Egészen furcsa érzés volt, hogy megint tanár úrnak szólított. Megszoktam, hogy nem mutat irányomban ilyesfajta tiszteletet –olybá tűnt, ezer éve tegez már, ajkain azzal a lenézően gúnyos félmosollyal. De mivel a pallérozott elme nem nyilatkozik évezredekben, csupán azt mondhatom, igen rövid idő alatt tompult el bennem a szokásos tanár-diák viszony érzete. Miután kellő mértékben üdvözöltem Nemesist (kapott egy lesújtó pillantást a Weasley lánnyal való árulásért), és sikeresen kiszabadultam unszoló karjai közül, irodámba vettem az utat. Van egynéhány befejezetlen kutatásom, melyek nem tűrnek halasztást. Többek között jó lenne tudomást szerezni végre arról a szerről is, mely oly végzetesen hozzám láncolta őt. Siettem, hisz az idő tudás; könyveimet lapozgatva rájöttem, milyen sok időt vesztegettem el a vizsgáztatás ostoba megpróbáltatásaira. S ahogy itt ülök, egyre inkább arra kell következtetnem, hogy kár az elvesztett percekért. Akit érdekel a bájitaltan, úgyis tanulmányozza maga; akit meg nem (lásd a vizsgázók négyötöde), az már eleve reménytelen eset. Természetesen nem ugyanez a helyzet a tehetséggel kapcsolatban. Akinek megadatott, örüljön neki; de akinek nem, szorgalommal feltornázhatja magát a jobb jegy reményében –csak tisztelni tudom érte szegény ostobát. Kopogtatnak. Mi az oka annak, hogy valahányszor elmerül az ember filozófiai jellegű gondolataiban, valaki mindig elkezdi püfölni a legközelebbi ajtót? Még abban az esetben is, ha az elmélkedés a fürdőkádban folyik… - Mr. Malfoy? –kapom fel a fejemet enyhe csodálkozással. Kész szerencse, hogy évek kitartó munkájával elértem, hogy az ilyesmi ne üljön ki az arcomra, bármily ösztönös is. - Az igazgatónő hivatja, professzor úr –mondja halk, tiszteletteljes hangon; mintha már orgánumával érzékeltetni szeretné, mily nagy horderejű és ünnepélyes eseményről van szó. Azonnal felállok, és követem a fiút. Elvégre valószínűleg Potter újabb pompás kihágásáról van szó. Mivel nincs itt Albus, feltehetően végre bűnéhez méltó büntetést kaphat. Benyitok. Az ,,igazgatói irodának” becézett helyiség gyerekekkel van tele. Diákokkal. Mind itt van, aki akár egy csepp bajt keverhet. Pottertől elkezdve a hisztis Granger-ön át egészen Robbantós Longbottomig. Mellesleg a csoport majd’ fele Weasley. Mindig mondtam, hogy sterilizálni kéne azt a bolond répafejű gyerekiparost, de ugyebár rám senki sem hallgat, főleg, ha magamban beszélek… És csak reménykedhetem benne, hogy túlélem a mai napot. - Hívatott, igazgatónő? -kérdem szenvtelenül, s tekintetem egykedvűen végighordozom az itt egybegyűlt, halált hozó seregen. A kedvesem által nemes egyszerűséggel csak A Varangy-nak nevezett nőszemély kihívóan elmosolyodik; érzem, ahogy a látványtól görcsbe rándul a különféle undorítónak tartott hozzávalók látványán bejáratott gyomrom. - Á, professzor Snape… Nos, igen, azért kérettem, mert sürgősen szükségem lenne egy újabb adag Veritaserumra. Higgadt kárörvendéssel nézek rá; hihetetlen, nem, egyszerűen nem is lehetséges, hogy valaki ennyire ostoba legyen. Ó, hogy tudtam, sejtettem, igen, tudtam előre! A bárgyú kontárok, akik azt hiszik, hatásosabb a bájital, ha túladagolják! Közlöm vele a megváltoztathatatlant: utolsó üvegemet adtam neki, mikor ki akarta hallgatni a Fiút, Aki Nem Képes Igazat Mondani. Na persze –akár töklevet is itathatott volna a helyett a hamis szérum helyett a fiúval. - Csak nem használta fel az egészet? Mondtam, hogy pár csepp bőven elég belőle –teszem hozzá egykedvűen. Ha már vallunk a kölykök előtt, valljunk be mindent. S egyúttal persze világítsunk rá a tényre, miszerint itt én vagyok a szaktekintély, miközben ,,igazgatónk” annyit sem ért a feladatköréhez –és máshoz sem-, mint én a karácsonyi dekoráláshoz. - Biztosan tud még készíteni nekem. –affektálja. Jólesik, hogy egyesek ennyire bíznak a képességeimben –persze, természetesen fel tudom gyorsítani