6. fejezet: Ki is az a Morgan Gleaming?

A napok gyorsan teltek és már lassan november vége volt. Bár még távol volt a téli szünet és a karácsony a diákok már izgatottak voltak ezért egyre több dolguk volt a prefektusoknak. Hermione a múltkori dolgot úgy kezelte mintha semmi sem történt volna Draco csak szerette volna úgy kezelni. A griffendéles se tudta azért teljesen úgy kezelni, kósza pillantások a nagyteremben, átbeszélgetett õrjáratok és nem is vették észre, de egyre közelebb kerültek egymáshoz.
Draco már nem is próbálta maga elõtt leplezni, hogy talán többet érez Hermione iránt de, ezt másnak a világért sem vallotta be nemhogy Hermionénak. Legbelül félt, hogy talán a lány nem így érez. Igen. Egy Malfoy egy lány érzései miatt fél. Ki hitte volna? Igazából még õ sem.
A négyhetente lévõ szokásos hétvégére esedékes õrjáraton voltak. Eléggé belemerültek a beszélgetésbe nem is vették észre, hogy valaki feléjük tart csak akkor, amikor már ott volt.
- Önök mit keresnek itt ilyenkor?- kérdezte az ismeretlen. Hermionéék csak akkor vették észre.
- Tudja professzornõ mi csak éjszakai õrjáraton vagyunk.- mondta megszeppenve Hermione. Az SVK tanárnõ megengedett egy gonosz mosolyt, amit persze a sötétben nem láttak, majd folytatta.
- Hermione velem jönnél, kérlek? A tegnapi dolgozatodról lenne szó.
- Igen. Persze.- intett Draconak, hogy menjen majd elindult kettesben a tanárnõvel.

A tanárnõ egybõl a szobájához vezette majd megkérte, hogy menjen be a hálóba, mert feltehetõleg ott hagyta a dolgozatát.
Amint beértek a szobába az ajtó becsukódott. Hermione nem tudta mire vélni a dolgot ezért rákérdezett.
- Mi történt?
- Semmi kicsi csillagom.- felelte mézes mázos hangon. Közben egyfolytában az ágy felett lévõ órát nézte. Hirtelen megszólalt jelezve, hogy 11 óra van. Ördögien elmosolyodott, szemében tébolyult tûz égett. A professzornõ eddigi össze-vissza álló gubancos haja szõkülni majd egyenesedni kezdett. Látva Hermione arcán a félelmet mégjobban elmosolyodott.
- Lucius Malfoy alias Morgen Gleaming.- szólt immár férfihangon.

Eközben Draco már éppen elért a klubhelyiségéhez, amikor valami eszébe jutott.
- A kabátom!- kapott a homlokához majd elkezdett az ellenkezõ irányba szaladni...

