Ő ezt nem értheti, oly kevés maradt az emberségemből. Oly nagyon kevés. Rám néz s egy szörnyet lát, lelkem rút béklyóját, Nyomát sem mutattam a kedvességnek. Torz lett mi szép volt rég, testemből megszöknék, Őrülté, vakká tett az önzőségem. Meghalt minden álmom, rút magányom nem nyer feloldozást. Hajszolt, átkos lényem rideg mérgem bűnöst láttat nem mást. Nincs szépség a földön, nincs jóság csak börtön, Nincs más út és vágy, szeretnem kell őt. Mért nem tudja lelkem, őt hogy kell szeretnem? S ő mért is szeretne úgy ahogy én őt itt? Ha e lányt nem akkor kit? Látnom kellett volna rég, mindazt mit a sors rám mért. Önmagamtól elfogultan éltem. Nincs érzés mi fájóbb, nincs élet mi vádlóbb, Nincs cél semmi több, szeretnem kell őt! Nincs más vágy mi éltet, nincs remény csak végzet, Ő hozhatna nekem még földi megváltást. Az idő elszáll, szerelem nem vár, Pusztul vélem, jöjj hát halál!