Sirius csak ült a sötétben, az íróasztala fölé görnyedve. Kis asztali lámpája az egész asztalt bevilágította. Ez volt az egyetlen fényforrás a szobában, ezen kívül csak kintrõl, az ablakon keresztül szûrõdött be a csillagok fénye. A férfi, fejét a tenyerébe temetve könyökölt az asztal peremén, miközben firkálgatott a papírra. Mugli öltözékben volt, egy egyszerû vörös póló volt felül rajta, ami jól kiemelte bõrének színét. Fekete farmernadrágja lengén lógott rajta. Amikor észrevette Roset, lágy, mély, férfias hangon, halkan köszönt neki.

- Szia… Hogyhogy ilyen késõn még fent vagy? – kérdezte a nõtõl, aki szépen lassan közeledett az asztalhoz. Rose halványkék pizsamában volt, amint sötétebb kontúrvonallal csillagok és néhány hold volt. Hanyagul lógott rajta a felsõ. Látszott Rose-on, hogy kedvei az ilyen lenge öltözködést, de azért nappal megpróbál másképp kinézni. Hosszú, barna, hullámos hala a vállára lógott. Egyik tincset a kezébe véve tekergetni kezdtem, mint a kis diáklányok, amikor izgulnak. Szeme csak úgy csillogott a sötétben. Miután odaért az asztal sarkához, egy papírkupacot arrébb nyomva leült rá.

- Csak jöttelek megnézni, hogy mit csinálsz… - hangja selymes volt, szinte meg lehetett volna fogni.
- Amint látod, még mindig a munkával foglalkozom. – nézett föl Sirius a nõre. Arcán nem látszott a fáradtság, de lehetett érezni rajta, hogy teljesen elege van a papírmunkából. – Úgy érzem, sosem leszek vele készen. – sóhajtott föl egy nagyot, majd visszatért irományaihoz.
- Nem kellene napestig itt ücsörögnöd, miközben halálra unod magad. Nem ültél még eleget? – mosolygott rá Sirius Rose. Szemében játékosság szikrája lobbant föl. Sirius lassan, kimérten emelte a tekintetét fel.
- Ez most nem olyan… Egyébként is, muszáj megcsinálnom. – játszotta a komolyságot a férfi, miközben neki is mosolyra húzódott a szája.
- Persze Sirius, persze… - bólogatott Rose, azzal egyetlen mozdulattal lesöpörte a papírkupacok felét. Azok, mint megannyi hulló falevél õsszel, úgy repültek szana-szét.

- Ezt most miért csináltad? – állt föl Sirius a székbõl. Nagyon jól ment neki a színészkedés, fõleg ha valami gengszterfilmben való nagyfõnököt kellett alakítania. Arca kifejezéstelen volt, szemébõl eltûnt minden vidámság.
Rose föltette mindkét lábát az asztalra, majd összekulcsolta körülöttük a kezét. Elõvette ártatlan kislány nézését, hogy megtörje vele a nagyurat. Nem kellett sokáig várnia.
- Rendben, ahogy gondolod… - tárta szét a karját Sirius. Lassan elindult, hogy körbesétálja az asztalon ülõ nõt, miközben szemét le sem vette róla. Amikor elért az asztal túlsó felére, megtorpant, majd ölbe kapta a nõt úgy, ahogyan volt, és megkérdezte. – Fent, vagy lent? – szája széles mosolyra húzódott, fehér fogai kivillantak alóla. Szemében az éj tüze égett, és az embernek valahogy olyan érzése támadt, hogy nem éli túl ezt az éjszakát, ha nem engedelmeskedik neki.

- Fent… Harry már mélyen alszik… Ne keltsük föl szegényt. – mosolygott el Rose is.
Azzal Sirius, mint ahogyan a házasság után szokás, ölben felvitte kedvesét a felsõ szobában. Aznap már vissza sem tért az asztalához.
Másnap reggel, korán reggel fent volt Sirius és Rose is. Rose épp a reggelit készítette, Siriusnak meg már csorgott a nyála a finomabbnál finomabb ételek illatától, amikor Harry betoppant.
Szeme alatt hatalmas, fekete karimák voltak. Haja kócos volt, karja csak úgy lógott mellette. Fáradtan nekidõl az ajtófélfának, majd egy hatalmasat ásított. Odaballagott az asztalhoz, kihúzta a széket, és felcsücsült rá.
- Jól vagy Harry? – kérdezte aggódva Rose.
- Nagyon karimásak a szemeid Harry… Nem aludtál jól? – ez a kérdés láthatóan nagyon megdöbbentette a gyereket.
- Hogy jól aludtam-e? – kérdezte szinte felháborodottan. – Mondjátok csak… Mit csináltatok ti az éjszaka kellõs közepén az ágyon? Komolyan! Mintha háború lett volna az emeleten.
Sirius és Rose egymásra néztek, és mindketten egy kicsit elpirultak. A nõ végül visszatért a fõzéshez, és magában mosolyogva hallgatta, amint Sirius megpróbálja kimagyarázni magát a dologból.

- Tudod Harry… - kereste a megfelelõ gondolatot, amivel szabadulhat.
- Figyelj Sirius. – vágott közbe Harry. – Nem kell magyarázkodnod. – Sirius megdöbbent arcát látva, a kisfiú elkezdte magyarázni a saját verzióját az estérõl. – Gondolom, Rose nem akart aludni, ezért lebirkóztad… Igazam van? – kérdezett rá kíváncsian Harry.
- Hát, valahogy nem éppen így volt… Az nyikorgott és… - ekkor eszébe jutott valamit. – én meg megjavítottam, csak nem sikerült elsõre… Sosem voltam jó javítóbûbájok téren… - dõlt hátra a székében, az újságot az asztalra terítve, és maga elõtt összekulcsolva a karját. Elégedett volt, hogy ezt kimondhatta.
- Ok, ha már úgyis rájöttél, hogy hogyan kell megjavítani az ágyakat, akkor nekiállhatsz az enyémnek is, mivel az is nyikorog. – azzal felkapta a tányérját, amit Rose tett elé az imént, és kisétált az ebédlõbõl.

Rose nem bírta ki nevetés nélkül.
- Szóval, te leszel az új lakásmester Sirius? – vette el az asztalról az újságot. Az arca abban a pillanatban elkomorult, és aggodalmat tükrözött.
- Mi a baj szívem? – tette le a villát a férfi.
- Olvasd el… - tette Sirius elé az újságot. – Slach megszökött az állatkertbõl. Tudod, az az oroszlánszerû állat, amivel nem szimpatizáltál. Állítólag elrabolták.
- De hogy tudnak egy ekkora, és veszélyes állatot „elrabolni”? Nem értem…
- Hát, szerintem sem rabolták el, hanem…
- Valaki megszöktette… - fejezte be Rose mondatát Sirius. – De ki?