Az archoz megritkult, de ápolt ápolt barna haj, tartozott, vonásai empátiáról és emberségrõl árulkodtak. Susan-Nemesis gyorsan felocsúdott az idegenség adta meglepetésbõl, és, ismerve az illemet, õ nyújtott elsõként kezet.
- Susan Wallace. –arca közben hideg és zárkózott volt.
- Remus Lupin.
A kezet vonakodva ragadta meg, és egy gyors, rideg rázás után el is engedte, mintha darázs csípte volna meg. Még mindig nem szerette, ha megérintették.
Lupin meglepettnek tûnt, látszott rajta, hogy nem ilyen hûvös fogadtatást várt. De végül bólintott, és, miután gondoskodott arról, hogy a csomagok a levegõben úszva kövessék õket, elindultak a kiépített keskeny, kavicsos úton visszafelé.

- Egy titkos zsupszkulcs vár ránk az erdõ szélén. –mondta szelíden.
Ezzel akar beszélgetést kezdeményezni? –gondolta magában gúnyosan Susan. Szánalmas.
Szólni azonban egy szót sem szólt.
- Na és… várja már az új tanévet?
A lány felvonta szemöldökét, és válaszul érdektelenül megvonta a vállát. Lupin arcán végigfutott egy halvány mosoly, de Susan szerencsére nem látta. Mással volt elfoglalva éppen. Elgondolkozva meredt maga elé, és mechanikusan emelgette lábait. Végül mégiscsak kibökte:
- Vigyázzon, törékeny is van a csomagjaim közt.
Hangja sem kérlelõ, sem parancsoló nem volt. Inkább határozott. Egyrészt, valóban aggódott a fioláiért, másrészt viszont fel akarta mérni az erõviszonyokat. Kíváncsi volt, rádördül-e a férfi, hogy neki ne ugyan parancsolgasson.

- Rendben, persze. –bólogatott Lupin készségesen. –Például mi?
Susan rosszallóan elhúzta a száját. Itt most a másik a gyengébb fél.
Mit akadékoskodik ez az alak?... Ja persze… beszélgetni akar. Alapvetõ emberi szokás, bár meglehetõsen felesleges és kellemetlen.
- Fiolák. – hangzott hosszú, barokk stílusú körmondata.
A férfi hümmögött, majd a kis ideig tartó áldott csend után megjegyezte:
- Nem valami bõbeszédû.
Susan ráemelte a szemét. Lupin arcáról olyan jóindulat sugárzott, hogy szinte el se merte hinni. Persze kinek lenne a leghasznosabb az ember bizalmába férkõzni, mint az ellenségnek? Mégis úgy döntött, hogy, ha nem is adja ki magát, de megpróbál némileg barátságosabb lenni a férfival. Elvégre lehet, hogy ez az elsõ és utolsó kedves pofa, amit életében lát, fõleg az erõsebbik nem részérõl.
- Nem szokásom. De ha emellett faragatlan is lennék, úgy elnézését kérem. –mondta nagy komolyan.
- Nem volt az. Azért megpróbálhatnánk beszélgetni, nem gondolja?
- Megpróbálhatnánk, de nem hinném, hogy örömét lelné a velem való társalgásban. – jelentette ki kissé csípõsen a lány, magában azon mulatva, hogy a köztük folyó párbeszéd lassan kezd kissé régies stílusú lenni. Ha most felkér egy táncra, nemet mondok.
- Én viszont hinném. –hangzott Lupin bizakodó válasza.
- Tévedni emberi dolog. –jelentette ki gúnyosan Susan. –Hmmm… Eszembe jutott egy jó téma. Ismeri az eljövendõ tanáraimat? –Mert akkor elmesélhetné, mire számítsak. –tette hozzá gondolatban.
- Az új sötét varázslatok kivédése tanáron kívül mindegyiket. Magam is tanítottam ezt a tantárgyat Roxfortban. Na meg néhányuk még engem is tanított, mikor ide jártam. Egyikükkel pedig évfolyamtársak voltunk.
- Hm. Tippelhetek? –kérdezte pimaszul Susan. Jobban nyeregben érezte magát, tudván, hogy a férfi nem a tanára –tehát nem nagyon állhat bosszút.
- Nyugodtan. –mosolygott Lupin.
- Miss Mcgalagony?
A férfinek leolvadt az arcáról a mosoly.

- Hm. Nem igazán… õ engem is tanított. –felelte megbántottan. Valószínûleg nem hízelgett neki, hogy hatvanévesnek nézik.
- Akkor melyikük? –kérdezett vissza Susan, játszva az értetlent. Szórakoztatta a helyzet.
- Severus. –válaszolt a férfi kissé szárazon.
- Á. A bájitaltantanár. –bólintott Susan.

