Tulajdonképpen az sem érdekel, hova megyünk. Megtudom, ha odaértünk, nem?
Nyirkos, hûvös levegõ. Áporodott szag. Félhomály. Most már tudni szeretném, hol vagyunk éppen, mert ez nem egy sima folyosó. Inkább valamiféle alagútnak tûnik. Katakomba?... Nem érzem magam keresztény menekültnek.

Megtorpan. Kedvem támad torkot köszörülni, de nem vagyok elég pofátlan ahhoz, hogy megtegyem. Különben is, bárki legyen is az az ismerõs, Snape valószínûleg nagyon nem kedveli, ha ilyen intenzíven reagált az ehhem-emre nemrég. Nem kívánom megkockáztatni, hogy esetleg összetévesszen az illetõvel, és megátkozzon. Valahogy nincs kedvem kipróbálni, hogy a mindentudása az ártások terére is kiterjed-e.

- Erre. –mutat pálcás kezével a fal felé. Mikor odanézek, látom, hogy azon egy nagy üreg tátong; az itteni állapotokból arra következtetek, hogy nem biztos, hogy mesterséges úton került oda. Itt minden olyan korhadt és régi. Bár tudnám, hol az az itt.
Kérdõen rápillantok a mesterre. Õ sem gondolhatja komolyan, hogy be akar menni. A varázslók világában nem ismeretesek az olyan alantas közlekedési eszközök, mint busz, taxi, stop, vonat? Miért kellene bujkálva, titkos átjárókon bandukolnunk valahova, ha kényelmesebben és gyorsabban is megtehetnénk az utat? Vagy esetleg errefelé található a Roxfort Metró?
Szívesen kalandozok én, nem arról van szó, de eddigi benyomásaim Snape-rõl enyhén szólva nem egy lelkes, túrázgatós kiscserkész jellemére utalnak…

- Ez a legrövidebb kivezetõút a birtokról. –közli velem, és úgy tûnik, azt várja, hogy ettõl máris minden megvilágosodjon elmémben és belépjek a lyukba.
- Ne nézzen már ilyen értetlenül! A birtok határánál hoppanálni fogunk Londonba! –teszi hozzá némileg ingerültebben.
Hoppá. Úgy tûnik, kissé túladagoltam a kérdõ tekintetet. Én, a pompás bájital-szakértõ… tudnom kéne, mibõl mennyit és hova kell tenni, de amint a mellékelt ábra mutatja, csak egy kis sötét és nyirkos helyre kell beterelni, és máris csõdöt mondok minden téren. Talán az érintésundorom is a sötétség miatt nem jelentkezett, bár van egy olyan gyanúm, hogy ez a férfiú is közrejátszott benne. Nem tudom, mi a fene bajom van, eddig még nem volt velem olyan, hogy egynapos ismeretség után ennyire kívánjak valakit. Elsõ látásra, azt igen; de így, szép lassan, mintha mérget öntögetnének az ereimbe… bevallom, nem értem a helyzetet. Mikor elõször megpillantottam, még olyan idegennek tûnt.
Aztán már egész szimpatikusnak.
Késõbb még érdekesnek is.
Izgalmasnak.
Nemrég jutott el a gondolatmenet az izgató jelzõhöz; bár alig látok valamit ezen a nyomortanyán, mégis egyre inkább továbbfejlõdik a dolog, azt hiszem. Úgy érzem, mintha lenne egy közös titkunk Severusszal, ami összekovácsol minket –és aminek a tartalmáról semmit nem tudunk.

Nem tudok hoppanálni.
Remélem, ez nem titok. Majd csak lesz valahogy. Lehet, hogy teszünk egy szép, nyugtató sétát a gyanús maradványok közt a föld alatt, kiérünk a birtokról, és nyugodtan közlöm vele, hogy nem tudok hoppanálni!!!
Mire õ hasonlóan kedvesen reagálja majd le a helyzetet, például hogy mi a jó francért nem szólt idõben?!!
Ezután pedig majd egymást átkozva (remélem, csak gondolatban) visszasétálunk, és nem könyveljük el túlságosan kellemes kalandként közös barangolásainkat.

Én ugyan nem megyek elõre. Halálosan rettegnék, ha én lennék a kísérleti alany, hogy van-e az alagútban patkány, denevér, földomlás, ottfelejtett csontváz… ottfelejtett szakadék… Arról nem is beszélve, hogy befelé esetleg egyre szûkülhet, talán másznunk is kell, és így kényelmes rálátása lenne domborodó hátsómra. Domborodó Hátsó nagyon szép tud lenni, de Snape most nem érdemli meg. Egyébként is, jobb, ha õ is kipróbálja, hogy valójában nem jobb adni, mint kapni. Én legalábbis szívesebben nézegetek szép dolgokat, mint mutogatok szép dolgokat. Az ember természetétõl fogva önzõ...

- Indulna végre, vagy külön kérvényt töltsek ki? Nem ajánlom, hogy igényt tartson rá, mert minden bizonnyal a fõinspektor aláírására is szükség lenne hozzá. Akkor pedig soha az életben nem jutna pálcához.
-Nem akarok elõre menni. –suttogom, és most már kis félelemmel nézek a dolgok elébe. Felülkerekedett bennem a szemérmesség. NEM MEGYEK ELÕRE!!
-Fél? –kérdi lenézõen.
Ah! Egy nõ sosem fél! Sokkal fennköltebb indokaink vannak, mint a félelem! De hogy mondjam el neki, hogy aggódom, hogy a hátsó felem nem nyeri el tetszését?
-Nem! –vágom rá. Büszkeségemen nem eshet csorba.
-Akkor? –vág vissza csipkelõdve.
Ne akard tudni!
-Öhm… Úgy gondolom, maga jobb…an… ismeri a járatot, mint én…
-Ehhez nem fér kétség. Ezen okból kifolyólag van szerencsém közölni Önnel, aki nem jobb…an…, mint én, hogy az alagút egyetlen helyen sem ágazik el, tehát még egy olyan veleszületett tehetség, mint maga, sem fogja eltéveszteni az utat.

