Már látom a fényt az alagút végén! Tudom, hogy normális esetben ez azt jelentené, hogy meghaltam, de reménykedem benne, hogy azért mégsem errõl van szó. Mostanában nem is olyan rossz dolog élni.
Rendben, egyre közeledem, úgyhogy elkezdhetem csinálni azt, amit még törin találtam ki annó (milyen furcsa, hogy többé nem fogják igazi történelemórákkal nyûni az idegeimet): visszaszámlálok magamban. Hölgyeim és uraim, aki eltalálja, hány másodperc van hátra gépünk fényrekerülésééig, ajándék bájitalszettet kap ajándékba! Vajon szóljak a tûzõrzõnek a hátam mögött, hogy micsoda nyereményjátékról marad le, ha nem teszi meg tippjét idõben?

36-nál kezdem. Nem tudom, honnan jött, esküszöm, hogy csak úgy eszembe jutott. Idõnként hátrasandítok, követ-e a kis fény a pálca végén: ez az egyetlen életjel a cipõkopogáson kívül, amit a prof adhat, mióta nem hajlandó rámesni.
Már hatnál járok…öt…négy…nem lesz elég…három…kettõ…egy… hááát…. Egy…egy…egy… igen!! Kint vagyunk!
Világos, barátságos utca, csalódásomra sehol egy sötét sikátor, ahol az ember gonoszabbnál gonoszabb terveit végrehajthatná… Milyen kár. Talán ezért nem rajong a prof a tényért, hogy ide kellett kísérnie.
Itt-ott néhány ember mászkál, de nem jellemzõ a népsûrûség, úgy látom. Tökéletes.

Megállok, és várom Mr Rejtélyest. Meglepõen gyorsan lépked ahhoz képest, hogy alig hallani jövetelét. Vajon lopakodást is tanítanak Roxfortban?
Talán csak a slytherineseknek lehet részük ama kegyben, hogy felkészítik õket az életre. Úgy gondolom, a ,,csendben jön – csendben távozik” képesség elsajátítása az egyik leghasznosabb tevékenység, amit az ember végezhet. Én ösztönösen képes voltam rá, mire elértem az óvodáskort. A rossz családi légkör olykor még elõnnyé is válhat...

Kilép, megáll elõttem. Szinte kedvem lenne visszalökni a sötétbe és utánaugrani. Ha megpróbálok logikusan gondolkodni, akkor is az jön ki bölcs elmélkedésem végtermékeként, hogy jobban illik õ abba a csodás feketeségbe, mint ebbe a makulátlanul fényes utcácskába. Nem gúny ez részemrõl, inkább afféle kesernyés bók, melyhez hasonlókkal olykor önmagamat is megajándékozom.

Szótlanul megindul balra, miután ellenõrizte, hogy aki elõtte áll, valóban én vagyok, tehát nem változtam át az alagútban valaki mássá. Nem hinném, hogy zavarná, ha mégis megtörtént volna valami ehhez hasonló –bár van egy olyan érzésem, hogy Pamela Andersont nem tudná beszélgetõpartnerének elfogadni, de azért valószínûsítem, hogy Celine Diont vagy a Nightwish énekesnõjét képes lenne értékelni.

Most látom csak, milyen borzasztóan muglisan gondolkozom –mugli énekesek, zenék és könyvek, ebbõl áll a tudásom –és még büszke is vagyok rá. Ezt jól elszúrtad, Voldi!
Úgy tûnik, egyáltalán nem zavartatja magát az én professzorom, hátra se néz, hogy követem-e. Ebben a pillanatban két magyarázatot tartok lehetségesnek viselkedésére: 1. nem érdekli, hogy lemaradtam és azóta már farkascsorda falatozik csontjaimon, és 2. oly hihetetlen mértékben megbízik intelligenciámban és ítélõképességemben, hogy egy percig se kételkedik abban, hogy egy ember egyszerû követése nem haladja meg képességeimet.