Természetesen jól megnézte magának a füzetben, mint hobbija új tanárát (elrontóját?), és sajnos nem sok jót ígért a tekintete. Valami ösztönös hidegség áradt a tagjaiból, ahogy szobormereven állt mosolygó kollégiái mellett. És a szeme! Fekete és sértett tekintete, mint az övé. Ez volt benne a legfélelmetesebb. Hogy mintha már régrõl ismerte volna ezt a pillantást, mintha a tudata mélyén ott laknának ezek a szemek, hogy álmaiban fel-feltûnve hitegessék.
Ám, ha agyának racionális részére hallgatott, egyszerûen csak attól tartott a tanárral kapcsolatban, hogy a komoly és határozott kiállása ellenére egy kontár, s nem tud majd semmilyen tudást átadni a bájitalokkal kapcsolatban. Nemesis, alias Susan félt, hogy kedvenc idõtöltésének irányítása nem megfelelõ kezekbe kerül, s ezzel tantárgyi fejlõdésének esélye a nullával lesz egyenlõ.

Úgy döntött, egy ideig udvarias hallgatásba burkolózik. Nem úgy Lupin! Mintha szárnyakat kapott volna. Azonnal reagált:
- Igen. Elég elismert a maga területén, nála jobban senki nem ért a bájitalokhoz! –hadarta lelkesen. (megkönnyebbült sóhaj szabadult fel Susan mellkasából) – Bár a tanítási módszerei kevésbé népszerûek, de azért azt hiszem… -megakadt, keresgélte a szavakat.
- Ez nem volt rajta a papírján. –vonta fel a szemöldökét a lány.
- Milyen papírján? –csodálkozott Lupin.
Hm. Talán elszólta magát. Nem akarta terjeszteni, hogy mugli születésû, s emiatt kapta a füzetet; még akkor sem, ha ez egy szemenszedett hazugság. Igaznak kell tûnnie a dolognak, de nem kell közismertnek lennie.
- Az igazgató adott egy-egy lapnyi rövid jellemzést minden tanárról. De meséljen még ilyen cenzúrázott adatokat a profról. –vigyorgott.

-Az rajta van a lapon, hogy egy rohadt vámpír? –hallatszott egy hang mellõlük. Susannak elkerekedett a szeme. A következõ pillanatban egy férfi került elõ a semmibõl, kezében egy átlátszó anyagból készült palástszerûséget tartva.
-Sirius! –morogta megrovóan Lupin.
Azután magyarázólag Susan felé fordult.
-A barátom, Sirius Black.
-A csomagokért küldtek. –jelentette az szárazon.
A lány fogta a hangulatot, és hasonlóan kedvesen, egy megvetõ mozdulattal a hátul mögött lebegõ cuccaira mutatott, mintha egy inasnak parancsolna.
-Szolgálja ki magát.
-Sirius… beszélhetnénk? –Lupin nonverbálisan jelezgetett, hogy négyszemközt gondolja. Susan elhúzta a száját, és elõrement egy darabon.
-Mi bajod? –fordult akkor Remus barátja felé.
-Dumbledore mindent elmondott. Róla. –egy fejbiccentéssel jelezte, kire gondol, de olyan lekezelõen, mintha inkább mire gondolna.
-És?
-És?! Még kérded?
-Igen. Ugyanis nem értem a viselkedésed. –válaszolt hûvösen Lupin.
-Ezt bizony úgy hívják, kedves Holdsáp, hogy ellenszenv.
-Ne felejtsd el, hogy csak egy gyerek, aki nem tehet semmirõl. Ráadásul megkeseredett és bizalmatlan, amitõl még jobban hasonlít rá, de ez nem az õ hibája.
-Halálfalók nevelték fel!
-Ahogy téged is. -,,kedves Holdsáp” hangja immár hideg és csalódott volt.
Sirius sértõdötten megköszörülte a torkát. Nem szerette, ha felhánytorgatták az emberek ezt az apróságot.
-Hát jó. –közölte végül dacosan. –Majd meglátod, hogy igazam van.
-Hm. –Remus elhúzta a száját. Egy ideig csak álltak, de nem bírta sokáig a beállt csendet. –És mondd csak… hogy táncol? –mosolygott békülõen.
-Legalább abban nem hasonlít arra a bõregérre. Csodásan. –morogta az. –Na mentem.

-A barátja nem kedvel engem. –fogadta Susan közönyösen a mellélépõ Lupint.
-Nem errõl van szó… csak… Kicsit hasonlítasz valakire, akit gyûlöl. –a férfi hangja esetlenül, de megnyugtatóan hangzott, és valahogy nem illet a mondanivalójához.
-Érdekes. Eddig minden ember így volt velem. Nagyon híres ez a valaki? –vágott vissza a lány. Lupin keserû mosollyal díjazta az ismerõs humort.
-Nem mondanám, hogy jelentéktelen személy a varázsvilágban. Elég elismert.
-Elismert. –visszhangozta elgondolkodva Susan. Ez ma már a második elismert ember, pedig még csak tíz lesz tíz perc múlva. Ezek nagyon elismerik egymást.
-Remek, itt vagyunk. –jelentette Lupin egy eldobott sörösüveget felmarkolva.
-Ez nem a legmegfelelõbb pillanat a szelektív hulladékgyûjtésre, de azért rendes magától, hogy törõdik a birtokunkkal.
-Ez a zsupszkulcsunk.
-Valahogy sejtettem. –sóhajtotta lemondóan a lány.