Még másnap is dühös és csalódott voltam. Olyan dühös és csalódott, hogy teljes erővel nekiálltam tanulni; -azértis megfelelek neki! –morogtam, valahányszor úgy tűnt, nem bírom tovább. Ráadásul menthetetlenül elkapott a vizsgadrukk: bár izgatottan vártam az írásbeli megmérettetéseket, a szóbelik fenyegető felhője nem hagyott aludni sem. - Inszomnia –morogta Snape, mikor közöltem vele, hogy képtelen vagyok azzal a gondolattal álomra hajtani a fejem, hogy másnap délután gyakorlati bűbájtan vizsgám lesz –számomra a gyakorlati kifejezés egyenlő a szóbelivel! - Adok egy érdekes bájitalt. Nem hiszem, hogy ismered; nem tananyag, még felsőfokon sem. Egyszerű háztartásbeli ismeretek szükségesek hozzá. Varázsháztartásbeliek… Tudni fogsz tőle aludni éjjel, kissé megnyugszol, és még enni is képes leszel. - Mellékhatás? –vágtam rá azonnal, rosszat sejtve. - Nappal is álmos leszel, vontatott és kissé passzív –vonta meg a vállát. –Valamit valamiért. - Most… nem örülök –nyögtem ki. - Sajnálom. Szolgálhatok esetleg még valamivel, vagy itt hagyhatlak remény nélküli örömtelenségedben? –kérdezte akkor, s én nem éltem a lehetőséggel. - Menj csak –feleltem nagyot sóhajtva. Most már bánom. Hiánya ,,átjár, mint huzat a házon”. Alig utazott el, és máris úgy érzem, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot. Nem érzelgésből mondom –egyszerűen így van. Hozzám tartozik, és én hozzá. Mint egy anyagos, akitől megtagadták a szert, kábán meredek a világba, és csak olykor-olykor ereszkedik rám a tisztánlátás. Talán túladagoltam magamnak Severust… Persze az is lehet, hogy az általa itt hagyott bájital hatása mindez. Minden délelőtt írásbeli vizsga, délutánonként gyakorlati. A hétfői bűbájtan nem stresszel különösebben; bemegyek, csinálok valamit, kijövök –ennyi az egész. Úgy érzem, legalább V-t fogok kapni rá. És a kedd? Könnyedén letudom; szeretem az átváltoztatástant. Csak jól kell forgatni hozzá a pálcát; egyszerű, nem igaz? A szerdai gyógynövénytan pitiáner: olyan érzésem van, mintha szórakoznának velem. Mindezt már oly régóta tudom, hogy kérdezhetnek ilyeneket? A bájitalok vizsgálatához egyértelműen hozzátartozik a hozzávalók –így a gyógynövények- gondos tanulmányozása. Csütörtök, péntek –SVK, rúnaismeret; hétfő: szünet, hisz már megvan a bájitaltan vizsgám… A keddi LLG nem sok gondot okoz, bár néhány válaszom biztosan nem helyes, de ez még nem a világ. A szerdai asztronómia már egy kicsit megvisel –délelőtt elmélet, este gyakorlat, utóbbi megspékelve némi zavargással az udvaron; Mcgalagony és Hagrid került erőteljes összeütközésbe néhány minisztériumival. Nem érdekel az eset: én ugyan nem fogok ilyesmikre figyelni, ha a jegyem múlik rajta! Ugyanezen a délutánon végigszórakozok egy jóslástan vizsgát, természetesen kiváló, vagy minimum V eredménnyel. Úgy tudok hazudni, mint akibe töltik az igét. Bár mindez szép és jó, a csütörtök délutáni mágiatörténet vizsgámra meglehetősen rossz jegyet jósolok. Ebből következően vagy jóslástanból teljesítek rosszul, vagy mágiatörténetből: az iménti megállapításból következik, hogy legalább az egyikből tehetséges vagyok. Ahogy a naplóm friss feljegyzéseit olvasgatom, rá kell jönnöm, hogy hatott a bájital. Egész héten úgy jártam-keltem, mint egy egobomba. És úgy is vizsgáztam: ez már fél eredmény, hisz kis határozottsággal bármit elérhet az ember. Elegem van a vizsgákból. Azt hiszem, csinálok valami érdekeset. Bár nem fog