Az ókori Egyiptom istenei Ezen az oldalon az egyiptomi isteneket szeretnénk bemutatni - egy kicsit másképp. Igyekeztünk kiemelni az egyiptomi mitológia legérdekfeszítőbb, legviccesebb, legromantikusabb, legmeghatóbb momentumait és ezeken keresztül bemutatni szereplőiket: Egyiptom mindenható istennőit és isteneit. Persze nem mulasztjuk el bevezetésképpen röviden bemutatni őket. Az írások elején igyekszünk röviden összefoglalni, hogy mi a szerepük, kik a lemenőik és felmenőik és hogyan ismerheted fel őket ha netán találkoznál velük (ősi egyiptomi drogreceptek később!). Ha folytatásokban megjelenő szösszeneteink felkeltették az érdeklődésedet egyik-másik isten iránt, akkor az alábbi könyvekben olvashatsz róluk és történeteikről részletesebben: Kákosy László: Az Ókori Egyiptom története és kultúrája Egyiptomi és Mezopotámiai regék és mondák (Dobrovits - Kákosy) A paraszt panaszai - óegyiptomi novellák Plutharkhosz: Ízisz és Ozírisz    Ammit  Ammit eredetileg nem isten, ahogy eredetileg Bész sem az. Ha nevének írásmódját megnézed, ugyanúgy az állati gerezna determinatívumot látod a végén, mint a ház békéjére ügyelő "ördögfiókánál". Ammit alvilági démon, de a szív megmérettetésénél játszott szerepe miatt érdemesnek láttuk, hogy felvegyük az isteneket bemutató rovatunkba. Ammit ugyanis nem más, mint a rettenetes Halottfaló, aki a szív mérlegelésénél a mérleg alatt kuporog, és reménykedik. Hogy miben? Az sem marad sokáig titok.   Ammit itt Hunofer papiruszán ücsörög, és éhesen, esdekelve néz az éppen nem látható Thotra. Ez a démon színtiszta elegye minden borzalomnak, amit egy egyiptomi egybe tudott sűríteni: a feje krokodil, sörénye és testének mellső része oroszláné, hátsó része vízilóé. Tipikus egyiptomi kiméra tehát, talán csak azért maradt ki belőle a skorpió és a kígyó, mert az már azért túlzás lett volna az újbirodalmi felfogásnak - ennyire összetett lények kiagyalásához legalábbis a Későkorra van szükség! ;o) Ammit ábrázolása először a XVIII. dinasztia elején jelenik meg, nagyjából egy időben a Halottak könyve Szív mérlegelése jelenetével. Főként Thébában volt elterjedt, leggyakrabban a thébai nekropolisz sírjaiban találkozunk vele. Ábrázolásai leginkább azokon a papiruszokon maradtak fenn, amit az elhunyt mellé (vagy a feje alá) helyeztek, és amelyek a Halottak könyvének passzusait tartalmazták, hogy útmutatóként szerepeljenek a túlvilágba vezető úton. Korábbi említéséről nem tudunk, így azt sem tudjuk, hogy része volt-e régebbi korokban az egyiptomi hitvilágnak. Mégsem lehet teljes mértékben kizárni ezt a lehetőséget, mivel a túlvilági ítélet elképzelése még az Ozírisz-hit igazi térnyerését is megelőzi, és a Piramis-szövegekben is említést nyer. Ekkor ugyan még Ré bíráskodott az elhunyt felett, de maga az ítélet nem kapott akkora hangsúlyt, mint az Újbirodalom idején, és a résztvevőit sem sorolják fel olyan gondosan. Heti intelmei is felhívják az olvasó figyelmét arra a nem felejtendő tényre, hogy a túlvilági bírák mindent tudnak, és megvesztegethetetlenek - csak épp azt nem részletezi, hogy kik azok.   Ammit itt még sörény nélkül, ám megtévesztő mosollyal hasal a Nebked-papiruszon. Ne dőlj be neki: épp a Te szívedről álmodozik! A léleknek, ha Ozírisz színe elé akart jutni, számos akadályon és megpróbáltatáson kellett átjutnia. Ennek egyik, talán legfontosabb állomása volt a Kettős Igazság Csarnoka, ahol az utolsó ítélet óegyiptomi megfelelőjére került sor: a szív megmérettetésére. Anubisz és Thot kapcsán már ejtettünk erről szót: a halott szívét mérlegre helyezték, a mérleg másik serpenyőjébe Maat tolla került. Anubisz kezelte a mérleget, Thot pedig feljegyezte az eredményt, és jelentette a műveletet a távolabbról, szentély alakú baldachinos trónusáról figyelő Ozírisznek és a negyvenkét bírának. Ha a szív többet nyomott Maat tollánál, az elhunyt útja véget ért, nem juthatott tovább. Szívét Ammit kapta, aki epekedve várta, hogy végre megebédelhessen. Az ábrázolásokon izgalmában rendszerint Thot felé fordul, és lesi, hogy az mikor ad végre engedélyt a táplálkozásra - így nem veheti észre, ha (a megfelelő áldozati ajándékok, varázslatok és amulettek érveinek súlya alatt) Anubisz bizony ellene dolgozik, és időnként az elhunyt javára matat a mérleggel. Így már talán érthető, hogy miért olyan éhes mindig! Ne tévesszen meg az a képe, amit a XVIII. dinasztia idejéből való Nebked-papiruszon mutat: