Hermione kívülrõl vidámnak mutatta magát, de belül hatalmas vihar dúlt. Rémálmai elõl a tanulásba menekült, minden reggel kialvatlanul ébredt, mert hajnalig tanult. Ez kezdett Harrynek és Ronnak is feltûnni. Bár nagyon aggódtak a lányért, de nem szóltak mondván, ha akarja, elmondja miért ilyen. Dracoval az éjszakai õrjáratok alatt nem szóltak egymáshoz csak, annyit amennyit szükséges volt. Nem akartak összeveszni ezért nagyjából eseménytelenül telt az idõ.
Egyik nap, amikor elösszõr lett volna órájuk az SVK tanárral vagy tanárnõvel (ezt õk se tudták, hogy férfi vagy nõ, mert sosem jelent meg a nagyteremben és csak az óráin volt jelen)
amikor Hermione rosszul lett...

- Hermione jól vagy?- kérdezte aggódva Harry.
- Persze csak egy kicsit megszédültem.- tudta, hogy nem mondott igazat de nem akart gyengének mutatkozni.
- Dehogy vagy te jól!- rémüldözött Ron- Azonnal mész a gyengélkedõre!
- Nem, már jól vagyok!- és, hogy ezt bebizonyítsa tett néhány bizonytalan lépest feléjük majd elsötétült elõtte a világ és eszméletlenül a földre esett...

Mikor felébredt már a gyengélkedõn volt. Két barátja az ágya mellett gubbasztott és megkönnyebbült pillantással nyugtázták, hogy Hermione magához tért.
- Mi... Mi történt?- kérdezte de már az agyában kezdett tisztulni a kép.
- Az SVK terem elõtt elájultál!- hadarta ingerülten Ron.
- Madam Pomfrey azt mondta, mert kimerült vagy. Figyelj! Eddig nem feszegettük a témát de, most már tényleg el kéne mondanod mi történt a nyáron.- mondta Harry és szinte már esdekelve nézett a lány szemeibe.
- Jól van, elmondom az elejétõl. De kérlek titeket, hogy ezután is így viszonyuljatok hozzám.- a fiúk csak bólintottak és várták a folytatást.

A szomszédban volt egy lány, akivel nyáron nagyon sokat sétáltam. Mindig ugyan azon az útvonalon mentünk és én már kezdtem unni ezért hajtott a kalandvágy. Felajánlottam, hogy menjünk egy másik útvonalon, ami sötétebb volt és hosszabb. Éppen egy sötét sikártorba értünk, amikor zajt hallottunk. Berántottam Virginiát az egyik szemeteskuka mögé de már késõ volt... Sötét alakok közeledtek felénk, amikor meghallottam egy ismerõs hangot.
- Lám lám! A kis eminens Granger kisasszonyunk!- gügyögte.- Iyenkor szokás mászkálni egy sötét sikártorban. Enyje-enyje! Ezért büntetést érdemelsz.- szemeiben õrült fény csillant. A felhõk mögül elõbújó hold megvilágította hosszú ezüstszõke haját.
- Lucius Malfoy.- suttogtam.
- Úgy van!- vigyorogta.- És látom nem vagy egyedül.- majd fejével az addig sötétben álló Virginiára bökött.
- Õt ne bántsa!- majd, hogy nyomatékot adjak szavaimnak elé álltam.
- Fogjátok el õket!- kiáltotta Lucius. Ekkor a szemétlerakó takarásából vagy 6 halálfaló lépett ki feltartott pálcákkal. Egyszerre mondták ki kettõnkre a kábító átkot.
Egy sötét kis zugban ébredtem, ahol világítás gyanánt egy fáklya égett. Ránéztem a barátnõmre, aki csak most kezdett ébredezni. Láttam, hogy rajta egy egyrészes vászonruha van majd meglepõdve vettem észre, hogy rajtam is.
- Hermione! Mi történik?- szólt Gina hisztérikus hangon.
- Nem lesz semmi baj. Nyugodj meg.- bár inkább magamat nyugtattam. Mikor körülnéztem megkönnyebbülve vettem észre, hogy nem vagyunk megkötözve. "-Akkor vajon mit akarnak tenni velünk?"- gondolkodtam. Kérdésemre sajnos hamar megkaptam a választ. Az ajtó kitárult és két koprészeg halálfaló döcögött be rajta. Az egyik Lucius volt, aki felém vette az irányt. Egyre közeledtek és félelmem kezdett beigazolódni. Közben kajánul végignéztek rajtunk. Egy sötét sarokba húzódtam de Lucius oda is elért egyszer. Négykézláb ereszkedett és odakúszott hozzám majd belecsókolt a nyakamba és benyúlt a ruhám alá. A szemem sarkából láttam, hogy Gina védekezik. Ütött, rugdosott, harapott, mart meg akarta védeni a becsületét. Én nem tudtam… Sokkot kaptam és hagytam, hogy...- itt elcsuklott a hangja és könnyek szöktek a szemébe - hogy azt tegyen velem, amit akar. Egyszer csak zöld fény világította be a szobát. A másik halálfaló megelégelte, hogy Gina ellenkezik, ezért kimondta rá a halálos átkot majd dühöngve kicsörtetett a helyiségbõl. Lucius ezt észre sem véve folytatta, amit elkezdett.
Teltek a napok és minden nap más haláfaló jött be hozzám, hogy kielégítse piszkos vágyait. Az elején ellenkeztem de, olyankor kimondták rám az imperiot. Azért nem jutottam arra a sorsra, mint Virginia, mert túl jó voltam. A végén kezdtem beletörõdni a sorsomba, és éjszakánként sokat õrlõdtem a dolgokon így próbáltam feldolgozni a történteket. Késõbb már nem vettem magamhoz ételt ilyenkor mindig bejött az ajtó elõtt álló õr és addig kínozott, míg nem ettem pár falatot. Már teljesen magamba fordultam és már az öngyilkosságon gondolkoztam. Amikor jöttek kiszabadítani éppen akkor vágtam fel az ereimet és ha nem lépnek közbe az aurorok akkor most nem élnék. Magamban átkoztam õket. Miért nem hagytak meghalni? Úgy gondoltam hogyha most nem halok meg akkor a szégyen visz el. A helyszínen találták Luciust, aki, amikor meglátott csak ennyit vágott a fejemhez: "Ezt még megbosszulom!" majd az aurorok pár társával együtt elhurcolták az Azkabanba.
Ezt a történetet rajtatok kívül csak Dumbledore tudja. Neki kellett vallomást tennem.

