Ma délelõtt már tûkön ülve várom, hogy elkezdõdjön végre tanításom. Minden tantárgy érdekel. Nem ismerek magamra. Tényleg én lennék ez a kis stréber senkiházi?
Alig várom, hogy használhassam a pálcám. Tegnap óta egyfolytában ebben gyönyörködöm. Olyan áhítattal nézegetem, mintha egy élõ, fenséges vámpír lenne elõttem. Pompás ötlet volt Severustól, hogy beküldte az öreget a raktárrészlegbe –különben talán sosem jutottam volna megfelelõ pálcához. Õ bizonyára csak szeszélybõl kérte magának vámpírhajszállal – de õ is megfelelt a pálcának, egyébként nem tudná tökéletesen használni. Vajon honnan tudta, hogy egy övéhez hasonlóra van szükségem?
A délutáni elsõ órám egybõl SVK. (Ugorjunk csak a dolgok közepébe!) Bízvást gondolhatom, hogy ez lesz a legizgalmasabb tantárgy a bájitaltan után. Fõleg, mivel ezen használhatom a PÁLCÁM! Mondtam már, hogy mennyire imádom?... De hol van még a délután?

Oly nehéz kitalálnom, mit csináljak addig. Nos, itt a megoldás: olvasok.
Még nem fejeztem be az Amerikai tragédiát. Nem tudom, mi lesz a vége, nem szokásom meglesni a végkifejletet a kötet átrágása elõtt. Ezzel elleszek egy ideig.

Kopognak. Mennyi ideig is bírták ki anélkül, hogy zavarjanak? Úgy két óráig? A reggeli házimanót is alig sikerült feldolgoznom. Mármint az emlékét. Vajon Mcgalagonyt, Snape-et vagy egy újabb kísérõjelöltet üldöztek karjaim közé?
A legjobb ötletnek az tûnik, ha kinyitom az ajtót. Ez a varázslónépség megbízhatatlan. Ha nem engeded be, bejön magától.