az időt, és meg tudok érlelni egy egyhónapos főzetet fél óra alatt! Vihar készülődik, már tudom. Állásom kész vagyok elveszteni; fejemre igényt tartok. Itt állok egy nővel szemben, aki feleannyira sem tehetséges, mint én, akire fél pillanat alatt kimondhatnám az Adavát, aki folyton Neme’ idegesítésével bajlódik; aki páros lábbal táncol az idegeimen minden egyes ruhadarabja színével, aki úgy használja az én slytherinjeimet, mintha hitvány besúgók volnának… S alá vagyok rendelve, ostobán és nyilvánvaló módon alá vagyok rendelve, holott… s ezek mind azt hiszik, hogy ez igaz; egyetlen suhintással pokolra küldhetném… De nem akarom, hogy régi ismerőseim között találja magát, így nem teszem. A gondolatra majdnem elmosolyodom; vissza kell fognom magam, elvégre Potter kétségbe esne és magától vallana, ha rettegett bájitaltanára boldogan rávigyorogna erre a békára. - A szérum egy teljes holdciklus alatt érik meg, úgyhogy körülbelül egy hónap múlva tudom a rendelkezésére bocsátani –jelentem ki készségesen, hangomban finoman csomagolt gúnnyal. Felkészülök a mennydörgésre; hamarosan jönnek a villámok is. Hiába, aki egy minisztériumival húz ujjat, számoljon az elemi csapásokkal. Umbridge sopánkodására csak fél füllel figyelek. Valójában a gondolatait próbálom észrevétlenül kikutatni; sajnos ebben az óvatos formában leginkább csak az érzéseiről informálódhatok. Kapóra jön kihegyezett tekintete, mellyel arcomat kutatja; hozzákapcsolom szemem, és elmerülök a felszínén. Lassan egyre mélyebbre hatolok, és feszülten figyelek. Düh… kétségbeesés… kíváncsiság… kéjvágy… Ingerülten, akaratosan végignéz rajtam… Abbahagyom a fürkészést. Inkább Potter, mint ez a szörnyeteg. Mármint úgy értem, megfigyelési célokra. A fiú meglehetősen halvérű; foglalkozásaink során aggasztóan kevés szexuális jellegű élményt találtam elméjében, ezzel szemben sérelmeit folyton dédelgeti. Meglehetősen ismerős ez a viselkedés. -… amint egy ismeretlen személlyel vagy személyekkel lépett kapcsolatba! –fejezi be mondókáját igazgatónőnk. Elterelem immár Nemesis kéjvágyára irányuló meglehetősen vizuális jellegű gondolataimat, és érdeklődve a fiúra nézek. –Valóban? –végre valami érdekes történés a helyiségben. Potter rám bámul; arca kétségbeesett. Bizonyára azt várja, hogy mentsem ki szorult helyzetéből. Hát nem tettem meg épp elégszer? Miért kell folyton próbára tennie? Mért nem képes élni az életét, mint minden normális (ha van egyáltalán olyan) tinédzser, anélkül, hogy azon az átkozott Blacken vagy a Renden tűnődne? - KI AKAROM HALLGATNI POTTERT! –ismétli makacsul igazgatónőnk. Nem ismerte még fel, hogy neki ma nem osztottak lapot. Ráemelem tekintetem –ne mondhassa, hogy nem figyelek rá. Ha már más rá irányuló cselekvést nem végzek, legalább ennyit megérdemel, nem igaz? Megint Nemesisre gondolok. Szerintem beletett valamit a teámba. - Adjon nekem olyan bájitalt, amivel ki tudom szedni belőle az igazságot!! Az igazság az, kedves Dolores, hogy magánál naiabb lényhez még nem volt szerencsém. Hitetlenül hisz abban, hogy mindig van egy utolsó esély… Hidegen nézek rá; a legudvariasabb stílusomat veszem elő, ezzel is jelezve, hogy az én türelmem is véges. - Ismétlem… elfogyott a Veritaserumom. –mondom lassan, érthetően, mintha egy ötéves mugli gyermekhez beszélnék. Talán abból ért ez a tavi szökevény. –Nem tudok segíteni önnek… hacsak nem akarja megmérgezni Pottert, amit egyébként tökéletesen megértenék –teszem hozzá hirtelen jött empátiával. Egy röpke pillanatra elmerengek a szép képen. –A mérgeim viszont olyan gyorsan hatnak, hogy a delikvens elhalálozik, mielőtt vallomást tehetne. Néhány másodperc erejéig elmerülök főzeteim bűvkörének pompás gondolatkörében, majd visszatérek az itt egybegyűltekhez; utazásomból ezek persze nem vesznek észre semmit. Ismét Potterre emelem tekintetem; van egy olyan érzésem, hogy sugallni akar valamit. Valószínűleg