korántsem valami mosolygós, vidám játékállatkára kell számítani. Óvakodj tőle, és élj úgy, hogy ne valljon ellened a szíved! Amon  Amonról köteteket írtak már tele az egyiptológusok és vallástörténészek, éppen ezért nem törekedhetek arra, hogy itt, pár bekezdésben mindent elmondjak róla. Mégis megpróbálok egy tömör, de átfogó összegzést adni, érintőlegesen kitérve a lehető legtöbb vonására és jellemzőjére. Talán egyes olvasók túl vázlatosnak fogják találni az írásomat, azonban - mint, ahogy már annyiszor hangsúlyoztuk - célunk a figyelem és az érdeklődés felkeltése, nem pedig tudományos monográfiák publikálása. Ennek ellenére ez a bemutatás egy kicsit hosszabbra sikerült elődeinél. Ezen istenség tárgyalásakor szükségszerű némiképp eltérnem a többi isten bemutatásánál már megszokott szerkezettől, mert úgy érzem, hogy Amon sokrétűsége megkívánja a kicsit bővebb lére eresztett tényszerű bemutatást, még egy összegzés esetében is. Azért hagyományainktól nem térünk el, lesz sztori is. Olvass tovább! Amon az egyik legáltalánosabb és leguniverzálisabb istene az egyiptomi panteonnak. A XVIII. dinasztiától a birodalmi teológia sok vonással ruházta fel annak érdekében, hogy, mint birodalmi isten minél egyetemesebb legyen, és minél több isten szerepét olvassza magába, ezért eredeti funkciója elég nehezen megfogható. Amon több attribútumában is felfedezhető a teremtő funkció, de nem ez az egyetlen szerepe. A cél az volt, hogy kultuszát minden más isten kultusza fölé emeljék, ezért igyekeztek minél több isten szerepét beleolvasztani, és őt tenni meg minden istenek atyjának, a teremtő istennek, akitől minden élet ered. Így jöttek létre olyan, Amonnal azonos lényű istenek, mint Amon-Ré, vagy Amon-Min-Kamutef. Arra is történt kísérlet, hogy Ozírisz helyét átvegye az alvilágban, de a túlvilághit és a halotti kultusz túlságosan mélyen gyökerezett az egyiptomi hagyományokban ahhoz, hogy ki lehessen tépni. Az istenség már az Óbirodalom idején is ismert volt (a Piramisszövegek már megemlítik), de csak az Első Átmeneti Kor idejétől követhető nyomon a kultusza, mely ekkor még csak Thébára koncentrálódott. Théba helyi főistene még a Középbirodalom idején is Montu volt, Amon csak a XVIII. dinasztia uralma alatt vált Théba - és a birodalom - főistenévé. Ekkor került az egyiptomi panteon élére, és kultusza gyakorlatilag összefonódott a királyság intézményével és az állam vezetésével. Ez az istenség - és a köré rendeződött isteni család, a thébai triász - fénykora. Kultuszának fellegvára, a karnaki templom-komplexum a Középbirodalomtól a Későkorig rengeteg fáraó keze nyomát viseli magán. Papsága olyan hatalommal bírt, mely még a fáraó uralmát is veszélyeztette. A XXI. dinasztiától Amon fizikailag is "államfővé" vált. A birodalmat érintő döntésekben őt magát kérdezték meg, és ő orákulumain keresztül válaszolt. Ezen alkalmakkor az istenség szobrához fordultak tanácsért, és az bizonyos mozdulatokkal jelezte egyetértését vagy ellenvetését. A döntése szent volt. Hogy maga az isten válaszolt-e, vagy esetleg a szobrot tartó papok keze remegett meg, azt nem tudhatjuk. Mindenesetre a döntés elég gyakran képviselte Amon papságának érdekeit a központi hatalommal szemben. Kultusza még Nagy Sándor hódításának idején is igen nagy hangsúllyal bírt. A nagy makedón hadvezér áhítattal és tisztelettel fordult a meghódított országok kultúrája és vallása felé. Ez Egyiptomban sem volt másképp. Tisztában volt vele, hogy ha el akarja fogadtatni uralmát az egyiptomi néppel, akkor tisztelnie kell hagyományaikat. A Siwa oázisba ment, Amon egyik kultuszhelyére, hogy hatalmát elismertesse az istenséggel. Amon fiává fogadta Nagy Sándort, így a hadvezér isteni legitimációjához nem férhetett többé kétség. Vagy talán itt is inkább Egyiptom domináns papi rendjének jóváhagyására és politikai támogatására volt szükség? Az mindenesetre tény, hogy egyetlen istenség kultuszát sem hatotta annyira mélyen át a politika, mint Amonét. Nevének eredeti formája "Imen" ami annyit jelent "Az Elrejtett", "Aki Rejtve Van". Amont sem csak egyetlen néven és egyetlen formában tisztelték. Hívták "Az Egyetlen"-nek is. A vallástudomány ezen a ponton vél felfedezni hasonlóságot a monoteista vallásokkal. Amon körül ugyanolyan fogalmak sorakoznak, melyek az egyetlen, nem látható, meg nem nevezhető istent tisztelő vallások istenei körül. Lehet, hogy a számunkra ismert, nyíltan gyakorolt politeizmus fölött létezett egy titkosabb, misztikusabb vallás Egyiptomban?   