal IV. Thotmesz sztéléje, mely a gízai Nagy Szfinx mellső mancsai között áll. A felirat szerint Khepera a gízai nekropolisz őrzője és a Szfinx nem más, mint az ő sírja. A Nagy Szfinx kelet felé néz, a felkelő napot kémleli évezredek óta. Arra a pontra szegezi tekintetét, ahol Khepera minden reggel feltűnik. IV. Thotmesz a hallhatatlanság isteneként is utal rá ( ld. Idézetek). Boleslaw Prus "A fáraó" című könyvében hadsereget térítenek le a kijelölt vonulási útról és egy élet munkájával kiásott csatornát temetnek be azért, hogy elkerüljenek egy szkarabeuszt, melyet egy katona az úton látott. Nem akarják kockáztatni, hogy a sereg eltapossa a szent állatot. Hogy ez az epizód mennyire fedi valóságot, hogy az istenség tiszteletét mennyire vetítették le magukra az állatokra, azt nem tudhatjuk biztosan. Utalások azért akadnak, de ezek különbözhettek az egyes állatok esetében. (Ha zargatásuk bűn volt, akkor hogyan vadászhattak vizilóra, amely Thoérisznek és Széthnek is szent állata volt? Nem mondhatjuk ezt általánosságban.) Az biztos, hogy az állat, melyben az adott isten megtestesül szentnek számított, de nem egylényegűnek magával az istenséggel. A szkarabeusz esetében azt hiszem kijelenthetjük, hogy a "Fáraó"-ban leírt eset reálisnak tűnik. A szkarabeusz nagyon széles körben elterjedt vallási szimbólum volt Egyiptomban, amulettként az egyik legnépszerűbb jelkép volt. Gyakran talákozunk vele ékszereken, királyi jelképeken is. Kheperáról ehhez képest meglepően keveset hallunk. Titokzatos és tisztázatlan alakja ő az egyiptomi pantheonnak. Jelképének népszerűsége és gyakori ábrázolása (leginkább szkarabeusz-formában, más alakban elég ritka) egyrészről szöges ellentétben áll személyének titkozatosságával, másrészről viszont számolnunk kell azzal a tényezővel, hogy az egyiptomi ember nem jegyezte le a számára egyértelmű, magától értetődő dolgokat. Ezért nem maradt fenn eredeti forrásban Ízisz és Ozírisz története sem. Annyira közismert volt, hogy nem volt rá szükség, hogy lejegyezzék. Talán Khepera szerepe és mitológiája is emiatt nem maradt fenn írásos formában. Az is lehetséges, hogy nem tisztelték különálló istenként, csak Ré egyik megjelenési formájaként.     Tutankhamon melldíszén is a szárnyas Khepera áll a középpontban. Ugyanakkor a megjelenő szinbólumok hieroglifaként összeolvasva a fáraó koronázási nevét adják: Nebkheperuré. Mivel egyes neveket, főleg az istenek neveit tiszteletből előre kellett írni, itt az olvasás sorrendje nem ritka, de mindenképpen érdekes módon teljesen megfordult, és alulról felfelé halad. Khnum   A kosfejes Khnum az ún. elephantine-i istenhármasság feje, családjával (legtöbbször Satet áll mellette feleségként és Anuket kettejük lánya) együtt az első kataraktának és azon túl a Nílus titokzatos forrásának oltalmazója, és ezen keresztül egyben az áradás rendjére és a föld termékenységére is ügyel. Ennek megfelelően főtemploma az első katarakta kezdeténél, Elephantine szigetén (a mai Asszuán) volt, de tekintélyes temploma volt Her-Werben (itt Heket férjeként) és Esznában (itt egy másik hármasság férfi tagjaként) is. Az esznai Khnum templom sokak szerint a ptolemaiosz-kori templomok legszebbike. Az istenség tisztelete az első katarakta felett, a núbiai templomokban is kimutatható. Ennek különösen szép példája II. Ramszesz bét el-wali templomának falain látható, ahol a fáraó az elephantine-i hármasság előtt hódol. Szerepét tekintve szorosan kötődik a teremtéshez is, mivel a mítosz szerint ő alkotja meg fazekaskorongján az élőlények testét és ka-ját és a későbbi vallási felfogás szerint teremtő aspektusa általánosabbá vált, és az istenség belépett a kozmikus teremtő princípiumok közé. Ennek következtében kultusza egész Egyiptomban elterjedt, bár