Pár pillanatig csak bámulok utána. De aztán látom, hogy még a fiolákkal teli üstöm is borzasztóan igyekszik, hogy utolérje –talán nekem is érdemes lenne követnem…
Utánaindulok. Sietõs lépteim ezúttal emberükre találtak. Úgy suhan, mintha beépített vitorlája lenne. Fékként pedig a talárja szegélye funkcionálna, ha rálépnék…
Visszatartom az eleve kamikaze jellegû támadás ötletét, és tovább követem.
Közben alkalmam nyílik alaposan végigmustrálni hátulról, azon pompás oknál fogva, hogy az embereknek ott nincs szemük, így nem látják, ha nézik õket. Ellenkezõ esetben akár elölrõl is nézegethetném, a leleplezõdés szempontjából mindegy lenne.
Persze egyesek megérzik, ha szinte pislogás nélkül lesik õket, de ez most tárgytalan –néznem kell, hogy követhessem, nem igaz?

Semmi értelme, hogy így bámuljam. Ha egy szûk farmer lenne rajta, talán… De így.. Ez a talár semmit nem ad vissza az alakjából.
Tulajdonképpen nem tudom, minek bámulom akkor. Valószínûleg azon okból kifolyólag, hogy igen mély benyomást sikeredett tennie rám, és most még mélyebb benyomásra vágyom..
Hihetetlen, de kissé úgy érzem magam, mintha fejbe kólintottak volna. Nem tudok normálisan, összefüggõen gondolkozni, csak csapongok össze-vissza. Olyan, mintha már ezer éve ismerném õt. Mintha közösek lennének a gyökereink, vagy valami hasonló turpisság lenne a dologban. Ha nem lennék tisztában a korkülönbséggel, azt mondanám, hogy valószínûleg évekig együtt játszottunk a bölcsõdében; de ez maximum úgy lett volna lehetséges, ha õ tinédzserként nyári munka gyanánt lett volna ott akkor…

Akkor mi ez a furcsa érzés? Találkoztam manapság jópár fekete hajú emberrel, mégse volt olyan erõs összetartozás-érzésem, mint most; tehát nem a kissé hasonló külseje okozza. Talán a bennem elsõ látásra kialakult tisztelet fonalai alkotják ezt a hálót. De mi okom lenne tisztelni õt? Hisz nem is ismerem! Csak annyit tudok, hogy, bár eddig nem nagyon csillogtatta, valószínûleg elég fanyar humora lehet. Ez jó hír, hisz legalább lesz kivel versengenem. Na persze bájitaltanból is van. Kissé zavar, hogy az a személy is õ. Kezdek kételkedni abban, hogy könnyedén túlszárnyalhatom. Ez sikerült már némely tanárom esetén, tehát nem a pozíciója kelti bennem ezt az érzést. Valószínûleg (Istenem, már megint ez a bizonytalan szó) a fellépése okozza. Határozott, magabiztos, elutasító. Ez nem is zavarna, ha nem támadna tõle az az illúzióm, hogy utánoz.

Lássuk a pozitív gondolatokat, amiket nem kísér ,,valószínûleg”. Tud olvasni. Ez már szinte biztos. Ez nem is olyan átlagos tulajdonság, mint az ember gondolná –ezer és ezer ember létezik csak ebben az országban, aki egyszerûen funkcionális analfabéta: elvileg tud olvasni, de a világért sem venne semmi olyasmit a kezébe, amire két mondatnál több van írva egyhuzamban.
A színösszeállításáról csak annyit: szeretem a feketét, és nagyon úgy tûnik, hogy õ is. Nos, eggyel kevesebb ember, akit ki kéne irtanom.
Legalább kevésbé leszek elfoglalt manapság…
Esetleg még össze is foghatnánk a gyomorszínû garbós szörnyeteg ellen. Minden igazi fekete-színrajongó érdeke, hogy az ilyen szipirtyók most és mindörökre eltûnjenek a föld színérõl. Snape választhatna fõzetet, én elkészíteném, õ meg valahogy beadná a banyának a tanáriban. Tökéletes munkamegosztás. Ha kitudódna a dolog, õt büntetnék meg…
Bár, ahogy így elnézem, nem élne túl még egy büntetést. Így is úgy néz ki, mint aki soha életében nem ejtette ki a száján, hogy ,,szia, Anya”.
Ami azt illeti, én se sokszor.

