A következõ másodpercben már a pályaudvaron voltunk, a megfelelõ vágányon, a megfelelõen fura vonat mellett. Bár utóbbi megtette nekem azt a szívességet, hogy úgy pöfögött, mint egy normális vonat.
Bocsánat. MUGLI vonat.
Hm. Ha meg akarom õrizni büszkeségem és önérzetem (márpedig jó lenne, mert másom nincs), meg kell tanulnom a mugli dolgokat idegenként kezelni, a varázsvilágot pedig magától értetõdõnek. Ha kinyitom a fantáziám ajtaját, menni is fog. És persze éljen a színlelés… Soha nem adhatom ki magam.

Ez az alak kezd kissé bizalmaskodó lenni. Valamiért a fejébe vette, hogy szükségem van ingyen pszichológiai tanácsadásra, csak, mert a barátja csúnyán nézett rám. Most megpróbálja helyreállítani az állítólag balesetet szenvedett önbizalmam. Szegény én. Ez megterhelõ lesz. Mikor szabadulok meg tõle?

Velem fog jönni a vonatúton. Hihetetlen. Mindig is vágytam egy férfira, de most valahogy nincs kedvem ezt valóra váltani. Azt hiszem, kilököm az ablakon.

Az ablakok túl magasan nyílnak.
Nincs mese, tûrnöm kell. Elõveszem a bájitalkönyveimet és mogorva képet vágok.

Ez nem jött be, megkérdezte, mi bajom. Szerinte?! Úristen, mi lesz velem, ha még egy ilyen kedves-rendes ember elõl sem tudok bezárkózni? Gond lehet az arctechnikámmal. Azt hiszem, a könnyebb megértés végett kiírom a homlokomra, hogy NEM MOZOG, NEM BESZÉL. És ha haza kell mennem anyámhoz szünidõzni, hozzáírom azt is, hogy CSAK AZ ÁLLATKERTI GONDOZÓK ETETHETIK.
Ki az a Harry Potter? Most õt emlegeti, kérdi, hogy hallottam-e már róla. Megmondom, hogy nem. Csak nem kell ismernem minden ,,varázslatos” pletykát és sztárt? Fogadjunk, hogy ez is egy hú-de-elismert-ember lesz, mint Snape.

A Fiú, Aki Meg Fog Halni! Apám említette a történetét, de a nevét nem. Ahá. Úgy tûnik, van néhány dolog, amit kifejezetten elhallgat elõlem.

Ez itt megint Severusról mesél. Hihetetlen, bele van esve vagy mi? Ennyire elismert lett az a Snape egy tanári diplomával? És a többi tanár, az smafu? Róluk miért nem nyilatkozik?
- A jóslástan tanárnõmrõl tud valamit? –fojtom bele a szót. Ehhez a tranzakcióhoz egy párna lenne a legtökéletesebb segédeszköz, de sajnos pillanatnyilag nem megfelelõ a technikai felkészültségem.
- Óh, felvetted a jóslástant? –kérdi meglepõdve. Zseniális következtetés. Máris értem, hogy lehetett tanár.
- Oda Harry is jár! –folytatja lelkesen.
Remek. Két embert emleget fanatikus imádattal folyamatosan. Emelt már esetleg oltárt valamelyiküknek? Snape-nek mondjuk Salinasban kéne, Potternek meg Párizsban, csak a csodálatos alliteráció kedvéért.

- Én nem jártam hozzá, de a diákok szerint kissé babonás.
Hát ez valahogy várható volt.
- És a jóslatai nagyrészt, hogy úgy mondjam, badarságok. –teszi hozzá.
Tessék. Még egy dilinyós. Még nem is vagyok ott, de már három dilinyóst megismertem: Dumbi, Lupin és Trelawney.
Ebbõl a távlatból az a Sirius kezd egész értelmesnek tûnni. Bár a szülei vagy túl sznobok, vagy túl érzelgõsek, hogy egy csillagról nevezték el. De végül is errefelé mindenkinek furcsa hangzású neve van. Ez a Dumbe…öö szóval az, mint egy nagyranõtt elefánt. Remus… a kutyámat hívnám így. Sirius… Hm. Dettó. Severus… ez meg olyan gyönyörteljesen hangzik, hogy az már fáj… na ez mondjuk nem rossz. Tetszik. Szép sziszegõ szó.
De ha a hangja magas és sivalkodó lesz, utálni fogom, bármilyen szép nevet adott neki apuci.