Snape. Olyan keserû arccal, mintha az imént kellett volna felhajtania életem elsõ bájitalát. Bár, ha belegondolok, ha azt megitta volna, semmilyen képet nem vágna, mivel nem lennének életfunkciói. Az a fõzet lyukat égetett az üstömbe.
- Üdvözlöm. –jelentem ki nagy komolyan. A tegnapiak után valahogy nincs kedvem felbosszantani. Bár most nem alagútban vagyunk, és van merre elszaladnom, de azért mégis… Ki tudja, lehet, hogy mozgó célpontot is meg tud átkozni.
Sõt, ahogy elnézem, egészen biztos.
Biccent egyet, és szemeit forgatva közli:
- Dumbledore küldött.
Széttárom a karom, jelezve, hogy na igen, ha Dumbledore küldi az embert, nincs mit tenni.
- A házimanók jelentették, hogy ,,a kisasszonyka szinte semmit nem eszik”. –teszi hozzá gúnyosan. –Ezentúl tehát velünk fog enni, Wallace, mert nem vennénk a lelkünkre, ha esetleg a hátunk mögött elhalálozna tápanyaghiányban.
- Ha nem vennék a lelkükre, mi a gond? –kérdezek vissza csipkelõdve. Máris feladtam a reményt, hogy békésen, egyedül tölthetem az étkezéseket –de azt sem bírja bevenni a gyomrom, hogy ettõl kezdve a fél világ elõtt kell ennem a színpadként kiállított tanári étkezõasztalnál.
- Tõlem kérdi? –mondja együttérzõen. –Ha ez megvigasztalja, én elleneztem az ötletet, hisz a magánügye, hogy lemond az életrõl vagy sem.
- Ahogy mondja. Mi is lenne a világból, ha minden bolondot megmentenének? –tûnõdöm ábrándosan.
- Iskola. –feleli keserûen.
- Tehát azért jött, hogy közölje velem az elrettentõ határozatot, és utána ezen filozófiai kérdéseket megvitassuk?
- Valójában inkább azért, hogy lekísérjem vagy erõvel levigyem az ebédlõbe –a dolog az ön hozzáállásán múlik.
- Akkor… -elmélkedem. –Vigyen le. –és ezzel a lendülettel visszaülök az ágyamra olvasni.
Nem mondhatni, hogy nem készült fel erre az eshetõségre. Még csak közelebb se lép, s máris rámmond valamiféle varázslatot –és a következõ pillanatban egy méterrel a föld felett lebegek, kezemben a vaskos könyvvel.
- Ne már, ez nem ér! –kapálózok sértõdötten.
- Pontosan mért nem? –lép közelebb. –Úgy gondolja, csak az ér, ha a karjaimban viszem ki innét? Vagy ha a lábánál fogva végighúzom a folyosón? Figyelmeztetem, hogy sok a lépcsõ.
- Mily elõrelátó. –jegyzem meg gúnyosan. –Én speciel arra gondoltam, hogy fizikai erõszakot fog alkalmazni a kijuttatásom érdekében, amire persze én is fizikai erõszakkal válaszolok, melynek folyományaként a szobámban fogok maradni, mert velem senki nem veheti fel a versenyt, ha valamire nagyon elszánom magam.
- S miképpen fog fizikai erõszakot alkalmazni? Bokán rúg? –kérdezi leplezetlen lenézéssel.
- Kicsivel feljebb. –közlöm, és folytatom a kétségbeesett kapálózást. Ez a lebegés kezd kihozni a sodromból. Még jó, hogy nem szoknya van rajtam. Még megélhetem, hogy szégyenszemre tényleg így visz le. Sajnos mindketten esélyesek vagyunk ,,Az év legmakacsabb embere” címre.
- Oh. -reagálja le a kasztrációval kapcsolatos terveimet. Nem érzem a rémületet a hangjában.
- De az is lehet, hogy magához vágom ezt a könyvet, ha nem szed le innen azonnal. –folytatom bosszankodva.
- Szedjem le? Hogy utána megrúgjon? Már megbocsásson, de nem tengenek túl bennem a szuicid hajlamok. –jelenti ki szinte már derûsen.
- Ha leenged, nem rúgok, ígérem. –enyhülök meg. –Akkor csak megkapaszkodom az ágyamban, és úgy tüntetek a lemenetel ellen.
- Hm. –osztja meg velem bölcs gondolatait. Járkálni kezd a szobámban, egy-egy kósza pillantást vetve az ágyamra.
- Maga itt fekszik, és sikoltozva kapaszkodik az ágya végébe, én meg közben fizikai erõszakot alkalmazok majd magán. Nem gondolja, hogy ez kissé furcsán hangzik?
- Nem. –sziszegem. –Teljesen szokványosan hangzik.
- Semmi kétértelmû nincs benne. –folytatja.
- Jah. Teljességgel egyértelmû történés. –nyögöm és még mindig próbálok lejutni a levegõbõl.
- Akkor kezdjük. –vonja meg a vállát, pöccint egyet a pálcájával, és a következõ pillanatban ráesek a saját talpamra –és hasra is vágódok rögtön, mivel nem voltam felkészülve súlypontom hirtelen megváltozására.
- Huhhh. –négykézláb állok, aztán feltérdelek, és képzelt hadi sérüléseimet dörzsölgetem. –Ha most megszólalnék, csupa csillagokat mondanék magának. –morgom bosszúsan. Azért mégse kezdhetek el káromkodni, de érezze, hogy elkezdenék, ha elkezdenék..
- Most aztán nagyon meghatódtam. –feleli hasonló hangnemben. –Na indulj, Wallace, ha nem akarsz repülni.
- Kérdezhetek valamit? –próbálok uralkodni magamon, hogy se az ágyba ne kapaszkodjak bele, se õbenne ne tegyek kárt, de még csak a csillagokból álló mondókámat se közöljem vele cenzúrázatlanul.
- Már megtette. Indulhatunk?
- Még egy kérdést? –unszolom.
- Az is megvolt. Feláll végre vagy kérvényt nyújtsak be?
- Magának mániája a kérvény? Két napon belül a másodikkal akar meglepni!
- Nem hiába! Magánál még egy minisztériumi ügyintézõ is gyorsabb!
- Persze, hiszen társadalmunk tökéletesen…
- NYOMÁS!! –szakít félbe megjátszott dühvel.
- Jele pí, mértékegysége a… fenébe, sikeresen megszabadultam minden fizikatudásomtól. –ez után a mondat után már tényleg féltem a testi épségemet.
- WALLACE!
- Jól van, jól van… De akkor hadd kérdezzek.
- Bökje ki. –adja meg magát. Imádok zsarolni.
- Mért van az, hogy hol tegez, hol meg magáz?
- Én is kérdeznék valamit. Mért van az, hogy hol egy ötéves, hol egy tizenegyéves értelmi színvonalán áll? Utóbbiakat már magázni szokás intézményünkben.
- Köszönöm a bókot. –csigalassúsággal feltápászkodom és az asztalhoz lépek.
- Lezajlik az étkezés, mire mi odaérünk, és az igazgató engem fog hibáztatni. Szóval megtisztelne, ha tényleg elindulna végre, Wallace.
Nyugodtan lehelyezem a könyvet a többi mellé.
- Akkor nekem nem származik semmi károm abból, ha elkésünk.. –fedem fel ördögi tervem.
- Ezt meg ki mondta neked? Megfojtalak, Wallace, ha nem mész ki elõttem ezen az ajtón öt másodpercen belül!


