Nem értem magam –hogy hagyhattam csak úgy ott? Csodás alkalom lett volna egy behatóbb megismerkedésre. Nem nagyon lepõdött volna meg, ha próbálkozni kezdek –tudom, hogy tudja, hogy szívesen kibõvíteném ismereteimet a pálcájával kapcsolatban –azzal, amelyikben nincs vámpírhajszál.
Késõ bánat –nézzük a dolgok jó oldalát: egyikõnket sem fognak kirúgni tiltott tanár-diák kapcsolatért. Dumbi úgyis hamarosan visszajön, s ha ilyesmivel lepnénk meg, könnyel telne meg az az ártatlan kék szemecskéje..

Ma egy kissé szétszórt vagyok. Készülök a nagy alkalomra: ráveszem Snape-et, hogy ne adjon különórákat Potternek. Irigy vagyok, de legalább bevállalom. Hajtok a hétfõre, mert kéne az idõpont még egy plusz sötét varázslatok órára. Mellesleg, az a korrepetálás tökéletes idõpocséklás mindkét fél számára –Snape továbbra is úgy kezdi a nekem tartott bájitaltan magánórákat, hogy odaadja a Potter-féle fõzetmintákat, és felkér, hogy állapítsam meg, mit hibázott el a fiú.
Tartok tõle, hogy szegény srác még a hibáiból se tanul –én tanulok belõlük.

SVK jön. Kissé aggódom, hogy nem sikerül megõriznem azt a cinikus, de viszonylag visszafogott álarcot, amit eddig ’Bridge elõtt mutattam: Lehidalok Tõle asszony erõs ellenfél, s azzal tarthatom a legjobban sakkban, ha nem vesztem el az önkontrollt.
De, tekintettel arra, hogy még Snape is borzasztó kétségbeesett, hogy ez a banya került a roxforti bársonyszékbe, ez nem is lesz olyan könnyû.

BUMM. A szokásos belépõ. Megszoktam. Ilyen virsliujjakkal lehetetlen is mindenfajta finom mozdulat –tinédzserkorában borzasztóan szenvedhetett önnön kielégítetlenségétõl.
- Üdvözlöm, tanárnõ. –fújom a gondosan begyakorolt köszönést.
- Ismét találkozunk, kisasszony. Nem túl jó híreket hallottam rólad. –nyávogja.
Nem kell színlelnem a meglepettséget.
- Halálhíremet keltik tán? –mosolygok gúnyosan. –Megcáfolom, ha kell.
- Nos, nem egészen. Nemsokára sor kerül a pályaválasztó beszélgetésekre. Úgy értesültem Snape professzortól, bár nem volt túl segítõkész a válaszadással, hogy érdeklõdsz a bájitaltan iránt.
Megvonom a vállam. Nem kellene, de a reflexeknek nem lehet parancsolni… Eme szipirtyó irányában lassan az is reflexnek számít, ha a földre lököm és addig rugdosom, amíg brekeg.
- Esetleg valami probléma van ezzel? –érdeklõdöm.
- Kislányom, hogy teheted ezt? Hiszen az olyan gusztustalan! Nélkülöz minden elhivatottságot és ráadásul nem is túl hasznos! Úgy tudom, a jegyeid kiválóak. Miért nem a Minisztériumba jelentkezel? Bármit, amire csak vágysz, elérhetsz, ha keményen és okosan dolgozol. Mi értékeljük a szorgalmat és a hûséget.
Nem kapok szikrát. Ez hihetetlen! Ennyire eltúloztam volna a készséges és rendes diák szerepét az óráin?! Hogyhogy nem vettem észre, hogy csak én utálom õt, õ nem engem?!
- Megbocsásson, tanárnõ, de mibõl gondolja azt, hogy a bájitalok beható –újabban Snape-rõl és a tantárgyáról folyton a beható jelzõ jut eszembe…- ismerete nem jár semmiféle haszonnal?
- Jaj, kincsem, csak a Szent Mungóban van szükség néhány gyógyító lötty ismeretére… de oda nem kell sok ember, és bevallom, véleményem szerint az elég alantas és unalmas munka…
Van benne némi igazság. Én sem éppen a gyógyító jellegû bájitalokra specializálódtam…
- És a mindennapi életben? –kérdezem, próbálva menteni szeretett tantárgyam becsületét.
- Mi baj érhetne téged a mindennapokban? –nyafogja.
- Esetleg másokat… legalábbis, ha jól tudom a dolgom. –felelem ravaszkásan.
- Ezzel meg mire célzol, kisasszony? –mered rám a gülü szeme.
- Semmire. Nem szokásom célozgatni –én csak eltalálok.
- Szemtelenkedni merészelsz velem? –kérdi gyanakodva, továbbra is kislányosan affektálva.
- Ugyan, nem vagyok én olyan bátor jellem, hogy a Minisztérium élharcosára vessem tekintetem…
- Wallace! Ezzel meg mit akarsz mondani?!
- Nem tartom haszontalannak a bájitalokat, tanárnõ, és valószínûsítem, hogy professzor Snape is buzgón egyetértene velem, ha itt lenne.
- Azzal te csak ne foglalkozz, hogy a professzor mit tenne és mit nem! A saját jövõddel foglalkozz.
- És ha a jövõmnek köze van hozzá?
Csodálkozva rámnéz.
- Hát innen fúj a szél!... Ó, kincsem, egy buta kamasz szerelem miatt nem teheted kockára a jövõbeli pályafutásod! –mondja negédesen.
Megáll bennem az ütõ. Mi bajod?! Felszisszenek.
Ahelyett, hogy össze-vissza habognék, és sûrûn mondogatnám a ,,de...de…de”-ket, inkább csendben maradok, és lenyelem azt az Adavát is, ami kikívánkozik belõlem. A csillagokról nem is beszélve.

