Ami azt illeti, a két sírig hû hív nem igazán engedelmeskedett urának, miután a feladatuk ismertetését követõen nem sokkal a Nagyúr eltûnt, híresztelések szerint meghalt. A Potter-fiú elsõ ilyetén gyõzelme arra az elhatározásra juttatta õket, hogy kár energiát pazarolni a csecsemõre. Annál többet pazaroltak a bujdosásra, ugyanis, mivel nem mertek elmenni a saját beidézésükre, nem sok jóra számíthattak a minisztériumtól. Éveken át rettegtek, hogy rájuk törnek az aurorok. Három év kellett ahhoz, hogy kidolgozzanak egy tökéletes megoldást (legalábbis kevésbé tökéletlent, mint a többi). Elkezdtek varázs nélkül élni, muglik módjára, egy eldugott településen, ezzel szinte lehetetlenné téve felkutatásukat. Így esett, hogy Nemesis Crash 16 éves fiatalkorú semmit az égvilágon nem tudott a varázsvilágról. Nemtudásban csak maga Voldemort elõzhette meg, aki meg errõl az apróságról nem értesült a lánnyal kapcsolatban.

Nemesis kilépett a zuhany alól. Lassú léptekkel a törülközõállványhoz sétált, és leemelt egyet. Miután komoly képpel elvégezte a szokásos felesleges szertartást: megpróbálkozott tökéletesen a dereka köré csavarni a törülközõt (amirõl tudta, hogy úgyis leesik öt perc múlva), kényelmesen beballagott a szobájába. Lelkének egy része most boldog volt, mert szülei kivételesen nem voltak idehaza; azt mondták, másnap reggel érnek vissza. Valami baráti összejövetelen rontották a levegõt… Hja, akinek van…

A lány végignyúlt ágyán, egyik lábát lustán felhúzta, és a plafont kezdte bámulni. Aztán végighordozta tekintetét falfreskóin: õ készítette õket ceruzával illetve festékkel. Sok A4-es lap is kint lógott, többnyire sötét hangulatú rajzok és ügyes portrék. A polcokon rengeteg könyv: vette, lopta vagy ajándékba kapta (sajnos nem utóbbi volt túlsúlyban). Minden szünetben keményen dolgozott szülei birtokán; sokszor kellett cipekednie vagy fát aprítania, de általában a kertet mûvelte. Amikor csak tehette, ott görnyedt és ápolta a növényeket. Eleinte parancsra tette, de aztán rájött, hogy ott, egyedül, ócska discmanjét hallgatva egészen jól elszórakozik. Barátai úgysem voltak soha, osztálytársai inkább csak gúnyolódtak rajta. Volt benne valami, ami félelelemre és távolságtartásra késztette az embereket, valami, amit egyszerre tiszteltek és gyûlöltek; márpedig ha az emberek félnek és gyûlölnek, akkor általában támadnak.

Õ mindig a ,,kis furcsa” volt szemükben. Ezt tulajdonképpen megértette, hiszen a szülei is furcsák voltak. De õk mégsem késztették ilyen reakciókra a környezetüket -benne valahogy túltengett a furcsaság.

Apja nem repesett ettõl; szinte undorodott tõle.Anyja olykor megpróbálta megvédeni; a férfi akkor õt is elverte. Néha nagyon részegen jött haza, üvöltött és ütött. Máskor csak egyszerûen besétált lánya szobájába és ötletszerûen elmondta mindennek.

Ha kijött a sodrából, a mindennapi szidás helyett egy csomó zöldséget hordott össze: hogy nem házimanó õ, hogy annyit dolgozzon, és hogy elõbb-utóbb megszabadul a kis sárvérûtõl.

Nemesis sokat gondolkozott azon, kit takar és mit jelent a szó (semmiféle lexikonban nem lelte); egészen addig, míg egy éjjel apja a szokásosnál is részegebben lépett be az ajtón. Attól kezdve már nem tudta érdekelni a szó jelentése. Apja a szokásos ,,felvezetõ üvöltözés” után becsörtetett a lány szobájába.

- Te mocskos ki sárvérû. –sziszegte és torkon ragadta Nemesist. A rémület jéghideg folyama és a beletörõdés keserû mocsara egyszerre öntötte el a lány lelkét, szája keserû lett a pániktól.
(Minek tartalak el!!)
Többször nekivágta a falnak. Õ remélte, hogy ma is túléli
(Gyûlöllek, gyûlöllek!!) és a tudattalan dühhullám hamar visszavonul apja agyáról
(hülye kis kurva, csak keresztbetettél nekem) de õ csak
pofozta, tépte a haját
(majd sírok, ha vége)
öklözte, rugdosta
(a te fajtád ezt érdemli!)
végül szinte félholtan hagyta magára
(egyszer meg foglak ölni, ha majd…)
A lány úgy maradt, ahogy épp feküdt a padlón; még sírni se volt ereje, egyszerûen csak könnyezett.

Bár a verés mindennapos dolog volt, voltak nagy verések és voltak kisebbek. Sosem mindegy, mit kapsz. Utóbbiak gyakrabban fordultak elõ, és szinte szertartásosan zajlottak; elõbbiek ritkák, hathatósak és tervszerûtlenek voltak.