Hm. Remélem, nem esik rá valamelyik lombikom. Az ott nagyon ingatag..
Nem volt túl jó ötlet az üstbe pakolni ezeket a cuccokat, de nem volt hova. Megpróbálhattam volna a tértágítót, de nincs még pálcám. Idõnként elelmélkedem, vajon mikor adnak. Majd megkérdezem ezt a Rohanó Éjszakát. Inkább õt, mint Mcgalit vagy Dumbit. Az idegeimre mennek. Valakitõl márpedig muszáj lesz megkérdeznem, így kizárásos alapon marad Õfeketesége. Ámen.
Vagy nagyon fogjuk utálni egymást, vagy… vagy nem. Ha jobban belegondolok, ez a két lehetõség van, igen, határozottan. Nála legalább van lehetõség. Mások annyit sem érdemeltek.

Mennyi ideig keringünk még? Hogy lehet egy kastély ilyen nagy? És miért van itt ennyi kérdés?
Severus bácsi csak rohan elõre, mint a meszes, és én nem is maradok adósa, loholok utána, mint egy nyomkövetõ rakéta, de azért kezdek fáradni ezzel a nehéz zsákkal a hátamon. Legszívesebben fenékre ülnék a folyosó közepén egy kósza dührohamra. Csak hihetetlen önuralmamnak köszönhetem, hogy eddig nem tettem ezt meg.
Na meg azt is, hogy ezután sem fogom. Jöhet nyár, jöhet napfény és rózsaszín divat, én rendületlenül tûrök, bármi szörnyûség történjék is. Errõl jut eszembe: az a garbós banya nincs benne a roxfortos füzetben a tanárok között. Talán új arc, bár már az is groteszk, hogy azt a furcsaságot a feje elején bárki is annak nevezi.

Furcsa paradoxonok közt élem életem. Õszintén szólva mindig ideges vagyok, és mindig nyugodtnak tûnök. Vajon nem fogok pár év után bedilizni?
Dehogynem, sõt minden bizonnyal valamelyik szóbeli R.A.V.A.S.Z. elõtt következik be eme sajnálatos esemény.

Megtorpant. A gépezet megtorpant! Merhetem azt remélni, hogy megérkeztünk? Óhhh igen!!... Hm, ez a mondat úgysem gyakran fut át a gondolataimon... És ráadásul Snape-nek köszönhetõ... Már megérte az ,,utazás”. Legközelebb azért vonattal jövök, a nagyobb roxforti távolságokat áthidalandó. Nem tudom, mért nem jutott még senkinek eszébe valami iskolai kisvonat rendszeresítése a folyosókon, ha egyszer ilyen böhöm nagy ez az épület.

Kinyitja az ajtót, belép, és utána vándorolnak a cuccaim befelé. Hm, bevándorlók… Úristen, ez életem leggyengébb vicce… Legszívesebben elásnám magam, de ki temetne be?
Miután eme tetemes mennyiségû filozofikus gondolatot végigfuttattam szuperintelligens elmémben, magam is követem Mr Hebetust. Vajon ha elkezdene elõre rohanni, és utána hirtelen visszafordulna, teljes erõbõl nekiszállna az üstöm? Fájdalmas találkozás lenne.
Szegény üst sírva menekülne.
Istenem, bár hajlandó vagyok elismerni, hogy mindkét résztvevõért kár lenne, azért mégis szívesen végignézném ezt a frontális ütközést… Én lennék a harmadik hõsi halott a történtek után, mivel halálra röhögném magam..

És igen! Gól! Benn vagyok! Még egy perce sem vagyok a szobában, és máris csakis az enyémnek tekintem. Kedvem lenne kipenderíteni innen az urat, hogy végre egyedül lehessek. Szép dolog a szimpátia, meg az egyéb sz betûs szavak, nade mindenkibõl elegem lesz egyszer, és inkább elõbb, mint utóbb.

