Napról napra erõsödik bennem a gyanú, hogy valami megváltozott bennem. Már nem vagyok olyan keserû, mint régen. A humorom persze változatlan, de immár nem a rosszkedvem közvetítésére, hanem valóban viccelõdésre használom.
Azt kell gondoljam, hogy a tanáraim kedvelnek (kivéve Miss Brekekét). Erre akkor döbbentem rá, mikor az egyik cinikus megjegyzésemre Mcgalagony elmosolyodott, és ez a gesztus az óra hátralevõ részében is vissza-visszatért.
A jóslástan tanárnõm élvezi, hogy olyan misztikus és hátborzongató egyéniséggel van dolga, mint én vagyok… vonzódom a rejtélyekhez, hiszek a megérzésekben, s olykor még jelzés jellegû álmaim is vannak. Komolyan veszem a házijaimat –egyszerû logikázással és következtetésekkel dolgozom, ha épp nem látok a világban semmi figyelmeztetõ jelet vagy szimbólumot.
A repüléstan tanárnõm tiszteli az akaraterõmet és a szabadságszeretetemet, ha mégoly ügyetlenül teljesítek is a ritkán elõforduló magánóráin. Ha a seprûn ülök, boldogan nézegetem a világot és élvezem a lebegést –de menten elérek képességeim határaihoz, ha csinálnom is kell valamit. Valószínûleg az enyhe tériszonyom akadályoz a kifogástalan elõmenetelben.
A számmisztika érdekes, bár olykor elég száraz tantárgy –mivel elismerem Vector prof tudását, nincsenek ütközések közöttünk. A rúnaismeretért bolondulok –újabb rejtélyek, titkosírás, stb, ez az én szakterületem. A legendás lények gondozását játszi könnyedséggel tanulom, kedvelem azt a jószívû óriáspalántát, ha mégoly bárgyú is néha. SVK-ra szinte egyáltalán nem tanulok –legalábbis a tananyagot nem. Jó szokásom szerint kiszûröm, hogy mire van szükségem és mire nem, s úgy döntöttem, hogy a kákalagokkal történõ békés konfliktuskezelés nem az én asztalom. Umbridge egyszerûen nem tanít semmi olyat, amit hasznosnak lehetne nevezni.

És ezzel elérkeztünk kedvenc Leggonoszabb Professzoromhoz. Bájitaltan terén kiválóan megértjük egymást, gyakorlatilag morgásokkal és mutogatásokkal kommunikálunk, szinte már félszavakra sincs szükség. Legnagyobb rémületére mindezen felbátorodva olykor meglátogatom –akár támadásoknak is nevezhetném azokat az alkalmakat a pincében. Sosem kopogok, és mindig valami fontosat szakítok félbe.

Egyszer pont büntetõmunka közben zavartam meg –egy remegõ, kövérkés griffendéles srác belezgetett egy hordónyi futóférget. Nem estem kétségbe –csakazértis megpróbáltam csevegni Snape-pel, holott már tudtam, hogy nem szereti, ha mások is látják, hogy képes ilyesmire. Ennek, mondhatni, végzetes következményei lettek: engem is beállított a fiú mellé dolgozni! Megfogadtam, hogy ezt még visszakapja; valamelyik játékos vitánk során majd jóval több pimasz megjegyzést fogok megengedni magamnak.

Kapcsolatunk tehát kiegyensúlyozott: hol õ követ el kihágásokat ellenem, hol fordítva, tehát az inga mindig egyensúlyban van. Valószínûleg innen vettem azt az ostoba griffendéles bátorságot arra, hogy megkérjem egy szívességre. Persze egy jól felállított slytherin csapdával bírtam rá arra, hogy igent is mondjon. S mi a slytherin módszere? Beszéltetés, beszéltetés, reakciófigyelés, következtetés, egy szóval: információszerzés. Végül ügyesen kiszedtem belõle –tulajdonképpen gyerekjáték volt –hogy vonzódik a sötét varázsokhoz; oly erõs kifejezést persze, mint a fekete mágia, egyikõnk se használt: a slytherinek célzásokból is értik egymást, s erre legfõképpen a hallgatózók kijátszása végett van szükség.