különösebb látványelemekben bővelkedni, én élvezni fogom. - Helló Gin! –köszönök rá a parkban sétálgató lányra. Kivételesen egyedül van; sokat kellett vadásznom rá, míg elérte ezt az állapotot. - S… Susan? –idézi fel varázslatos, kicsit sem ,,tizenkettő egy tucat” –típusú keresztnevem. - Valami olyasmi. - Hogy sikerültek a vizsgáid? –kérdezi annak az embernek az arckifejezésével, aki tudja, hogy gyakorlatilag egy vadidegennel készül prototípus-beszélgetést folytatni. - Hagyjuk –legyintek. –Ami volt, elmúlt. - Így is lehet értelmezni –mosolyog huncutkásan. –Akkor mesélj… mit fogsz művelni a napokban, most, hogy túlvagy rajtuk? - Hát, először is örülgetek –lassan lépkedem a finom füvű gyepen. –Aztán rájövök, hogy mit rontottam el. Végül ideges leszek, és nekiállok bájitalt kotyvasztani. - Érdekes módja a feszültséglevezetésnek –jegyzi meg. Ránézek, és meglepetten látom, hogy arcán a döbbenet vagy undor szemernyi módosulata sincs jelen. - Snape nem ezt mondaná –mondom rejtelmes mosollyal. - Az a pasi egy külön tanulmány –nyög fel. –Valami hihetetlen. Mindig meg tud lepni. Az egyik órára nemrég úgy jött be, hogy már-már elmosolyodott. Azelőtt meg olyan hideg dühvel nézett végig az osztályon, hogy azt hittem, belefagyok a padba. És mindezt rezzenéstelen arccal. Mind a két végletet! - Ügyes, nem gondolod? –ejtem meg kedvesem mai dicshimnuszát. - El kell ismerni, van stílusa. Ha az ember tanul az órájára, nem súg Prewett-nek, és meghúzza magát, még túl is élheti –elgondolkodva fürkészi az egyik bokrot. –Persze, csak ha nem griffendéles –teszi hozzá cinikusan. - Szerezhetnél egy slytherines talárt, és hordhatnád azt az óráján –fúrom meg Severus jövőbeli óráinak rendjét. - Öhm, hát… én azt szoktam csinálni, hogy az ő óráin mindig eltakarom a hajammal a griffendéles címert a mellkasomon. És nem nézek fel, hátha akkor nem vesz észre –vigyorodik el. - Rossz kislány. –suttogom rosszallóan –Nem vállaljuk a házunkat, csúnyán csalunk, túlélésre játszunk, hm? Most már mindketten vigyorgunk, a felnagyított csínyt elképzelve. - Az lenne a legegyszerűbb, ha be sem ülnél órára –jelentem ki nagy komolyan. - Sőt, a legjobb húzás az lenne részemről, ha nem is léteznék. Képzeld, hogy meglepődne! Na, erre mit tudna lépni? –nevet fel hamiskásan. - Tartok tőle, hogy semmit –helyeslek vállvonogatva. –Hacsak… - Hacsak? –kérdi cinkosan megvillanó szemmel. Lám csak, a komolytalan beszélgetések mennyivel közelebb hozzák az embereket! -Hacsak ki nem találja azt a briliáns visszavágást, hogy létrehoz téged. Khm… gyereket vállal –túrok bele a hajamba gúnyos félmosollyal. - Ajjajj… -cirógatja meg az állát elgondolkodva. –Nem lenne jó, ha ő lenne az apukám. - Ugye? –hadarom lelkesen. –Tehát ezzel a húzással ő nyerne. Arról nem is beszélve, hogy akkor a zsebpénzedről is ő döntene. Életed végéig szivathatna… - De én is vissza tudnék vágni ám! –jelenik meg a heuréka-effektus győztes mosolya az arcán. –Gyereket vállalna –és nem én lennék az! - Tehát hiába próbálna behúzni a csőbe, te juszt sem születnél meg neki? Ravasz! –nyugtázom fejrázással vegyes fintorral az ötletet. –Hogyhogy nem a Slytherinbe kerültél? –ajánlom fel nagylelkűen szimpátiámat. - A Süveg meglátta a hajam, és egyből tudta, hogy hova kerültek a rokonaim. Ezek után… -vonja meg a vállát egykedvűen. - Szóval vörösök a Griffendélbe? Mi ez, valami politikai diszkrimináció? - Lehet –néz rám tűnődve. Látom rajta, hogy nem