Még mindig fogja a könyvem, így rátéved a tekintetem a kezére. Mit regéljek róla? Szép, na, hogy a fene essen belé. Biztos mondták már neki, úgyhogy én nem fogom. Meg, ha esetleg nem mondták volna, akkorsem találnék megfelelõ szövegkörnyezetet eme csöpögõs bók elejtésére. Arról nem is beszélve, hogy mi hasznom származna belõle? Gondolom, nem omlana hálától nedves szemekkel a lábaim elé a hízelgés hallatán. Na meg abból sem lenne semmi hasznom… leszámítva a két hétig tartó röhögõgörcsöt.

Lassan lehelyezi a könyvet az asztalra. Végre. Mehetsz.
Megfordul.
Rám néz.
Mindezt ilyen idegölõen lassan!
Hol tanulta az idegzetgyilkolást, ha szabad kérdeznem? Már most tótágast áll bennem minden szinapszis.
Úristen, egyedül akarok maradni, egyedül akarok lenni, hadd legyek egyedül végre!! Mindjárt elönt a pánik. Még Mcgalagony jelenlétében sem volt soha ilyen erõs ez az érzés.
Talán túlságosan figyelemreméltónak értékelem Snape személyét, és emiatt jobban emberszámba veszem, minek folyamán jobban taszít, mint húsz másik.

- Úgy tudom, Lupin hozta haza. –mondja vontatottan, láthatóan nem túl nagy lelkesedéssel. Ha belülrõl kényszeríti valaki a beszédre a távozás helyett, szóljon, és segítek legyõzni a zavart tudatállapotot.
Minek olyasmirõl társalogni, amit úgyis tud? Egyáltalán, minek társalogni?! Ha most ökölbe szorul a kezem, azt fogja hinni, hogy dühös vagyok… pedig úgy is van.
Inkább némán bólintok, és lesütöm a szemem. Elég a farkasszemet nézésbõl!
Aztán persze észreveszem, hogy még mindig õrá meredek kissé üvegesen, csak lejjebb, ami elég kínos szituációt is teremthet (bár igazán nem illetném rossz kritikával az urat), úgyhogy inkább a falat kezdem mustrálni két méterrel mellette. Ami bizony kevésbé tetszik. Meg úgyis láthatom még eleget, ha itt fogok lakni.

- Gondolom, maradandó élmény volt. –jelenti ki meglehetõsen cinikusan.
Vajon az ágyéka véletlenszerû bámulásáról vagy Lupinról hadovál?
- De még mennyire. –felelem maró gúnnyal. Ha most megsértõdik, nem Lupinra gondolt.
Félig-meddig elmosolyodik. Hát õ sem egy Lupin-rajongó. Ezentúl már ketten kerüljük a klubot.
- A barátai nem túl jólneveltek. –folytatom az általa elkezdett hadjáratot. –Fõleg az a Black. Fûnek-fának dicsekszik, hogy maga vámpír. Minek mondta el neki? –kérdezem, és érzem, hogy ez is egy olyan kamikaze-akció, mint amilyen a talárjára-lépés lett volna… Ránézek, és várom a hatást. Lehet, hogy ez volt életem utolsó öngyilkossági kísérlete..

Hmm, nyertem. Üres életem üres vigasza. Sikerült kizökkentenem a nyugalmából. Nem egy strapabíró példány. Bár, ha belegondolok, messze tovább bírta a pimaszsági hadjáratomat, mint bárki más.

Úgy tûnik nékem, nem méltányolja a humorom. Összeszorítja a száját, és villognak a szemei. Mielõtt lézersóban törne ki, elfordítom a tekintetem. A szemem sarkából azért szemmel tartom, nehogy valami hirtelen támadást indítson ellenem… Úgy tudom, ez a Slytherin ház specialitása.
- Black egy ostoba pojáca. –köpi ide a szavakat undorodva, én meg elkapkodom és felfogom õket, semmi gond.
- Észrevettem. –bíztatom a támogatásomról.
Egészen megsajnáltam –aranyos, kedves ember, aki gyilkolni kezd, ha meghallja a Black nevet.

