Lefogtak.
Letepertek a földre, bár nem szexuális céllal, s ezt sajnáltam. A pap fölém térdelt, és elkezdett latinul motyogni. Kezével fölöttem körözött, és elszántan kántált. Már nagyon untam, megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de sajnos nem sikerült.
Ennek az lett az eredménye, hogy eluntam magam, hogy elaludtam.
Tudom, hülyén hangzik, miközben űzik belőled az „ördögöt”, te meg elalszol, de ez történt.

A koporsómban ébredtem, Gebriel mellettem aludt. Vajon mi történt? –kérdeztem magamtól.

Nem bírtam visszaaludni, ezért csöndben kimásztam, és kimentem a szobából.

A TV-ben nem volt már adás, én meg éhes voltam, úgyhogy nekiálltam kaját készíteni. Gyümölcssalátát. Nappal volt. A függönyök el voltak húzva, mégis éreztem, egyre gyengülök. Nem vészesen, csak sokkal könnyebben elfáradtam. Befaltam a salátám, majd jobbnak láttam visszamászni a koporsóba, ahol fénymentességben lehetek. Ennek az volt a hátránya, hogy szó szerint majdnem halálra untam magam, aztán sikerült valahogy visszaaludnom.

Este Gebriel ébredt elsőként, s ahogy mocorgott, én is felébredtem. Kimásztunk a koporsóból, ő a szemeit dörzsölgette, majd rám meredt.
- Jobban vagy?

- Igen, bár nagyon szégyellem magam, amiért olyan „kurvásan” viselkedtem… -lesütöttem a szemem, és el is pirultam.

- Nagyon ránk ijesztettél. Annyira örülök, hogy önmagad vagy!

–Nagyon boldognak látszott, és meg is ölelt. Ezt nem tudtam mire vélni, bár megsimogattam a hátát, vállát.

- Milyen finom gyümölcsillatod van. – szagolgatott.

- Igen, mert gyümölcssalit ettem.

- így már érthető. Finom. –mosolygott.

Kimentünk a nappaliba.

- Nem gondoltam, hogy valaha egy démon fog megszállni.

- Milyen érzés volt?

- Először azt hittem belehalok, aztán meg, rám tört valamilyen vad vágy, és aki a közelembe került… Egyszerűen szexéhes voltam. Tudod, az a bárkivel-bármikor érzés.

- Igen. Nagyon furcsa volt látnom, amint a pappal, és Bruce-szal…
- Hát… Sosem gondoltam ÚGY rátok, mégis tegnap… Egy másik szemszögből. És az is tetszett.

- Mi sem láttunk még téged ilyen… Vadnak. Szó szoros értelmében démoni voltál. –vigyorgott, én meg elnevettem magam a szóviccen.
- Mindenesetre, azért jó, hogy újra normális vagy
.
- Miért? Olyan nehéz lett volna elviselned, hogy éjjel nappal rajtad csüngjek, és minden erőmmel azzal legyek, hogy ágyba csábítsalak?

- Most, hogy így belegondolok, persze, nem lenne ellenemre a dolog, mégis… Ilyennek ismertelek meg, szóval, jobb ha maradsz, amilyen vagy. Szerintem.

- Persze, igazad van. Olyan, mintha még kicsit bennem lenne.

- Nehogy! Ne ijesztgess! Honnan gondolod ezt? –rémült meg.

- Onnan, hogy még mindig nimfomániásnak érzem magam.
–válaszoltam lesütött szemmel.

- Nincs abban semmi szégyellni való. Tinédzser korban ez normális, s erre még a vámpírság is rátesz egy lapáttal. Azt ajánlom harapj meg valakit, az fokozza a vágyat, aztán vidd ágyba, minél előbb! –mosolygott.

Nem voltak valami bölcs tanácsok, de azért kedvesen bólintottam egyet.

- És nehogy megpróbáld ezt elfojtani magadban, mert nem fogod sokáig bírni, s akkor ki fog törni belőled. Úgy saccolom, már az első pillanatban, mikor vér fogja érinteni ajkaid.

- Mondták már neked, hogy minden szavadból csak úgy süt az erotika?

- Valóban. Ilyen vagyok.

- Minden téren erotikus vagy?

- Miféle kérdés ez? Még jó, hogy az vagyok. Mindenben.

- Direkt?

- Nem. A mesterem nevelte belém ezt a „tulajdonságot”. Szerinte ezzel könnyebb elérni bizonyos dolgokat. Bármit megkaphat az ember, csak tudnia kell, hogy viselkedjen. Nálam ez vált be. –mondta egykedvűen.

Fekete csipke hálóingen kezdett egyre feljebb csúszni combomon, amit Gebriel is észrevett, nem volt szégyenlős, nem kapta félre a tekintetét.

- Elmegyek zuhanyozni. –jelentettem be.

- Sok sikert hozzá. –morogta gúnyosan.

- Tán haragszol rám? –kérdeztem, miközben felálltam.