Mivel pozitív hangulatban vagyok, hajlandó vagyok a kettes választ megjelölni; de ha az úr a közeljövõben felbõszít, habozás nélkül az elsõt fogom hitelesnek elfogadni, és bosszúm rettenetes lesz.

Már ott is lennénk? Egészen elmerültem már a különféle büntetések kiókumlálásában, s bevallom, nem örülök, hogy kizökkentettek.
Snape ismételten létszámellenõrzést tart, s bizonyára elégedettebb az eredménnyel, mint én. Bevár, s én felzárkózom mellé.
- Elsõre kiss gyomorfacsaró lesz, de azért próbálja meg megakadályozni, hogy a reggelije rajtam landoljon. –jegyzi meg, majd laza mozdulattal átfonja karjaival csípõmet –engem senki sem kérdez, hogy ínyemre van-e a molesztálás. Hiába, a diákjogok lejárt témának számítanak Britanniában –sejtésem szerint a világ minden más országában is.
Magához von, testünk szinte összeér. Aztán.. Elhamarkodottan ítéltem meg az elkövetkezõ helyzetet. Összeér.
Fejét az arcom mellé szorítja, s a fülembe suttogja, érzem meleg lehelletét a nyakamon: -Készüljön fel.
Magam is erõsen átkarolom a csípõjét, semmi pénzért nem várnék arra, hogy még erre is utasítást kapjak –vagyok én annyira önálló, hogy rájöjjek, mit kell ilyenkor tenni. Titkon belevigyorgok talárja finom szövetébe; egészen viccesnek tartom, hogy hozzám kell érnie, pedig szívesen elkerülné a dolgot. Bizonyára attól tart, hogy a végén még áldozatul esik az én végzetes vonzerõmnek. Senki nem tájékoztatta ezen képességem hiányáról?
Képzelem, mennyire félhet az általam ma elfogyasztott étkektõl –elég szorosan állunk, egy jelzõ erre nem is kifejezés számomra.
Ha tudnék hoppanálni, se árulnám el.

A következõ pillanatban rántást érzek a testemben; az érzés leginkább valami durva vidámparki szórakozóeszköz hatásának tûnik. Határozottan nem rossz. Senki nem gondolt még arra, hogy a közös hoppanálást szabadalmaztatni kéne, mint klassz játékot? A hullámvasút ehhez képest bagatell ügy.
Severus nem hagy idõt arra, hogy elgondolkozzak világmegváltó tömegszórakoztatási terveimen; mielõtt túlságosan erõs késztetést éreznék arra, hogy kezem hagyjam lejjebb siklani, kibontakozik a kényszerölelésbõl, és elindul az utcán. Szinte körül se merek nézni; minden energiámat abba fektetem, hogy ne maradjak le mellõle. Ez a hely már cseppet sem néptelen, s a nép ki van eresztve, hogy szabadon összemászkálhassa a területet. Ez hát az Abszol út.

Meglepetésszerûen belép egy elhanyagolt külsejû üzletbe, melynek régies hangulata bennem azonnal bizalmat ébreszt –kedvelem az antik árukat, bár ez a tulajdonságom sem fogja elfogadtatni velem a tanári kar kivénhedt tagjait.
- Jó napot. –hallom Snape susogását, s követendõ példának tartom a köszönést. Az öreg, aki üdvözlésünkre elõsiklik a pult mögül, engem inkább valamiféle nagyhatalmú legendás lényre emlékeztet –hatalmas, sápadt szemei és fénylõ õsz haja van, s mindehhez valami kortalan kisugárzása, mintha már évszázadok óta itt ülne és várna minket. Hm. Ha valóban miattunk dekkol itt ennyi ideje, nem irigylem.
Kísérteties. Ki akarok menni. Ám tekintetemet foglyul ejti a több ezer hosszúkás doboz, mely feltornyozva áll a helyiségben.
- Áh! Severus! Severus Snape! –siklik kísérõmre tekintete. –Tiszafa, tizenhat és fél hü…
- Elég lesz. –vág közbe szigorúan Snape. Talán a varázslók számára intim titoknak minõsül a pálcaméret... –A hölgynek kell megfelelõ pálca, és nincs sok idõnk.
Az öregember nem adja jelét, hogy megsértõdött volna, mert a tanár durván megfékezte a nosztalgiálásban -ehelyett rám emeli gyöngyházfényû tekintetét. Még mindig ki akarok menni.
- Mi a neve? –kérdi lágy, szinte túlviláginak tûnõ hangon.
- Wallace. Susan Wallace. –felelem, s közben megpróbálom utánozni a professzor határozott fellépését, hiszen az imént láthattam, hogy bevált.
Kikészít az öreg vesébelátó pillantása.