Leszedem a hátamról a táskát, és az ágy mellé helyezem. Egy pillanatra átfut rajtam az ötlet, hogy bevessem az õsöreg ,,a diáklány peckesen lehajol a táskájához, és az egész világ rájön, milyen isteni hátsója van” trükköt, amit mellesleg még soha nem alkalmaztam; de aztán idõben észreveszem magam. Valószínûleg immunis rá.
Lassan elkezdem hát kipakolni a ruhákat, csak hogy kezdjek valamit a kezemmel, és próbálom azt sugallni Snape felé, hogy ha a kezem foglalt, akkor logikátlan módon a szám se ér rá, tehát nyugodtan hazamehet.
- Nézni akarja? –érdeklõdöm ártatlanul (Körülbelül annyira, mint a Mcgalagonynak feltett ,,Mindig hordanom kell?” –kérdés esetében.)
- Hogyne. Minden vágyam a ruháidba rejtett titkaidat lesni, Wallace. –hangzik a szívélyes válasz. Na, ezt most megkaptam.
Ha nem szoktam volna hozzá, hogy tõlem minden ember csak undorodhat, még esetleg fájhatna is ez a hangsúly. Így viszont értékelem a szövegbe csomagolt ötletes humort.

Az viszont meglepõ, hogy míg Mcgali szigorúan magáz, ez a tanár tegez. Talán maga is érzi, hogy milyen szemtelenül fiatal e között a sok õskövület között.
Na persze az sem megvetendõ szempont, hogy a tegezéses vezetéknéven-szólítás remekül beleillik a prof úr megalázási programjába.
Érzem, hogy néz. Mért nem megy el, vagy a könnyebb megérthetõség végett ki? Látom, hogy van errefelé egy ajtó, amit pont rá méreteztek.
Talán vár valamire. Gondolom, sûrûn el kéne rebegnem hálámat azért, hogy idekísért, és meg kéne kínálnom teával és süteménnyel, ahogy egy igazi angol nõ tenné. Na azt várhatja. Egyébként sem tûnik egy sütizõs típusnak. Mellesleg meg, nincs is nálam ilyesmi. Maximum a ruhám lebecsülgetett titkait ajánlhatnám fel jutalmul a fáradtságáért.

- Kér egy békeelixírt, nyugtató fõzetet vagy ilyesmit? Nincsen teám. –ajánlom fel nagylelkûen készleteimet. Mint már említettem, életcélom az embertársaimon való segítés…Uhh, már a segítség szótól röhögõgörcs jönne rám, ha egyedül lennék.
- Köszönöm, de egyelõre még nem sikerült annyira felidegesítened, hogy ilyen szerekhez kelljen folyamodnom. –válaszolja (szavait igazolandó) szinte vérlázítóan nyugodtan.
- Majd igyekszem. –ígérem. Kétértelmû a dolog, még magam sem tudom, kiborítani vagy nem kiborítani fogok igyekezni.
- Remek.
Örülök, hogy boldog! Ezt megünneplendõ, mért nem gyújt rá egy víg dalra és megy haza? Nem érzi magát testidegen elemnek a szobámban? Én annak érzem. Nos, akkor az ,,érezzük jól egymást” akció keretében kezdje el végre érzékelni, hogy én mit érzek, és hagyja el a rezidenciámat.

- Megkapta már az órarendjét? –kérdi. Hátranézek, és majdnem hátra is esek –elég váratlanul ér a vizslató tekintete. Úgy csinál, mintha olyan fontos információra kérdezett volna rá éppen, hogy muszáj megállapítania az arcomról, hazudok-e.
Nem vállalom a szemkontaktust, megint hatalmába kerít az a furcsa érzés, mint ami egyszer, pár éve a buszon. Épp az életemen elmélkedtem, mikor a szembenülõ negyvenes férfi hasonló tekintetével találtam szembe magam. Világéletemben paranoiás voltam, de akkor aztán tényleg úgy éreztem, mintha lenne egy belsõ radarja a felszínen úszó gondolataimra. Azonnal lezártam magamban az eddig engem foglalkoztató témát, és különféle sikamlós történeteket és pozíciókat kezdtem el elképzelni. Lehet, hogy csak nekem tûnt úgy, és csak bebeszéltem magamnak a dolgot, de… egy idõ után zavartan levette rólam a szemét, és kis mosoly futott át az arcán. A csodás vörös színárnyalatról nem is beszélve.