legintenzívebben a már említett kultuszhelyeken ápolták. Khnummal kapcsolatban ismét előtérbe kerül a kosnak Amon esetében már tárgyalt termékenységi aspektusa, és szerepe az egyiptomi jövendőmondásban. (Emlékezzünk Amon kosfejes ábrázolására és orákuluumaira!). Érdekes, hogy az isten teriomorf ábrázolását nézve nyomonkövethetjük az egyiptomi juh-tartás változását is. A legkorábbi ábrázolásokon négyszarvú kosként jelenik meg, később vízszintes, hullámos szarvai vannak, mely az ókori Egyiptomban honos, de még a fáraó-korban kihalt Ovis longipes paleoaegyptiaca-ra jellemző. Bizonyos Khnum-ábrázolások azonban egy később elterjedt másik, kétszarvú  juh-fajtát idéznek (Ovis platyura aegyptiaca). Fő kultuszhelyén, Elephantine szigetén alakjához egy igen komoly csetepaté (hmm ... ma inkább nemzetközi konfliktusnak neveznénk) is kötődik, ami a Kr.e. 410-ben, a perzsa uralom idején, egészen pontosan II. Dareiosz uralkodása alatt esett meg. Ezt az esetet érintőlegesen már említettük korábbi írásainkban is, de soha nem mulasztanánk el egyetlen alkalmat sem, hogy újra kitérjünk rá. : ) A szigeten az Kr.e. VI. században egy erős zsidó kolónia jött létre, mely vallását akadálytalanul gyakorolhatta és helyi perzsa tisztviselő réteg kegyét élvezte. Ennek következtében egy kiélezett társadalmi és vallási feszültség jött létre: egyrészről az egyiptomiak gyűlölték a zsidókat, mert azok a perzsákat szolgálták; másrészről pedig Khnum isten templomában a kost, az isten szent állatát feltétlen tisztelet övezte, míg párszáz méterrel arrébb a zsidók bárányt áldoztak a peszah ünnepén. A konfliktus akkor robbant ki, amikor - állítólag - a zsidók nem átallottak a Khnum templom közvetlen szomszédságában bárányt áldozni. Khnum papjai a helyi perzsa tisztviselő (szatrapa) távollétében annak helyetteséhez fordultak, megnyerték jóindulatát, mire az engedélyezte az egyiptomi seregeknek, hogy rombolják le Jahve elephantine-i templomát. Ezen a történeten keresztül nagyon jól megfogható az egyiptomi-perzsa konfliktus és általában az egyiptomi idegengyűlölet, mely igencsak megnehezítette a Kr.e. VI-V század belpolitikáját. A zsidók később engedélyt kaptak ugyan a templom újjáépítésére (a perzsa szatrapától), de erre soha nem került sor. A vallásukban sértett egyiptomiak felgyújtották a koloniát. Maat     Maat istennő Merenptah sírjában, szárnya között az oltalmazó shen-gyűrűvel a fáraó kartusait védelmezi.   IV. Ramszesz felmutatja az alvilágon kosfejű alakjában hajózó Rének Maat-ot. Mielőtt belekezdenék az egyik általam - és azt hiszem bátran állíthatom, hogy mindkettőnk által - leginkább tisztelt istenség, Maat bemutatásába és dicsőítésébe, szeretném kiemelni, hogy ehelyütt kifejezetten az istennő perszonifikált aspektusával kívánok foglalkozni. A szerepe mögött meg rejlő eszmével, annak árnyalataival és az egyiptomiak gonodlkodásában betöltött szerepével A mi témáink között, a Maat, nefer, hotep című írásunkban foglalkozunk. A fáraó ezzel kapcsolatos kötelességének részleteire is ott térünk ki. Talán egyetlen más istenségnél sem érhető tetten annyira szembeötlően az egyiptomi gondolkodásmód azon vonása, mely szerint igyekszik az elvont fogalmakat megfoghatóvá tenn, mint Maatnál. Maat istennő az igazság princípiumának perszonofikált alakja és egyben egy olyan istenség, akinek személyében igen tiszta formában megmaradt a kötődés az eszméhez, melyet képvisel. Nevének jelentése "igazság", "rend", "törvény". Általában női alakjában ábrázolják, fején egy speciális strucctollal, amit Maat tollának is neveznek, de bizonyos kontextusban csupán maga a toll is megjelenítheti az istennőt. Az egyiptomi mitológia Ré lányának és egyben Ré szemének tartja, aki apja orrlukában lakozik. Kultuszhelye, temploma nem volt, mert