Amon és III. Thotmesz alakja Noferhaut rendőrfőnök sztéléjén. A sztélé a Budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona   Amon koronáján a díszítés általában elég nehezen kivehető, előszeretettel stilizálták, és magának a koronának a kiképzése sem egyértelmű. Ezért érdekes ez a kép, amelyen jól látható minden szükséges részlet, és az is egyértelmű, hogy a koronát tollak díszítik. Amon leggyakrabban ember alakban látható az ábrázolásokon, fején kettős tollkoronával. Kos képében is tisztelték. A karnaki templomának bejáratához vezető utat több száz kosfejű szfinx kettős sora őrzi mind a mai napig. A kos a termékenység, és ezen keresztül a teremtés szimbóluma volt az egyiptomi vallási gondolkodásban. Azt a teremtő erőt szimbolizálta, mellyel csak a legidősebb, a legősibb istenek rendelkezhettek. Ezek az istenek jelen voltak a világ keletkezésénél és a kezdetektől fogva ismerik a sorsát. Ezért fordulnak hozzájuk - mindenek előtt Amonhoz - jóslatokért. Liba alakban is megjelenik, ami a Nagy Gágogóval való azonosításnak köszönhető. Ré nemzőinek őseként is emlegetik, a szentek szentjének (Imen Dzseszer Dzseszeru). Amon több attribútumában is felfedezhető a teremtő funkció, de nem ez az egyetlen szerepe. A cél az volt, hogy kultuszát minden más isten kultusza fölé emeljék, ezért igyekeztek minél több isten szerepét beleolvasztani, és őt tenni meg minden istenek atyjának, a teremtő istennek, akitől minden élet ered. Így jöttek létre olyan, Amonnal azonos lényű istenek, mint Amon-Ré, vagy Amon-Min-Kamutef. Arra is történt kísérlet, hogy Ozírisz helyét átvegye az alvilágban, de a túlvilághit és a halotti kultusz túlságosan mélyen gyökerezett az egyiptomi hagyományokban ahhoz, hogy ki lehessen tépni. Évenként, az áradás második hónapjában megrendezett fesztiválja, az Opet-ünnep Egyiptom legpompásabb ünnepei közé tartozott. Társa eredetileg Amaunet volt, aki végigkíséri Amon kultuszát, azonban helyét egyre jobban átveszi az istenség új családja, a thébai triász másik két tagja, Mut és Honszu. Amon családjának persze voltak földi tagjai is, a fáraók (erre utal a már említett eset Nagy Sándorral). Az Újbirodalom uralkodói mind Amon fiainak tekintették magukat, egyes fáraóknál azonban ez az ideológia kiemelt szerepet kapott. Hatsepszut például arra használta fel, hogy ingadozó legitimációját megerősítse. Mert ki látott már olyat, hogy nő üljön Egyiptom trónján? A királynő ezért különös hangsúlyt fektetett arra, hogy Amontól való származását hitelessé tegye és így próbálja meg elfogadtatni magát fáraóként. Felirata szerint Amon álmában meglátogatta a királynő édesanyját, és akkor nemzette vele Hatsepszutot. A felirat pikáns részletességgel írja le az éjszakát, amikor az isten saját magjából származó gyermekkel áldotta meg a királynőt. Ezek után persze kétség sem férhetett hozzá, hogy Hatsepszut legitim uralkodója a Két Országnak. Amon kultusza évezredekig jelen volt az egyiptomi vallásban. Ez hosszú idő egy kultusz számára. A kereszténység Isten-kultusza sem "öregebb" 2000 évnél. És milyen érdekes! A köré szerveződött egyházi apparátus legalább olyan szerepet kért és kapott a politika színpadán, mint Amon papsága. Legalább akkora gazdasági hatalommal is bírt, és a Vatikán ugyanúgy Isten városa, mint ahogy Théba Amon városa volt a Kr.e. XI. - IX. században. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, Amon kultusza azt jelentette az ókori Egyiptomban, amit napjainkban a kereszténység.   Amon kosfejű szfinxként ábrázolva, a karnaki temploma előtt. Anubisz (Inpu)  Ki ne ismerné a temetők és balzsamozás sakálfejű istenét, aki az egyik legnépszerűbb alakja az egyiptomi pantheonnak, annak ellenére, hogy a mitológiában nem sok szó esik róla. Érdekes helyet foglal el az istenek családfáján: Ozírisz és Nephtysz (Nebet-het) "törvénytelen" gyermeke [Ozírisz összetévesztette Nephtyszt Ízisszel, a feleségével - legalábbis otthon biztos ezt mondta :-) ] Fekete sakál-feje és a nekropoliszokhoz kapcsolódó szerepe miatt horror-filmek kedvelt alakja, pedig semmivel sem szolgált rá arra, hogy gonosz istenségként tartsák számon. Jóindulatát fokozottan ajánlott megbecsülni, mert minden halandónak szüksége lehet egy kis protekcióra a szív mérlegelésénél (az az egyiptomi "utolsó ítélet"), és Anubisz sokat tehet az ügy érdekében. A Halottak Könyvének ábrázolásain ő az, aki a mérleg alatt térdel, és néha bizony bele is piszkál a rendszerbe, hogy az épp mérlegen lévő szív nehogy nehezebbnek bizonyuljon Maat, az igazság istennőjének tollánál. Legalábbis, amíg az eredmény fel nem jegyeztetik. Úgyhogy ne fukarkodjatok az étel-, ital- és illatáldozatokkal!                       