Most ugyanazt érzem, mint akkor. Nem tudom, miért. A fizikai érzékelésemben nem következett be változás; inkább mintha az ösztöneim súgnák, hogy vigyázzak a gondolataimmal. Mivel már tudom, hogy létezik a varázsvilág, és ezzel együtt ezek a furcsa dolgok, esetleg kiderülhet, hogy akkor régen a buszon jó volt a megérzésem, és most is az.
Nem lenne tanácsos pornográf anyagokra koncentrálnom, a végén még feldühíteném Snape-et –vagy valami még rosszabb… Zárójeles megjegyzés: bár nem is lenne az olyan rossz.
Úgyhogy inkább a szokásos ,,nyugtató meditációmat” veszem elõ: egy zeneszámot pörgetek folyamatosan a fejemben, a sötét égboltot képzelem magam elé, és nem gondolok semmire. A bájitaltan-tanári posztja tiszteletére pedig nem mást, mint Alice Coopertõl a Poisont zengi a fantáziám. Azt persze ügyesen figyelmen kívül hagyom, hogy ez valójában egy szerelmes dal, amihez ráadásul hozzájön az a tény, hogy Alice, nevével ellentétben FÉRFI, és egy nõnek énekel. Én mindig arra szoktam inkább koncentrálni a dalban, hogy POISON, POSION, POSIONNN :)

Poison
(Méreg)

Your cruel device
(A kegyetlen eszközöd)
Your blood like ice
(A jéghideg véred)
One look could kill
(Egyetlen pillantás megölhet)
My pain, your thrill
(Az én fájdalmam a te izgalmad)
I want to love you, but I better not touch (Don't touch)
(Szeretni akarlak, de jobb ha nem érintelek meg)
I want to hold you but my senses tell me to stop
(Ölelni akarlak, de az érzékeim megállítanak)
I want to kiss you but I want it too much (Too much)
(Csókolni akarlak, de túlságosan akarom)
I want to taste you but your lips are venomous poison
(Érezni akarlak, de az ajkad gyilkos méreg)
You're poison runnin' thru my veins
(Méreg vagy, ami az ereimben fut)
You're poison, I don't want to break these chains
(Méreg vagy, de nem akarom elszakítani ezt a láncot)

Your mouth, so hot
(A szád olyan forró)
Your web, I'm caught
(A hálódba kerültem)
Your skin, so wet
(A bõröd olyan nedves)
Black lace on sweat
(Fekete csipke az izzadságon)
I hear you calling and it's needles and pins (And pins)
(Hallom hogy hívsz, tûkkel és szögekkel)
I want to hurt you just to hear you screaming my name
(Bántani akarlak, hogy halljam ahogy a nevemet sikoltod)
Don't want to touch you but you're under my skin (Deep in)
(Nem akarlak megérinteni, de mélyen a bõröm alatt vagy)
I want to kiss you but your lips are venomous poison
(Csókolni akarlak, de az ajkad gyilkos méreg)
You're poison runnin'thru my veins
(Méreg vagy, ami az ereimben fut)
You're poison, I don't want to break these chains
(Méreg vagy, de nem akarom elszakítani ezt a láncot)

One look could kill
(Egyetlen pillantás megölhet)
My pain, your thrill
(Az én fájdalmam a te izgalmad)
I want to love you, but I better not touch (Don't touch)
(Szeretni akarlak, de jobb ha nem érintelek meg)
I want to hold you but my senses tell me to stop
(Ölelni akarlak, de az érzékeim megállítanak)
I want to kiss you but I want it too much (Too much)
(Csókolni akarlak, de túlságosan akarom)
I want to taste you but your lips are venomous poison
(Érezni akarlak, de az ajkad gyilkos méreg)
You're poison runnin' thru my veins
(Méreg vagy, ami az ereimben fut)
You're poison, I don't want to break these chains
(Méreg vagy, de nem akarom elszakítani ezt a láncot)
Runnin' deep inside my veins, burnin' deep inside my veins
(Mélyen az ereimben fut, mélyen az ereimben ég)
It's poison I don't want to break these chains
(Ez méreg, de nem akarom elszakítani ezt a láncot)

Nem játszom végig magamban normális ütemben az egész számot, hiszen az négy és fél percig tartana. Kissé gyorsított tempóban, kevesebbszer elismételt refrénnel viszont hamar a végére jutok, miközben megpróbálok nem azon filózni, hogy normális vagyok-e; hisz semmi biztosíték arra, hogy tényleg a fejemben turkál: az is lehet, hogy szerencsétlen csak néz és már jó ideje várja a választ a kérdésére.

