Kezdek magamhoz térni. Itt fekszünk az egyre hidegebb víztócsában, és birkózunk, mint a gyerekek –igaz, mindezt meglehetõsen felnõttes játékszabályokkal vegyítve. Látom rajta, hogy már õ is kezdi megérezni a hõfokot; nemhiába õ van alul: szorosabb összeköttetésben a vízzel. Lassan eltávolodom tõle, és kecses ülõ tartásba helyezkedek a csípõjén. - Ugye tudsz róla, hogy pár perc, és belep a víz? –érdeklõdöm gúnyosan vigyorogva. –Úgyhogy vagy növessz kopoltyút, vagy kelj fel. - Nicsak, ki beszél. –háborodik fel úgy, hogy kívül is hallik. –Ha jól emlékszem, nem én akartam ide kerülni. - De gyõzött az erõsebb fél. –nézek le rá vizes hajam függönyén keresztül. –Sajnálom, Severus. A gyengék elhullnak. - Gyenge? –néz rám fintorogva. A kísérteties megvilágítás még inkább kiemeli arca sápadt vonalait. - De még milyen gyenge. –suttogom szinte már kedvesen, és megsimogatom a hasát. - Nagy szerencsédre most veszni hagyom az alkalmat, és nem mutatom meg, hogy nincs igazad. –morogja. -Egyébként is, szállj le rólam! Rajta ülsz a pálcámon. - Melyiken? –érdeklõdöm negédes mosollyal. Kapok érte egy szemrehányó pillantást, majd Severus lassan kikászálódik alólam. Végigtapogatja a ruháját, hogy felmérje a károkat -minden valószínûség szerint megállapítja, hogy ilyen vizes még életében nem volt; aztán egy kis oldalzsebbõl elõhúzza a varázspálcáját. - Majdnem eltörted. –jelenti ki higgadt tárgyilagossággal, és aggodalommal szemlélgeti kincsét. - Talán nem kéne ilyen veszélyes helyen tartanod. –mondom csúfondárosan. - Szerinted ez veszélyes hely, Wallace? –lapogatja meg szkeptikusan azt a helyet a talárján, ahol a zseb ügyesen el van rejtve. - Hadd lássam. –kétoldalt rátapasztom tenyerem a derekára, és jól megszorítom. Csak szeme villanása árulja el, hogy igenis érezte. - Igen. Nagyon is veszélyes zóna. –nyilatkozom végül elégedetten. - Megtisztelõ a véleményed. Én most kimegyek innen, és megpróbálok megszáradni. –közli nyugodtan, és kiegyensúlyozik a kádból. - Csak el ne csússz! –kiáltok utána élcelõdve. Elzárom a vizet, majd óvatosan követem; ez után a mondat után elég nagy égés lenne, ha én esnék hanyatt a kövön.. Ahogy csöpögõ talárral elõmászok a fürdõbõl, õ csak végignéz rajtam, és megrándul a szája sarka. - Ne nézz így, te se nézel ki jobban. –vágok vissza, miközben teljes lelki nyugalommal kicsavarom a hajamból a vizet –egy útba esõ szõnyegre. - Nem is lenne lehetséges. Ennél jobban kinézni… -mondja gúnyosan. –Legalább ne a szõnyegemre alkoss.. - Bocs, de rossz helyen van. Nem vetted ezt észre, mikor letetted? - Akkoriban még valahogy nem kellett rettegnem attól, hogy diákok özönlik el a fürdõszobámat. - Változnak az idõk. –vonom meg a vállam. –Holnap jön a teljes nõi invázió. Holnapután pedig a fiúk. Összevonja a szemöldökét. - Nem vagyok köteles mindenkit beengedni. –jelenti ki végül. Elvigyorodom, ahogy elképzelem, hogyan tartja hõsiesen távol az õrjöngõ tömegeket a hálószobájától. - Akkor egyáltalán nem félsz attól, hogy holmi dali ifjak átlépik a küszöbödet, ugye? - Minden nap átlépem. Mitõl kéne félnem? –érdeklõdik enyhén beképzelt képpel. - Áh, hagyd… Még mindig az egoizmus a legolcsóbb seprû.. -konstatálom fáradtan. - Mibõl gondolod, hogy nekem csak arra a modellre telik? - Csupán arra próbáltam utalni, hogy szemmel láthatóan birtoklod ezt a régi típust is. - Még az is lehet. –sóhajtja, és leroskad –pardon, kecsesen leül- az ágyra. Alaposan végigmérem –jól látom, hogy rám hagyta a vitát? Talán beteg lett hirtelen? - Mi a baj? –huppanok le mellé, és közelrõl tanulmányozni kezdem fáradt arckifejezését. - Mi lenne? –vonja össze a szemöldökét csodálkozva. - Már vissza sem vágsz. Nem sértegettél! Jól vagy? –szinte már kezdek félni. - Kedves, hogy így aggódsz értem, de ki kell ábrándítanalak: minden a legnagyobb rendben.