Itt sétálsz mögöttem, hirtelen jött lelkesedésem miatt alig tudsz velem lépést tartani.
Bár tudnám, mi vagy te nekem: lenézlek, hisz egyszerû kis lényed feltérképezve lebeg szemeim elõtt; ellenérzésekkel viseltetek irántad, mert pátyolgatnalak kell, s a Bölcs Bolond nem elégszik meg azzal, ha csak bájitalórákat adok neked; sajnállak, mert végig kell járnod az utat, melyen nekem is majd’ elkopott a lábam; vonzódom hozzád, mert lelkünk egy tõrõl vétetett s testünk egymásnak teremtetett; s végül, talán egyszer majd képes leszek szeretni is Téged, ki megkeseríted s felkavarod az életemet. Ízeket adsz ezzel, kesernyés, édeskés nedût csepegtetsz a kupába, mely annyi ideig tûnt üresnek teelõtted.

Mihez kezdjek veled, ha ennyi mindent teszel? Nem tetszik, ami történik, de ha ellenszegülnék, feltételezett Mesterem, és valódi Uram egyszerre ugranának torkomnak, mondván, törõdnöm kell veled. És én óvatosan lefejtettem kezedet kezemrõl, ahelyett, hogy hidegen leráztam volna, ahelyett, hogy közöltem volna veled, hogy se jogod, se vágyad nem lehet hozzám érni. Ne szóljatok: megteszem, ami vártok tõlem, de ne szóljatok. Egyedül akarok lenni a gondolataimmal, egyedül életem kikényszerített döntéseivel, s egyedül e lénnyel, mely immár örökké az én árnyékomban fog élni, ha már egyszer nekem ajándékoztátok.

Magam vagyok a Sötétségben, s ha te velem kívánnád élvezni azt, amit bármely más ember is nyújthatna neked –be kell lépned hozzám oda, ahova nem ér el a fény; én nem jöhetek ki érted, neked kell csatlakoznod hozzám. Nem önszántodból fogod tenni –belöknek majd tömlöcöm ajtaján, hogy együtt vezekeljünk az én bûneimért.

Annyi lehetõséged sem adatott a választásra, mint nekem –én legalább tudom, miért teszik ezt velem, de te vajon fogod-e tudni valaha is? Azt hiszed majd, te döntesz mellettem – s a döntés valójában már születésed elõtt megszületett. Meg tudod-e bocsátani ezt nekem, ha rájössz e titokra?
Elveszve érzed magad pálcám fénye nélkül –én pedig akkor vesztek el minden reményt, ha veled kell lennem.

Megérkezünk. Íme, egy rejtett és mocskos átjáró az alagsor mélyén, melynek ürege intésemre feltárul –mily méltó e kapu egy büszke slytherinhez! Csodálják, ha nem állhatjuk a Fény Gyermekeit, ha ilyen megoldásokra, ily élõhelyre kényszerítenek?

Rám emeled tekinteted. Azok a szemek… akár az enyémek. Nem szeretem õket. De otthonra lelek bennük; pillantásom megbújik a tiédben, akármilyen kín is tudnom, hogy nekem teremtettek, s nem is lehetnél másmilyen. Ez a feladatod.
- Erre. –mutatok a bejárat sötétségébe. Nem értem, mért tétovázol. Nem bízol bennem? Én vagyok az Egyetlen számodra a világon, genetikailag képtelen vagy mindenki mást elviselni, lelked nálam kezdõdik és hozzám tér vissza, s te mégsem bízol bennem?

Száz és száz magyarázatot adhatnék, miért nem kell félned –de nem akarok. Legyen ez a próba, a mi próbánk –még mindig nem hiszel bennem annyira, hogy kövesd az utasításaimat? Újabb csalódás. Még te is képes vagy csalódást okozni nekem. Ám legyen; nem bánom: új neked ez a világ, segítenem kell Neked, hogy lassan elfogadd. Hajlandó vagyok engedményekre, de a türelmem egyre fogy, ahogy az idõnk is. Oda kell érnünk, mielõtt Ollivander úgy dönt, hogy épp ideje lepihenni.
- Ez a legrövidebb kivezetõút a birtokról. –közlöm veled. Dumbledore mondta, hogy megkaptad a Roxforti Füzetet –melyet sárvérûeknek szokás adni, s neked mégis szükséged van rá… az elsõ lépés a megaláztatások útján. De akárhogy is, füzetbõl vagy anélkül, tudnod kell, hogy ki kell érnünk a birtok szélére ahhoz, hogy hoppanálhassunk. Te nem bízol bennem –de én bízom a te eszedben. Mi ez, ha nem igazságtalan húzás a Sors részérõl?

Csak nézel rám –farkasszemet nézek a saját sötét szemeimmel, de ne hidd, hogy elnézem neked, ha szórakozol velem! Miféle csökkent értelmû embernek nézel engem, hogy meg mered tenni ezt velem, hogy mersz csak nézni, és várni, és nem érteni?!
Vége. Eddig tartott a toleranciám. Kifakadok. Ingerülten elmagyarázok mindent, ha már annyira érdekel téged, hogy mozdulni sem bírsz addig, míg meg nem tudod. Tessék, a birtok szélén fogunk hoppanálni, indulhatnánk végre? Ma még van egy kellemes okklumenciaórám Potterrel. Elõre látom, hogy legalább húsz pontot veszteni fog a Griffendél, feltéve, ha odaérek a dolgozószobámba este hatra.

