- Mindõtöktõl feltétlen engedelmességet várok! –fejezte be suttogva, izzó tekintettel a Nagyúr.
Lehajtották fejüket. Sokan voltak köztük, akik elég büszkék voltak ahhoz, hogy senki más elõtt ne tegyenek ilyet. Túl sokan.
Uruk tudta ezt. Ám nem véletlenül volt legilimentor: legbelsõ titkaikból és érzéseikbõl olyan kapcsot készített, mellyel örökre magához láncolhatta áldozatait. ISMERTE õket. És ez a legnagyobb fegyver lehet az ember ellen, ha kegyetlen kezekbe kerül. Sõt! Nem kell ahhoz még kegyetlenség sem! Nap mint nap arra ocsúdunk, hogy rokonaink, barátaink leleményesen kihasználják ama kegyet, hogy ismerhetik szokásainkat, gondolkozásmódunkat. A barátságok többsége pedig árulásra született.

- Féregfark!
Lucius pár másodpercre lehunyta szemét, jobb szomszédjának szóló megvetése jeléül. Most egy újabb haszontalan hebegés következik, hogy miért is nem lehet patkány alakban jó hatásfokkal kémkedni…
Miután elült a ,,zaj” és a megtorlás hangjai is, a Nagyúr bólintott, jelezve, hogy a gyûlésnek vége.

- Severus! –vetette még oda a Nott mellett mozdulatlanul álló férfinak – Örülök, hogy észhez tértél. A többiek elmehetnek!
A lord hangja szinte kedélyesnek tûnt, és a bájitaltanárba kis híján belehasított a félelem. Mit akarhat megint? A büntetésén már túlvolt (való igaz, hogy nem jelent meg az ,,újjászületésnapi partin”…), ismét kínzásban lesz része? Összeszorította ajkait és arca érzelemmentes maradt. Bármit kibír, jöjjön, aminek jönnie kell, olyan mindegy… Van, ami borzalmasabb a fájdalomnál, rettentõbb a Nagyúr haragjánál és ijesztõbb Longbottom bájitaltan-tudásánál –az érzés, hogy nincs miért élned. Nincs iszonyatosabb annál, mint ha már csak az alantas, önkéntelen életösztönök tartanak a világon, és rángatnak vissza újra és újra az édes léttelenségbõl. Nincs borzasztóbb az értelmetlenül leélt életnél. Õ pedig túlságosan közel került ahhoz, hogy lemondjon mindenrõl.

- Meglepetésem van számodra. –mosolygott a Nagyúr higgadtan.
Severus magában felsóhajtott, és gondolatban felkészült a ,,meglepetésre”.
- Gondolom, feltûnt, hogy rajtad kívül minden jelenlegi halálfalóm házas. –A ,,jelenlegi” jelzõt finoman megnyomta, ezzel is jelezve, hogy számít új követõkre is. Végeredményben a Sötét Nagyúr kifejezetten optimista jellem…
Severus az itteni szokása szerint kifejezéstelenül meredt maga elé (ez bizonyult a legjobb túlélési taktikának az évek során). Kezdtek kellemetlen érzései támadni.

- Nos, úgy gondolom, minden szolgám köteles gondoskodni saját helye pótlásáról, hisz egyikõtök se él örökké. Én pedig a jövõben is igényt tartok hívekre, akik részesülhetnek hatalmamból. –Severus igyekezett elnyomni magában a kárörvendõ gondolatot, miszerint a Nagyúr eleve abból indul ki, hogy õ maga örök életû lesz.

- A legtöbbetek már rendelkezik megfelelõ utóddal. A többiek is legalább házasságban élnek, és párjuk szükség esetén a helyükre állhat.
Snape nagyot nyelt.
- Röviden, Severus, szereztem neked egy nõt, akivel örök nyugalomra… akarom mondani, álomra hajthatod majd a fejed. –mondta csúfondárosan a férfi. -Tudom, hogy magadtól nem lennél képes erre a feladatra, ezért is könyörültem meg rajtad.