- Milyen ez a Harry Potter, uram? –teszem fel magamban a kérdést. Ha beszélek valakivel (roppant ritka eset), minden szavamat elõre végiggondolom, elemzem, és olykor még a kiváltott hatását is megpróbálom kiszámítani. Ha jónak ígérkezik az illetõ mondat, kimondom.
Hát ez a kérdés nem hangzik jól. Behízelgõ és… olybá tûnik, mintha nagyon érdekelne az a fiú. Pedig engem ijesztõen kevés ember érdekel, és õ nincs köztük.
Úgy döntöttem, nem szólok többet az úton. Nem akarom, hogy úgy tûnjön, ideges vagyok vagy aggódom. Persze igen, de akkorse tûnjön úgy.

Istenem, végre beértünk! Lupin az iskola kapujáig kísér. Ott vár rám egy tiszteletet parancsoló külsejû hölgy, nagyon úgy néz ki, hogy Mcgalagonnyal vetett össze a sors. Milyen szigorú képet vág…
Vajon szeretkezett valaha is életében? Akárhogy is, most már nem nagyon fog. Gondolom, a tanári kar nem tart közös orgiákat. Különben is, Severus az egyetlen fiatal férfi köztük, és õ is úgy néz az emberre, mintha inkább a kisvérkörére fájna a foga. De lehet, hogy a fotó túloz…

Ajjajj. Belépünk az elõcsarnokba. Lupin búcsúzik és az igazgatói felé siet. Köröttünk néhány lézengõ diák. A gyomromat valami szúró zsibbadtság önti el. Odabent emberek vannak! Nem akarom, nem akarok tömeget a testem köré! Ne, ne!
Huhh. Nem arra vezet a lady. Megmutatja a szobámat. Ha beérünk, kipakolom az összes cuccom, és kotyvasztok valamit. Remélem, az a Sirius vigyázott a csomagjaimra. Mindenemet elvitte, kivéve az iskolatáskát a hátamon, amibe néhány könyvet tettem az útra.
Ha széttörte a fioláimat, megölöm. Vagy csak kiborulok.

A nõ egyre feljebb vezet. Lépcsõk, lépcsõk, lépcsõk. Mi van, õ akar a csúcsra juttatni?
Jesszus, nem hiszem el, hogy így eldugnak! Egy kietlen, poros folyosóvégre vezet, onnan egy félreesõ ajtó nyílik, és LÉPCSÕ, már MEGINT, felfelé… Áhh, már magyaráz is. A toronyban fogok lakni. Melyikben is? Figyelnem kellett volna. Na jó, azt hiszem, nem megyek le az udvarra vagy fél évig, mert soha nem találnék ide vissza. Elleszek én ott benn.

Egyetlen nagy szoba. Óriási ablakok, párkánnyal, íróasztal, étkezõasztal, két szék, ágy, szekrény, fotel, kandalló, külön kis fürdõszoba WC-vel, és a legfontosabb: vaskos, fekete sötétítõfüggönyök. Érzem, hogy el fogom húzni õket, amint ez a banya itt hagy. Hadd legyen gyönyörû sötétség!

Nahát, ez bámulatos. Leült az ÉN fotelembe! Rendkívül toleráns és empatikus természetem végett nem szólok rá, mert a házakról kezd el magyarázni. A másik háromról még úgyse sokat hallottam.

Nahát, ez a szemét propaganda a Slytherin gonosz tanulóiról! Elhánynám magam, ha nem a saját szobámban lennék. Elhiszem, hogy van némi ok az utálkozásra, hisz apám is oda járt, de az ember azt gondolná, hogy ennyi év alatt talán már túltették magukat ezen a tragédián. Ez… ez már a rasszizmussal határos! Az ám. Burkolt rasszizmus.
Most akkor hogy is állunk vajon? A Slytherin a másik három ház ellen és viszont? Képzelem, mily nyugalmasan telnek itt az évek. Akkor valószínûleg Snapy se örvend olyan fene nagy népszerûségnek, ha nem csalnak a másik világbeli tapasztalataim.