Innen már csak egy lépés volt ördögi, de végtelenül egyszerû tervem: egy olyan sötét varázslatok tanár szerzése, aki ismeri is a tantárgyát, mint a tenyerét. Hamar rájöttem, mit talál oly vonzónak a témában: mindent. Jómagam is elbûvölve hallgatom szavait, s szinte szívom magamba az éltetõ tudást. Bár a világ minden kincséért sem mondaná ki, de igen tehetségesnek ítél e téren: ezt abból szûrtem le, hogy hajlandó egyre sûrûbben órákat adni nekem, s hogy képes volt felfogni a humoros oldalát annak, hogy egy alkalommal csínybõl elhelyeztem egy bonyolult bûbájt a székén, hogy azon ülve igazat kelljen mondania. Mondanom se kell, hogy húsz másodperc beszélgetés után felkelt a székrõl –de az már számomra is meglepõ volt, hogy rögtön ezután megtanított nekem egy olyan akaratgyengítõ bûbájt, mely megakadályozhatta volna, hogy felkeljen.

S most, ahogy itt ülök, s rajta gondolkodom, erõteljesen kényszerítenem kell magam, hogy szépen kibogozzam az érzéseimet. De nemhiába értek a pszichológiához: hamar feltérképezem a lelkem.
Sosem volt apám –igazi, természetesen. Ezért valószínûleg Severusra egy olyan apafigurát vetítek ki, akit tisztelhetek, és megajándékozhatok bizalmammal. Tudása, tapasztaltsága és tanári pozíciója megkönnyítik ebben a dolgom.
Sok mindenben hasonlítunk –olykor úgy érzem, helyzetünkre akár a rokonlelkek kifejezés is alkalmazható. A világhoz és az emberekhez való hozzáállásunk bizarr és ellenállhatatlan. Ebbõl következõen jól megértjük egymást.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban ellentéteket is alkotunk egymással –innen fakad kölcsönös szexuális vonzódásunk, melyet érdeklõdve, de csodálkozás nélkül fedeztem fel.
Tökéletesedõ ön- és emberismeretem biztos tudatában úgy alakítom vele való beszélgetéseimet, hogy azok mindkettõnknek örömet okozzanak.

Mai találkozónk is jól fog alakulni. Tudom. Hisz kezünkben az irányítás.
Azt mondta a mai bájitalórán, hogy este menjek le hozzá, beszélnünk kell. Nem pontosan tudom, mirõl lesz szó, lehet, hogy csak idõtöltésnek szánja a dolgot –mindenesetre nagyon komoly képpel jelentette be.
Elindulok. Este tíz van már, de ez nekem nem mond semmit –tíz perce lett vége a mai utolsó órámnak, tehát számomra gyerek még az idõ. Lassan lépkedek a lépcsõkön –sötét van már.

Benyitok a tanterembe –senki és semmi, ha a berendezést és a fõzetmintákat nem veszem figyelembe. A dolgozószobája felé veszem az irányt, miközben magamban átkozom a hülyeségemet, hogy nem kérdeztem meg, hova menjek le. Bekopogok.
Senki nem nyit ajtót. Most már kezdek aggódni, mit szúrtam el. Rossz idõsíkba kerültem netán? Vagy esetleg oly módon elvesztettem az idõérzékemet, hogy egy nap tíz percnek tûnt?
Vadul kopogni kezdek. Aztán már kiabálok. Ravaszságomat nem vesztettem még el, tehát nem neveket, csak egyetlen szót: hahó! Így nem árulom el sem azt, hogy ki vagyok, sem azt, hogy kit keresek.

Hirtelen egy ajtó nyílik a folyosón. –Gyere már. –sziszegi Severus a sötétben.
Odagaloppozok.
- Nem tudtam, hogy ide kell…
- Ez a hálószobám.
Odabent néhány gyertya pislákol, álmatag fényük az arcára vetül. Feldúlt és tépelõdõ.
Belépek és megcélzom az elsõ széket. Ismerjük már egymást annyira, hogy tudjuk, egyikõnknek sem kenyere a felesleges udvariaskodás. Õ az ágyra ül, és azonmód némító bûbájt küld a folyosóra nyíló –jelenleg bezárt- ajtóra. Végignézek a berendezésen –még sosem voltam itt-, s megállapítom magamban, hogy ismét találkozott ízlésünk. Sötét, elegáns színek, egyszerû, de finom stílus, és rengeteg könyv. Valamint jó nagyra nõtt ágy.. Vajon szokott ugrálni rajta? Én nagyon szeretnék.
Rugópróba, egy-kettõ!