az általa megjelenített eszmény egyetemes értéke nem tette lehetővé, hogy kultuszát - már ha lehet így mondani - helyileg behatárolják. Valóban elbizonytalanodom, ha Maat kultuszáról kell beszélnem, ebből a szempontból ugyanis igencsak kilóg a többi istenség sorából. Az ő kultuszában általában nem neki áldoznak, hanem őt áldozzák. A fáraó egyik legfontosabb - ha nem a legfontosabb - feladata a maat fenntartása a birodalomban. Azzal, hogy az istenek előtt felajánlja Maat-ot (általában az istennő ülő szobraként jelenik meg, melyet az uralkodó a tenyerében tart) bizonyítja, hogy a feladatának eletet tett és joggal számíthat az istenek kegyére. Mindaz, amit az istennő képvisel, a fáraó személyén és tettein keresztül érvényesül a világban. Maat igen fontos szerepet tölt be a szív mérlegelésénél, sőt, mondhatni valójában ő dönti el, hogy valaki bekerülhet-e Ozirisz országába. Ha az elhunyt szíve nehezebbnek bizonyul Maat tollánál - tehát bármiféle hazugság, becstelenség terheli - akkor soha nem léphet az Alvilág Urának színe elé, és nem nyeri el az örök életet. Az igaz ember az, aki a szívében hordozza Maat-ot. Erről tesz tanuságot az elhunyt a Halottak Könyvének sokak szerint legszebb versében, az ún. Tagadó vallomás-ban: "Üdv néked, törvény és igazság hatalmas ura! Íme, a színed elé járulok, hogy megcsodáljam sugárzó tökéletességedet! Mert ismerlek téged és ismerem titkos nevedet, Ahogy ismerem a negyvenkét isten nevét Akik körülvesznek téged Maat fénylő csarnokában Azon a napon, mikor előszámláltatnak a bűnök Ozirisz színe előtt. ... Lásd, Maat-ot én a szívemben hordozom."    Mandulisz   Végigolvastad már a könyvespolcodon lévő összes "egyiptomos" könyvet, Kedves Olvasó, és mégis ... Mandulisz nevű egyiptomi istenről még soha nem hallottál? Nem vagy vele egyedül. Sok éve foglalkozom már egyiptológiával, de nekem is teljesen ismeretlen volt, amíg nem olvastam a nevét a kalabshai templom falán, bevallom, nem kis meglepetéssel. Próbáltam utánanézni, hogy kiféle-miféle istenség lehet, de miután a legtöbb helyen meg sem említik, ahol meg igen, ott is csak annyit olvastam, hogy "Kalabshában tisztelt istenség", csalódottan beletörődtem, hogy egyelőre kénytelen vagyok ennyivel beérni. Véletlenül került a szemem elé egy könyv a tanszéki könyvtárban, mely - ha nem is kimerítően de részben - választ adott a Mandulisszal kapcsolatos kérdésekre. Ezúttal egy olyan istent mutatunk be neked, Kedves Olvasó, aki a szó szoros értelmében bemutatásra szorul. Hogy miért nem hallottál még róla? Ennek két oka is van. Egyrészről azért, mert erősen lokális istenség, kultusza szinte kizárólag az 1. katarakta környékére és Alsó-Núbia északi peremére korlátozódik, sőt nem egyszer kifejezetten núbiai istenként utalnak rá. Ábrázolásával csak négy helyen találkozunk: a már említett Kalabsha templomban, illetve a Philae szigetén lévő Ízisz templomban, a denduri templom falán és az Ajuala templomban. Mind a kalabshai, mint pedig a denduri példa Augusztus császár nevéhez fűződik, de sajnos nem tudjuk, hogy a császár miért illette Manduliszt ilyen kiemelt figyelemmel. Ismeretlenségének másik oka az, hogy a fáraókorból nincs róla említés, kizárólag a római korból, amikor az egyiptomi istenek - ezek között is elsősorban Ízisz, Ozírisz és Hórusz - kultusza reneszánszát élte. Szerepét illetően nem sok fogalmunk van, tekintve, hogy az említett ábrázolásokon kívül semmilyen forrásunk sincs róla. A napistenként aposztrofálják és a keleti horizonthoz társítják, az ábrázolásokon Ízisz és Ozírisz illetve Uadzset társaságában jelenik meg, de minden esetben az Ozírisz-triász tagjaként, Hóruszt helyettesítve. A felkelő naphoz fűződő szerepe és illusztris felmenői mellett megjelenése is Hóruszhoz köti. Sólyomfejű