Nemesis kábultan feküdt ágyában, a Nap elsõ sugarai már megvilágították álmos arcát. Olyan szép álma volt… Nem akarta elengedni. A visszatérés a saját világába ijesztõnek és ócskának tetszett; viszolygott tõle. Legszívesebben örökre az álmában maradt volna, kómába taszítva a testét. Miért, miért kell továbbélnie ezt az értéktelen életet? –Talán valami nagyon rosszat tettem elõzõ életemben. –gondolta, és tovább heverészett, percenként más pozícióra váltva. Az életében minden ambivalens volt, még ez is. Olykor nem bírta ki három másodpercnél tovább egy testhelyzetben, máskor meg órákig szinte mozdulatlanul ült, és olvasott vagy a semmibe meredt.
Szeretett volna beilleszkedni egy közösségbe, barátokat, szeretni és szeretve lenni –mégis taszították az emberek, kerülte õket és magányba burkolózott. Mintha valami erõszakot követett volna el a lelkén, más irányba hajtva azt.

Volt egy furcsa pszichoszomatikus betegsége, bár talán csak személyiségvonás volt… õ ,,érintésundornak” nevezte magában. Abból állt, hogy egyszerûen nem bírta elviselni, ha hozzáértek. Ez alól csak anyja volt olykor kivétel: tõle nem irtózott és nem félt, egyszerûen közömbös volt számára. Mindenki más ,,gyanús” vagy egyenesen ,,veszélyes” cimkét kapott –ha átkarolták, kézenfogták vagy véletlen nekilökõdtek, õt elfogta a pánik, és ijedten menekült; lerázta testérõl a kezet, lett légyen akár ismerõsé, akár idegené.

Mindennek ellenére õrülten vágyott egy férfira, akit szerethet és aki õt szeretni képes; aki embernek tekinti, akit megérinthet, és aki hasonló hozzá. Ufónak érezte magát a többi ember között, és szomorúan várta, talál-e még egy ufót a világon, aki megérti õt. Olykor már azt gondolta, még a neme sem lényeges; nem fontos, hogy szeretõje vagy barátja lesz –csak legalább az egyikben hadd legyen része, mielõtt sírba teszik.
Szombat lévén, volt ideje elmélkedni. Mindig elhatározta persze, hogy már pénteken tanul hétfõre, és akkor két bûntudatmentes szabadnapja lesz. Ennek ellenére vasárnaponként összecsapta a leckét, és egészen addig lelkiismeretfurdalása volt… De nem baj. Néha úgy érezte, teljesen üres lenne, ha már bûntudat sem lakna a szívében. Igen, ez volt õ: egy nagy darab ridegség, közöny, fájdalom.

Reggelente borzalmasan undorodott az evéstõl, és késõbb is nehezen engedett fel; így szinte kórosan sovány volt. Anyja néha azzal fenyegetõzött, hogy kórházba viteti és otthagyja –konklúzió: õelõtte enni kellett. Vagyis inkább: jól színlelni az evést, és kidobálni az ételt, ha nem néz oda –az ablakon, a szemetesbe, bárhova.
Nemesis tehát most úgy döntött, megnézi, megjöttek-e már a szülei, vagy nyugta lehet egész reggel, és hagyja a világ békében nem enni. Valahogy most nem volt kedve levest önteni a szobanövények cserepébe, és húsdarabokat dugdosni a ruhásszekrényekbe.. Csendben leosont a földszintre, és elégedetten konstatálta, hogy nemzõinek se híre, se hamva. Megnyugodott, és a ,,változatosság kedvéért” a pincébe ment, bepalackozta a már kész bájitalt, kitisztította az üstöt, majd leült olvasni. A szokások bilincsek, melyek sosem hullanak le rólunk…