- Lu...lu..cius Malfoy! Hogy kerül ide?- mondta döbbenten majd egészen a falig hátrált volna, ha meg nem botlik valamiben. Ami történetesen az ágy volt így egyenesen rázuhant. Így kiszolgáltatott helyzetbe hozva magát az elõreszegezett pálcával felé közeledõ férfi elõtt. Próbált volna a pálcája után kutatni. Reménytelenül. Ugyanis az Draco kabátjában volt, amit még a "tanárnõ" dolgozószobájában letett.
- Ugye milyen rég nem találkoztunk? Crucio! Te mocskos kis ribanc!- láthatólag élvezettel kínozta a magatehetetlen lányt. De Hermione nem hagyta magát, az ajkába harapott úgy próbálta enyhíteni mérhetetlen fájdalmát.
- Te juttattál az Azkabanba. Azt hitted, hogy ezt büntetlenül megúszhatod?- hallható gyûlölettel beszélt, ami fokozta a lány fájdalmát. Már véresre harapta a száját, amikor nem bírta tovább. Felsikoltott, ahogy csak a torka bírta.
- A fiamat is sikerült elcsábítanod.- majd leengedte a pálcáját és elindult a már félig eszméletlen lány felé.- De most megkapod, amit érdemelsz.- elkezdte letépni a blúzát de, nem jutott messzire, mert egy hang megállította.
- Apám, hagyd õt békén!
- Te csak hallgass! Malfoyok szégyene!- Lucius szemei szinte szikrákat szórtak.
- Nem hallgatok!- vágott vissza Draco.- 16 évig tûrtem, hogy te dönts az életemrõl, de most már nem tûröm.
- Levicorpus!- ordította, de az ifjú Malfoy ügyesen kitért az átok elõl és már küldte az átkát apja felé.
- Obsrtucto!- Lucius épphogy ellépett az átok elõl. Picit meglepõdött, hogy a saját fia ilyen határozottan lép fel ellene.
- Csak ennyit tudsz? Látom nem sokat tanítottak neked ebben a csodálatos és nagyraméltó Roxfortban.
- Többet, mint gondolnád.
- Olyan vagy mint az anyád. Gyenge.
- Inkább vagyok Black, mint Malfoy.
- Igen? Régebben nem így gondolkodtál...
- Mert felnéztem rád mikor fiatal voltam és naiv. Szerettelek, de te nem szerettél mindig csak az utódot láttad bennem, aki továbbviszi a Malfoy nevet.
- Így van. Immobilus!- Dracot váratlanul érte a támadás ezért nem tudta kivédeni.- Fiatal vagyok még. Bármikor lehet új utódom, aki remélhetõleg érdemesebb lesz a Malfoy névre.
- Gyûlöllek! Egyszerûen undorodom tõled! Azt hiszed anya nem tudja, hogy megcsaltad nem egyszer...
- De tudom.- vágott közbe.- Narcissa csak egy rongy volt, amit eldobhatok, és amire rátaposhatok, ha kedvem tartja. Egy bábú, aki ugrott minden szavamra. Szánalmas volt. Szeretett és még mindig szeret...
- Ne beszél így...- de nem tudta befejezni, mert Lucius már mondta is ki az átkot, hogy elhallgattassa fiát.
- Impedimento!- kiáltotta mire Draco szúró fájdalmat érzett a mellkasában, aminek a következményeképpen a földre rogyott.- Az érzelmek csak gyengévé tesznek és õ gyenge volt.- folytatta.
- Inkább legyek gyenge, mint hidegvérû gyilkos!
- Locomotor mortis!- láthatatlan béklyók tekeredtek a fiú lába köré, teljesen kiszolgáltatva apjának. Lucius egy pici ideig nézte fiát, aki felszegett fejjel elszántan nézett vele farkasszemet. Elgondolkodott milyen jó halálfaló lenne belõle, ahogy így bátran szembenézve az ismeretlennel várja a halált.
- Tényleg így gondolod?- szólalt meg csendesen és szürke tekintetét mégjobban belefúrta a másik tekintetébe. Kérdésére makacs hallgatás volt a válasz. Ezen feldühödve már mondta is ki a halálos átkot.- Adava...- kezdte, amikor egy piros fénycsóva átsuhanva termen egyenesen Luciusba csapódott, aki eszméletlenül esett össze.
Draco azt hitte rosszul lát, amikor észrevette ki áll az ajtóban.
- Dumbledor professzor?
- Igen, azt hiszem így hívnak.- felelte szórakozottan az igazgató miközben köteleket varázsolt elõ az idõsebbik Malfoy számára és az ifjabbikról feloldotta az átkot.
- De...
- Most ne velem törõdjön.- bökött a fejével Hermione felé, aki az ágyon ült összekuporodva és üveges szemekkel bámult maga elé, valószínûleg sokkot kaphatott.
- Kérem, vigye fel a szobájába.- kérte az idõs professzor. Draco csak némán bólintott majd odament az ágyhoz és fel akarta venni az ágyról de a sokkos lány hevesen tiltakozott.
- Hermione nyugodj meg.- szólt lágyan. Miután látta, hogy nem ütközik ellenállásba, felkapta a lányt és kisietett a helyiségbõl. Már a folyosót rótták, amikor hirtelen megtorpant.
- De hát azért a griffendél toronyba mégsem vihetem. Ajtóstól átkoznának ki. Az egyszer biztos.- gondolkozott hangosan. Majd egy hirtelen ötlettõl vezérelve elindult a mardékár klubhelyisége felé.
Gyorsan és nesztelenül sietett fel a hálóterme felé és már készítette pálcáját, hogy nehogy meglássák õket. Mielõtt belépett volna, letette Hermionét az ajtó elé és benézett, de nagy meglepetésére nem látott ott senkit. Óvatosan felemelte a lányt és az ágyához vitte. Miután lefektette egy pálcasuhintással egy hálóinget varázsolt rá. Egy másik varázslattal, pedig elintézte, hogy csak belülrõl lehessen kinyitni. Már éppen ment volna, amikor valaki visszatartotta a talárjánál fogva.
- Ne hagy itt!- suttogta alig érthetõen Hermione.
- Nem hagylak.- nyugtatta a fiú.- Mindjárt visszajövök.- mondta és elindult a fürdõ felé, hogy átöltözzön. Mikor visszaért, Hermione már az igazak álmát aludta. Így a legközelebbi ágyat nézte ki magának, ami történetesen Monstróé volt.
Sokáig feküdt álmatlanul az ágyában. Hallgatta Hermione egyenletes szuszogását -ami furcsamód megnyugtatta- és az apjával való szóváltásán gondolkodott. Vajon mi lehet vele? Folytatta volna a gondolatmenetét, ha el nem nyomta volna az álom.