Ápisz  Az egyiptomiak (egyik) szent bikája, aki lényében Ozírisszal azonos, az ő egyik legősibb megjelenési formája. Hatalmáról sokat tudna mesélni a perzsa Kambüszész király, aki Ápisz bosszújának köszönheti vesztét :-) Kambüszész Kr. e. 525-ben rátört Egyiptomra de a hadjáratot kénytelen volt félbeszakítani, mivel a Síwa oázisba tartó serege odaveszett egy homokviharban. Ő a csodával határos módon megmenekült és, amikor visszatért Memphiszbe a város éppen Ápisz ünnepét ülte. A dührohamairól híres uralkodó annyira felbőszült azon, hogy a nép ünnepet ül, mikor őt ilyen szerencsétlenség érte, hogy lándzsáját az Ápisz bika combjába döfte (az Ápisz bikát nagyon nehéz volt választani mivel igen szigorú előírásoknak kellett megfelelnie ahhoz, hogy a papok Ozírisz megtestesülésének tekintsék). Pár évvel később, úton haza, Perzsiába állítólag combon döfte magát egy szerencsétlen mozdulattal és elvérzett. A legenda szerint pontosan ott sebesült meg, ahol ő megsebesítette a szent állatot. Hát. utánajárni nem tudunk. Kambüszész odaveszett seregét nemrég megtalálták a Szahara homokjában. A száraz környezetben a teljes sereg - katonák, állatok, fegyverek, még a vacsorájuk is - spontán mumifikálódott és szinte tökéletes állapotban vészelte át az elmúlt évezredeket.    Bész     .   Nyakláncra való Bész-amulett a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből A groteszk kinézetű kis démon eredetileg nem is isten, sőt, nem is egyiptomi. Állítólag Punt országából érkezett a Nílus völgyébe, hogy ott igazi karriert csináljon. Görbe lábú, kócos hajú, ijesztő kinézetű törpe, arcán állandóan csínytevésre kész vigyor, maga a megtestesült vidámság. Szakálla szerteszét áll, nyelve mindig kilóg egy kicsit, egyetlen ruházata egy nyakába kanyarított párducbőr. Meghökkentő kinézete ellenére jótékony oltalmazó, ő vigyáz a ház békéjére, elsősorban a születéskor, és kisgyermek korban van ráutalva az ember. Megóv a gyermekbetegségektől, távol tartja a rossz szellemeket és démonokat, akik rettegnek rémisztő ábrázatától. De ő a kozmetikumok ura is, ami elég meghökkentő szerep számára. Szeleburdi kinézetével, gunyoros gombszemeivel, állandóan táncra álló karikalábaival azonban annyira belopta magát a szívekbe, hogy még ennél is magasabb posztra került. Bész ugyanis szabályosan beépült a köznép mindennapjaiba. Bútorokon, amuletteken ezernyi helyen megtalálni a vidám oltalmazót. Népszerűsége a későkorra még tovább fokozódott, és egészen hihetetlen fokra jutott: még Oziriszt is magába olvasztotta a maga módján! Kialakult ugyanis egy panteisztikus istenség, amely alapvetően Bész alakjára épült. Ez a négy (vagy több) szárnyú, madárfarkú, testének legkülönfélébb részein ezernyi állatfejjel és a nyakán (időnként "többek között"!) jellegzetes Bész-fejjel megjelenő istenség testének minden pontján szemeket viselt, ami Oziriszra utal. A Metternich-sztélén fején rendkívül összetett koronával, kezében ankh-hal és uasz-jogarral, lép elénk - és milyen lábakon? Nos, emberi lábai vannak, de a lábfeje gyakran állatfejet formáz... Ez az istenalak már nem is emlékeztet a mértéktartó egyiptomi kimérákra, hanem a mindenhatóság és mindenben megnyilvánulás kaotikus megnyilatkozása - önmagában is látlelet a későkorról. Addig azonban hosszú volt az út, amíg az állatnak tekintett kis démonból (nevének determinatívuma egy kifeszített gerezna, ami az állatokra utal) a nép jótevő házi istenén keresztül ilyen szertelen univerzális istenné lett Bész. Amilyen hosszú volt, olyan hosszan ható a kultusza, amely ma a piacokon és szuvenírárusoknál nyilatkozik meg. Az Egyiptomba látogató hölgyek ma is szívesen veszik a Bész-szobrocskákat, mert elűzi a betegségeket, a gyerek rossz álmát, és vidám védelmet nyújt a gyermek-fantáziában elősompolygó szörnyektől - a gyerekek pedig barátot fedeznek fel a torzonborz szakállú törpe alakjában. Az ókori egyiptomi otthonok mókás őrzője feladatra lel még oly sok ezer év után is.   