Pár óra múlva meghallotta a közelben a kocsijuk motorját. Gyorsan úgy-ahogy rendet tett a szobájában, aztán lerohant a földszintre, és várta, hogy kopogtassanak, és õ kulccsal ajtót nyithasson.
Az ajtóval szemben állt, mikor meghallotta a suttogást; a következõ pillanatban kitárult azajtó, és ott állt elõtte az alak, ki rémálmaiban is gyakran kísértette –tulajdon atyja. Valami fûzfavesszõszerû tárgy volt a kezében.
Nemesis reflexbõl hátrálni kezdett. Nem tudta, minek hozta haza ezt az izét az apja, de az biztos, hogy verni is fogja vele. Bevezeti a körmöst, mint a régi iskolákban volt szokás? De hát õ kitûnõ tanuló, Erre igazán nem lehet panasz! Vagy… de az nem lehet.
Olykor nem csak egyszerûen a verés miatt tartott a férfitól. Mostanában volt valami a szemében, ami mást is ígért –fájdalmakat, de nem ugyanúgy, mint eddig. Nemesis hosszú ideje tartott attól, hogy apja nem tiszteli a szülõ-gyermek kötelék szentségét, és egyszer majd, egy alkoholmámoros pillanatában megerõszakolja. De… most józan. Mit akarhat? Fejébe vette, hogy ,,felavatja” azzal a hosszú furcsasággal a lányát? Nem úgy néz ki, mintha ütlegelésekre tervezték volna –az viszont látszott, hogy emberi kéz alkotta. Egy ócska segédeszközzel akarja tönkretenni az életét?
Érezte, ahogy a lelke pontszerûvé zsugorodik a félelemtõl, majd egyszer csak… nem tudta volna megmondani, mi ez a változás, de mintha összetört volna a szívében valami. Elég volt. Most már mindegy. Egyszerûen teljesen mindegy.
Az apja lassan belépkedett a nappaliba. Látszott rajta, hogy erõsen másnapos. Feje püffedt, fáradtvörös volt, s valami megmagyarázhatatlan, alkoholistákra jellemzõ tûnõdõ szomorúság ült rajta. Mögötte jött az anyja – õ is elég megviseltnek tûnt, de az õ testén csak a pihenés hiánya ült.
Nemesis egyikrõl a másikra kapkodta pillantását, mint a sarokba szorított állat. Még élt benne némi önvédelem, de érezte, ahogy a hideg közöny kezdi felõrölni minden akaratát. Csak legyen végre vége.
A férfi eközben nyugodtan töltött magának egy martinit a bárszekrénybõl, és az itallal a kezében lassan leereszkedett a kanapéra –valószínûleg a fejfájása diktálta a tempót. Ilyenkor mindig ,,rá kellett töltenie”, s nemsokára jobban lett –a józanság múló állapot volt csupán.
-Mondd el neki. –vetette oda a nõnek félvállról. Az idegesen leült mellé, és a lányra emelte tekintetét. Nemesis gyorsan vette a lapot, és helyet foglalt a velük szemben álló ugyanolyan kanapén.
Az anyjára nézett. Az iszonyat, mint a vér, lüktetett benne; de mivel már megtanulta leplezni az érzéseit, sõt színlelni, arca most is közönyös és nyugodt volt.
-Te-egy-boszorkány-vagy. –mondta anyja lassan.
-Jól van. Bocsánat. -általában mindenért bocsánatot kért, hátha mentheti a helyzetet. Annyi mindent kiabáltak már rá, hogy ez az új sértés egyáltalán nem zavarta. A ,,kis kurva” mindig idegesítõbb volt. De most tulajdonképpen mit követett el?! Komolynak tûnik az ügy… Nagyon ki fog kapni…

-Mit akartok elmondani? –kérdezte lemondóan.
Meglepetésére apja hátravetette a fejét, és harsogva felnevetett. Nemesis rábámult. A helyzetelemzése csõdöt mondott. Nem értette a férfi reakcióját, és ettõl erõsödött benne a veszélyérzet. Védekezõen összefonta karjait a mellkasa elõtt.
Anyja idegesen tördelte a kezét. Végül elhatározásra juthatott, mert abbahagyta. Felemelte a fejét, és belenézett lánya szemébe. Nemesis kénytelen-kelletlen belement a szemkontaktusba.
-Tényleg az vagy.
Rájukereszkedett a csönd, és Nemesis most már TUDTA, hogy borzalmasan ki fog kapni. Ha már az anyja is ellene van…
-Rendben, megértettem, mi a büntetésem? –hadarta unott arccal. Ez a pofavágás volt az utolsó mentsvára –a vihar elõtti dac, magáért a dacért.
Kapott már ki azért, mert hülye, azért, mert sötét patkány (a fekete ruhái nem nyerték el apja tetszését), azért, mert csúnyán nézett, és azért, mert létezik. Néha úgy érezte, csak egyetlen hibája van, az Õshiba: hogy megszületett. Az a gond, hogy él.
Végül is mindegy, miért kap ki, csak ne fájjon nagyon.
Apja megint rondán felröhögött, és Nemesis érezte, remek dolog lesz ezt a szemétládát megmérgezni…
-Nemesis, boszorkány vagy, mágia lakik benned, tudsz varázsolni, nem tudom, hogy mondjam el, hogy felfogd végre. –sóhajtotta az anyja.
Nemesis szája szeglete megrándult, jelezve, hogy a lány még mulatna is magában, ha nem gondolná azt, hogy itt a vég. Gúnyosan megkérdezte, amolyan mindegy-mindegy alapon:
-Sokat ittatok tegnap, ezért láttok rémképeket? Remélem, nem csináltatok nekem máglyát az udvaron.

