Másnap sötétedéskor ismét összepakoltunk, és immáron kipihenten, vérrel feltöltődve elhagytuk a vámpírszállást. A kocsiban aztán, folytattuk a beszélgetést.
- Nálunk is van másság? –kérdeztem.
- Persze, ez mindenhol előfordul. Tegnap a hotelben például, megkérdezte tőlem, egy Amy nevű nő, hogy van-e valakid, mert tetszel neki.
- Én??! Melyik volt Amy? –kérdeztem elhűlve.
- A magas, hosszú, tejfölszőke hajú. –válaszolt Bruce nyugodtan, miközben a kormány mögül az utat figyelte.
- Emlékszem. Csinos volt, de nem gondoltam, hogy leszbikus.
- Azt mondta, ő is arrafelé tart mint mi, csak két nappal később indul. Kedves volt, 22 éves. Azt mesélte, hogy egy nő tette vámpírrá, 16 évesen. Durva.
- Az. Mik vannak! Leszbikus, és homokos vámpírok! Tényleg, te voltál már férfival?
- Mi??! Nem, fújj, dehogy! –tiltakozott.
- Jól van, na, csak kérdeztem. Ezek után, már bármit elképzelek. –mondtam nevetve. Mint később kiderült, Bruce egy reptérre vitt.
A Mercit a repülő gyomrába tették. Szerencsére nem kellett sokat várni a jegypénztárnál, sem a beszálláskor. Minden flottul ment.
1. Osztályon utaztunk, tiszta luxus. Míg én a kilátásban gyönyörködtem, Bruce az utaskísérő kisasszonyokkal flörtölt. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Átrepültünk a Temze, a Doveri-szoros, és a La Manche fölött. Röpke két óra alatt megérkeztünk Párizsba. Már alig vártam, hogy lássam a várost.
Bár nem pazaroltunk túl sok energiát, az út elég kimerítő volt. Sietnünk kellett, hogy találjunk egy szállást nappalra. A híres városból egyenlőre nem láttunk sokat, mert a reptértől nem messze találtunk egy kevésbé színvonalas, ámde számunkra megfelelő hotelt.
Az éj hátralevő részében, punnyadtunk, és tervezgettük az itteni programjainkat. Beszélgettünk a franciák kifinomultságáról, a híres bókokról, és hogy milyen jó szeretők hírében állnak. Szó esett a szerelem városról, Párizsról is. Úgy terveztük, hogy nem maradunk huzamosabb ideig, épp csak körülutazzuk az ország híresebb tájait.
Mikor már megfürödtem, és a koporsónkba készültem bemászni, ismét eszembe jutottak a szüleim. Vajon élnek még? Mi lehet velük? Ezekkel a szomorú gondolatokkal merültem álomba, Bruce mellett.


A város csodás volt! Első utunk, Bruce mesteréhez, az agg Christianhoz vezetett. Nagyszerű hírek vártak minket az öreg alkimistánál. Pár napja végzett a legfontosabb kutatásával. Mi voltunk az elsők, akik megtudtuk, hogy feltalálta azt a pompás szert, ami immúnissá tesz minket a napfénnyel szemben. Az agg mester kedves, szívélyes volt. Kaptunk tőle, egy hatalmas adag „csodaszert”. Egy korty belőle, egy hétre elegendő. Gondoltam, hogyha belefog a tömeggyártásba, és a vámpírpiacra kerül az ital, akkor egy kis mennyiségnek is borsos ára lesz, de mi ingyen kaptunk egy csomót! Ez bearanyozta a napunkat!
Elég sokat időztünk Christiannál, aki Bruce-szal nosztalgiázott. Ahogy mosolygott, ráncai elmélyültek. Boldogan fogadta a hírt, hogy egykori tanítványának társa vagyok. Úgy búcsúzott tőlünk, hogy máskor is szívesen lát minket. A szer hatása fenomenális volt! Mikor pirkadni kezdett, Bruce így szólt:
- 190 éve nem láttam a napot! Gyönyörű! –ámuldozott. A város hangulata különleges volt. Megkedveltem az embereket is.
Megkóstoltuk az ínyencségeket, a tenger gyümölcseit, és a különleges édességeket. Felmentünk az Eiffel-torony legtetejére, megnéztük Napóleon sírját, az Invalidusok templomában. Múzeumokat, galériákat látogattunk, és megcsodáltuk a Diadalívet. Miután végigbóklásztuk Párizst, ami majdnem egy hétbe telt, kijelentkeztünk a motelből, nem vesztegettük az időnket, az éj leple alatt kocsiba ültünk. Egy ideig a Szajna mellett haladtunk, aztán az autóban aludtunk egy kicsit. A koporsó jobbnak bizonyult, de a bőrülés is megtette. Reggeli után megcsodáltuk a Versailles-i, és a Trianoni kastélyt.