Hapi  Hapi esetében nehéz lenne megmondani, hogy lényegében istenről vagy istennőről beszélünk-e, mivel az istenség hermafrodita. Az ábrázolásokon telt mellekkel jelenik meg, de teste többi részét, valamint ruházatát tekintve férfi. Szimbolikája valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a Nílus megtermékenyíti, és egyben táplálja is Egyiptom földjét, tehát egyesíti magában a megtermékenyítő férfi és a tápláló női princípiumot. Hapi valahol messze délen lakik egy barlangban, amit még soha ember fia nem látott, és korsóiból önti a Nílus vizét. Közvetve tehát ő táplálja Egyiptomot. Az emberek a Nílus áradásakor Hapi apró szobrocskáit dobálták áldozatként az egyre emelkedő vízbe, mely a jövő évi termést, a kenyeret, az életet jelentette az egyiptomi ember számára. Minden, ami a Nílus megáradásának napján történt, Hapi áldását viselte magán. Egyiptom népe annyira Hapi kegyeinek tulajdonította jólétét, hogy az országegyesítés szimbólumát (szema-taui), az összefonódó papiruszt és lótuszt is Hapi kettős alakja szokta az ábrázolásokon összekötözni.   A szema-taui, az Országegyesítés szimbóluma. Az ábrázolás érdekessége a szokásostól kissé eltérő, nagyon szép, díszes uralkodói kartus, II. Ramszesz neveivel. Hathor  Ő a szépség és a szerelem istennője, szerepét mégsem lehet azonosítani a görög Aphroditéval vagy a római Vénusszal. Sokféle alakban ábrázolták de legjellemzőbb megjelenési formája a jellegzetes Hathor-frizurával és kedves tehénfülekkel ábrázolt nőalak. Általában a napkoronát viseli tehénszarvai vagy fülei között. Ikonográfiája időnként (főleg a késői korokban) összekeveredett Íziszével. Az istennő szerelem harcos oldalát, egyfajta túláradó érzelmi világát is megtestesíti: amikor Ré megharagudott az emberiségre, Hathort utasította az emberek elpusztítására. (Az Égi Tehén mítosza) Az istennő olyan lelkesedéssel vetette bele magát a feladatba, hogy Ré csak egy csellel tudta megállítani, amikor úgy döntött, hogy mégis megkegyelmez szánalmas teremtményeinek. Egy személyben felesége és anyja Hórusznak (neve - Hut-hor - azt jelenti: Hórusz Háza). Bármennyire is furcsa, az egyiptomi mitológiában ez a két szerep tökéletesen megfér egymás mellett, sőt, még az az ellentmondás is belefér, hogy Hórusz egyben Ízisz és Ozírisz gyermeke is (az egyiptomi vallás nem éppen következetes). Évente egyszer szent nászt ül Hórusszal. Hathor dendarah-i szentélyéből az istennő szobrát (ami az egyiptomi vallásban az istennel azonos) ünnepi menettel átviszik Hórusz edfui szentélyébe, hogy ott két hétig egymáséi lehessenek. 14 nap évente - így nem csoda, hogy több ezer éve nem unnak egymásra. =) Hatsepszut halotti templomának falán maradt fent ez a jelenet, ahol a fáraót (valószínűleg eredetileg Hatsepszutot, majd az alakot III. Thotmesz uzurpálta) Hathor tehén alakjában a tejével táplálja.   A Hathor-fejes oszlopok jellegzetes motívumai a Hathor-templomoknak, jellemzően az Újbirodalom elejétől (XVIII. dinasztia) a ptolemaiosz-korig.   Hathorral sokszor találkozhatunk a mai szépségeszménynek is megfelelő gyönyörű nő alakjában, aki tehénszarvakkal és napkoronggal ékesített koronát visel.   A denderai Hathor-templom, jellegzetes Hathor-fős oszlopaival egyike a legszebb ptolemaida templomoknak. Az oszlopokon található arcok sajnos a templom sok reliefével együtt iszlám pusztítás áldozatául estek, mert az iszlám tiltja az emberábrázolást. Honszu  Egyiptomban a nap, mint istenség szerepe annyira meghatározó, hogy a szoláris istenek szinte megszámlálhatatlanok. A Hold jóval kisebb jelentőségű, de lunáris, azaz a Holddal rokonított istenből is akadt legalább három. Érdekes módon, és más vallásokkal és mitológiákkal ellentétben, ezek mindegyike hímnemű, és szó sincs arról, hogy a napisten felesége vagy leánya lenne bármelyik is - Kemet földjén a "Nap-fivér, Hold-nővér" elképzelés nem működött. (Egyiptomban természetes módon, azért itt is akadhatnak kivételek.) E három isten egyike Jah, akinek neve egyszerűen annyit tesz, hogy Hold. Ő nagyon ritkán fordul elő, leginkább csak nevekben találkozunk vele. Az ő szülöttének vallja magát nevében a hykszoszverő I. Jahmesz fáraó, a XVIII. dinasztia megalapítója. Az Amósze, Amaszisz, Jahhotep nevekben is ő tűnik fel (az Amósze és Amaszisz nevek a Jahmesz különböző alakjai). Thotról, a leggyakoribb holdistenről már szóltunk itt, az Istenek rovatban. Most a Hold egy másik, időről időre nagy tiszteletnek örvendő istenével ismerkedhetünk meg, akinek természete is