- Egy cseppet sem.

- Rendben.

A forró víz most különösen jól esett, hisz a Démon miatt eléggé megizzadtam. Pancsi közben azon gondolkodtam, hogy nagyon keveset tudok még így is a vámpírokról. Mire végeztem, már Bruce is felébredt.

- Tényleg! És mi lett a pappal? – kérdeztem.

- Semmi, kiűzte, és megölte a démont, aztán megvendégeltük, kifizettük a jussát, majd távozott.

-És pontosan mi is ez a Sötétség Egyháza?

-A Sötétség Teremtményeinek egyháza. Szó sincs Sátánizmusról, épp az ellen van az Egyház. A hívő vámpírok, vérfarkasok, Inferók Intézménye.

- Mik azok az Inferók?

- Hullák. De mégis élők. Nyers hússal táplálkoznak, van tudatuk, akaratuk. Ha nem esznek, meghalnak. Többségük nem gonosz, mégis van egy, két inferotámadás.

- Akkor olyanok, mint a zombik, nem?

- Nem annyira. A zombikat csak a hús érdekli, és a gyilkolás. Az inferók, olyanok, mint az élők, de mégsem. Bonyolult dolgok ezek.
- Elmehetek egyedül itthonról?

- Mégis hová? –hördültek fel mind a ketten.

- Mi ez? Pótpapa szolgálat? –nevettem. - Temetőbe megyek.

- Minek? Tudom, hogy vonzanak minket az ilyen kellemes helyek, de van valami komolyabb okod, hogy odamenj? Egyedül?

- Igen. Rokonokhoz megyek.

- Gyalog?

- Miért ne? Nem eshet bántódásom, nem?

- Végül is… Menj, de siess haza. –kérte Bruce.

- Rendben. Sziasztok! –búcsúztam, láttam, ahogy féltő tekintetük a bejárati ajtóig kísért.

Kint hűvös volt, hosszú, egyenes hajam cibálta a metsző szél. Hosszú, fekete szoknyát viseltem, csipkés szegéllyel, erősen felsliccelve, és bőrfűzőt. Táskámban ott lapult a pénztárcám, melyben egy köteg zsozsó volt.

A parkon keresztül sétáltam. Pár alvó hajléktalan mellett haladtam, majd kiértem az utcára.
Ott egy csapat felnőtt beszélgetett, és halkan zenét hallgattak. A zene tetszett. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy hasonló ruhát viselnek, mint én. Ghotok voltak. Mindegyik szájából cigi lógott ki, és körülöttük töményitalos üvegek hevertek. Már távolról jól láttam, hogy egy pengét adogatnak körbe, s megvágják magukat, itt, ott. Láthatólag élvezték a dolgot, nézték, ahogy a vér lecseppen szétfolyik a bőrükön. A látvány megbabonázott. Éreztem a vérük fémes, édeskés szagát
Odaértem melléjük.

- Megkóstolhatom? –kérdeztem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- A vért? –kérdezte egy lány.

- Igen.- nem tudtam levenni a szemem a karjáról, ahol a vére kis patakban csörgedezett.

- Miért? Csak nem vámpírnak képzeled magad, kisanyám?

- Nem csak annak képzelem magam. Az vagyok.

- Na, még ilyen dumával se találkoztam. No ha az vagy, bizonyítsd be! –röhögött egy idősebb pasi.

- Biztos, ezt akarod? –kérdeztem rá, már vörösen parázsló szemmel.

- Ja! Vazze’ ezt hogy csináltad? Ilyen gyorsan betetted a kontaklencséd, vagy mi?

- Nem tettem semmit a szemembe. Akarod, hogy bebizonyítsam? Akkor figyelj nagyon, mert ilyet nem látsz többé. –mondtam komolyan, ő meg valami olyasmit mondott, hogy „ Na persze!”
Az egyik fiatalabb lányhoz léptem, aki azzal hülyéskedett, hogy haját félresöpörte a nyakából, és fejét elfordította. Mélyen szemébe néztem, láttam, kicsit megrémült. Nálam pár évvel lehetett csak idősebb. Teljes erőmből beleharaptam a nyakába. Erősen szívtam a sebet, melyből a számba vándorolt vére. Láthatólag ugyanazt érezte mint én. Élvezte. Elengedtem a torkát, majd lenyaltam a vért a karjáról, és a társsághoz fordultam. A lány kábultan mutogatta a harapásnyomomat a nyakán, hogy bebizonyítsa, tényleg megtettem.

- Igazat beszéltél! Jesszusom! –lepődtek meg.

- Én mondtam. És most: Eljöttök velem a temetőbe?

- Persze! Onnan jövünk, de ha gondolod, visszamegyünk veled.

Az úton végig kérdezgettek, s csak annyit árultam, amennyit jónak láttam. Eléggé titokzatosra fogtam a figurát. Nagyon tetszettem nekik. Lám, lám, szereztem néhány havert. Már haladás!