Durr egy pofon. Hát persze, szinte már elfelejtette, hogy itt van az apja, élete megkeserítõje, az élet nevû szar kegyes adományozója!
Feléledt benne valamiféle gyermeteg remény, hogy nem égetik el ebben a beteg mámorukban. Közönyösen nézett feldühödött apjára; kezei továbbra is az ölében nyugodtak. Már rég nem simította végig az arcát a pofonok után, elnyomta magában, mert gyengeség. Ne lássák, hogy fájt. Ne lássák, hogy érzel. Akkor egyszer talán azt sem látják majd, hogy létezel.
A férfi felpattant.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Végül is jó dolga volt itt, egészen eddig nem ölték meg, satöbbi…
-Majd én. –mondta apja a remegõ nõnek. –Ide figyelj, baszdmeg. –fordult Nemesishez ingerülten. Elõvette azt a botot, amit a lány a megérkezésekor már látott nála. Tényleg verõeszköz hát…
Fogta és kis kört írt le vele, miközben ezt kiáltotta: Vingardium leviosa! –a kisasztal pedig felemelkedett a levegõbe.
Nemesis közömbös arccal nézte.
-Hmmm… te is boszorkány vagy? –kérdezte gúnyosan, miközben agya elfogadható magyarázatok után kutatott. Szerette a fizikát, jó is volt belõle, és nem tetszett neki, hogy a gravitáció törvénye a szeme láttára bomlott fel.
-Nem. Én varázsló vagyok. –felelte ugyanolyan gúnyosan a férfi.
-Remek. Most már felmehetek a szobámba?
-Nem mész te sehova! Értsd már meg, te idióta hülye! Van a világon egy eltitkolt varázstársadalom, a varázslás képessége öröklõdik, és te boszorkány vagy! –üvöltötte magából kikelve –vagy éppen magába bekelve?- a férfi.

-Nézd, a mugli szó azt jelenti, varázslásra képtelen ember. –vette át a szót türelmesen az anyja. –Mi eddig mugli módra éltünk. Az áram, az autó, a kézzel fõzés, a gyufa, mind-mind mugli dolgok, a varázslást helyettesítik vele, aminek a létezésérõl nem tudnak.

