Ez a reggel egészen más, mint a többi. Most nem érzem olyan erõteljesen, hogy nincs értelme felkelni. Kikászálódom, és természetesen nem megyek reggelizni –Dumbi már nincs itt, nem vagyok köteles ott üldögélni. Nem mintha sokat beszélgettem volna vele, amíg ott ültem dísztökként a tanári asztalnál –szegény Snape, tényleg neki kellett szóval tartania minden áldott étkezésnél! Bár olykor kifejezetten ötletesen oldotta meg a dolgot –hol a villájának enyhén szadista lelkületû markolásával, hol egyéb ínyecségekkel próbált eltántorítani a kapcsolatteremtéstõl. Kíváncsi vagyok, mára mit talált ki. Az ember azt gondolná, hogy képes kifogyni a zseniális megoldásokból –de nem! Õ eltántoríthatatlanul hisz abban, hogy elõbb-utóbb õ nyer. A tegnapiak után ezt erõsen kétségbe vonom –aki engem ma el tud kedvetleníteni, az elõtt kalapot emelek. Még ha kölcsön is kell kérnem hozzá ezt az eszközt. Most jut eszembe –ha nem megyek le az étkezõbe, soha nem tudom meg, mit fõzött ki Severus mára az ellen, hogy megszólítsam. Márpedig akkor nem játszhatjuk végig azt a kellemes és megszokott játékot, hogy én csakazértis megszólítom, majd ezek után õ megvilágosodik, hogy csak akkor villoghat a kiváló cinizmusával, ha beszélõ viszonyban vagyunk, tehát elkezdi a gúnyolódást, én folytatom, s végül mindketten oda lyukadunk ki, hogy legszívesebben… hm. Nem, azt nem tudom, õ mit tenne ilyenkor legszívesebben. Lépéseim halkan koppannak a csarnok kövein –rossz idõben jöttem hát? Csend, csend mindenütt. Jó lenne tudni, hány óra –úgy érzem, elaludtam. Besunnyogok az étkezõbe –néhány kósza diákon kívül semmi életjel. Mi a fene történt itt?! Álmatagon odabotorkálok a tanári asztalhoz –bebee, nekem szabad, kiabálja minden porcikám, ahogy elhaladok a kölykök kis gyülekezete elõtt. Nem pazarlom idõm és arcizmaim arra, hogy lenézõ tekintetet vessek feléjük –megvetésem jeléül elég, ha büszkén kihúzott háttal leülök az egyik fejes székére. Ki máséra, mint a rettegett bájitaltan-tanáréra? Ezzel kergetem õket a legnagyobb rémületbe, tudom; és élvezem. Én, mint bennfentes –ízlelgetem a gondolatot. Érdemes kiélveznem ezt az érzést, ugyanis jövõre már nem lesz benne részem. Ugyanolyan diák leszek, mint a többi száz meg százezer.* Ha esetleg Snape is úgy merne kezelni, esküszöm, hogy megátkozom. Sõt még jobb ötletem van. Megint megpróbálkozom az igazmondó szék –csellel; s ezúttal nem fog felállni róla, arról gondoskodom. Pár pillanatig eltöprengek azon, hogy egy egész osztály elõtt, vagy csak önnön pompás személyem társaságában kövessem-e el ezt ellene –aztán rájövök, hogy a tömeg szinte soha, semmilyen terv esetében nem elõnyös. Minden valószínûség szerint rólam is kiadna bizonyos kevésbé publikus információkat, azt pedig nem akarjuk, ugyebár… Pár másodpercre felrémlik elõttem Snape képe, ahogy egy tizenegy éves kölykökbõl álló csoportnak taglalja bõszen, milyen érzés velem csókolózni; aztán kiverem a fejembõl ezt a paradoxont, és próbálom minden figyelmemet a reggelimnek szentelni. Ami, mint ahogy minden reggel, most sem sikerül. Mivel ez alkalommal azonban nincs kit piszkálnom (és viszont), rekordsebességgel búcsút veszek a gyanús külsejû feldolgozott állatoktól és növényektõl, és úgy döntök, éppen ideje sétálnom egyet Roxfortban. Rejtély, hogy ez egy hónapig mért nem jutott eszembe. Valószínûleg azért, mert nekem örömet okoz az, ha bent kuksolhatok a szobámban, magányomba és önsajnálatomba burkolózva. Igen. Minden