* –jegyzi meg cinikusan, és mélyen a szemembe néz. - Akkor jó. –sóhajtok. –Még sok mindent kell nekem tanítanod. Nem halhatsz meg… - Nem szerepel a rövidtávú terveim közt. –nyugtázza fintorogva. Nem hiszem, hogy boldoggá tette az érdekszeretet eme formájának megnyilvánulása. - Át kéne öltöznünk. –közlöm vele az elkerülhetetlent. - Valóban. Van valami ötleted? –érdeklõdik. - Mire nézve? –értetlenkedem. - Hogy honnan kerítesz magadnak száraz ruhát. –feleli halványan mosolyogva. - Gondolom, a szekrényedbõl. –közlöm vele a magától értetõdõ választ. - Na és mibõl következtettél arra, hogy hajlandó vagyok kölcsönözni neked a ruhatáramból? - Hm. Rosszul fejeztem ki magam. –válaszolom elgondolkozva. –Elõször erõnek erejével elfoglalom a ruhászszekrényed, azután hasznosítom. Kíváncsian rámnéz. - Gondolod, hogy olyan könnyû tõlem elvenni valamit, amit nem akarok odaadni? –érdeklõdik gúnyosan. - Igen. –felelem vigyorogva. - Ugorjuk át ezt a problémát. –legyint türelmetlenül- Na és abban miért vagy olyan biztos, hogy találsz benne neked megfelelõ darabokat? - Amennyiben nem tartasz rózsaszín és hupilila talárokat a szekrényedben, nekem tökéletes lesz benne minden. –közlöm vele a keserû igazságot. - Sajnálatomra szolgál, hogy nem tudlak kiábrándítani, Susan. Tényleg nem tartok benne ilyen förmedvényeket. –mondja sajnálkozva. Látszik rajta, hogy tényleg bánja azt, hogy jelenleg elõnyömre szolgál az ízlése. - Annyi baj legyen. –pattanok fel vidáman. –Harcra fel. –ezzel elindulok a helyiség egyetlen olyan bútora felé, ami nem ágy, és nincsenek benne vagy rajta könyvek. Õ is felemelkedik ültébõl. Kihívóan nézek rá, jelezve, hogy esélye sincs feltartóztatni. Tényleg így van, ugyanis fázom. Az ilyesmi pedig engem teljességgel irracionális cselekedetekre sarkallhat egy kis melegség elérése érdekében. Már épp vad verekedésbe bonyolódnánk a magántárgyai megszerzése illetve megvédése ügyében, mikor hirtelen kopogást hallunk. Zseniális következtetõképességünk segítségével mindketten seperc alatt rájövünk, hogy ha kopogást hallunk, akkor azt valaki csinálja, valószínûleg az ajtón, következésképp be akar jönni. - Na most mi legyen? –pislantok csuromvizes, a hátára lapuló hajára, és itt-ott még mindig erõsen vízfoltos talárjára. Õ nem válaszol, csak odaszáguld ahhoz a bizonyos szekrényhez, elõkap egy talárt, és levágja az ágyra. Rögtön odaugrik hozzá, s a mozdulat közben már gombolja-tépi le magáról a nedves másikat. Én érdeklõdve figyelem problémamegoldó képessége gyors kibontakozását, õ azonban, mikor végez talárja szétgombolásával, összefogja magán, és szemrehányóan felém fordul. - A fürdõbe. –formálják ajkai hang nélkül a szavakat, és én észbe kapok: nem lenne túl jó, ha az a valaki engem itt találna. Csalódottan hátraarcot csinálok hát, és megcélzom a másik helyiséget, miközben visszavágyódó pillantásokat vetek Severus –idõközben- lemeztelenített hátára. A küszöböt átlépve meg is állok, és érdeklõdve nézegetek kifele. Így jut tudomásomra hamarosan, ha még eddig nem következtettem volna ki, hogy alsónemûje is fekete színben tündököl –bizonyára ott gyászolja elhunyt feleségét, ahol a legjobban hiányzik... Elnyomom magamban a feltörni készülõ bensõ poénokat, és még egy kicsit hátrálok, hogy ha a látogató hirtelen betörné az ajtót, idõben ki tudjak ugrani a látószögébõl. Másodpercek alatt felkapkodja magára a száraz talárt, s aztán kikiabál: - Egy pillanat! Elindul rejtekhelyem felé, majd megáll elõttem. Egy gyors mozdulattal felém nyúl, és kikapja még mindig csuromvizes hajam közül fekete hajgumimat –úgyis csak néhány szálat tartott már, de azért mégiscsak pofátlanságnak könyvelem el ezt a lépést. Találomra, fésû nélkül összefogja hajzatát menet közben az ajtó felé (így kevésbé látszik, hogy csuromvizes), majd a finálé mozdulat után kitárja az ajtót. Jó lenne tudni, milyen képet vág most, de, mivel idõközben behúzódtam a fürdõ sötétjébe, nem látom sem a látogatót, sem Severus Snape beszédes hátát. - Jó napot, professzor Snape. - Üdvözlöm, Granger, mi a fene hozta ide? –kérdi õ nem túl invitáló hangnemben. - Beszélni szeretnék önnel. –sóhajtja a lány, minden valószínûség szerint még mindig a küszöbön ácsorogva. - Hallgatom. –reagálja le Sev meglehetõsen mogorva hangon. - Bemehetek? –kérdezi a lány meglehetõsen bizonytalanul. - Jöjjön. –morogja professzorom. Lépéseket hallok kopogni a padlón, s a következõ pillanatban még közelebbrõl tolakszik fülembe az idegen hang. - Harryrõl lenne szó. Elkerekedik a szemem. Ha nem rendelkeznék ily pompás önkontrollal, kapásból ugrottam is volna egyet. Már megint az a… Halkan felsírnak a rugók az ágyban. Egyikük lehuppant rá. - Mondta nekem, hogy ön nem tartja fontosnak a továbbtanítását az okklumencia terén, mivel már tudja az alapokat. Bevallom, én nem értek egyet ezzel. Szeretném megkérni önt, hogy tanítsa tovább Harryt, ha lehet. –okoskodó, nem túl szimpatikus hang. Hallottam én már ezt egyszer… - Nem. –Severus válasza rövid és tömör, mint Umbridge pálcája. - De miért, professzor? Kérem! - Semmi esetre sem vagyok hajlandó tovább pazarolni a drága idõmet Potterre! Rövid ideig tartó, néma csend. Aztán… - Mondja el, miért. A barátja vagyok, jogom van tudni. - Magának itt nincs joga semmihez! Egyáltalán, honnan vette a bátorságot ahhoz, hogy bezörögjön a hálószobámba?! - Bekopogtam én az irodájába is, de nem volt ott, így jobbnak láttam máshol keresni… - Remek, megtalált, Miss Granger. Most már akár el is mehet. - Nem, amíg el nem mondja… -itt megy fel bennem végre a pumpa. Nem, nem és nem vagyok hajlandó ezt még egyszer végighallgatni! És nem fogok éjfélig a fürdõszobában ácsorogni vizes hajjal!! Gyors támadást indítok egy falipolc tartalma ellen, s végeredményként nem kevesebb, mint három mûanyag flakont boxolok le a földre. Ez olyan puffogással jár, ami határozottan felfogható odakinn egy, afféle figyelmeztetõ jelzésnek. - Mi volt ez?! –rugórecsegés. Ajjaj… Az nem lenne jó, ha be is jönne… - Már hangokat is hall, Granger? Lehetséges, hogy megártott Potter túlzott közelsége? –érdeklõdik Snape roppant kenetteljesen. Szegény lány, ekkora kockafejjel soha nem jön rá, mire is célozgat a prof… - Ön nem hallotta? –a hang zavart és gyanakvó egyszerre. - Nem, nem igazán… Jobb lesz, ha befejezzük ezt a sehová sem vivõ beszélgetést. Késõ van, és nemsokára egyikünk bájitaltan röpdolgozatot fog írni. Szinte látom, ahogy a hívatlan látogató szeme elkerekedik a meglepetéstõl. Pedig szerintem zseniális húzás… - Rendben… Megkérhetném arra, hogy ezt az egészet ne említse Harryéknek? A tudtuk nélkül jöttem le ide. - Valahogy sejtettem. Kikísérem, Miss Granger. –feleli hidegen a játékos sötét színekben. Elvégre õ van hazai pályán, nem csoda, hogy biztos a dolgában. - Kö…köszönöm. –tétova lépések távolodását hallom. Az ajtó halkan felnyikordul –mennyei hang füleimnek! Ennél már csak az nevezhetõ szebbnek, amit zárásakor hallok. - Végre. –lépek ki a fürdõbõl, és szinte futólépésben közelítem meg Severust. - Hû de hiányoztál. –suttogom vigyorogva, és a nyakába ugrom. Rosszallóan el akar tolni magától, de engem sem faragtak könnyû fából –végül megadóan magához ölel, bár nem tudja mire vélni meglepõ akcióm. Én pedig hirtelen támadt intenzitással kezdem el csókolni hideg ajkait –s ekkor jövök rá, hogy mindketten fázunk, s hogy nem ártana tényleg száraz ruhát felvennem. Magamról megfeledkezve csókolom õt tovább –ha egyszer elkezdjük, elég nehéz abbahagyni; olyan ez, mint a horgászat. Ha már bedobtad a csalit, feltétlenül kezdeni akarsz vele valamit. Egy halk sóhajszerûségre leszek figyelmes. Ami elég érdekes, mert kellõképpen lefoglalom Severus száját ahhoz, hogy erõteljesebb hangokat ne adhasson ki.. Elengedem az imént még oly odaadóan harapdált ajkakat, és döbbenten az ajtóra meredek. Ami tárva-nyitva áll. A csitri a küszöbön valószínûleg legalább annyira csodál minket, mint mi õt –ezért nem tud kinyögni egy értelmes szót sem. - Ennyire azért nem hiányzott, Miss Granger. –jegyzi meg Severus gúnyosan. Megáll az eszem! Mi a fenéért jött vissza? Már sohasem tudjuk meg… Pár másodpercig csak döbbenten meredünk egymásra; ez az én arcomon határozottan kevésbé látszik, mint az övén. Felvettem a hideg elegancia maszkját. Aztán, mintha automatikusan mozdulnék, elõkapom a pálcám, s egybõl rámondom a felejtésátkot. Nem bukhatunk le, fõleg nem Potter és kis csapata elõtt. - Szép találat. –nyugtázza Snape mellettem. A következõ pillanatban bevágja az ajtót a süldõ lány orra elõtt. - Most töprenghet a csaj, hogy került ide. –vonom fel a szemöldököm elgondolkozva. - Nem a mi problémánk. –vonja meg a vállát. - Igaz. –látom be. - Legfeljebb a tiéd. Én semmiképp sem csináltam semmit. –mosolyog kárörvendõen. - És azt minek nevezi, amit az imént velem mûvelt? –kérdem szemrehányóan. –Természetbarát ismerkedés a manduláimmal? - Nos, az legalább nem minõsül illegális átokhasználatnak. - Nem, az illegális tanár-diák kapcsolatnak minõsül. –vágok vissza csípõsen. - Nem is tudom, ki kezdte. –suttogja elmélkedve. - Segítek: maga! Ha nem csókolt volna meg tegnap, még mindig magáznám…nálak. - De hiszen most is magázol, Wallace. –jegyzi meg hidegen. - Csak úgy kicsúszott a számon. –mondom vállvonogatva. - Undorító szokás. –nyilatkozza. - Micsoda? –kérdem értetlenül. - Az, ha hagyod, hogy mindenféle nem publikus dolog kicsússzon a szádból. - Nem abban az értelemben értettem. És hagyjuk ezt, fáradt vagyok. Veled ellentétben nekem nehéz napom volt, nincs humorom még ilyen hülyeségekkel is szórakozni. - Nos igen, ez egy fontos különbség a két nem között. –közli szinte már kárörvendõen. Hatalmasat sóhajtok, és háromig számolok magamban. - Most fogd be. Nem a menzeszrõl hadováltam itt neked, hanem arról, hogy dupla tanítási napom volt, és lesz is egész héten. Ráadásul az a dög bájitaltan tanárom holnaputánra kért tõlem egy elemzést a szépiagyökér hatásáról a különbözõ mérgekben, szóval… - Micsoda egy szemét. –állapítja meg óvatos mosollyal. –Így meg mer dolgoztatni, holott tisztában van az alacsony értelmi képességeiddel? - Bizony-bizony. És még a haját is nekem kell megmosnom. Biztos nem ér rá az anyukája. - Van benne valami, ugyanis az anyukája már gyerekkorában meghalt. –közli hidegen. - Ciki. –vonom meg a vállam látszólag teljes lelki nyugalommal. Aztán kézen fogom a panaszost, elvezetem az ágyig, és intek neki, hogy üljön le. Rögtön ezután az egyik könyvespolchoz lépek, s leemelek róla egy, engem már egy ideje érdeklõ könyvet. Lassú, elnyújtott léptekkel visszasétálok Severushoz, aki azóta már hanyattfeküdt az ágyon; lehasalok mellé, s a könyvet is az ágyra helyezem magam elé. - Akkor most én olvasok neki esti mesét. –mondom mosolyogva, és bal lábamat hozzásimítom az övéhez. –Feltéve, ha érdekli a Feketemágia felvirágzása és bukása.* *Minden a lehetõ legnagyobb rendben... -Voltaire Candide-jának cinikus mottója. Feketemágia felvirágzása és bukása – forrás: Harry Potter és a bölcsek köve, 102. old.