- Indulna végre, vagy külön kérvényt töltsek ki? Nem ajánlom… -ésatöbbi, ésatöbbi, a szokásos leszúrást kapja, csak hogy rájöjjön, az én türelmem is véges.
- Nem akarok elõre menni. –suttogja. Attól tart, hogy hátulról megtámadom az úton? Bevallom, felötlött bennem egy hasonló gondolat, de ha esetleg így történne, ígérem, hogy nem lesz oka panaszra.

Pompás terv fogalmazódik meg bennem. Fel kell ébresztenem az önérzetét, akkor elindul végre. Csak egy egyszerû kérdés, utalás, apró célzás…
- Fél? –engem is mindig így vettek rá olyan logikátlan, bátorságfitogtató dolgokra, amikhez egyáltalán nem lett volna kedvem. Persze, ha semmiképpen nem származott elõnyöm a végrehajtásából, inkább kimagyaráztam a dolgot és továbbálltam.
Tudom, mit fog válaszolni. Erre a kérdésre talán nincs is más válasz.
- Nem!
Ismerlek, be kell látnod, minden rezdülésedet ki tudnám számítani, ha ilyesmire vetemednék. De nem teszem: úgy nem lenne túl izgalmas az elkövetkezõ hosszú játék.
Tovább ingerellek, már csak az ingerlés kedvéért. Látni akarlak, ahogy félsz. Látni akarlak, ahogy nem bízol bennem. Csalódtam bennem, de még ezt is élvezem. Nem tudok védekezni ellened. Betegség vagy; az én betegségem.
- Akkor?

Könyörgöm, vágj vissza dühösen, hogy semmi közöm hozzá! Mondd, hogy csak egy tanárod vagyok, akinek semmi köze az érzéseidhez! Mondj valamit, ami nem igaz!
- Öhm… Úgy gondolom, maga jobb…an… ismeri a járatot, mint én…
Hát mégsem vagy tökéletesen kiszámítható? Álmomban se vártam volna tõled ilyen szánalmas választ.
Mit értesz azon, hogy én jobb vagyok? Tudom, hogy az a mondat másnak indult… Mit akartál mondani? Nem értelek. Mi bajod van? És nekem, nekem mi bajom van?!
Gúnyolni akarlak, gúnyolni, sértegetni, megalázni, míg vissza nem vágsz végre, igazi slytherinhez méltóan! Meg is eresztek egy csodás körmondatot azzal kapcsolatban, hogy milyen ügyetlennek is tartalak téged. De te csak állsz és nézel magad elé; eszed ágában sincs rákontrázni szavaimra. Mcgalagonyt tartod annyira, hogy szórakoztasd a cinizmusoddal, Engem, minden cinizmusod eredetét, nem?

Mikor végre ráveszlek, hogy indulj el az egy emberre tervezett, szûk járatban, úgy érzem, én vesztettem csatát; nem méltattál annyira sem, hogy visszavágj nekem.

Elsuttogom a jelszót, mely ránk zárja a járatot. Nyugodtan elhagyhatnám ezt a formalitást: senki emberfia nem találna le ide rajtam és a Magasságos Igazgatón kívül. Sõt. Az õ esetében is csak valószínûsítem, hogy ismeri ezt a rejtekutat.
Emlékszem, hányszor bújtam el itt diákkoromban, mikor már úgy éreztem, szétrobban a bensõm és mindenkit szétátkozok magam körül, ha még egy percig emberek között kell maradnom.
Egyszer, egy különösen undorítóra sikerült slytherin party közben voltam olyan idióta, hogy idehoztam egy lányt -holott megfogadtam, hogy ezt a helyet soha, senkinek nem árulom el, hisz ez volt én rejtekhelyem, hogy elbújhassak társaim elõl, s titkos utam Roxmorts felé, hogy még véletlenül se kelljen Potterékkal találkoznom a gyülekezõnél.
Idehoztam a lányt –az zavarta, hogy kifogyott a vajsör- s én felajánlottam, hogy el tudom juttatni Roxmortsba (bár máshová akartam eljuttatni, de ezt elõzetesen nem kötöttem az orrára), s ott szerezhet annyi italt, amennyit csak akar. Ismerek egy másik rejtekutat is ugyan, még attól az aljas Griffendél négyestõl lestem el a titkát, a Púpos Boszorka szobra mögött… de az túlságosan tágas. Bevallom, kifejezetten azt akartam, hogy szorosan egymást követve kelljen haladnunk a lánnyal, mígnem egyikünk –ha õ nem, hát majd elõzékenységbõl én- elesik, s végül mindketten a földön –és egymáson- kötünk ki. Igazi slytherinhez méltó terv volt, melynek folyományaként sem õ, sem én nem jutottunk el aznap –és az elkövetkezõ napokban sem- Roxmortsba, viszont, számításaimnak megfelelõen máshova többször is.