Hangja elhalkult majd lassan elhalt a teremben. Egy könnycsepp gördült le az arcán majd száz társa követte, hogy végül meghaljanak az ajkain. Harry és Ron akik eddig figyelmesen hallgatták a történteket gyengéden átölelték Hermionét és csak ennyit suttogtak a fülébe
- Miért nem mondtad el hamarabb? Mi megértünk téged.
- De mindez csak miattam történt! Hogy tudnátok megérteni engem?
- Semmi sem a te hibád.
- Persze mindenki ezt mondja, pedig ha én nem lettem volna, akkor nem történik meg mindez és Gina is, élne még.- kiabálta sírástól rekedtes hangon.
- Te nem tehetsz semmirõl. Én is magamat okoltam Sirius haláláért de rájöttem, hogy nem tehettem semmit.- mondta Harry közben gyengéden simogatta a lány haját. Nem mutatta ki, de nagyon jól esett neki, hogy barátai így állnak hozzá a dologhoz és végtelenül megkönnyebbült, mert elmondhatta valakinek.
-És most kérünk egy hatalmas mosolyt a mi kis eminens Hermionénktól.- kurjantotta Ron, miközben letörölgette a könnycseppeket barátnõje arcáról.
- Jól van.- és megeresztett egy halvány mosolyt.- De tulajdonképp meddig voltam eszméletlen?
- Nyugi csak ma. Lemaradtál egy SVK-ról egy dupla bájitaltanról és egy dupla átváltoztatástanról. A házit majd oda adjuk, ne félj, de addig se gondolj a tanulásra.- kérlelte Ron Hermionét.

Elérkezett az este tíz menni kellett õrjáratra. Kilépett a klubhelyiségbõl és az elõcsarnok felé vette az irányt. Szörnyedve gondolt arra, hogy ezen a hétvégén is kell õrjáratozni Dracoval mivel mindig csak az egyik pár ment õrjáratozni így "csak" négyhetente került rájuk a sor és õk kezdték a sort. Mikor leért már Draco ott állt. Szótlanul elindultak már mentek egy ideje, amikor Hermione kezdte unni a csöndet és beszélgetést kezdeményezett:
- Te szeretsz ide Roxfortba járni?- kérdezte.
- Hát persze! Ki nem szeret?- próbált gúnyos lenni de nem nagyon jött össze, mert akkor mindig maga elõtt látta az év eleji Hermionét ahogy kisírt szemekkel felnézett rá és várta a kegyelemdöfést.- És te?
- Igen, nagyon is!- válaszolta egy kicsit meglepetten. Nem gondolta volna, hogy egyáltalán válaszol nemhogy még beszélgetésbe is, elegyedik vele.
Sokat beszéltek miközben rótták a folyosókat és õk is, meglepõdtek azon, hogy milyen jól megértik egymást.
- Mi lenne, ha ezt apám látná, hogy veled beszélgetek?- mondta viccesen Draco, de Hermione ezt nem viccnek vette.
- Akkor mi lenne?- kérdezte. Majd dühösen elfutott a klubhelyisége irányába ezzel otthagyva a meglepett fiút.
"Mitõl lett ennyire dühös?"- kérdezte magától Draco majd felrémlett elõtte a lány elfojtott dühtõl izzó szemei, amikor az apját említette és bekúszott az agyába egy másik sokkal égetõbb kérdés: "Miért dühös ennyire az apámra?.