- Történt valami? –kérdem, rosszat sejtve. Nincs túl jó hangulatban a prof.
- Elég sok minden. –sóhajtja, hangja halk és keserû. –A kevésbé rosszal kezdem: Trelawneyt elbocsátották.
Elkerekedik a szemem.
- Nekem miért nem jelezte, hogy õt is próbaidõre tették? –fújtatom meghökkenten.
- Csak sejteni tudom a választ e téren, de valószínûleg nem volt olyan büszke rá, hogy terjessze. –jegyzi meg gúnyosan és a hajába túr.
Bólintok. Ezzel lezártnak tekintem a témát, és úgy tûnik, õ is.
- A nagyobbik rossz? –kérdem gyanakodva. Ezek után minimum egy halálesetet várok.
- Dumbledore elment. –mondja halkan, és a szemembe néz. –Tegnap óta új igazgatónõnk van.
Nem bírom tovább, fújok egyet, és vakkantásszerûen felnevetek.
- Ez… hát igen. Végül is várható volt, hogy elõbb-utóbb kitúrják innen… bár elsõre elég meglepõ.
- Nagyon vigyázz magadra, Wallace. Most már senki sincs biztonságban. Az a nõ – itt mindketten elfintorodunk, jelezve, hogy mennyire érdemli meg Umbridge ezt a megnevezést- ma Veritaserumot kért tõlem Potter álcázott kihallgatására.
- Potter… mindig csak Potter. Istenem, de unom már! Mindenütt ott van, minden után szaglászik, és folyton belõle akarnak kiszedni valamit! Mi lenne, ha egyszerûen eltennénk láb alól? –morgom.
- Még megélheti… de most beszéljünk komolyan. Tõled nem sok mindent tudhat meg az a… igazgatónõnk, de amit megtudhat, az is veszélyt hozhat rád. És rám. Mindenáron titokban kell tartanunk, hogy tanítalak a sötét varázslatok terén –és azt sem kéne az orrára kötnöd, hogy néhány illegális bájitalt sem hanyagolunk el.

Bólintok. Nincs szükség szavakra. Mindketten érezzük a helyzet adta baljós fenyegetést.
Viszont ha nem szólok… elküld. S én nem akarok egyedül maradni. Beszélgetnem kell vele. Olyan szörnyû ez a nyomás, amit a jövõre gondolva érzek!
- Holnap lesz a bájitaltan-korrepetálása Potterrel? –kérdem óvatosan. Potter mindig veszélyes téma.
- Igen. –nyögi. Innen látom, hogy odavan a különóráikért.
- Tulajdonképpen… -lassan, tûnõdve ejtem ki a szavakat, amiket régóta tervezek- mi szükség van erre? Senki másnak nem ad felzárkóztató órákat. Mért pont a Kis Kivételeset kényezteti el?
- Elhiheted, hogy nem az én ötletem volt. –morogja rosszkedvûen.
- Hanem… Dumbledore-é. Dumbledore pedig nincs a kastélyban. –vonom fel a szemöldököm.
- Arra célzol, hogy most már felhagyhatok a különóráival? –arcmimikája hasonlóan cinikus, mint az enyém.
Olyan nyilvánvaló!
- Hááát… én csak arra gondoltam, hogy ha esetleg valami bosszantót tapasztalna a fiú viselkedésével kapcsolatban, senki nem róná fel önnek, ha nem várná vissza a következõ hétfõn.
- Te tényleg slytherin vagy, Wallace. –mosolyodik el szinte már büszkén.
- Ezt már rég tudjuk mindketten. –vonom fel a vállam. Álmatagon felegyenesedem, és otthonosan sétálgatni kezdek a szobában. Természetesen a könyvespolcok hamarosan kifejtik mágneses hatásukat –elõttük kötök ki. Szórakozottan végigfuttatom ujjaimat a régies feliratú gerinceken.

Megborzongok, mikor egy kéz simul a vállamra.
Finom és gyengéd.
- Késõ van. Menj aludni, Wallace.
- Fontolóra veszi az ötletemet?
Elgondolkodva leveszi rólam a kezét. Felé fordulok, és érdeklõdve lesem az arcát.
- Ha igen erõs tiszteletlenséget tapasztalok Potter részérõl, megfogadom a tanácsot.
- Megtiszteltetés, hogy hajlandó megfogadni a tanácsom. –vigyorodok el.
- Vigyázz, Wallace, nehogy elrepülj.
- Az egoizmus a legolcsóbb seprû. –felelem vállvonogatva.
- Jó éjszakát. –vágja rá megrovóan.
- Jó éjszakát. –felelem, és hagyom, hogy egy förtelmesen kedves mosoly ússzon ajkaimra.




Hivatkozások: ,,Tankönyv” 542. odal…
S közeledik a Nagy Okklumenciaóra…:)
A professzor: ahogy én elképzelem (persze a kép nem az én érdemem)http://yacht.zamok.net/DV/Potter/Posters/Snape/Risunki/snape.jpg
Bár ez se kutya: http://yacht.zamok.net/DV/Potter/Posters/Snape/Risunki/snape1.jpg