Véget ér a zeném, s már csak egyedül az égbolt képe marad meg a hirtelen beállt csendben a fejemben, ami mögött halványan látom, ahogy Snape tágra nyílt szemekkel rám mered. Most már eszembe jut a költõi kérdés: mi a fenére is volt jó ez a cirkusz, és mért pont ezt a számot…? Bár, ha belegondolok a szövegbe, egész jól illik rá.
Elfordul és az ablakhoz lép. Mindketten úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Talán tényleg nem történt, csak nekem olyan élénk a fantáziám, hogy mást hiszek.
Hm. Na persze. Akkor miért rángatózik a szája sarka?

- Igen. –felelek hosszú körmondatban a rég elhangzott kérdésre. Néha úgy rámjön a beszélhetnék.
- A tankönyveid, a pálcád, minden megvan? –firtatja tovább a témát, mintha ebbõl tartana egyetemi székfoglalót holnap.
- A tankönyveim igen. –hajtom le a fejem. Naná, hogy elõjött a pálca-téma!
Rám néz. Talán már nem olyan érdekes az ablakon kívüli világ.
- És a pálcád?
- Nincs pálcám, tanár úr. Senki nem adott nekem ezzel kapcsolatban instrukciókat. –tessék, már csak annyit kéne hozzátennem, csak úgy díszítésül, hogy Black Black Black Black, és máris aláírtam a saját halálos ítéletem!
Ha most elkezdi szidni a szüleimet, akik nem világosítottak fel semmirõl, boldogan felujjongok és elkezdek vadul helyeselni.

Töprengve rámnéz. A homlokán megjelenik egy halvány ránc a problémamegoldás nehézségeitõl.

- Vegyél magadhoz 7 galleont, és gyere velem. –közli végül határozottan; láthatóan nem igényli a beleegyezésemet a kalandhoz.

Nem kell 225-ös IQ ahhoz, hogy rájöjjek, pálcát venni megyünk. Azt viszont nem tudom, az Abszol útra vagy Roxmortsba. Csak eme két varázsboltos hóbelemancról hallottam eddig, de tudtommal elõbbi Londonban van, és emlékezetem szerint vagy tíz órás vonatutat tettem meg idáig abból a városból, Lupin élvezetes társaságában. Kizárt, hogy Londonig elmegyünk.
Azt olvastam, az Abszol úton van egy tuti könyvesbolt –ha Snape az anyukám lenne, hétszentség, hogy kedvesen nyafogva megkérném, hogy térjünk be oda, és felvásároltatnám vele az egész készletet.

Két pislantás, és már nálam is a tárcám. Bõven van benne varázs és mugli pénz is. A szüleim rengeteget adtak, számomra eddig ismeretlen okokból. Eddig szinte soha nem kaptam zsebpénzt. Talán a Nagyúr rájuk parancsolt, hogy adjanak meg minden anyagi és egyéb lehetõséget a mûvelõdésem irányában. Elvégre õ akarta azt is, hogy Roxfortba jöjjek. Szinte már kedvelem ezt az embert, bár van egy olyan érzésem, hogy némi ellenszolgáltatást fog majd kérni mindezért..

Snape némileg elégedetten konstatálja, hogy milyen hamar elkészültem. Hát igen, nem vagyok egy ,,minden alkalomra máshogy öltözõs” fajta. Õszintén szólva reggel felöltözöm, és képes vagyok szemét módon egész estig úgy is maradni.
Nade. Egy gyors tatarozást azért eszközöljünk: leveszem a dísztalárt, és egy gyors (valamint meglehetõsen vehemens) mozdulattal az ágyamra dobom. Éppen elég a nadrág és ez a hosszúujjú szép izé, ami, bár szolidan kiemeli a fûzõs dekoltázsomat meg úgy összességében véve mindenemet, ami derékon-felül-nyakon-alul van, kifejezetten visszafogott.
Snape kérdõen rám néz, bizonyára nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy ez nálam egy átöltözésnek számító tranzakció volt. Nem is értheti meg naiv lelke a nõk rafinált világát…

Egyértelmû metakommunikációval jelzem, hogy indulhatunk. Bólint, és a kivonulás közben hideg eleganciával elõreenged az ajtóban.