Snape megpróbált hálásnak tûnni, de tekintete inkább könyörgõre sikerülhetett, mert ura elkacagta magát.
- Oh, ne légy ilyen kicsinyes. Végre lesz kivel szórakoznod éjszakánként. Gondoltam arra, hogy egyszerûen hozzácsaplak valamelyik aranyvérû ribanchoz, de, ismerve a természeted, hát hogy is mondjam, kétségek merültek fel bennem, hogy el fogjátok viselni egymást. Szóval… -a vigyor, ami most kiült az arcára, egyszerre volt diadalmas és gúnyos. –Alkottam neked egy asszonyt.
Severus nagy levegõt vett, és próbált nem arra gondolni, hogy fúj fúj Voldemort lánya.

- Nem érted, ugye? Hát igen, roppant bonyolult bûbáj –folytatta csevegõ hangon a Nagyúr. -Ne erõltesd magad, elmagyarázom. 16 évvel ezelõtt vetõdött fel bennem a gondolat, amit az elõbb megosztottam veled. És nem sokkal késõbb meg is valósítottam az ötletemet. Ne hidd, hogy én nem értek a bájitalokhoz, Severus. Csak éppen rád bízom a piszkos munkát. –gúnyosan összeszûkítette a szemét.

- De ez alkalommal persze kénytelen voltam én elkészíteni a szert. Tõled csupán pár hajszálra és néhány ml vérre volt szükség hozzá –ezt megszereztem egyik alkalommal, mikor büntettelek.A bájitalt megitattam egy kiváló tehetségû aranyvérû nõvel –csak egy hibája volt: hogy a férjével együtt annak a vén senkiházinak az oldalán állt.
Az ital persze csak katalizátorként vett részt a fogantatásban. A legfontosabb feladatát késõbb teljesítette: módosította a magzat tulajdonságait.
Épp eléggé hasonlít hozzád, hogy el tudd fogadni õt, és megfelelõen különbözik is tõled, épp eléggé ahhoz, hogy vonzzon.

Severus lenyelte döbbenetét és végre megszólalt.
- De Nagyúr, azt mondtad, 16 éve…
- Túl fiatal, hmm? Január 9-én töltötte be a 16-ot. –Snape szemei harcoltak a fennmaradásért: egyszerre kellett volna elkerekedniük a meghökkenéstõl (õ is január 9-én született) és összeszûkülniük a méla undortól.
- Persze csak a jegyzett kora ennyi. Egy ravasz bûbájjal elintéztem, hogy ne túl feltûnõen, de gyorsabban fejlõdjön a normálisnál. A csecsemõkora pár hónapig tartott. Hat éves korában az AQ-ja * már megfelelt egy 12 évesének. Az IQ-ja egy zseniét súrolja. Külsõleg pár évet torzított a szer, úgy öt-hat évet. Tehát most úgy 23 évesnek néz ki, lelkileg 40 körül van, a szexuális teljesítménye pedig… egészen kivételes, legalábbis, ha hatott a bájital –kacagott felszabadultan.

Severus ráemelte tekintetét, keresve a jelzést, hogy beszélhet. A Nagyúr nem törõdött vele.
- Eddig két sírig hû hívem bújtatta. A szüleinek adják ki magukat, hisz az igaziakat sajnos meg kellett ölnöm; a feladatukat elvégezték, másra nem használhattam õket, nem igaz? –hidegen mosolygott. –De idén végre eljött az én idõm. A MI idõnk. Híveimnek nem kell bujdosniuk többé. A lány átkerül Durmstrangból Roxfortba a görbe orrod elé. A többi már a te dolgod, de azt ajánlom, siess! –sziszegte vésztjóslóan.
Elhallgatott, és, szemeiben rideg csillogással, várt.
- Köszönöm, Nagyúr. –suttogta reményvesztetten Severus. A Nagyúr szeret játszani.

* AQ: érzelmi intelligencia