- Majd meglátjuk, Miss Wallace, melyik lesz az Ön számára a legjobb. Melyik a pálcatartó keze?
Tekintetem Snape-re siklik, s eszembe jut, hogy õ bal kezében tartotta. Nagy kár, hogy írni nem láttam még, így megtudhatnám, hogy valóban balkezes-e vagy sem.
- A jobb. –közlöm végül. Ebben a helyzetben nem tartom ajánlatosnak a bizonytalankodást. A jobb a pálcatartó kezem, mert abban fogom tartani és kész.
Ollivander –mert ezt a nevet hirdeti a cégér az üzlet felett- elõhúz a zsebébõl egy mérõszalagot, és karomat ide-oda hajlítgatva méregetni kezd.
- S hogyhogy ily késõn, hm? –kérdi bizalmaskodó hangon.
Nem tudom mire vélni a kérdést, tanácstalanul Severusra meredek, elfelejtve azt, hogy ez bizalmam túlságosan erõs kimutatásának számít. Végül is már azzal kimutattam, hogy átkaroltam a hoppanálásnál. Ha a pokolba kívánt volna magával vinni, megtehette volna.

- Eddig a mugli rokonaival élt, nem volt lehetõsége rá. –feleli õ olyan éllel, mely nagybetûkkel üzeni: Eddig, és ne tovább!
Ollivander bólint és folytatja a méricskélésem. Már éppen kezd kibírhatatlanul zavaró lenni e tevékenység, s az sem javítja a hangulatomat, hogy idõközben a szalag önállósította magát –mikor az lehullik a földre. Az öreg odalép az egyik polchoz, és rövid kotorászás után a kezembe nyom egy pálcát.
- Meggyfa, sárkányszívizomhúr, tizenhárom hüvelyk hosszú.
- Lengesd meg. –tátogja felém szinte hang nélkül Snape. Küldök felé egy hálás-hitetlenkedõ pillantást, és elegánsan lendítek egyet a pálcával, az apó elõtt azt mímelve, hogy természetesen rég tisztában vagyok azzal, mit is kell csinálnom most. Utóbbi viszont nem értékeli ezt a gesztust, rögtön kikapja a kezembõl és egy új után nyúl.
- Tiszafa-fõnixtoll kombináció, tíz hüvelyk.
Hasonlóan eseménytelen végkifejlet.
- Ébenfa és sárkányszívizomhúr, tizenegy hüvelyk.
Semmi olyan, amitõl bármelyikünk is boldog lehetne.
- Magyal-egyszarvúszõr, kilenc és fél hüvelyk…
- Bükk, egyszarvúszõr, nyolc hüvelyk…
- Tiszafa, sárkányszívizomhúr, tizenhét hüvelyk…
- Magyal, sárkányszívizomhúr…..

