|
4.fejezet: Szemet szemért
4. Fejezet - Szemet szemért
Rose és Sirius hamar elfelejtették a Slach ügyet, mivel közeledett a házasság napja.
Mindenki izgatottan készülődött a nagy napon.
Már dél is elmúlt, Sirius és Remus már a templomban volt. Az egyik teremben voltak, amíg mindenki meg nem érkezik, és kezdődhet a ceremónia. Rose és Nicol a gyerekekkel együtt a szomszédos szobában készülődött, mert hát, a vőlegény az esküvőig nem láthatja a menyasszonyt.
Remus ez egyik széken ült, Sirius pedig fel alá járkált. Idegesen tördelte az ujjait, és szinte minden percben megkérdezte, hogy „Ugye minden úgy fog menni, ahogyan megbeszéltük?”. Remus pedig szokása szerint „igen”-nel válaszolt, mert hát, miért ne menne minden rendben?
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer te is megházasodsz.
- Hát, őszintén szólva én sem. De nézz rám! Most itt állok, és idegeskedek, amit nagyon ritkán szoktam.
- Hát igen. De nyugi már.
- Nyugodjak meg? Hogy tudnék ilyenkor megnyugodni?
- Heh, gondoltam, hogy ezt válaszolod…
- Mert? – értetlenkedett Sirius.
- Te is ezt mondtad Jamesnak a saját esküvőjén, és ő is így reagált. Most már legalább tudod, hogy milyen, ha az ember házasodik.
Sirius elgondolkozott ezen a dolgon egy kicsit, de elmélkedéséből kizökkentette egy női hang. Nicol volt az. Az ajtóban állt, gyönyörű kék ruhájában, ami a földet súrolta. Remusnak egy kicsit elkerekedett a szeme, így gyorsan elnézett másfelé.
- Lassan kezdhetünk majd. A gyerkőcök is készen vannak.
- Rose… izgul? – érdeklődött levegőt visszatartva Sirius.
- Hú, de még mennyire. De ez nem kifejezés. Talán jobban is izgul, mint te. De sikerült megnyugtatnom. Szóval hamarosan kezdhetünk, ha már mindenki itt van.
Sirius odalépett az ajtóhoz, és kikukkantott.
Szemével megkereste Narcissát, akit, annak ellenére, hogy eddigi életében ellene volt, most mégis normálisnak vélt, elhívott. Ott ült, szinte majdnem az első sorban, és kisfiának a csokornyakkendőjét igazgatta. Hosszú, szőke haja az arcába hullott. Amikor ujjaival kiszántotta arcába hulló tincsit, egy boldog mosolyt küldött egy előtte álló, vörös hajú férfinak, aki visszamosolygott.
- Ki az a vörös hajú férfi? – húzta föl a szemöldökét Sirius.
- Az, hát ő… - nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis éles sikolyok hallatszottak Rose szobájából. A gyerekek voltak azok.
Sirius mint egy tornádó száguldott ki Nicol mellett az ajtón, majd felszakította az ajtót. Szó szerint. Ugyanis az ajtó kitépődött a helyéről, és hatalmas puffanással esett a fölre.
A szobában lévő két gyerek, Harry én Fanny egymásba csimpaszkodva gubbasztottak az egyik sarokban, és remegtek.
Az ajtóval szemben lévő ablak tárva nyitva volt, a szél szabadon kapott bele az oldalra húzott függönyökbe. Siriusnak földbe gyökerezett a lába. Rose eltűnt. Vagyis, helyesbítek, elrabolták! Pont most, amikor az esküvő van, és mindenki eljött már.
Siriusban a düh, keserűség, szomorúság, és fájdalom keveréke tombolt, nem tudta, hogy most mit tegyen, hova lépjen, vagy egyáltalán mondjon-e valamit vagy sem.
Míg ő állt az ajtóban, mint akiben nincs is lélek, Nicol berohant a gyerekekhez, és átölelte őket. Megnyugtatta lágy szavakkal a remegő testeket, amik halkan abbahagyták a szipogást.
- Az ott mi az asztalon? – néz ki Nicol a két gyerek fejecskéje mögül, és az asztalra mutat. Most már Remus is bejött a szobába, és bezárták az ajtót, hogy a kíváncsiskodó szemek ha lehet, ne lássanak többet a kelleténél.
Sirius odarohan a kis díszasztalhoz, amin egy aprócska cetli található, rajta szabad kezűleg írt üzenet.
A Föld mozog, vigyázz,
Rengeteg boit kúszik és mász,
Elásnak élve, ha lassú vagy,
Talaj alatt pedig megdézsmálnak.
Találkozik a nap és a hold,
Előtte pedig ott egy gond,
Gyors legyél, és találékony,
Éjjel ugyanis robbanékony.