Hogy lehet valakinek ilyen zseniális humora? Hát ez isteni, elröhögném magam, ha nem lenne jelenleg egy nagyobbfajta probléma elõttem.
-Mért akarja, hogy én menjek elõre? –kérdezem egy nagyobb (bátorsággyûjtõ jellegû) levegõvétel után.
-Hogy ha esetleg mégis probléma lenne a járattal, ne veszítsünk el értékes embert! Mégis mit gondol? Le akarom zárni, miután beléptünk!
Két ilyen remek érv hallatán magától megindul a lábam befelé.

Sötét. Egyenlõre ennyi, amit érzékelni tudok. Már ez is elég arra, hogy össze-vissza hülyézzem magam: minek aggódtam annyit? Itt az orra hegyéig se lát az ember, nemhogy az elõtte haladó egyéb testrészeiig!
Hallom, hogy Severus valami varázsigét suttog, és még feketébb lesz minden. Erõsen gyanítom, hogy most zárta le utánunk a bejáratot. Megindulok elõre, és a következõ pillanatban valami -számomra minden bizonnyal gusztustalan- folyadék pár cseppje úgy dönt az egyébként igen közeli plafonon, hogy az én fejemen landol. Megtorpanok. Ez egy, -ezúttal talán a folyadék lelkivilágának gusztustalan- frontális ütközést von maga után, minek során Snape rávasalódik a hátamra. Úgy tûnik, elõször sikeresen elbotlott bennem, és csak azután esett rám, bár úgy gondolom, elég ledérek vagyunk most ahhoz, hogy a sorrend tökéletesen mindegy legyen. Próbálom megtartani, éééééés –bár ezzel bizonyára egy úgynevezett romantikus pillanatot szúrok el- ez sikerül is. Kihúzom magam, és erõsen állok, hogy ne essek orrhegyre. Õ is ezt teszi, miután eltávolítja tõlem az imént még hozzám simuló testrészeit, és megkapaszkodik a nyakamban. Sóhajt egyet a tarkómba (bizsergéshullám), és kísérletet tesz a kiegyenesedésre –az erõteljes koppanás a plafonon jelzi, hogy sikerrel járt.
Szerintem azért olyan sokszor még nem járt itt. Nincs igazán tisztában az alagút magasságával.

- Ezt meg mi a fenének kellett? –kiált fel dühösen, és engem hirtelen zavarni kezd, hogy ilyen közel áll. Ha ennek a kéjutazásnak vége, valószínûleg többrendbeli dobhártyalyukadással fogom kezeltetni magam.
- Maga szerint direkt csináltam? –csattanok fel. Való igaz, ha nem fáztam volna ennyire, magamtól is eszembe jutott volna egy ilyen elmés ötlet a közelibb kapcsolatteremtésre.
Egyébként nem értem, mi zavarja. A fejét nem miattam verte be.
- Igaza van! Maga olyan hihetetlenül szerencsétlen, hogy ha direkt csinálta volna, nem jött volna össze!

Elõször csak néma hápogásra futja a gondolataimból. Egyik sértésem se olyan elmés, hogy hozzávághatnám.
- A szerencsétlenség relatív fogalom. Jelen esetben például pont a jelenlévõ szerencsétlenek azok, akik megúszták egy karcolás nélkül. –jegyzem meg végül kárörvendõen, még mindig nem felejtve emlékezetes találkozását a plafonnal.
- Nem fogják, ha NEM FOGJÁK BE!
Csak pislogok magam elé. Még jó, hogy Snape mögöttem van, és nem elõttem –körülbelül olyan értelmes képem lehet, mint egy ma született csecsemõnek.
Most mit van úgy oda, kedves professzor? Nekem jól esett, maga meg jót esett. Ilyen az élet: vad és kegyetlen.

Most azt gondolhatja, hogy az agresszív és teljességgel értelmetlen fenyegetése megtette a hatását; pedig valójában azért hallgatok, mert nem jut semmi ügyes visszavágás az eszembe. Talán jobb is így. Életmentõ butaság.

A talárja elkunyerálásába vetett utolsó dédelgetett reményem is elveszett. Fagyhalállal fogok lakolni bûneimért, mindörökkön-örökké, ne úgy legyen.

- Indulj, Wallace. –hangja megint kimért és hideg. Mintha nem fáznék így is eléggé.
Felforrósíthatnám a hangulatot egy újabb eleséssel, de tartok tõle, hogy nem venné jó néven, így hát szót fogadok. Lépteim egyre sietõsebbek, ahogy az õ tempója is gyorsul; ilyetén elvárásaira mindig csak cipõje halk kopogásának ritmusából tudok következtetni. Valóban igazi vezéregyéniség az, aki hátulról is tud tempót diktálni..
Kis maradéka a pálcája végén lévõ lángocska fényének elém is elér, bár nagy része a hátam mögött ragad. Olyan logikátlan, hogy gyakorlatilag nála van a zseblámpánk, holott nekem nagyobb szükségem lenne rá! Legszívesebben hirtelen hátraugranék, több napos tanárhiányt okozva ezzel a Roxfortnak.