azt, hogy DÖGÖLJ MEG, SNAPE, DÖGÖLJ MEG!! De lehet, hogy rosszul látom. A tanórák során már annyiszor volt szerencsém ehhez az üzenethez, hogy már akkor is ezt látom a szemében, ha épp egy csokis fánkról fantáziál. - Próbaidőre teszem! –zökkent ki a nem éppen közkincsé teendő orgánum hirtelen jött intenzitással. Ránézek Umbridge-re, nehogy hirtelen rám támadjon. Nem szabadna hagyni, hogy egy bizonyos kellemetlenségi faktor fölötti emberek szabadon járjanak-keljenek. - Maga szándékosan szabotálja a munkámat! Nem ezt vártam azok után, ahogy Lucius Malfoy nyilatkozott magáról! Hordja el magát innen! Nemesisnek igaza van, butykornyálban kéne megfojtani. Kellemes borzongás tölt el a gondolatra, hogy bosszút állhatnék ezekért a szavakért, kegyetlen, könyörtelen bosszút, s a szobában jelenlevő diákok mind élveznék. Isteni érzés, hogy van olyan lény, aki képes jobban megutáltatni magát a közösséggel, mint jómagam. Igaz, talán irigykednem kéne az első helyre. Az ajtóhoz lépek, minél hamarabb magam mögött akarom hagyni ezt a borzalmat. A sok ellenszenves kölyök és ez a fonnyadt minisztériumpárti egy szobába zsúfolva! Természetesen nem rúghat ki; nem telik bele sok idő, és az öreg meggyőzi a varázsvilágot, hogy a Nagyúr visszatért –akkor pedig maga az öreg is visszatérhet Roxfortba, így állásvesztésre való ítéltetésem érvényét veszti. - Elfogta Tapmancsot! –hangzik mögöttem a kétségbeesett kiáltás. –Elfogta Tapmancsot ott, ahol azt őrzik! Megtorpanok. Visszanézek Potter ostoba, reménykedő képére, és kis híján elfintorodom. - Tapmancsot? –csap le a számára idegen –ó, mily szerencsés ember!- kifejezésre Umbridge. Bármit megadnék azért, hogy magam se ismerjem ezt a gyűlölt nevet. Az igazgatónő fürkészően néz rám, majd a fiúra –legszívesebben elmondanám neki, ami oly nagyon érdekli. De még szívesebben hagynám itt ezt a visszataszító társaságot, elhitetve magammal, hogy Potter nem mondott semmit. Minek toporzékolsz itt nekem? Tudhatnád, hogy nem mondok neked semmit –vagy nem is tudok semmit, vagy megtartok magamnak minden hasznos információt, de egy biztos: hűen önmagamhoz, csak akkor hagyná el a számat bármely fontos adat, ha jelentős előnyöm származna a dologból. Ez pedig jelen esetben kizárt –semmiképp nem hajthatnám saját malmomra a vizet ebben a helyzetben. Tovább kérdezősködsz; faggatózásod immár egyértelműen felém irányul, hisz Potter arca elárulta, kész a végsőkig védelmezni azt a keveset, amit tud. Megjegyzem, ez a mennyiség korántsem méltó ily vehemens védelemre. - Fogalmam sincs –vetem oda végül az álcáját levedlett nőszemélynek. Le kell csapnom a fiú által feldobott labdát, minél kisebb visszhanggal, nehogy Umbridge megsejtse, sokkal többet tudok az ügyről, mint amennyit mutatok –nagyjából mindent, amire szükségem van. –Ha halandzsázást akarok hallani valakitől, fecsegésfőzetet adok neki, Potter –ezzel a dolog el van intézve. Indulnék. Mielőtt kilépek, még egyszer ellenőrzöm a szobában uralkodó felállást –griffendélesek fogságban, slytherinek fogvatartóként, Longbottom fuldoklik –tökéletes. - Te meg, Crak, ne szorítsd annyira Longbottom nyakát, mert ha megfullad, nekem kell vesződni a papírmunkával, és a jellemzésedbe is kénytelen leszek beírni a dolgot –teszem még hozzá; bármennyire is kéjes előérzettel tölt az a tény, hogy a fiú mindjárt kollabál, s ezzel is az új igazgatóság hírnevén esne szégyenfolt, mégse hagyhatom, hogy idáig fajuljanak az események. Dumbledore valószínűleg rajtam kérné számon kedvenc balfácánjai egyikének ostoba halálát. Ha nem így lenne, szíves-örömest vállalnám az erkölcsi ballépést. Otthagyom a díszes társaságot, immár véglegesen. Ahogy ujjaim nesztelenül végigsiklanak a rézkilincsen, s pár pillanaton belül a folyosón találom magam, fellélegzek –jó ideje nem kaptam ilyen meglepő hírt. Potternek újabb víziója volt –nagyon úgy néz ki, hogy Blacket elkapták.