változékony, mint a Hold. Honszunak van tisztán állati és sólyom fejű, emberi testű alakja is. Alakjai részben az éppen betöltött tisztségére is utalhatnak. Leggyakrabban azonban Ptahhoz hasonló, álló múmiaként találkozhatunk vele. Ez a hasonlóság zavarbaejtő, hiszen még a kis "úszósipka" is ott van a fején, ám segít felismerni a gyermektincs és az időnként megjelenő, Thotéhoz hasonló holdkorong fejdísz. Míg Ptah "csak" a wasz-jogart, dzsed-oszlopot és az ankh-keresztet (vagy ezek kombinációját) fogja maga előtt, Honszu ezek - vagy ezek egyike - mellett az ozíriszi eredetű uralkodói jelvényeket is tartja: a heka-jogart és a neheh-"légycsapót". Ezekben megnyilvánul az isten királyi vonatkozása is - erről a családi állapotával kapcsolatban nemsokára szó lesz. Mindenesetre érdemes ügyelni a részletekre! ;o) Honszu teriomorf alakja a majom, amit Thottól kölcsönzött, és a Harmadik átmeneti kortól válik népszerűvé. Egy, a British Museumban őrzött papirusz nem kevesebb, mint három Honszut különböztet meg, Unnehen, Honszu és Honszu-Noferhotep néven. Honszu eredeti alakjában itt Honszu-Noferhotep jelenik meg, míg Unnehen és Honszu az, akik az élet és halál könyvét birtokolják. Ők ketten "két élő, nagy majom" a papirusz szerint. Unnehen nem más, mint Honszu ifjúkorában, és ketten együtt a sors pozitív és negatív oldalait személyesítik meg. A Harmadik átmeneti korban már szembesült a papság azzal a problémával, hogy a sorsot kiszabó vagy átalakító, könyörtelen istenség szerepe nehezen egyeztethető össze a jóságos "gondoskodó" szereppel. Ezt az ellentmondást oldották fel úgy, hogy nem magát Honszut, hanem külön isteni lényekként elgondolt, megszemélyesített aspektusait tekintették sorsisteneknek. A karnaki Honszu-templomban Hold-koronás, bonyolult jogarú, sólyomfejű, kuporgó emberi alakok képében két megtestesülése jelenik meg: Honszu-Noferhotep és a Thébai Honszu. Ez a sokoldalúság a thébai főisten, Amon hatalmát növeli, mert Honszu, mint Amon fia, az Elrejtett alárendeltje, így sorsistenként adott jóslata Amon jóslata, dicsősége pedig Amon dicsősége is. Ugyanakkor, mivel Amon az istenek királya, Honszunak is megjelent uralkodói természete. Akadt olyan irányzat, amely a nevét is a "Király ivadéka" kifejezésből eredeztette, és egy alternatív írásmóddal az olvasót is erre a következtetésre próbálták rávezetni. Pedig Honszu neve valójában azt jelenti, hogy "futó", ami a Hold-természetéből, annak a napéhoz képest váltakozó, a másik öt ismert bolygóhoz képest pedig "siető" mozgásából ered. Honszu a thébai hármasság tagjaként a legismertebb, ahol Amon és Mut mellett ő volt a "gyermek" - ami nem jelentette automatikusan azt, hogy Amon és Mut lennének a szülei. A múltja azonban sokkal korábbra nyúlik vissza. Honszu alakja valamikor az ősi időkben, talán már az Óbirodalom előtt megjelent. A piramisszövegekben már megemlítik, érdekes módon, mint rettegnivaló pusztítót. A 402. mondás szerint például ő az, aki leöli az isteneket a király számára. Az Első átmeneti korban és a Középbirodalom idején kifejezetten félelmetes túlvilági hatalom, aki a holtak szívével és fejével táplálkozik, és az elhunytak lelkének nem árt óvakodni tőle. Az Újbirodalom idején válik általánossá legismertebb szerepköre: a jóságos gyógyító, aki a betegek reménysége. Később is megjelenik alakjának kérlelhetetlen oldala, de ekkor már kegyetlenül közömbös sorsalkotó istenségként. Ez a kettősség is az egyiptomiak pozitivista világszemléletét mutatja, hiszen a gyógyulás akkoriban közönyös hatalmak döntésétől függő, bizonytalan dolog volt. A kettős jellemkép megjelent már az Újbirodalomnál korábbi emlékekben is: a Középbirodalom idejéről származó, Az életunt beszélgetése a lelkével című költeményben Honszu az "Igazság írnoka". Talán ilyen szerepével is összefügg az, hogy (főként a későkorban) jóslatokért, döntésekért - orákulumért - is fordultak hozzá, ami egyébként sorsisteni ténykedésével is indokolható.   