Végül is lejutunk az étkezõbe, s mindketten a saját lábunkon (bár erõs a kísértés, hogy néha erõteljesen rálépjek Snape-ére is).
- Hol fogok ülni? –kérdezem halkan, ezúttal komoly hangnemet megütve. A tény, hogy nemsokára megint kirakatba leszek téve kábé hatszáz diák elõtt, nem lelkesít fel.
- Hármat találhat. –morogja vissza gúnyosan.
- Annyi tanárt nem is ismerek még Roxfortban.
- Akkor majd én felvilágosítom. –áll meg az ajtó elõtt. –Az igazgató nem ér rá folyton magát istápolni, Mcgalagony professzor mindig õmellette ül és vele cseveg, a többi tanárt meg egyáltalán nem ismeri. Kitalálja, ki mellett fog ülni, akinek áldásos feladata lesz a maga szóval tartása?
- Én magára tippelnék, de nem merek, mert még leharapja a fejem. –közlöm vele negédesen mosolyogva.
- Ami azt illeti, örüljön, hogy még nem számít roxfortos diáknak. Most vagy harminc pontot vesztett volna a háza a szemtelen válaszáért.
- És ugyanannyit kapott is volna a borotvaéles eszemért. Ugye eltaláltam, hogy magát ültették mellém?
- Majdnem. Téged ültettek énmellém, Wallace.

Ahogy egymás mellett belépünk a terembe, minden szem ránk szegezõdik, s ez határozottan több, mint amikor a vizsgám napján Mcgalival jöttem be. Végignézek a diákhadseregen –a legtöbb tekintetben szánalmat vélek felfedezni. Pár pillanatig eltöprengek a kiváltó okon, majd, miután rájövök, hogy esélyem sincs kitalálni, elhessegetem magamtól a problémát.
Severus és én átsétálunk a tanári asztal túloldalára. Ott egy pillanatra megtorpanok –két üres szék áll elõttem, közel az asztal széléhez, s én nem tudom, melyik az én helyem. Snape kedvesen kisegít: teljes lelki nyugalommal leül az egyikre, anélkül, hogy engem hellyel kínálna. Isten ments, hogy bármit mondjon, vagy esetleg kihúzza elõttem a széket, jaj az már túlságosan udvarias lenne!

Lehelyezõdöm mellé. Õ pedig, arcán végtelen világfájdalommal, felém fordul. Elvileg durcás vagyok, mert lekényszerítettek a közösségbe enni –de olyan mókás, ahogy Snape szenved, hogy én nem tudok szenvedni a magam baja miatt.
- Az a gond, hogy engem kell pátyolgatnia? És ráadásul úgy kell tennie, mintha beszélgetne velem? Mert akkor esetleg el is süllyedhetek, vagy szublimálhatok, vagy amit csak kíván. –közlöm csevegõ hangon.
- Akkor azt kívánom, veszítse el a hangszálait egy kis idõre. –sóhajtja, és megtámadja a sültes tálat.
Összepréselt ajkakkal bólintok, jelezve, hogy megértettem, és pár másodpercig még a vigyoromat is vissza tudom tartani. Végül az elõttem fekvõ salátástál képébe kuncogok. Õ legalább megért. Neki is némának kell lennie, és õ is Snape közelében tartózkodik.

