- De igazgató úr, miért pont én? –kesergett Severus.
- Minerva nem kérdezte ezt délelõtt. –mondta szemrehányóan Albus.
De benne volt a szemében a kérdés. –gondolta Snape csúfondárosan, majd úgy döntött, folytatja az ellenkezést, hátha mégis lesz belõle valami.
- Tudja, milyen a kapcsolatom a lánnyal! Minél kevesebbet kell találkoznom vele.
- Nem, Severus, semmiféle kapcsolatod nincs a lánnyal. –jelentette ki szigorúnak szánt hangon az igazgató. –És igen, néha találkoznod kéne vele.
- Minek, igazgató úr? Azt mondta, nem kell teljesítenem a Nagyúr parancsát! –reménykedett Severus a reménytelenben. Nem mintha lusta lett volna, de ez azért mégis…
- Annak a gyereknek nincsenek szülei, nincsenek barátai, még ismerõsei sem, ellenben tele van mély lelki sebekkel, és fél az emberektõl, a szemkontaktustól és a közelségtõl. –foglalta össze szomorkásan Dumbledore. –A körülményekre való tekintettel az egyetlen, aki igazán megértheti, te vagy.
- Miért kéne segítenem neki? Túl kell élnie, napról napra! Ki-be lélegeznie egész nap! Én is így csináltam. Mást nem tehet.
- Beszélgess vele! –eresztette el a füle mellett a választ Albus. –Akár a bájitaltanról… késõbb másról is. Valakiben bíznia kell, nem élhet ilyen embertelenül megkeseredve.

Az éjsötét, ijesztõen üres szemek viszont azt üvöltötték felé szavak nélkül, hogy igenis élhet! Dumbledore látta kigyúlni és elaludni a gyûlöletet Snape szemében, egy egészen rövid pillanatra.
- De miért pont bennem kéne? –folytatta a férfi a keserû gyõzködést. –Nézze, tudom, hogy elvileg néhány dologban hasonlítania kell rám, de ez még nem ok arra, hogy összezárjanak minket!
- Nem is lesztek összezárva. –közölte az igazgató. –Kezdetnek elég, ha segítesz neki levinni a csomagjait az új szobájába. Holnaptól pedig megkezdõdnek a különórái. Bájitaltanja is lesz. –mosolygott cinkosan. –És ne felejtsd: beszélgess vele! Nem veszíthetjük el.