A kéttermészetű isten jóindulatát azzal is igyekeztek megnyerni, hogy egyik mellékneve a "gondoskodó". Úgy tartották, hogy jóakarata még az idegenekre is kiterjed - a Bentres-sztélé arról számol be, hogy egy szobra révén még a behteni fejedelem leányát is meggyógyította. Bizonyára erre a jóakaratra számíthatott Tutankhamon is, akinek képmását egy gyönyörű thébai Honszu-szobor viseli. Az ifjú fáraónak vajon mitől oly fájdalmas az arca e szobron? Vajon segítséget nyújtott neki az addig úgy üldözött és mellőzött isten, Amon és Mut gyermeke? Honszu újbirodalmi fő kultuszhelye természetesen Thébában volt, és Karnak templomegyüttesében III. Ramszesz nagy templomot kezdett építtetni neki. Ez csak az Újbirodalom végére készült el, az utolsó munkálatok már Herihórra maradtak. A királyhatnám főpap le is tette a névjegyét, mégpedig kartusba - ma is ott látható a perisztül-udvar keresztgerendáin. Az első pylon díszítése már I. Pinodzsem idején fejeződött be, és a templom elé, a karnaki templomkörzet nyerstégla falába pedig III. Ptolemaiosz I. Euergetész vágatott kaput - ennek mai neve Báb el-Amara. Az, hogy a munkálatok még ennyire kései időszakban is folytatódtak, Honszu jelentőségéről nyújt szemléletes képet. A Későkorban, amikor I. Pszuszennész fáraó uralma alatt Tanisz felvirágzott, Honszu kultusza részben áttolódott az új főváros új Nagy Templomába, és a thébai Honszu-templomnak valamelyest csökkent a jelentősége, de nem veszett el teljesen. A Nagy Templom mellett I. Nektanebo idején Honszu-Noferhotep-templom épült, jellemezve a Honszu-képben beálló változásokat. A ptolemaioszi időkben Kom Ombo ikertemplomának déli, azaz nagyobb jelentőségű felében is Honszu volt a helyi triász "gyermek"-tagja, itt Szobek és Hathor mellett. Ebben az időben azonban már annyira megváltoztak a vallási viszonyok és annyira beléjük ivódott a politika, hogy a templom másik felében Haroérisz mellett két mondvacsinált istent: Taszenetnofret-et (a jóságos nővér) és Panebtaui-t (a Két Ország ura) tiszteltek - ezekben nem nehéz felismerni a ptolemaida uralkodót és nejét - aki rendszerint ténylegesen is a király húga vagy nővére volt, ám jóságos volta... khm... nem mindig bizonyítható. ;o) Honszunak nemcsak a szerepe mutatott változatos képet, hanem az is, ahogy az állam hitéletében - gyakorlatilag az udvar istenek iránt mutatott érdeklődésében - milyen helyet töltött be. Tutankhamon nagy elődje, III. Amenhotep nem a thébai gyógyítóban bízott: Tusrattától, Mitanni királyától kért és kapott Istár-szobrot, hogy szenvedésein az enyhítsen. Ez sértés volt, de nem az istenség ellen irányult, hanem a túlságosan is nagy befolyással bíró, ám még többre éhes Amon-papság ellen, akik kezükben tartották a thébai triász kultuszát. A királyt végül mégis testi bajai repítették az égbe - ha úgy vesszük, az Amon-papság és Honszu nyert. Ellenben II. Ptolemaiosz Philadelphosznak több szerencséje volt, neki visszaadta az egészségét e nehezen kiszámítható isten. Honszu fénykora az az időszak volt, a XVIII-tól a XXVI. dinasztiáig, amikor a thébai hármasság, Amonnal az élen, hatalma csúcsán tündökölt. A gyermektincset viselő isten atyja fényében jutott igazán szerephez, pedig egy későkori történet szerint elég tiszteletlen volt Amonnal. Addig erőszakoskodott, hogy látni akarja isteni atyja valódi alakját, amelyet még az istenek sem ismertek, hogy végül a kedves papa beadta a derekát. Kosbőrt húzott magára, és kosfejet öltött, hogy akaratos fiának láthatóvá váljon. Arról már nem szól a történet, hogy Honszunak hogy tetszett a mutatvány...     Hórusz  Hórusz - Ozírisz és Ízisz fiaként és apja örököseként - a földi birodalom örököse, az apját megbosszuló fiú, az ifjú, harcos isten, aki mítosza révén az egyiptomi istenkirályság intézményének egyik jelképe lett:  a mindenkori fáraó a kettős korona birtokosaként Hórusz földi megtestesülése. Az ábrázolásokon általában sólyomként vagy sólyomfejű emberként jelenik meg. Az istenség kultusza időtlen a Két Ország történelmében, kultuszhelye elsősorban az egyesítés előtti időszak egyik fővárosa, Nehen (Hierakónpolisz, azaz "sólyomváros"), de az uralkodóval való azonosításának köszönhetően az egész országban tisztelték. (Edfuban található, ptolemaiosz-kori templomát mindenkinek ajánlom figyelmébe.) Hórusz kiemelt szerepét az egyiptomi panteonban az is mutatja, hogy Ízisz és Ozírisz mellett neki van a legkiterjedtebb mítosza. Leghíresebb története nagybátyjával, Széthtel a királyság örökjogáért vívott harcát örökíti meg. Ez a történet több epizódból áll és igen sok oldalúan mutatja be az isteneket, nem takargatva azok emberi, már-már gyarló vonásait sem. A két isten (Hórusz és Széth) már 60 éve "fárasztja" az Isteni Kilencséget a vitával, hogy Ozírisz után (akit Széth gyilkolt meg, majd miután Ízisz feltámasztotta és fiút szült neki, leszállt az alvilágba, hogy