Akárhányszor kell végigmennem ezen az alagúton, mindig elfog a kellemes nosztalgia.

Megpróbálok a jelenre koncentrálni, és tekintettel vagyok arra is, hogy ezúttal el kell érnünk Roxmortsba.
Ennek megfelelõen megszaporázom lépteimet, és hallom, hogy elõttem Nemesis (ó, hogy gyûlölöm ezt a nevet! Örülök, hogy meg kellett változtatnia Susanra. Nem mintha nem a vezetéknevén szólítanám folyton…) ugyanígy tesz. A következõ pillanatban egy talárszegélyt érzek a lábam alatt, de már késõ reagálnom, menthetetlenül elbotlom, térddel elõreesem, rá a lányra, s már szinte látom, hogy dõlünk elõre dominóként, s remélem, õ is túl fogja élni. Kénytelen vagyok elkapni a nyakát, és gyakorlatilag rálapulok a hátára. Próbálom visszanyerni az egyensúlyom –bár mindeközben egy gonosz, minden bizonnyal a Slytherinben töltött éveimbõl visszamaradt hang a fejemben azt mondja, inkább essek tovább nyugodtan… Végül nem sikerül a mutatvány, képtelen vagyok úrrá lenni a hirtelen rámtörõ gravitáción. A harc hevében belezihálok Wallace nyakába, amit sejtésem szerint jó néven vesz, legalábbis, ha neki is ez az egyik legfõbb erogén zónája… Végül mégis visszanyerem uralmam saját testem felett, elvesztem az övé felett, és ösztönösen felegyenesedem, sajnos a hátam szempontjából is… ennek köszönhetem nagysikerû találkozásomat a plafonnal.

Csillagokat látnék, ha kinyitnám a szemem, tudom. Borzasztó, ha az ember azon testtáját éri baleset, amire a legbüszkébb. Talán egyesek mást ajánlanának, de én azért mégis a koponyámat tartom legszükségesebb fegyveremnek, mert az elme és a szellem erejével vívjuk életünk legnagyobb csatáit. Persze nem erre gondoltam, amikor azt a cédát hatodikban idehoztam, de akkor épp nem a filozófiának jött el az ideje.

El sem tudom képzelni, honnan a fenébõl vette a bátorságot Wallace arra, hogy egy ilyen aljas tervet megvalósítson?! Hiszen az imént még visszabeszélni se volt mersze! Most meg egybõl hõsködünk, hm? Ehhez nem volt joga, undorító, sunyi ötlet volt, amire nagyon nem adtam volna engedélyt, ha bárki megkérdezett volna. Ilyet manapság már egyszerûen nem illik csinálni! Ódivatú trükk.
Igenis dühös vagyok, vegye tudomásul! A kezdeményezés joga mindenekfelett az enyém, s ne akarjon kijátszani ilyesfajta ósdi cselekkel! Azt hiszi, vak, süket, öreg és demens vagyok, hogy esélyem sincs rájönni, hogy szándékosan csinálta?
Még talán el is nézném neki, ha nem sajogna ilyen iszonyatosan a fejem.

Így viszont ráüvöltök, s örüljön, hogy cenzúrázottan beszélek, ez is csak a bájitalórákból eredõ rutinnak köszönhetõ; ha nem alakítottam volna ki magamban ezt a belsõ korlátot, Longbottom trágár szókincse az általam ráüvöltött sértésekbõl már az akadémiai szótár vastagságával vetekedne.

- Maga szerint direkt csináltam? –szinte rámripakodik a lány, miközben az én gondolataim már azok körül a cenzúrázatlan megjegyzések körül járnak, amiket szeretnék Potterrel megosztani.
Nem éppen alkalmas pillanat a bosszantásomra.
- Igaza van! Maga olyan hihetetlenül szerencsétlen, hogy ha direkt csinálta volna, nem jött volna össze! –kiabálok magamból kikelve. Borzasztóan sajog a fejem.
Belekezd egy hosszas mondókába, aminek az az értelme, hogy én bevertem a fejem a plafonba, õ, a ,,jelen levõ szerencsétlenek" meg nem, sõt megúszták egy karcolás nélkül. Rendben, te akartad. Most az egyszer nem fogom vissza magam, olyan régóta várok már erre…
- Nem fogják, ha NEM FOGJÁK BE!!! – Istenem, de jólesett.
Hallgat. Nem is lehet erre mit mondani..
Kiélvezem a csendet, a zsibongás is csitulni kezd a fejemben. Megtapogatom, hogy sikerült-e szereznem egy-két púpot azzal a tízpontos fejeléssel.

Lassan visszanyerem az áldott nyugalmat, amit már néhány perce keresek.
- Indulj, Wallace. –közlésembõl gondosan kiszûrök minden agresszivitásra utaló jelet. Végre folytatjuk utunkat.

Itt sétálsz elõttem, tõlem való félelmedben egyre gyorsítasz az iramon, lassan már alig tudok Veled lépést tartani. Bár tudnám, mi vagy te nekem.