Soha nem volt kórházban. Anyja gyógyítgatta, a maga kenceficéivel. Ahogy Nemesis nõtt, erõsödtek az ütések is, és egy vitatottan szép napon az apja eltörte a karját. Legalábbis a fájdalomból és a végtag mozgathatatlanságából a lány erre következtetett. Holtsápadt arccal meredt akkor a férfira, majd az irtózattól hátrálni kezdett, és eltûnt a kertben. Nem követte senki, és õ nyugodtan sétálgathatott a megszokott növények közt. A kert hatalmas volt, tulajdonképpen az egész birtokot beterítette. Nemesis felkereste a kedvenc búvóhelyét és nem mozdult onnan. Nem keresti senki, õ pedig álomba ájult a megrázkódtatástól. Mikor felébredt, a Hold fél karéja már fenn ragyogott az égen. A lány feltápászkodott, és az esélytelenek nyugalmával visszabandukolt a házba. Ott anyja már várta. Lefektette az ágyába, és módszeresen ellátta a sebeit. Nem kötötte be egyiket sem, viszont legalább háromféle kenõcsöt és négyfajta ,,gyógyitalt” használt. Mikor a törött karja került sorra, egy félmosollyal vette tudomásul, hogy az magától összeforrt a kinn töltött hat óra alatt. A lányhoz fordulva, büszkén jelentette ki, hogy ez gyógyitala hatása; de Nemesis emlékezett, hogy már a ház felé tartva is tudta mozgatni a karját. Elkönyvelte magában, hogy valószínûleg érzéki csalódás volt. Nem érdekelte a dolog; fáradt volt és közönyös.

Késõbb viszont kíváncsiság kezdte gyötörni, miféle ördöngõs módon állítja elõ anyja az italokat, amik javítják az erõnlétet, és a kenõcsöket, amik másodpercek alatt eltüntetik a sebeket. Kiskorában ez még természetes volt, de nemsokára rá kellett jönnie az elejtett ravasz kis célzásaira adott reakciókból, hogy a többi gyereknek a gyógyulás korántsem ilyen egyszerû dolog. Hírbõl sem ismerték a csodabalzsamot!

Hetekig kérlelte, végül anyja engedett:levezette a kertbe, elmondta minden egyes növény nevét, és tanítgatni kezdte a saját tudományára.

Nemesis két hét alatt többet tanult, mint az iskolában két év alatt. Nem volt hajlandó abbahagyni ennek a csodának a tanulmányozását. A pincében, az üst mellett görnyedve próbálgatta anyja ,,recepteskönyveit”. Hamar rájött, hogy anyja megnevezése a gyógyitalra és kenõcsökre nem egészen helytálló: a könyv bájitaloknak nevezte õket. Egészen furcsa fõzeteket is talált a sárgálló lapokon; a dicsõség elixírje, a hírnév-forralás, láthatatlanná tévõ bájitalok: mind-mind nevetséges, és mégis, fenséges névvel bírt. Sorban elkezdte õket elkészíteni. Ha az elkészült lötty hupilila volt az elõírt világoskék helyett, összeráncolt szemöldökkel szemlélte egy ideig, majd újrakezdte az egészet. Sosem hagyta abba addig, amíg nem sikerült tökéletesre.

Mindenbõl rengeteg fiolányit tett el felcimkézve, magyarázatokkal kísérve. Késõbb már csak a fõzet nevét írta a fiolára, módszeresen betanulta az egész furcsa könyvet. Borzasztóan tetszett neki ez az egész. Pótcselekvés volt ez, tudta, de kellett valami, aminek élhet, ami érdekli és boldoggá teszi, még akkor is, ha az koholt tudomány. Ám ott motoszkált benne a kétség: anyja ,,gyógyitalai” is mûködtek, nem igaz?

Úgy határozott, kipróbálja az egyik, ártalmatlannak ígérkezõ fõzetet magán. A láthatatlanság elixírje öt órás hatást ígért, és õ akarta. A legjobban vágyott erre az egész világon; elrejtve lenni, biztonságban, észrevétlenül… Tudta, hogy az életét kockáztatja; ha abból a sok szárított növénybõl, amit a kert vagy a pince adott, csak egy is halálos méreggel bír… Nem akart kifejezetten meghalni, de nem is riasztotta különösebben a gondolat.

Tíz percig várt a hatásra. A bájital pedig mûködött! Nem látta a saját kezét! S ha lenézett, a kõpadló nyújtózott lustán alatta, semmi más. A lábai sehol.
TÉNYLEG hatott! Felrohant a házba és apja elé állt. Semmi.
Vigyorgott.
Semmi!
Vicsorgott.
Semmi!

Ezelõtt néha kérte anyja segítségét, a keverés módja, a fakanál fogásának megsabása sokszor bonyolult volt. De mindig nagyon figyelt a nõre, és most a siker vakmerõvé tette. Mért is ne tanulhatná autodidakta módon? Már értette a könyv szaknyelvét, és úgy döntött, továbbfejleszti tudományát. Újabb, magasabb rendû könyvet kért anyjától. ,,Nem” volt a válasz. De tudta, hogy csak várnia kell. Anyja csendes és enegdékeny asszony volt, sõt egyenesen befolyásolható; egy kis sütnivalóval bármire rá lehetett venni.