ott uralkodjék tovább) ki örökölje Egyiptom Kettős Koronáját: a testvér vagy a fiú. Számunkra talán természetes lenne, hogy az örökség apáról fiúra száll, de a kora-dinasztikus időkben még erősen éltek Egyiptomban a sokkal korábbi törzsi hagyományok, melyek szerint az örökség az elhunyt legidősebb férfirokonát illeti. (Nyilvánvaló, hogy ezekben az időkben ez az emberek között is kérdés volt, nem csak az istenek vitatkoztak rajta.) Az Isteni Kilencség nem tud dönteni és ezért sorozatos próbák elé állítják a feleket, valamint kiterjedt levelezést folytatnak más istenekkel, hátha ők el tudják dönteni a kérdést. Az ellenfelek közben tusát vívnak tusa után, melyekből általában Hórusz kerül ki győztesen. A mítoszban harci jelenetek, pikánsnál pikánsabb esetekkel váltakoznak. Hogy végül kinek a javára döntenek az istenek? =)   Összehasonlítva Kephrén diorit szobrával, feltűnik, hogy az arányok megfordultak a 2000 év alatt: itt már Hórusz a nagy, és az oltalmazott fáraó vész el mellette.   A Két Úrnő: Nehbet  és Uadzset  Formabontó ötlet tőlünk, hogy ezúttal egyszerre két istenséget - egészen pontosan két istennőt - mutatunk be egymás mellett. Ennek oka az, hogy a szóban forgó istennők szerepüket tekintve szorosan összekapcsolódnak. Ugyanakkor viszont egy ország választja el őket egymástól. Hogy miért? Nehbet Felső-Egyiptom védőistennője, míg Uadzset Alsó-Egyiptom patrónusa. Utóbbival Utó és Wadjet néven is találkozhatsz. Ők ketten a "Két Úrnő", akik a Két Ország - Alsó- és Felső-Egyiptom - egységének vallási oldalát képviselik. Ennek következtében a királyság intézményének jelképeivé váltak már nagyon korán a birodalom történetében. A két országrész védőjeként egyben a fáraó oltalmazása is feladatuk. Gyakran találkozhatunk velük a fáraó homlokán, ahol alkalmanként felváltják a szintén királyi védőistenségként tisztelt ureusz-kígyót. Ennek egyik legszebb példája a méltán híres Tutankhamon maszk, ahol az ifjú király arcmását keretező kék-arany csíkos nemesz-kendőt a keselyű képében ábrázolt Nehbet és a kobra-istennő, Uadzset fogja a fáraó homlokára. Gyakran azonosítják az ureusz kígyót az Uadzsetet jelképező kígyóval, az igazság azonban az, hogy az ureusz jelképének eredete olyan régre nyúlik vissza, hogy már az ókori Egyiptom korában is egy ősi és titokzatos jelképnek számított. Mivel maguk is nehezen tudták megmagyarázni vallási jelentőségét, ezért egyszerű megoldásnak tűnt a hozzá legjobban hasonlító istenséggel, Uadzsettel azonosítani. A kettő bár azonos lehet, semmiképpen sem ugyanaz. Ellentmondás? Már megszokhattad ebben a rovatban! : )  Tutankhamon aranymaszkján a Két Úrnő ábrázolása helyettesíti az ureuszt. (Born montázsa) Kultuszuk olyan szervesen összefonódott a királyi hatalommal, hogy a királyi titulatúrában is megjelennek. A "Két Úrnő"-cím egyike a három hagyományos fáraó titulusnak ("Hórusz"-név, "Két Úrnő"-név és "Alsó- és Felső-Egyiptom királya"-név), melyet már Aha (Ménész), az egységes Egyiptom első fáraója is felvett (a további két uralkodói címet csak később, a 3. illetve a 4. dinasztia idején veszik fel először a fáraók). Mint már kiderült keselyű, illetve kobra alakban ábrázolják oket. Bár a legtöbb egyiptomi istenség antropomorf, esetleg hibrid (emberi alak állati fejjel) alakban is megjelenik, nekik a már említettől eltérő ábrázolásukat nem ismerjük. Gyakran ábrázolják őket koronával a fejükön, ilyenkor Nehbet Felső-Egyiptom fehér koronáját viseli, míg Uadzset természetesen Alsó-Egyiptom vörös koronáját. Nehbet városa Neheb volt, ami Thébától délre, a Nílus keleti partján, pontosan Hórusz szent városával, Hierakonpolisszal szemben található, míg Uadzset a Deltában, Butó városában "lakott". Az egyesítés előtt ez a két város volt Felső- illetve Alsó-Egyiptom "fővárosa". Érdekes módon ezeknek az istennőknek nincs nyoma az egyiptomi mitológiában. Nem szerepelnek a mítikus történetekben, nincs "családjuk", nem szerepelnek semmilyen isten-triászban vagy enneádban. Ennek következtében róluk nem tudunk a többi istennél már megszokott érdekes történettel előállni. Kultuszuk a predinasztius korba nyúlik vissza, amikor Egyiptom még nem volt egységes állam, és Egyiptom egész története során töretlenül fennmaradt. Amíg fáraók voltak a Két Országban, addig a Két Úrnőnek is akadt dolga mellettük: óvták és védelmezték a rájuk bízott országokat és az isten-királyt, aki uralni volt őket hivatott.