érti. Valószínűleg nem túl jártas mugli történelemben. Szerencsés ördög. - Ki a kedvenc tanárod? –teszem fel az unalmasnak tűnő sablonkérdést. Valójában erre igen kellemes beszélgetést lehet építeni, hosszas ócsárlásokkal és megható rajongásokkal körítve. - Azt hiszem, Mcgalagony. Nála korrektebb embert még nem láttam. Első látásra szigorúnak tűnik, de meg lehet szokni a követelményeit. És ami a fő: igazságos mindenek felett. - Mért érzem úgy, hogy ez egy enyhe célzás? –vonom fel a szemöldököm. - Talán mert az –mosolyog bocsánatkérően. –Snape az igazságtalanság szobra. - Jó érzés ezt hallani a kedvenc tanáromról –sóhajtom fejcsóválva. - Te tehetsz róla. Miért ő a kedvenc tanárod? Itt szúrtad el –közli velem jóvátehetetlen hibámat. - Ó, bocsáss meg, hogy rossz tulajdonságaim ellenére le mertelek szólítani –hajtom meg fejemet a vöröske erkölcsi nagysága előtt. - Semmi baj… amíg nem teszel ajánlatot –legyint nagylelkűen. - Akkor… van kedved feljönni a szobámba? –kérdem ravaszkás tekintettel. - Na most tettél ajánlatot. –bólogat olyan arccal, mint aki épp az imént mutatta ki, hogy a dihidrogén-monooxid egyenlő a vízzel. - Te meg tegyél választ –ajánlom unott képet varázsolva arcomra a hatás fokozása érdekében. - Igen –nyújtja felém kecsesen a kézfejét. - Asszem azért még nem veszlek el –közlöm vele nagy komolyan. - Majd ha megismersz… -kacsint, és az oldalamon megindul a kastély felé. Szobámba érve színpadias mozdulattal körbemutatok. - Üdvözöllek a sötétség birodalmában. - Nagyon… szép –állapítja meg bőbeszédűen. - Ugye? –kérdem felvont szemöldökkel. - Aha. Csak éppen az orromig se látok. Már tíz perce beszélgetünk az ágyamra dőlve, és rájöttem, hogy igen érdekes dolgokat lehet kiszedni a hölgyből. Potter jó barátja, griffendélesek gyöngye, a tanórák szorgalmas látogatója… És még azt is tudja, milyen érzés, ha az embernek van családja. - Jé, ez a könyv nekem is megvan –nyújtózik az éjjeliszekrényem felé. - A metamorfmágia? Azt hiába próbálgatom, nem megy –sóhajtom. - Dettó velem. Mondjuk biztos nem jó módszer az, hogy ahányszor nem sikerül, földhöz vágom a könyvet. –mondja hamiskásan. Elénk teszi a könyvet, és lapozgatni kezdi. - Nézd… ezt a gyakorlatot… csináltad már? –megfogja az orrát és koncentrálni kezd. - Nem. –suttogom, és kíváncsian nézem Ginevra arcát. Sajnos egyáltalán nem változik. Aztán lassan… - Elkezdett vörösödni az arcod –nyugtázom hitetlenkedve. –Nem is rossz. - Viszont nem is kifejezetten előnyös –suttogja egy hűvös hang mögöttem. Hátra sem kell néznem, hogy tudjam, ki az. De azért megfordulok, és félmosollyal nyugtázom Snape hitetlenkedő arckifejezését. - Akkor mégse a gyakorlat miatt ment, igaz, Gin? –jegyzem meg, tanácstalanul turkálva a hajamban. –Kár. Aztán észbe kapok, és felpattanok az ágyról. - Jó napot, tanár úr –motyogom tisztelettudóan. - J… jó napot –áll fel Gin is. Az arca lassan, de biztosan felveszi a haja színét. - Wallace-nak magánórája lesz, úgyhogy azt javaslom, függesszék fel a traccspartit későbbre –hangzik a rideg utasítás. Gin gyorsan elköszön mindkettőnktől (kitől hogyan), majd menekülésszerűen kisiet az ajtón. - Most kellett ezt? –suttogom megrovóan, és üdvözlésképpen megcirógatom Severus vékony ajkait. *inszomnia: gyakorlatilag a narkolepszia ellentéte. Olyan betegség, melynek tüneteként a beteg stresszhelyzet hatására nem bír aludni. *,,Hiányod átjár, mint huzat a házon”: József Attila-versrészlet