Pár perc elteltével úgy döntök, ennyi elég is ,,kis idõnek”. Számonkérõen felhúzott szemöldökkel és hasonló arcmimikával Snape felé fordulok.
- Most már hajlandó beszélni velem?
- Nem. –vágja rá, és nyugodtan tovább eszeget.
- Kéérem! –mondom durcásan.
- Nem!
- Ha nem beszélget velem, kihirdetem az egész terem elõtt, hogy mekkora a pálcája!
Abbahagyja a rágást, és oldalra sandít, nagyon csúnyán nézve rám. Gyönyörû profil.
Küldözget nekem még néhány szemrehányó pillantást, majd folytatja, amit abbahagyott. Salátámról megfeledkezve bámulom.
- Mi tetszik ennyire? –húzza fel a szemöldökét gúnyosan.
- A sült hús. –felelem félmosollyal.
- Mért nem tud békén hagyni?
- Ne idegeskedjen, tanár úr, árt az emésztésnek! Inkább azt mondja el, ki lesz az SVK tanárom! Mert róla még nem kaptam információkat, pedig vele lesz az elsõ órám.
- Ha azt mondom: rózsaszín, rájön, ki az?
Felhördülök.
- Az a varangy? –suttogom kétségbeesetten.
- Rájöhetett volna magától is. A Füzetben minden jelen levõ tanár benne van, kivéve õt. Ebbõl következik, hogy a tantárgy, aminek nem jutott tanár –itt vág egy keserû fintort-, az övé.
- Ez túl bonyolultan hangzik. –felelem csúfondárosan.
- Reménykedem benne, hogy nem, különben valószínûsíthetõ, hogy még egy csökkent értelmû diákot kapok a mai napon. Ha már ezt az eszmefuttatást sem fogja fel, hogy tudná megérteni az óráimat?
- Ne aggódjon, csak vicceltem. –közlöm zord ábrázattal, és a salátára nézek vigasztaláskeresõn.
- Azt hiába nézi, nem fog magának józan észt adni. –jegyzi meg Snape, és teletölti a kupáját.
- Pedig több van neki, mint egyeseknek. –felelem durcásan.
- Kire gondol? –érdeklõdik gyanús higgadtsággal.
- Például arra a srácra ott, a vörös-arany seregben. Úgy zabál, mintha két napja éheztetnék. Ehhez bizonyos kulturális szint kell…
Követi a tekintetem.
- Az a répafej ott. –segítek sunyin.
- Áh. Weasley. –egy fejbólintással nyugtázza a fejleményeket, elkapja a srácról a pillantását, és valami végtelenül sötét mosoly terül el az arcán. Gyakrabban kéne mosolyognia, nagyon jól áll neki: mint egy sármos tömeggyilkos. Az a lányok zsánere, nem?

- Melyik ház az? –kérdezem kíváncsian. –Tudja, még semmit nem tudok tulajdonképpen a házakról, csak néhány irányelvet és jelmondatot. A Slytherinrõl valamivel több ismeretem van, még a színeiket is tudom, meg azt is, hogy nemsokára új tanulót kapnak.
- Csak nem magadra célzol, Wallace? –kérdi fölényeskedve. Upsz. Átváltott tegezésre, tehát hülyeséget mondtam.
- Ki másra?
- Nem olyan könnyû bekerülni az én házamba, mint hiszed. Kell hozzá némi ész is, az alapfeltétel pedig a ravaszság és az elõrelátás. A slytherinesek lelke mentes az ostoba hõsködési mániától, ami a Griffendélben uralkodik, -fejével a gyorszabáló srác és csapata felé int- hiányzik belõle az álszent magolásra való hajlam, ami a Hollóhátra jellemzõ, és a legkevésbé sem engedi elterülni magán a bárgyú melegszívûség felhõjét, mint a Hugrabug népe. Egy slytherin elsõsorban a saját hasznára gondol, megtanul csendben maradni, ha úgy kívánja érdeke, észrevétlenül figyelni, hogy a szerzett információkból elõnyt kovácsolhasson, s mindenekfelett: megõrzi a büszkeségét minden helyzetben.
- Egyre biztosabb vagyok benne, hogy oda kerülök. –felelem erre a szép regényre mosolyogva.
- Úgy gondolod? –kérdi cinikusan.
- Megsúgom: protekcióm van a házvezetõ tanárnál. Együtt járunk barlangászni.