Igaza lett; mikor egy nagyobb apai verés után feltámolygott a szobájába, egy barna borítójú, vaskos, nehéz könyv bújt meg a párnája alatt. Anyja tette oda, vígasztalásul.
Bár annyiszor próbálta meg megvédeni, Nemesis tudta, hogy a nõ nem igazán szereti õt. Sõt senkit sem. Inkább megtûr, elvisel, és vár valamire, és addig is, szeretné fenntartani otthona viszonylagos nyugalmát.

Már Nemesisnek sem fájt a dolog.
Régebben nyüszítve követelte, hogy szeresse végre valaki; csak pár év kellett, hogy beletörõdjön, õ nem azért született, hogy szeressék.És ennek megfelelõen kezdett el viselkedni. Nem szólt senkihez, már egyenes választ sem adott, ha kérdezték; gúnyos volt és ironikus, s ha tehette, félrehúzódott valahova, hogy egyedül lehessen.

Bár sok szenvedély szorult belé, nem igazán mutatta ki. Nem volt kinek. Így magányában élte ki ezt: rengeteget olvasott, tanult, egyes témáknak külön utánajárt, verseket írogatott, majd késõbb novellákat. De nem érezte teljesnek magát, mintha hiányzott volna egy nagy darab a lelkébõl. Ezért öntötte el a boldogság egyfajta furcsa, szomorkás hulláma, mikor anyja egyre több bájitalkönyvet és hozzávalót hozott haza neki, a jó ég tudja, honnan.

Úgy érezte, a bájitalkészítésben megtalálta az õ titkos, csodás tudományát. Másik nagy mentsvára a zenehallgatás volt: többek között elkötelezett HAIR-rajongó volt. Haját ennek megfelelõen növeszteni is kezdte (anyja addig rendszeresen levágta nek iegészen rövidre, ráadásul saját kezûleg). Hosszú, dús, derekáig érõ hajzatra vágyott. Több mint két évig enm enegdte, hogy ollóval közelítsenek felé, õ maga vágta le titokban a hajvégeket, hogy a tincsek gyorsabban nõjenek és egészségesek legyenek.

De minden hiába. Eleinte gyorsan nõtt és õ elégedett volt. Aztán haja elért a válláig, még egy kicsit nõtt, és attól kezdve sose tovább. –Mintha genetikailag képtelen lennék a hosszú hajra. –könyvelte el magában kissé keserûen a kudarcot.
Késõbb megbarátkozott a furcs ahelyzettel, hogy vállig érõ haja a maximum, amit elérhet. Kényelmes volt, sosem zavarta mozgás közben, mégis minden kétséget kizáróan volt és létezett. Az arany középút.
A sötét, fényes tincsek ápoltak és egészségesek voltak, és ez neki (most már) megfelelt.

×××××××××××××××××

A törölközõ megoldódott derekán. –Egész sokáig bírta. –gondolta. Lekapta magáról és elhajította. Sovány teste megvonaglott, ahogy hatalmasat ásított és nyújtózott.
Végre, enyém az éjszaka.

Szülei sosem értették, hogy nem kedveli a nappalt, s legszívesebben átaludná, hogy éjjel a csillagos égben és a levegõ különleges szagában nyönyörködve sétálhasson.

Persze nem tehette meg.
Most viszont IGEN.

Kiosont a házból. A nyári este kellemesen enyhe volt, a Hold és a csillagok pedig épp annyi fénnyel szolgáltak, amennyire szüksége volt a tájékozódáshoz. Lassú, kéjesen elnyújtott léptekkel mozgott, tekintete az eget pásztázta, sötét szemei csillogtak a reá vetülõ holdfényben. Mozdulatai egyre rugalmasabbak, dallamosabbak voltak, s végül azon vette észre magát, hogy táncol és dúdol a kis tisztáson, amit õsöreg fák ölelnek körül. Pár perc múlva már hangosan énekelte a dalt, ami a fejében járt:

Élt a hegyen egy sasmadár
Megcélozta a király
A sebzett madár messze szállt
Könny és vér volt a tollán.
Évek múltak
S a királyok lassan kihaltak
S az új palotán
Már új zászlók lobognak!

S folytatta, elnyújtva, boldogan zengve a refrént.
Kifáradásáig és minden koreográfiai ötletének kifogyásáig táncolt, lendületesen és szenvedélyesen; fekete hajába bele-belekapott a maga keltette szél. Végül elengedte a testét, és halk zizegés közepette hátrazuhant a fûbe. Nagyot sóhajtva nézte az eget –az szinte szívta magába pillantását –s most igen, igen! boldog volt. Soha nem volt az, csak ha ilyen furcsa dolgokat mûvelt. Az emberek nem érdekelték, csak a maga kis világa, amelyet burokként emelt maga köré.

* Delhusa Gjon: Ébredj Albániám