- Ne aggódj, Wallace, hamarosan sikerül elfelejtened a tanár urat, és megleled az igaz szerelmet –az elhivatottság és a tökéletes munkamorál formájában. Bizony, bizony, ennek érdemes élni.
- Én valahogy nem kívánok beleszeretni kisbetûvel kezdõdõ szavakba. –találok rá a hangomra.
- Tudom, hogy most nehéz, de hidd el…
- Tanárnõ! –zihálom. –Elkezdhetnénk az órát?
Még egy szó a buta kamasz szerelmekrõl, és a fejére öntöm a tegnap este készített bájitalom. Azt, amelyik békák tartósítására szolgál. Miután megöli õket.
- Milyen kis türelmetlen vagy. Hát ennyire érdekel a defenzív mágia?
Nagyon…
- Még nem tanultuk ezt a könyvet, és… -ártatlanságot színlelek-…-kíváncsi vagyok rá.
- Na jól van, jól van. Akkor kezdd el olvasni az elsõ fejezetet, én addig kijavítom az elõzõ órai dolgozatod.



Megfogyva bár, de törve nem, megyek titkos sötét varázslatok órámra. Umbridge-nek ezúttal sikerült mély nyomokat hagynia bennem –pedig mindig reménykedtem, hogy ez Snape reszortja lesz.
Erõtlenül bandukolok, lévén hétfõ este hét óra. A lépcsõfordulóban nagy levegõt veszek –nem, nem átkozom meg az elsõ idegent, aki szembejön!!- és folytatom utam, még mindig a horrorba torkollt SVK órámon merengve. Még szerencse, hogy nem folytattam a szarkazmushadjáratot –a végén még rájött volna az öreglány, hogy legszívesebben megetetném vele a könyvet, ahelyett, hogy egy sort is olvasnék belõle.

Az ajtót zárva találom. Mi a fene?
Bekopogok. Túl megerõltetõ mozdulat egy ilyen nap után.
Semmi válasz. Biztos, hogy ez a dolgozószobája? Hát, jó párszor voltam már itt, szóval, ha nem helyezte át…
- Tanár úr! –kiabálok be.
Ismételten csak a kuka csönd.
- TANÁR ÚR!! –emelem fel a hangom fenyegetõen. Õ is tudja, hogy nem szeretem, ha semmibe vesznek.
Semmi és semmi!
Mit mûvelt ez? Tudom, hogy olykor rátör a rosszkedv, de ez még nem ok arra, hogy bezárkózzon és felvágja az ereit!
- Professzor Snape!! Tanár úr! Valaki! Severus Snape, családi állapota ismeretlen, nyissa ki! Se..
- Menjen innen! –kiabál ki egy ijesztõen üres hang.
Döbbenten meredek az ajtóra. Ezt a fajta elkeseredett hangsúlyát még nem ismerem.
- Tanár úr, bármi is a baj, megoldjuk, csak hadd ne kelljen a tölgyfaajtót bámulnom két centi…
Az ajtó kivágódik.
-…távolságból. –lehellem, és ahogy a tekintetem az arcára esik, a mai napon másodszorra is megáll bennem az ütõ.
Elatyátlanodva nézek rá, tudván, hogy jelen pillanatban ez a legkevésbé irritáló arckifejezés, amit csak felvehetek.
Olyan… az arca… nincsenek rá szavak. Más embernél azt mondanám, hogy.. mintha sírt volna. De õ… mintha könnyek nélkül tette volna ugyanezt. Borzalmas zaklatottság ül a vonásain, a megbántottságnak és a gyûlöletnek olyan páratlan keveréke, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el hátrálni.

Gyorsan elõveszem zsebpszichológiámat. Csendesen, de annál sebesebben besétálok hozzá, és halkan becsukom az ajtót magam mögött. Annyi ideje sem marad, hogy csúnyán nézzen rám, s máris megragadom a kezét, és odavonszolom az íróasztala mögötti székhez. Gyengéden lenyomom, s óvatos, nem feltûnõ mozdulatokkal felteszek egy teát a sarokban álló üstben. Aztán közvetlen õmellé varázsolok egy egyszerû széket. Leülök rá, összekuporodva, térdeimet felhúzom és karjaimmal átkulcsolom. Nem nézek Severusra: magam elé, a semmibe bámulok.
- Nem kell mondania semmit, ha nem akar. –mondom halkan.
Hallgat. Keze ökölbe szorítva az ölében.
Hosszú lesz az éjszaka.



A következõ fejezet címe: Cseppenként gyûlölni