emberként lép elénk a falakról vagy gyermekként, hercegi fürttel. Mindkét ábrázolás ikonográfiailag Hóruszt idézi. A fentieket figyelembe véve jogosan merül fel az azonosítás lehetősége: lehet, hogy a római kori misztériumokban Mandulisz vette át Hórusz szerepét, vagy pedig egyfajta "Núbiai Hóruszként" kezelték. Az is lehet, hogy egy núbiai istent így próbáltak beolvasztani az egyiptomi panteonba. Mindegyik lehetőségre találunk számos példát az egyiptomi mitológiában és vallási gyakorlatban, de sajnos nem tudhatjuk biztosan, hogy ebben az esetben melyikkel állunk szemben a források rendkívüli szűkszavúsága miatt. Meret-szeger  A Hegy titokzatos Úrnője ízig-vérig újbirodalmi istennő, és szigorúan Thébához kötődik. A thébai nyugati part legmagasabb hegyének, a ma El-Quorn (arabul: A Szarv) néven ismert, 450 méter magas hegynek istennője ő, annak a hegynek, mely természetes piramisként magasodik a thébai nekropolisz fölé. Kultusza a XVIII. dinasztia idején kezdődött, és a XXI. dinasztia alatt ért véget, ahogy a Királyok Völgye elveszítette addigi szerepét. Az istennőt rendszerint ágaskodó kobraként ábrázolják, mely fején Hathor-koronát visel: két ökörszarvat, köztük a napkoronggal. Néha azonban megjelenik kobrafejű nőalakként, vagy éppen fordítva: női fejet viselő kobraként is, az említett fejékkel. Ez valószínűleg visszavezethető arra a tényre, hogy a hegy patrónusa előzőleg Hathor volt. Neve azt jelenti: "Aki A Csendet Szereti". Ő védi a nekropolisz csendjét, mely egyben szimbolizálja a titoktartást és így megóvja a királysírokat a feldúlástól. Szerepe kettős. Jellemét tekintve nem feltétlenül gonosz, de kegyetlen és szigorú. Keményen ítél, és a legkisebb hibát is szigorúan bünteti, vaksággal, kígyómarással, vagy akár halállal. Könyörtelenül sújt le mindenkire, aki a nekropolisz békéjét bármi módon megzavarja. Remekül illik hozzá a meredek falú szakadékokkal szabdalt, görgeteges, és rendszerint rettenetesen forró hegy minden veszélye és szeszélye. Ugyanakkor a XVIII-XX. dinasztia sírépítői védőistennőjükként tisztelték. Meret-szeger hegye alatt található falujuk, Szet Maat, az Igazság Helye (ma Deir el-Medine) nem csak a munkásoknak, hanem elöljáróiknak és családjuknak is otthonul szolgált. A faluból keskeny hegyi ösvény vezetett át a Királyok Völgyébe és a Királynék Völgyébe, amelyek átvágtak a falu fölötti gerincen is. Itt, egy valamelyest védett helyen átmeneti szállásként egy kisebb telep is volt. A munkások itt szálltak meg, ha nem volt elég idejük a faluba visszamenni, vagy ha váratlan rossz idő: khamszín vagy a ritka, de rendkívül heves és nagyon hirtelen érkező záporok egyike utolérte őket. Az út helyenként szakadék szélén vezet, és gyakran csúszós a kőtörmeléktől. Tele van olyan veszéllyel, mely egy elvétett lépés, egy rosszul kiszámított mozdulat eredményeképpen könnyen az életébe kerülhet annak, aki ezeket az utakat járja nap, mint nap. Az ösvény nagy része fölött ott tornyosul az Úrnő Hegye, szinte ránehezedve a tájra. Mindez alighanem elég ahhoz, hogy elhiggyük: Meret-szeger igen széles körben tiszteletnek örvendett azok körében, akik a királysírok építésénél valamilyen szerepet játszottak. Az ösvények mentén két-három, Ptahnak és Meret-szegernek szentelt kápolna is állt. Meret-szeger egy idő után kiterjesztette hatalmát a kis településre, amely a Két Ország legkiválóbb és legjobban fizetett mesterembereinek és családjaiknak otthona volt. A hallgatag Úrnő részévé vált a mindennapoknak és a XIX-XX. dinasztia idején már bele is szól a falu életébe. Történt egyszer, III. Ramszesz uralma alatt, hogy az egyik munkavezető, egy bizonyos Neferabu megdézsmálta a munkások olajkészletét, majd megvádolta egy becsületes társát, hogy elterelje a gyanút magáról. Ekkor