Nemesis nyugodt arccal hallgatta, de belül tombolt. Elég fantasy regényt olvasott már ahhoz, hogy képes legyen egy új, titkos világ létezését elhinni, de ehhez át kellett formálnia a világnézetét. És az nem csekély dolog… Ha a szülei nem hibbantak meg, márpedig az elõbb látta a bizonyítékot, akkor… És mi a fene az, hogy eltitkolták elõle?! Egy egész társadalmat? Egy életformát? Egy LEHETÕSÉGET?
-Tehát boszorkány vagyok. És gondolom, te is; hacsak nem apától örököltem, és te mugli vagy. Habár nem hiszem, hogy õ elvenne egy muglit. –nézett az apjára. Ismerte õt. A férfi mindenkit lenézett, aki egy kicsit is különbözött tõle; nem lehetett nem egyetérteni vele, és fõleg: nem lehetett vitatkozni vele. A származás nézése és a rasszizmus is jellemzõ volt rá. Az, hogy ezt a varázsvilágba is átülteti, és, mivel varázsló, utálja a muglikat, csak Nemesis logikus következtetése volt.
A férfi életében elõször elismerõen nézett rá.
-Csakugyan nem vennék el egy koszos muglit. –harsogta büszkén. –Õ is boszorkány.
Na ugye, gondolta magában a lány.
-És mit jelent az, hogy sárvérû? –tolult a szájára az újabb kérdés.
Meghökkenve néztek rá.
-Ez egy varázskifejezés, nem? És én az vagyok, igaz? –nehezen tudta visszafogni hangjából a keserûséget.
-Honnan veszed? –kérdezte csodálkozva az apja.
-Egyszer ezt mondtad rám. Részeg voltál. –felelte csendesen.
-Sárvérû az a személy, akinek a vérbeli hozzátartozói közt van mugli. –hadarta anyja, mintha lexikonból olvasná (pedig abban nincs benne a meghatározás, lánya kereste már…).
-Hmm. És a sárvérû is negatív jelzõ, ugye? Õket is lenézitek, mint a muglikat, mert van közük a muglikhoz?
-Ki kell irtani õket mind egy szálig! –kiabálta az apja hirtelen jött fanatizmussal. Még a focimeccs közben se lelkesedett ennyire.
-És én is az vagyok? –kérdezte csendesen Nemesis. Bár a beszélgetés eléggé más irányt vett azóta, most megint eszébe jutott a máglya-ötlet. Õt is kiirtják?
-Nem, nem vagy az. –mosolygott rá anyja büszkén, mintha ez a származás egy kiváló teljesítmény lett volna. Bezzeg a jó jegyeiért még ennyi dicséretet sem kapott soha…
-Te aranyvérû vagy. –folytatta a nõ.
Nemesis elgondolkodott.
-Az a sárvérû ellentéte? A… ,,fajtiszta” varázsló?
-Okos kislány. –duruzsolta apja. Erre a lány felé fordult.
-De akkor miért mondtad rám egyszer, hogy sárvérû?
-Miért, miért, te hülye. Dühös voltam! Szerinted miért kiabálja az ember, hogy hülye kurva?! Az illetõ foglalkozása miatt? –gúnyosan elhúzta a száját. –A sárvérû is ilyen kifejezés ebben az esetben.
-Úgy érted, lehet vele káromkodásszerûen szidni az embereket.
-Bizony ám.
Hirtelen apja lelkesedésérõl eszébe jutott valami.
-Mondd csak… a foci… meg minden sport… közösen mindenkié? Vagy titokban egyiket csak varázslók, másikat csak muglik játsszák? –lelki szemei elõtt megjelent egy hatalmasat ugró fekete kosárlabdajátékos.
-Ami sportot ismersz, az mind mugli. –felelte anyja.
-Egyetlen igazán jó varázslósport van, a kviddics. –hangzott apja büszke válasza.
Kviddics… milyen méltóságteljesen és izgalmasan hangzik…
-Mondd el késõbb a szabályokat. –kérte anyját. Szinte észre sem vette, hogy olyat tesz, amire még soha nem volt példa: beszélget a szüleivel. Bár még mindig nem érezte biztonságban magát, de kezdett felengedni kissé. –De most meséljetek a fontos dolgokról. Például.. ha van külön varázslótársadalom, kell, hogy legyen külön államformájuk is, ami alatt tömörülnek. Mi az? Királyság? Császárság? Köztársaság? Demokrácia? Vagy valami olyan, amit én nem ismerek, valami olyan, amit õk fejlesztettek ki?
Apja kifújta a levegõt, és arca rosszkedvû, megnyúlt lett. –Köztársaság.
-És vannak miniszterek? És miniszterelnök? Tárcák?
-Mind van, de mi a tárcákat osztályoknak nevezzük. –mondta az anyja. Nemesis bólintott.
-És ugyanígy pénzügyi osztály, oktatásügyi, stb?
-Ennél azért komplikáltabb a dolog. –magyarázta türelmesen a nõ. –Például van varázslényvédelmi ügyosztály, mugli tárgyakkal való visszaélés ügyosztály… Ott foglalkoznak azzal, ha valaki megbûvöl egy mugli tárgyat, például, hogy harapjon, és azt rosszindulatból eladja a mugliknak. Ez tilos, és itt döntenek a büntetésérõl.
-Világos. –bólintott megint Nemesis.
-Akkor még két kérdés. –folytatta a tudakozódást. –Gondolom, a válaszok valahogy összefüggnek. Miért titkoltátok el elõlem ennyi éven át, hogy mik vagyunk, és most mért mondjátok el mégis?
-Hmmm. –jelentette ki az anyja. Segélykérõen nézett férje felé.
-Na, az egy szép sztori. –mondta az vidáman. És mesélni kezdett egy Voldemort nevû emberrõl, halálfalókról, nagyratörõ célokról, és végül a bukásról és az azt követõ bujdosásról. Nemesis már meg sem lepõdött, hogy az apja tagja ennek a bandának, nade hogy az anyja?! Bizonyára a férfi kényszerítette õt, mint mindig.
Apja beszélt a Sötét Jegyrõl, és meg is mutatta. A bal csuklóján volt. A lány megborzongott, de kifejezetten tetszett neki a jel. Szerette a kígyókat.
Viszont el tudta képzelni, az emberek mit érezhettek, ha hazatérve az otthonuk fölött találták ennek a zöld, felnagyított lebegõ mását…