Végre. Itthagyott. Most meg egyedül érzem magam. Mi van, ha ez a világ olyannyira más, hogy nem hagyatkozhatom saját logikámra és ítélõképességemre? Pedig utóbbira szükségem lesz mostanában, hisz el kell döntenem, melyik házba akarok kerülni. Úgy gondolom, ez az én döntésem, nem a Süvegé; egyszerûen csak az illetõ házra jellemzõ megfelelõ gondolatokat kell a felszínre hoznom magamban, mikor az elmémben turkál.
Mivel úgy tûnik, a Nagyúr támogatása alatt állok, erõsen ajánlott lenne a Slytherint megcéloznom. Apám méltó büntetésére is számíthatnék, ha nem ott kötnék ki. Viszont én a lázadás és a dac híve vagyok. Mi lenne, ha mondjuk a Griffendélbe kerülnék? Elég bátornak vagyok mondható, hisz már rég felismertem, mily szörnyû bolygón élek, és mégse lettem öngyilkos. Igaz, megpróbáltam, de ez nem számít, élek.
Apám meg nyugodtan dühönghetne otthon; ha sikerülne kiharcolnom, hogy a szünetekben se kelljen ,,hazamennem”, nyert ügyem van, nem bánthat. Persze akkor is itt van a Nagyúr haragja. De én nem vagyok képes félni egy láthatatlan fantomtól. Akit sosem láttam, az annak számít. Különben is, a magam útját akarom járni.
Tehát minden smakkol: a legcélszerûbbnek az tûnik, hogy griffendéles legyek. Most meg pont ezért nem tetszik az ötlet. Mikor voltam én logikus? Egyébként meg kedvelem a kígyókat. Gyönyörûek és intelligensek.
Azt hiszem, inkább házvezetõ tanárt kéne választanom, nem házat. Elõbb megismerem õket és a tanítási módszereiket, aztán döntök. Hiszen a tanár a lényeg, nem a háztársak. Utóbbiakkal úgyse leszek jóban. Valószínûsíthetõ az is, hogy a házvezetõk kivételeznek a saját házukkal. A mugli világban legalábbis így lenne.


Félek itt aludni. Hajnali fél egy van. Még azt se hallaná senki, ha segítségért sikoltanék. Hát így végzem. Hagynak meghalni, és házimanók találnak a hullámra.
Azért van jó is ebben a dologban. Mármint nem a halálban. Senki nem piszkál, senki nem üvölt a közelemben, és, nem utolsósorban, senki nem üt. Nyugodtan tanulhatok. Senki nem nyavalyog, hogy milyen rendetlenséget csináltam: bájitalkönyvek a földön szerteszét, köztük én is (mármint én is ott heverek, viszont sajnos nem vagyok könyv). Tanulok, hogy nyugodt lelkiismerettel ülhessek le vizsgázni a jövõ héten. Nem mintha a jó jegyhez tanulnom kéne, de azért félek: ilyesmibõl még sose vizsgáztam. Remélem, a vizsgáztatótestület megértõ lesz. Nem fogom a könyörületüket kérni, de magamban esdeklek érte.
A legrosszabb az lenne, ha olyan kapcsolódó anyagokról kérdeznének, amik más tantárgyakhoz tartoznak. Semmi mást nem tudok. De fogok! Esküszöm, elveszett életemet a tudománynak fogom szentelni, ha jó lesz a vizsgám.

Elõbb-utóbb el kell szöknöm apámtól, ha nem akarom, hogy dróton rángatott bábot csináljon belõlem. Esetleg olyan furcsa dolgok fordulhatnának meg a fejében, mint a kényszerházasság, vagy a belépés az õ ,,köreibe”. Bár rengeteg gyûlölet lakik bennem, és szeretném is kiélni, de semmiképp nem olyan embereken, akiket nem ismerek. Sokkal inkább néhány olyanon, akit ismerek…