Siess, és fogd jól az életed,
Egyébként mindennek befellegzett.
Egy rejtvény. Egy újabb rejtvény, amit meg kellene oldani, de most nincs itt Rose, hogy segíthessen. Őt kell megmenteni. Sirius mérgében összegyűri a papírkát, majd rájön, hogy nem kellett volna, és gyorsan kisimítja, és átadja Remusnak, aki még mindig tétlenül álldogál az ajtóban. Sirius az ablakhoz megy, és kinéz rajta. Kintről hűvös szellő árad befele, lehiggasztja pár pillanatra. Megpróbál tisztán gondolkodni, ami, ebben a helyzetben igen nehéz, főleg neki. A jövendőbelijét pont az utolsó pillanatban rabolja el egy idegbeteg, aki ráadásul rejtvényes versekkel játszik mások lelkével. Hajába túr, és kisimítja szeméből a szél által rossz helyre sodort tincseket, majd visszafordul barátjához.
- Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak Sirius.
- Azt mond, hogy mit látsz, mire következtetsz ebből. – Sirius csak látszólag nyugodt, mögötte ott rejtőzik a félelem. A félelem, hogy elveszítheti azt, akit csak nem rég ismert meg. Ki lehet ennyire kegyetlen, hogy a már így is meggyötört embereket nem hagyja nyugodni? Hogy azoknak, akiknek végre talán rendbe áll az élete, újból összeomoljon?
- Csak azt látom, hogy az illető láthatóan bal kézzel írt, akár csak Rose. Viszont nem Rose volt, ez tisztán látszik, de még nem is nő, hanem férfi.
- Másvalamit nem tudsz kivenni a versből? – tépelődik Sirius.
- Nem, sajnálom. De talán a gyerekek emlékeznek valamire. – majd a két gyermekhez lép, akik még mindig Nicol védelmező ölelését élvezik. – Mit láttatok?
- Nem… Nem láttunk semmit… Egyszer csak… csak…
- Csak úgy megjelent egy fekete köpenyes… férfi… De nem látszott az arca, csukja volt rajta. – fejezte be az imént a kislány által elkezdett mondanivalót Harry.
- Rendben, nyugi Harry. – ment oda, már egy kicsit nyugodtabban Sirius. Leguggol Nicol mellé, majd átvette Harryt a saját ölébe. A kisfiú átölelte a férfi nyakát, és magához húzta. Megsimogatta az ártatlan fejecskét, majd odasúgta neki.
- Ne félj Harry, minden rendben lesz. – hát persze. Mi mást is mondhatott volna? Hisz egy felnőttnek ez a dolga. Megnyugtatni egy fiatal lelket, hogy minden rendben lesz, miközben jól tudja, hogy semmi sincs rendben. El kell titkolni az igazságot, mert még túl fiatal ahhoz, hogy rádöbbenjen, nem is olyan szép, mosolygós, és csodálatos a világ, amint amilyennek indult, miután kilépett Dursleyék házának ajtaján. Amíg csak lehet, maradjon meg abban a gyermeki hitben, hogy a télapó és a fogtündér létezik, és hogy karácsonykor maga Merlin rakja a karácsonyfa alá az ajándékokat.
- És most hol van Rose? – a férfi megdöbbent a dolgon, hogy Harry tegezi Roset, majd elvetette ezt az apróságot, és megpróbált valami frappánsat kitalálni.
- Rose hamarosan visszajön, csak a házasság előtt úgy szokás, hogy az embereke játszanak egy kicsit. Nem mindig történik ilyen, de Rose úgy látszik, szeretne egyet játszani. Most be kell bizonyítanom, hogy tényleg méltó vagyok hozzá, és hogy szívből szeretem. – Harry elámult a dolgon, majd bólintott, hogy megértette, és visszahajtotta a férfi vállára a fejét. Szemei még fájtak a sírástól, de már megnyugodtak. Alig hallhatóan szipogott csak, miközben Sirius ringatni kezdte.
Sirius el akarta ringatni Harryt, hogy minél kevesebbet halljon a következő társalgásból, amit majd ő és Remus fognak folytatni azügyben, hogy most vajon mi legyen. Merre induljanak, hogy keressék a megfejtést, és egyáltalán mit is keressenek?
Sok munka várt Siriusra. Élete legboldogabb napja mégsem úgy végződött, ahogyan azt ő akarta. De miért nem? Az élet nem akarta, hogy boldog legyen? Vagy csak egyszerűen nem jött még el az ideje? De ha nem most, akkor mikor? Mit kell neki még kiállnia, hogy bebizonyítsa, eleget szenvedett? Hogy megkapta egy életre a pofonokat?
Ezek a kérdések mind megválaszolatlanul maradtak, de remélhetőleg mindegyikre választ ad majd a sors.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