-És azt mondod, eltûnt, de nem halt meg. Pedig az Adava halálos. Hát akkor elég erõs varázsló lehet.
-A legnagyobb. –suttogta áhítattal az apja.
-De ha túlélte, minek tûnt el? –vitte be a ravasz balhorgot a lány.
-Legyengült. Nem halt meg, de elhagyta minden ereje. Bujkált, nem volt teste sem, egy árnyék volt csupán. –hadarta anyja megint, ezúttal ,,történelemkönyvesen”.
-De nemrég visszanyerte az erejét. –suttogta Nemesis magának.
-Honnan tudod? –kiáltotta az apja.
-Különben miért hagytatok volna fel a mugli életmóddal? Miért mondtatok el mindent nekem? Szerintem visszatért, megint összeállt a régi banda, és már nem kell bujdosnotok. És a tegnap esti ,,baráti összejöveteletek”? –kérdezte gúnyosan. –Na persze. Ti és a barátok. Vele voltatok, mi?
-Ne pofátlankodj! –mordult fel az apja. Aztán lenyugodott és halkan ennyit mondott: -Igen.
-Hmm. Oké. Van még valami, amit tudnom kell? Azt akarod, hogy lépjek be a bandába? Vagy egyéb kívánság, óhaj-sóhaj? –kérdezte cinikusan Nemesis.
-Ja tényleg. –hadarta tovább. –Hol fogok megtanulni mindent egyáltalán? Mert te sem egyszerûen az akaratoddal lebegtetted az asztalt. Gondolom, varázsigéket kéne tanulnom…
-Vannak varázslóiskolák. A gyerekek 11-tõl 18 éves korig járnak oda…
-Hát akkor lesz egy kis elmaradásom… Beirattok? –kérdezte gyanakodva. -Öröm lesz 11 évesekkel egy osztályba járni…-gondolta.
-Persze, hogy beiratunk, a Nagyúr megparancsolta. Összefogó vizsgát teszel az elsõ öt évbõl, és mehetsz hatodikba. Hét évfolyam van.
-Hogy teszek le bármilyen vizsgát? Ti fogtok tanítani? –Nemesis rosszat sejtett.
-Majd megkérjük a tanáraidat, hogy adjanak néhány különórát az új tanév megkezdése elõtt. Ha nem egyeznek bele… akkor mi tanítunk, igen. –sóhajtotta az anyja.
-Ha a varázslók varázslást tanulnak, akkor nincsen fizika órájuk? Meg például kémia?... Rajz? –tette hozzá reménykedve Nemesis.
-Ezek nevetséges mugli tantárgyak. Hírüket se hallják a kölykök. –apa megint hozta a formáját.
-De mi lesz az én iskolámmal? A mostanival?
-Természetesen kiveszünk és kész. –a férfi válasza gyors és ellentmondást nem tûrõ volt.
-Nem lesz érettségim? –hördült fel a lány.
-Nem lesz rá szükséged. Viszont lesz RBF-ed, R.A.V.A.SZ-od, és továbbtanulhatsz, ha elég tehetséges vagy. –nyugtatta a nõ.
-Hm. Lemondjak az érettségirõl? És ha mugli állást akarok?
-NEM AKARSZ. –közölte az apja.