Végül már nem is számolom, hány pálca ment végig a kezemen, de megvan az vagy negyven is. Snape is bizonytalan, látom a szemében. Hogy mi a fenét várnak, nem tudom, talán vizet kéne fakasztanom a botból vagy valami hasonló, de a lényeg az, hogy nem történt csoda. Talán nem is vagyok boszorkány… Mindegy, a hoppanálásért már megérte az egész felhajtás.
- Nagyon-nagyon nehéz kuncsaft… Roppant különös. Már a legfurcsább kombinációkat is kipróbálta. –az öreg szemében természetétõl idegen megrökönyödés ül.
- Talán… -borzasztóan ijesztõ látni, hogy még Severus is vághat értetlen képet. Egy világ tört bennem össze.
- Igen? –fordul felé Ollivander tanácstalanul.
- Tiszafa, tizenhat és fél hüvelyk, vámpírhajszál.



Az apó szája megrándul.
- Önnel kivételt tettünk annak idején, Mr Snape, ön is tudja. Csak a sötétség eme lényei iránti lelkesedése miatt…
- Igen, tudom. –vág közbe tanárom; furcsán csillog a szeme. –De ne mondja, hogy nem készített néhány másolatot vagy legalább egy hasonlót. Szerintem az mûködne.
- Szeszélyesebbé teszi a pálcát, mint a vélahaj! Nem szokásom használni egyiket sem…
- Van a raktáron vagy nincs? –szakítja félbe ismét Snape. Mielõtt megdönthetné a ,,legtöbbször vágott mások szavába” címen futó rekordot, én is megszólalok:
- Szerintem az jó lenne.
Tudom, kolosszális megszólalás vagy húsz perc hallgatás után, de tõlem most ennyi tellett. Fáradt vagyok, egzaltált, és aggódom a bennem élõ mágia létéért. Nagyon.
Ollivander lassan bólint. –Próbáljuk ki. –jelenti ki csüggedten, s a pálcapróbálgatásaim idején õt jellemzõ ünnepélyes izgatottság teljességgel hiányzik a hangjából. Mintha az imént vallottam volna be, hogy szörny vagyok két nagy agyarral, és boltosbácsikat eszem ebédre.

Eltûnik a bolt raktári részében, s röpke tíz perc elteltével –miközben a kutakodás vad hangjai hallatszanak ki- visszatér három kis, ezüstszín papírba csomagolt dobozzal. Mindhárom pálcát kiszedi rejtekébõl, és egymás mellé helyezi a pultra.
- Tiszafa, tizenhat és fél hüvelyk, vámpírhajszál. –mutat az elsõre. –Az ön pálcájának pontos másolata, Mr Snape. És ez itt –mutat a következõ, némileg rövidebb eszközre- magyal, tizennégy hüvelyk, ugyebár szintén vámpírhajszál… A harmadik pedig –mutat mind közül a leghosszabbra- fûzfa, tizennyolc hüvelyk, és persze szintúgy…
Pár pillanatig gyönyörködöm a vesszõkben, s oda sem figyelek már, mit hadovál az öreg. Kezemmel ábrándosan megérintem a halványzöldes árnyalatú, finom harmadikat. A következõ másodpercben vissza is rántom ujjaimat –a pálca végébõl vörös folyadék tör elõ, s mint baljós szökõkút, szinte elárasztja a pultot.
Az apó szeme felcsillan, és rámered a jelenségre.
- Nos igen, van ez a rossz tulajdonsága a fajtájuknak, hogy borpatakot öntenek, ha rálelnek a gazdájukra.

Snape szinte csalódottan nézegeti az elsõ pálcát. Sejtem, mire gondolhat, s mire Ollivander felkapja kiválasztott pálcámat egy baljós csengésû Becsomagoljam? felkiáltással, én már lendítem is az elsõ pálcát. Snape-é pontos másolatát.
És nem történik semmi.
Hiába, úgy tûnik, a pálca választja gazdáját, s ahogy nem kellettem annak a kismilliárd ,,felpróbált” eszköznek sem, úgy nem érez megfelelõnek tanárom pálcájának ikertestvére sem.