azonban furcsa dolog történt: megvakult. Meret-szeger nem tűrte bűnös viselkedését. A munkavezető megijedt, bevallotta tettét és tisztázta megvádolt társát, és az Úrnő szokatlan kegyet gyakorolva megbocsátott neki, visszaadta a látását. Azoknak azonban sosem bocsátott meg, akik a hegyen átkelve nem voltak iránta elegendő tisztelettel, és nem figyeltek a lábuk elé. Az ő büntetésük gyakran halál volt. Állítólag az istennő még ennél is kegyetlenebbül bánt el azokkal, akik nem tartották meg a fáraók nyughelyének titkát. Bár a kis munkásfalu ma már kihalt és romos, csupán a turisták verik fel a csendjét, de Meret-szeger még mindig gondosan őrzi azt. Nemrégiben egy holland hölgy is kivívta az Úrnő haragját, és egy feltáratlan aknába (talán épp egy sírhoz tartozott, melyet szokás szerint az istennő oltalmába ajánlottak) zuhanva ott veszett. Hiába kiabált segítségért. Hangját a babonás helybeliek ugyan meghallották - saját bevallásuk szerint - de a nekropolisz szellemeinek tulajdonították, akik számukra egyáltalán nem szokatlan "vendégek". (Rendszeresen megjelennek, és általában kacsákat szállva meg a sírok körül hangoskodnak haragjukban.) Holtteste mellett egy képeslapra írt feljegyzést találtak, amelyben kijelentette, hogy a saját hibájából érte a baleset, és senkit ne tegyenek felelőssé érte. Ebből is látszik, az Úrnő nemcsak szigorú, de igazságos is, és az igazságot előhozza az emberekből. Néha nagyon nagy áron.   Min  Min a termékenység és a nemzőerő isteneként ismert, azonban eredetileg nem a termékenységi aspektusa volt domináns. Eredeti szerepéről nem sokat tudunk, egy feltételezés óvó-védő szerepet tulajdonít neki. Azért nehéz megállapítani korábbi funkcióját, mert az istenség kultusza nem egyiptomi eredetű. Az istenség talán Núbiából vagy Puntból került Egyiptomba, kultuszának központja Koptosz lett.   Ábrázolása nagyon jellegzetes. Kizárólag antropomorf formában jelenik meg, a síkábrázolásokon egyik kezét mindig felemelve, előremeredő hímtaggal (melynek hosszúsága az ábrázolásokon pontosan az isten magasságának 1/6-a kellett, hogy legyen. Hát szó se róla . az egyiptomi istenek méreteikben is isteniek voltak.) :-) Felemelt keze fölött az uralkodói korbács látható, melyet azonban soha nem fog meg. Ebből a kéztartásból következtetnek a tudósok esetleges védő funkciójára, hiszen a felemelt kézről általában valamilféle tiltásra, visszatartásra asszociál az ember.   A Min-ábrázolásokat nézve sokan tették már fel nekem a kérdést, hogy miért félkezű az istenség. Valóban az ábrázolásokon csak a már említett felemelt kéz látszik, de elárulom, hogy Minnek igenis van másik keze is, mely a szobrokon jól látszik, de a kétdimenziós ábrázolásokon az egyiptomi síkművészetre jellemző legnagyobb felületek elve miatt nem tudták megjeleníteni. Nézd csak meg, kedves olvasó, az alábbi képet, mely egy Min-szoborról készült. Ezen jól látszik a másik keze is, mely pozíciójából eredően szorosan az oldala mellé simul. Ezért nem tudták a képeken ábrázolni, hiszen ez a kéz mindig Minnek a szemlélővel ellentétes oldalán van. Alakja az Újbirodalom idején összeolvadt Amonnal, így ezután inkább Amon-Minként vagy Amon-Ré-Kamutefként találkozunk vele. Érdekes, hogy bár szentélye nem volt Thébában, évente többször is volt ünnepe.   Az egyiptomiak egy speciális fajtájú salátát - egyesek szerint valami kelfélét - tulajdonítottak Minnek. A növény és az isten kapcsolata nem teljesen tisztázott de az ábrázolásokon a salátát az istennek kijáró pompával viszik oltáron Min után. Egyesek szerint a saláta is - akár csak Min maga - a férfi nemzőerő szimbóluma volt, mivel sűrű állagú fehér nedvet bocsájt ki. Természetesen a növény nedve kedvelt "csodaszer" volt impotencia ellen és bőséges gyermekáldás érdekében