valószínûség szerint ez a megoldás. - Áh! Miss Wallace! Ennek sosincs órája?! Kissé bosszúsan nézek fel a közeledõ Mcgalagonyra –valahogy nem kívánok a magánórákon kívül is kapcsolatot létesíteni vele. Azt hiszem, kisétálok ebbõl a kontextusból, mielõtt felépülne; abból nem lehet baj, ha úgy teszek, mintha nem léteznék. - MISS WALLACE!! Mégiscsak lehet belõle baj. Lassan megfordulok, és egy olyan arckifejezés után kutatok a programozásomban, amivel jóvá tehetem azt a bûnt, hogy levegõnek néztem az igazgatóhelyettest. Szerencsére nem füstöl az orrlyuka, nem szegi le a fejét, stb, szóval minden jel arra mutat, hogy kész nekem megbocsátani ezt a taktikai botlást. - Miss Wallace! Gondolom, elkerülte a figyelmét, hogy a velem tartandó órája elvileg már huszonöt perce tart. - Hiszen nekem csak délutántól vannak óráim! –közlöm vele a lesújtó igazságot. - Rendes tanítási idõben. Viszont a mai nappal elkezdõdött a húsvéti szünet, ha nem tudná. - Nem tudnám. - Ne szemtelenkedjen itt! Professzor Snape bizonyára közölte önnel, hogy mától nincs tanítás. Valahogy nem jutott rá ideje. - Nem igazán. –jelentem ki határozottan. Ha már semmit nem ért az ember a világból, legyen magabiztos, akkor kisebb lesz a büntetése a tudatlanságáért… Azon kívül honnan tud a titkos SVK óráimról? Csak akkor van joga feltételezni, hogy Snape közölte velem ezeket az információkat, ha tudja, hogy õ volt az utolsó tanár tegnap, akivel órám volt! Nahát, és milyen jó óra volt, ha belegondolok! Egy árva átkot sem tanultam! Azért elviselhetõ volt… Bár most egy hétig azon fog lovagolni (ha szabadon használhatom még ezt a kifejezést ezek után), hogy még egy teát sem tudok rendesen elkészíteni. - Rendben, akkor majd én tájékoztatom. –mondja Mcgalagony kissé csodálkozva. –Nos, mivel mától vasárnapig szünetel a tanítás, így a tanároknak több idejük lesz önre. Megborzongok. - Így délelõtt is vehet órákat. Délután pedig az egyébként holnap esedékes óráit tartjuk meg. És így tovább. - Egy szóval a szünet számomra megfeszített munkatempót és kettõzött napokat jelent majd? –kérdem kis híján vicsorogva. - Ha így vesszük… igen. –feleli elgondolkozva. –Ám vegye tekintetbe, hogy öt év késés ellenére júniusban letesz minden vizsgát, és jövõre önnel egykorúakkal kerül egy osztályba. - Mily gyönyör…-sóhajtom. - Jöjjön. –a szemöldökét ráncolja, és érdeklõdve néz rám. Biztos kíváncsi rá, miért is nem szólt nekem a szünetrõl senki. Õszintén szólva én is kíváncsi vagyok rá. Tehát most 15 perc átváltoztatástanom lesz. Ennél szebb ébresztõt el se tudtam volna képzelni –azért szívesen megpróbáltam volna. Alig várom, hogy találkozhassak Snape-pel, és csúnyán nézhessek rá. Az igazság az, hogy nem haragszom –igazán nagyon jó vicc volt, hogy elfelejtett megfelelõen informálni. Az meg még nagyobb, hogy Mcgalagonnyal viszont nem felejtette el közölni, hogy titokban SVK órákat ad nekem. De hát tehet õ róla, hogy ilyen jól fejlett humorral áldotta meg a Sors? Tizenöt perc Mcgalagonnyal… egész örökkévalóságnak tûnt. Ha többet lennék a közelében, szinte már halhatatlannak érezném magam. Az idõpont nem alkalmas az élettartamomon való bánkódásra –van tizenöt szabad percem, s utána jön a következõ megpróbáltatás, LLG formájában. Addig is, bandulolok egy sort a kastélyban, aztán majd meglátjuk. Talán felmegyek tanulni. Talán csak a könyvtárba olvasgatni. Hat hetem van hátra a vizsgákig, és ez az idõtartam legalább annyira végtelennek tûnik, mint Umbridge órái.